Naptalan

Magamban,
e besötétült zugban,
a lélek puszta földjén,
mennyezetem alá
behúzódva,
beburkolózva csöndbe,
némaságba,
házába
a nyáladzó csiga,
bezárkózva ajtóval,
ablakkal,
hogy ne lássak,
a négy világtájjal,
hogy ne halljak,
mit se tudjak
martalóc vircsaftjáról
a mostannak,
mának,
befordulva a falnak,
másvilágnak,
hogy ne tudjak
fordulatok visszafordultáról,
félreutakról,
erények kiárusításáról
valahány sarkon,
országos vásáron,
tíz körmömre maradtan,
elzárva kilátást,
kijáratot,
ne tudjak
az eltájolt
távlatokról,
szavak csendjéről,
hallgatásáról,
ne tudjak
e maga ellen forduló,
magára ártalmas
hazáról,
e völgyeket ásító
közömbös időben
föl ne neszeljek
naptalan
napjaimból.

 

Madár szállt

Karodban fürödtem.
Lubickoltam öbleidben.
Melled domboldalába
napozni kifeküdtem.

Lelkem: tiszta ingem
szellőzött a szélben.
Madár szállt, vele messze,
annál is messzebb értem.

Sütött örömünktől a nap,
a hold is attól fényeskedett.
Gömbölyödtem öledhez,
fészkére lelt kisgyerek.