Párbeszéd a magyar költészettel

Érdekes, hogy így, távozóban,
mennyire körülvesz a múltam.
Utánam nyúl, így, porba hulltan,
akivel egyszer is kezet fogtam.

Magyar költők. Jó ismerősök.
Rám mosolyognak, kezemet rázzák.
Miért nem írtak, magyarázzák.
„De most ugorj fel. Épp kávét főzök”

mondják meggyőzőn a kagylóba.
Gyanút fogok: túl sokan vannak.
És mind egyszerre. Mit akarnak?
Vagy már én is meghaltam volna?

Itt vannak mind (könnyön át?) egybefolyva:
Illyés prófétapóza,
Weöres véres bohóca,
Pilinszky érzékeny orra,
ahogy az öröklétet szimatolja,
ahogy Nemes Nagy hangja felcsattan
egy-egy kérdő-kiáltó félmondatban:
„Ki ad kinek? Mit ad? Vagy ez nem az?
Egyik sem az a másik?
Mire a lét alatti lét?
Miről beszélsz?
Hogy mondjam el? Tartsd magad.”

És Kálnoky, az álcás Kálnoky,
akiről kiderült, hogy nem is kálnoki,
mert sose látta Kálnok faragott haranglábát,
s így nem is lógathatta le párkányáról a lábát.
És Nagy László, a sánta vőlegény,
és Devecseri vállán a bőregér,
ahogy eszelősen rázza, rázza,
míg futunk bele a nagy orosz éjszakába.

S egy pillanatra csak: Garai
(vagy Simon?) visegrádi kertjében a nagy tök,
amint ránk vigyorog a gaz közt,
s már elvesznek a költő szavai,
pedig valami fontosat akart mondani.
De mondja helyette Szilágyi Domi,
a szótlan figyelő,
aki nálam is magasabban lakott
(ebben is messze elhagyott),
mintha lakása romjai alól
bukkanna elő,
pedig ez már nem ő,
hanem a fia: „Kényszerleszállás!”

Zuhanunk együtt. S itt, már a porban:
lesállás. A hazaiak. Testvéreim a tollban.
Gál Laci, Fehér és Tóth Feri.
Zákány Anti és Laták Pista.
Sziveri Jancsi és Koncz Pista.
A fatalista.

És a fordítók, kikkel jólesett
olykor-olykor birokra kelni.
Mondjuk, Davičón pepecselni,
Krležába kínrímet csenni:
Csuka, Dudás vagy Debreczeni,
a sértett zseni.

Kölnben vagyok? Vagy talán Kanizsán?
Költők között? Kísértetek között?
Könyvért nyúlok. Túl sok a por. Az ám:
ez Szabadka. A messzi.
Az Elköltözött. Az egyetlen hazám.

Köln, 1999. március 2.