Zoltán Gábor

Hivatástudat

Tavaly itt volt valaki a Columbia Egyetemről. A közép-európai underground művészettel kapcsolatos kutatásokat végzett. Néhány embert, akikkel beszélni akart, én hajtottam föl neki. Nemrég írt, hogy az egyik legérdekesebbnek ígérkező anyaga – egy magnószalag, amire valamelyik magyar művésszel folytatott beszélgetését vette föl – megsemmisült. Fontos beszélgetés volt, jó lenne – írta –, ha valaki újra megcsinálná az interjút. Ő rám gondolt, én pedig Nicole Adamsre. Nicole amerikai lány, és itt él, egy barátommal. Így mesélte el a történteket:

Késő délután érkeztem meg. Mindjárt elmentem a címre, ahol Kloknészi Tamás lakott állítólag, de nem volt meg a ház. Lebontották. Akkor átmentem a barátodék házához. Már azt hittem, az sincs meg, mert azon a környéken is döntögették a házakat. Porfelhőben kellett mennem. Olyan volt, mint egy háborús film. A zaj és a por. Amikor közeledik az ember a porfelhőhöz, vesz egy mély lélegzetet. Belép a felhőbe, megy, megy, megy. Aztán elfogy a levegője, előbb, mint hogy kiért volna a felhőből. Muszáj levegőt venni, még ha poros is. Az első szippantás ingerli a torkát. A falak szaga. Aztán megszokja.

– De hiszen – gondoltam – az emberek, akiknél aludni fogok, itt laknak. Ha náluk leszek, hozzá kell szoknom a körülményekhez – gondoltam.

A ház megvolt. Pedig arrafelé friss törmelék borította a legtöbb telket, némelyiket már ki is pucolták, elsimították.

A barátaid nem voltak otthon. A csengő nem működött, kopognom kellett. Hülyén éreztem magam. Jött egy szomszéd, azt mondta, dörömböljek nyugodtan, ebben a zajban a szerény kis kopogásom úgyse hallatszik. Vagy akár rugdoshatom is az ajtót. Megvártam, míg elmegy, és belerúgtam az ajtóba. Negyedóra múlva visszajött ez a szomszéd: – Különben nincsenek is itthon. Most jut eszembe, reggel láttam, hogy bepakolnak a kocsiba, és eltűznek. Biztos a telekre.

– Mikor jönnek vissza? – kérdeztem.

– Maga külföldi? – kérdezett vissza. – Én is éltem odakinn – mondta.

Várta, hogy megkérdezzem, milyen országban. De abban a pillanatban jobban érdekelt, mikor jöhetnek vissza a barátaid.

– Két napig szoktak kinn lenni – mondta a szomszéd. – Vagy három.

– Félreértés történt – gondoltam. – Nincs hol aludnom.

Utóbb kiderült: a barátaid vártak engem. Kijöttek elém a vonathoz, csak elkerültük egymást. Sokáig vártak rám a pályaudvaron. Én is sokáig vártam rájuk a lépcsőházban. Mikorra föladták, és hazaindultak, már én is föladtam, és elmentem onnan. Föl kell hívnom téged, hogy mi történt, gondoltam. Csak előbb keresni egy helyet, ahol rendes vécé van, és egy kicsit ehetek, ihatok is. A vonaton mindezt nélkülöztem, és arra számítottam, hogy majd a barátaidnál.

A Belvárosban találtam egy gyorséttermet. Érdekes, az ilyen helyeket nálunk inkább a városok széle felé kell keresni, benzinkutaknál meg bevásárlóközpontokban, és legtöbbször új házakban, amelyek nem különösebben csúnyák, de nem is igazán értékesek; itt viszont főleg belvárosi palotákban. Ez, amelyikbe betértem, inkább villa volt, mint palota, kertje is volt, kovácsoltvas kerítéssel és nagyon öreg fákkal.

Ismered ezeket a villákat, némelyiknek tornya, sőt tornyai vannak, ezen is volt egy. Legtöbbször csak dísznek van szánva a torony, túl kicsi ahhoz, hogy szoba legyen benne. Ez a torony nem ilyen volt: már az utcáról lehetett látni, hogy világos van odafönn, lehet ott egy asztal. Egyetlen asztal, több biztos nem fér el. Kilátással a környező utcákra. El is határoztam, hogy odatelepszem, ha szabad a hely. Nem álltam be a sorba, hogy vegyek valamit, egyből fölmentem a toronyba. Láttam a lépcsőről, hogy van fönn valaki.

Egy kockás nadrágos férfi.

Visszafordultam.

Arról a helyről, ahol végül kikötöttem, az étterem nagy részét át lehetett tekinteni. A középső szinten volt az asztalom. Jólesett ülni és bámészkodni egy kicsit, mielőtt a mosdóba mentem.

Nem találtam vissza. A legtöbb asztalnál ültek, amelyik pedig üres volt, azon nem volt tálca. A tálcámon ennivaló és kóla; nem volt sehol a tálcám. Örültem, hogy a táskámat nem hagytam a széken. Azt is ellopják, ha nem vagyok ilyen elővigyázatos, gondoltam. Nem tudtam eldönteni, hogy vegyek-e másik adag hamburgert és kólát, vagy menjek-e el onnan.

– Gyere! itt a helyed – mondta egy ember a közelemben. – Kihűl a kajád, elolvad a jég a kóládban meg minden – mondta. Két tálca volt előtte, igen, az enyém volt az egyik.

Leültem. Éppenséggel szabadkozhatott volna, amiért engedélyem nélkül az asztalomhoz telepedett.

– Vigyáztam a kajádra – mondta.

– Köszönöm – mondtam. Nem ugyanazon a széken ültem most, mint mikor még egyedül voltam. Nem akartam közvetlenül mellette lenni. Más képet mutatott az étterem erről a helyről. Mintha rövid távollétem alatt több is történt volna, mint hogy idekerült egy ember. Nagy, átlátható terek helyett most kicsi zugokat, alkóvokat és benyílókat láttam, keskeny átjárókat.

– Bársony – mondta. Ezt a szót nem ismertem. – Bársonnyal vonták be a falat. – Elvette a kezem az asztalról, és a falhoz simította. – Érzed?

Nem olyan anyag volt, amit boltban lehet kapni, nem, ez használt volt, régi. Néhol kopott. Fénye, színe mindenhol más. Ruhákból, huzatokból rakhatták össze. De mikor? És ki? Inkább nem kérdeztem tőle. Hogy bizalmaskodik, attól tartottam. Aztán eszembe jutott, hogy föltehetném a kérdést: ismeri-e azt a művészt, aki miatt idejöttem, Kloknészit. Nem adtam nagy esélyt annak, hogy ismeri. Másmilyen helyekre képzeltem azt az avantgárd személyiséget, nem gyorséttermekbe.

– Ismerem – mondta. – Az egy jóllakott napközis. – Megint valami, amit nem értettem, és amit asztalszomszédom elmagyarázhatott nekem.

– Hol lehet megtalálni? – kérdeztem.

– Elő szokott itt fordulni – mondta. Körülnézett. – Most épp nem látom. Együtt lakik egy barátjával.

– Hol?

– Elkísérhetlek.

Szerettem volna enni ott még egy fagylaltot, de lemondtam róla. Hiszen nyomon vagyok, muszáj követnem a nyomot, gondoltam.

A kapuban elbúcsúzott, nem akart velem bemenni. A kaputelefonon még felszólt, elmondta, ki vagyok, aztán arcon csókolt, és elment. Borostás csók volt, és nem túl jó szagú.

Vendéglátóm örült, hogy csak engem kell beengednie. Úgy éreztem, nem szereti azt az embert, aki idehozott. Kevéssé illett volna ide, ebbe a környezetbe: régi bútorok, porcelánok, ezüstök közé.

– Nem lakik itt. Már majdnem egy éve. Mit mondott neked? – kérdezte. Őt az érdekelte, mit mondott róla Kloknészi.

– Hát én épp azért jöttem ide, hogy megtudjam, hol találom – mondtam.

– Ha én azt tudnám! Meg van rám sértődve. Úgy tesz, mintha nem lenne megsértődve, de én tudom, hogy meg van. Ismerem.

– Régóta? – kérdeztem. Elővettem a mikrokazettás magnómat.

– Hát mondtam: kábé egy éve. Kérsz kávét?

Kértem. A csészéket a házigazda ezüsttálon hozta be. Olyan ezüsttálon, ami az övéké volt. Mert jómódú családból származik Kloknészi, van is egy ház a főtéren, amelyet a mai napig úgy emlegetnek, hogy Kloknészi-ház. Még azelőtt elveszett a vagyon, hogy az oroszok bevonultak.

– A család részes volt egy helyi vállalkozásban, ami nem jött be, és akkor ahelyett, hogy leléptek volna – magyarázta a házigazda –, kártalanították a kisrészvényeseket. Csak néhány kisebb tárgy maradt meg nekik. Ez a tál például.

– Lefényképezhetem?

– Minek?

– Szeretnék minél teljesebb anyagot kiküldeni.

– Semmi értelmét nem látom.

– Vagyis nem engeded.

– Várjunk még ezzel. Majd meglátom. Lehet, hogy megengedem.

Ügyetlen voltam, kidöntöttem a kávémat. Kicsit leforrázott, de a nagyobb baj az volt, hogy foltos lett a blúzom.

– Vedd föl ezt – mondta a házigazda –, az övé. Itt maradt nálam. Kloknészié. Majd te visszaadod neki, ha megtalálod. – Régi, bő férfiinget tett elém. – Nem ér semmit, de ő szereti az ilyen vacakokat. Még az is lehet, meg lesz hatva, hogy elküldtem neki.

Kimentem a fürdőszobába, és levettem a blúzom. Megszagoltam Kloknészi ingét. Nem volt benne se mosószer-, se izzadságszag. A csapnál kimostam a blúzom. Kloknészi Tamás ingében mentem vissza a nappaliba.

– Zárjuk rövidre! – mondta a házigazda, és adott egy újabb csésze kávét. – Tamás váratlanul örökséghez jutott, és nem nagyon tudta, mit csináljon. Már abban is segítenem kellett, hogy a pénzt föl tudja venni. Bankszámlája se volt, sorolhatnám tovább. Ahogy lépésről lépésre belekerültem az ügyeibe, belekerültem a tervezgetéseibe is. Egy idő után közösen terveztünk. Ő addig itt-ott, különböző helyszínekre csinálta a dolgait, ahova meghívták, kultúrházakba, meg amiket kinézett magának, kastélyokba, pincékbe, mindenféle lehetetlen helyekre. De épp amikor pénzhez jutott, észrevette, hogy üresen áll itt egy ház. A háború előtt valami burzsujnak a villája volt. Negyven vagy hány év alatt egész sor hivatal székelt ott. Legutoljára a megyei sporthivatal. Aztán az intézmény megszűnt. Csövesek költöztek be, meg odajárt szarni, akire az utcán épp rájött a szükség. Kloknészi azt mondta, megveszi. Minek?, kérdeztem. Jók benne a terek, azt mondta. Lehetne ott csinálni valamiket. Akkor próbáltam abba az irányba terelni, hogy legyen közönsége, fizető publikuma annak, amit csinál. Amit csak úgy osztogatnak, senki se becsüli. Énszerintem úgy kell művészkedni, hogy abból pénz is legyen. Sokáig ellenállt. „Hogyha érdekes, amit csinálok, majd csak bejön a néző; ha elfogy a pénz, majd kerül valahonnan megint.” Mert ő egy fatalista. Viszont én meg egy erőszakos alak vagyok, és meggyőztem. Alapítottunk egy céget. A cég vásárolta meg a házat. Kölcsönt vettünk fel az átépítésre. Azt meg én közben nagyon is jól tudtam, hogy ha valaki egyszer ott volt Kloknészi valamilyen produkcióján, az nem felejtette el soha. És nem akarok túlozni, de legalább a hatvan százalékuk legszívesebben rögtön újra bement volna. Megvolt a közönsége, én tudtam. Most már évek óta nem csinál semmit, mégis mindig kérdezik az emberek, hogy mikor és hol. Átjöttek volna a szomszéd városokból, idejártak volna miatta Pestről. Vittem szakértőket, megvizsgáltuk a házat. Szerencsére olyan alapdolgok, mint a tető meg a pince, rendben voltak. Lefizettem egy embert a Városházán, odaadta az eredeti tervrajzokat. Lehetett tudni, hogy melyik fal került be utólag, hol falaztak be ablakokat, satöbbi. Kezdhettünk volna a renováláshoz. De az én Kloknészi barátom azt mondta, várjunk. Mire?! Hát hogy neki előbb meg kell ismernie a házat. Olyanokat mondott, hogy „fejben újra felépítem, érted?”, naná, hogy nem értettem. Hónapok mentek el, ő fejben építkezett, én pedig próbáltam jó képet vágni a dologhoz. Egy darabig nem sürgettem. Aztán sürgettem, de hiába. Mikor már rég nem sürgettem, szólt, hogy megvan. Tudja, mit akar. Szét fogja vágni a házat. Megnyitni, egymásba nyitni a tereket, ilyeneket magyarázott. Hogy az ember úgy lehessen egy első emeleti teremben, hogy bizonyos szögből lelásson a pincébe. A pincéből, keresztül mindenen, valami átlóban, föl a padlásra. „Térélményt akarok adni az embereknek. Telerakom tükrökkel: ami egyenesnek látszik, az legyen megtörve, és ami egyenes, az látsszon valahogy megtörtnek.” Jó, de minek? „Hogy ne legyen egyszerű a tér. Az embereknek sok bajuk származik abból, hogy egyenesekben gondolkodnak. Jobb és bal! Hamis modellek, mégis ezeket használják. Csak körül kell nézni: látszik az eredmény. Fönn és lenn! Kinn és benn! Ha az embereknek bonyolultabb formákról is lenne élményük, képesek lennének bonyolultabban gondolkodni.” Miért kéne bonyolultan gondolkodni?, kérdeztem. „Mert vannak kérdések, amelyekre van egyszerű válasz, és vannak, amelyekre nincs. És rosszra vezet, ha akkor is az egyszerű választ erőltetjük, ha arra a kérdésre csak bonyolult válasz adható. Legalábbis bonyolultabb annál, mint hogy ez itten a jobb, ez itten a bal.” Mi van, ha megkapják tőled ezt a térélményt?, kérdeztem. Akkor jobban érzik magukat az emberek?! „Jobban.” Biztos…? „Szabadabban.” Na jó, mondtam, és mi lesz a műsor? Arról is voltak elképzelései. Szalagokat gyűjtött, már évek óta, azt mondta. Magnó- és videoszalagokat. A legtöbbet eldobva találta, utak mentén, faágakra csavarodva. Összeszedte őket, kibogozta, letisztogatta. Voltak segítői, akik gyűjtöttek neki, gimnazista kislányok gombolyították az összegubancolódott szalagokat. Szerzett spéci anyagokat, amikkel meg lehetett tisztítani a leleteket, és szerzett készülékeket a lejátszáshoz. Volt neki mindenből: családi felvételek, a kisgyerek első lépései és szavai, esküvők, aztán persze rengeteg pornó, profi és amatőr, meg zenék, amik fontosak voltak valakinek valamikor, de később el lettek dobva, és filmek, vegyesen. Volt olyan szalag, amire legkedvesebb verseit mondta rá valaki, mielőtt bevonult a kórházba, és persze voltak titkosan készült felvételek, talán bűnügyek dokumentumai. Azt tervezte, hogy telerakja a házat lejátszókkal, de úgy, hogy a szalagok végtelenítve, folyton körbemenjenek, és ne csak a hangok és képek vegyék körbe a ház látogatóit, hanem maguk a szalagok is. Görgőket, szalagvezető kerekeket akart elhelyezni mindenfelé. „Látvánnyá válik maga az anyag is, ami a hangot vagy képet hordozza. Megmutatom nekik, hogy mit dobáltak el. Megmutatom nekik a kedvenc filmjeiket, a saját gyerekeiket, a nagyszüleiket. A tegnap slágereit, amikről azt hitték, már rég elfelejtették. Megtisztítom az emlékeiket, és visszaadom nekik.” Na de mindig ugyanaz a műsor, nem lesz az unalmas?, kérdeztem. „Mindig kerülnek majd be új szalagok, a gyűjtés nem fog leállni, sőt, egyre többet fognak hozni.” Hogy lesz ebből pénz?, kérdeztem. „Úgy, hogy ez az egész egy kocsma lesz és kávéház és klub. Minden részében más, de a lényeg az, hogy emberek együtt lehessenek emberekkel.” Saját magát hozta föl példának: hogy csak azért nem tartja valakivel a barátságot, mert az illetővel nincs hol együtt lenni. Nem tudják egymást magukhoz meghívni, és az utcán mégse társaloghatnak. Ha lenne egy alkalmas hely, rendszeresen találkoznának. Mint a régi polgárok a kávéházakban. Meg hogy nőket, akik tetszenek neki, sokszor meg se szólít, mert arra gondol, hogy most akkor be kell ülni velük valahova, mielőtt lefeküdnének, meg azután is be kell ülni, hogy lefeküdtek, és milyen siralmasak a helyek. Nem akar túlozni, de már több tucat nőt hagyott ki csak azért, mert városunk éttermeiben és kocsmáiban nem bírja elviselni a berendezést, a személyzetet és általában a légkört. Ha mások csak egy kicsit is hasonlóképpen vannak ezzel, magyarázta Kloknészi, mindig tele leszünk vendéggel.

– Meg lettem győzve – mondta a házigazdám.

– Min vesztek össze? – kérdeztem.

– Túl sokat vacakolt. Gyűjtögetett ilyen-olyan régi anyagokat, ócskaságokat. Komolyan mondom, modern anyagokból olcsóbban meg lehetett volna csinálni, és főleg időben elkészült volna. Már kellett volna törleszteni a kölcsönt, de a megnyitás még reménytelenül messze volt. Közben más vállalkozásaimmal is gondok voltak, hirtelen fizetésképtelenné váltam. És a munkások tartották a markukat. Tamás a szívére vette. Túlságosan is. Szerintem nyugodtan lehetett volna még váratni az ürgéket, mindegy. Azt mondta, adjam el mindenét, és fizessem ki az embereket. Hát így ragadt nálam a családi ezüstje. Nyissunk gyorsan egy közönséges vendéglőt, mondtam neki, arra még kaphatnék hitelt. Nem volt érdemi válasza, azt mondta, kiszáll, nekem adja a részét. Itt hagyott a csődtömeggel.

– És a házzal – mondtam.

– Azt még el is kellett passzolni – mondta a házigazdám.

– Sokat vesztettél rajta?

– Lassan egyenesbe jövök. És marhára utálom, hogy ő csak veszi a kalapját, mint egy angol lord, és kisétál az ügyeinkből, és utál. Érted ezt? Méla undorral kisétál!

– Üzensz neki valamit?

– Nincs mit – mondta. Úgy láttam, elege van belőlem. – Hol folytatod?

Nem tudtam, hol folytathatnám.

Fölsóhajtott, mint akinek fáj valamije. – Várj! – Telefonált. Hallottam, rólam beszél. Aztán azt mondta: – Elviszlek valakihez. Kultúrház-igazgató volt, régről ismeri Tamást. Mindig támogatta.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Autóval mentünk. Két percig se tartott az út.

Láthattam, készül lemenni a nap. Itt az este, és nekem nincs hol aludnom. A pályaudvarra kéne mennem, és nem interjúzni, gondoltam, hátha megy még vonat. A vége az lesz, hogy alhatok a váróteremben.

– Már én is meg akartam írni a Kloknészi-monográfiát – mondta az igazgató. – Mindig halogattam. Azt mondtam, még át kell gondolnom, még gyűlnie kell az anyagnak. – Pálinkát töltött magának, és nekem is, kérdés nélkül. – Egészségére, kislány! Egész jól beszél magyarul – veregette a vállam. – Mondja szépen: Egészségére!

Koccintottunk.

– Kérdezhet – mondta. A konyhában ültünk le. Kitettem a kismagnót az asztalra. Hagymahéjdarabok, morzsák közé.

– Min dolgozik Kloknészi Tamás? Mit tud róla?

– Semmit. Lehet, hogy az már egy lezárt életmű. Átlátható, földolgozható. – Szeme sárgás volt, és repedeztek benne az erek. Búsan tekintett rám. – A legszebb az volt, mikor egy tervezett műsor előtt levelet kaptam: Igazgató elvtárs, satöbbi, „minthogy az ilyen rendezvényeken össze szokott gyűlni egy bizonyos fajta közönség, minthogy ennek a közönségnek az összegyülekezése nem kívánatos, felhívjuk a figyelmét…”, satöbbi. Hogy ne tartsuk meg.

– És? Megtartották?

– Nem lehetett megtartani. Viszont megmutattam a levelet Kloknészinek. Mert persze az ő akciója lett volna. Senki se mutatta volna meg neki a helyemben. Igaz, én tudtam, hogy ő nem beszél.

– Megvan a levél?

– Nem hiszem. A kultúrházat, ugye, fölszámolták. Nem hoztam el onnan semmit. Az ilyen iratok, gondolom, elkallódtak. Iszik még? Tölthetek?

Mire tiltakozhattam volna, már tele volt a poharam.

– Kloknészire! – mondta az igazgató, és odakoccantotta poharát az enyémhez.

– Meg kell írnia – mondtam neki. – Kitűnő könyv lesz.

– Nem tudom, képes vagyok-e még rá.

– Képes.

– Amíg igazgattam, nem volt szabad időm. Most már van időm, de nincs…

– Meg tudja csinálni – mondtam.

Hallgattunk.

– Ha ad egy papírt, fölírok néhány nevet. Emberkék, akik tudnak róla beszélni.

Odaadtam a tollam, jegyzetfüzetem. Úgy markolta a tollat, hogy féltem, kitörik a hegye.

– Egyelőre ennyit. Biztos eszembe jut majd még néhány. Van, hogy nem az igazi neve, mert Kloknészinek szokása volt, hogy nevet adott azoknak, akik hozzá kerültek. És aztán mindenki csak úgy szólította őket, én is. Van, akit telefonon el lehet érni. Esetleg fölhívhatom magának. Akarja?

– Köszönöm.

Tárcsázott. – Foglalt! – Kibámult az ablakon. – Egyszer rendesen megmondtam neki. Azzal indult, hogy rájöttem, lehetne valamit jobban csinálni, egy apró részletet az egyik happeningben. Úgy hatásosabb lenne, mondtam neki. „Igazad van”, mondta, „de én nem akarok hatni az emberekre”, na, erre én: és ez sikerül is neked – mondta az igazgató, és nevetett. Közben már tárcsázott megint. Az illető otthon volt, és hajlandó volt beszélni velem. Értem jön az igazgatóhoz, abban maradtak.

Azt hittem, hogy a lány, aki értem jött, ismeri Kloknészi Tamás címét, és egyenesen hozzá visz.

– Nem tudom, hol lakik. Rég nem láttam. Lehet, hogy meghalt közben.

– Hová megyünk?

– Hozzánk.

Náluk frissen fejt kecsketejet kellett innom, és hosszú asztal mellett, fapadon ültünk.

– Azt mondtad: lehet, hogy nem él – mondtam.

– Voltam már úgy, hogy tervezgettem, meglátogatom egy régi tanáromat, aki nagyon fontos volt nekünk, és évekig följártunk hozzá. És amikor szóltam a volt osztálytársamnak, hogy menjünk együtt, teljesen ledöbbent: „Másfél éve meghalt. Otthon, egyedül. Úgy kellett rátörni az ajtót, mert már bűzlött.” És akkor eszembe jutott, hogy hiszen tudtam én erről, csak valahogy kiment a fejemből. Van, akiről azt hisszük, hogy él, pedig halott.

– Nem hiányzik?

– Kloknészi? Nem – mondta a lány, és mosolygott. A férje is mosolygott. Az ajtó mellől nagy kuvasz nézett rám, nem mondhatnám, hogy mosolyogva, inkább bizalmatlanul. – Álságos dolgot művel. A Kloknészi.

A férje bólogatott, mosolyogva. Láttam, szívesen töltene még nekem langyos tejet. De hát szinte tele volt még a bögrém.

– Csak kiadta magát, igen – mondta a lány, jámboran mosolyogva –, úgy adta ki magát, mint egy lelki vezető. Akire rábízhatjuk magunkat. Aki elvezet valahova. De visszaélt az őszinteségünkkel. Visszaélt a hitünkkel.

Azt szerettem volna kérdezni: „Ha én holnap visszajövök hozzád, hogy megtaláltam Kloknészi Tamás szállását, és igen, halott, akkor megölelsz engem, és örömödben gyertyát gyújtasz?”, ehelyett: – Hová kellett volna vezetnie benneteket?

– Istenhez. Minden igaz út Őhozzá vezet.

Csend volt. Hallani véltem a szalag súrlódását a mikrokazettában. Kínomban kecsketejet kortyoltam.

– Mondtam neki, mikor utoljára találkoztunk: „Tamás, te nem vagy jó ember.”

Hallgattunk. A kutya ásított, és szemét lehunyta egy pillanatra. Aztán engem nézett megint.

– Mellette az ember az maradt, aki volt: idegen. Szabad és szomorú. Most benne vagyunk egy közösségben, amelyik Istenre figyel, és mindennap órákon át éneklünk és nevetünk. Boldogok vagyunk.

– Nagyon jó – mondtam. Szívesen meséltek volna még az új életükről, éreztem. De méregerős kávék, pálinkák és langyos kecsketej után szerettem volna fagylatot venni magamhoz és kólát.

Mindenekelőtt kólát.

Elköszöntem. Arcon csókoltak, megsimogattak, úgy bocsátottak utamra. A kutya nem morgott, ahogy elmentem mellette, még a farkát is megcsóválta lustán.

Nem kérdezték, tudom-e az utat.

Igaz, azt se kérdezték, hova megyek most.

A gyorsétterembe mentem, és nem bántam, ha kicsit tévelygek, mielőtt odaérek. Nem siettettem a dolgot. Nézelődtem. A boltok zárva voltak. Néhány kirakat előtt megálltam. Hasonlítgattam az árakat a budapestiekkel.

Már amikor biztosan tudtam, hogy a villa közelében járok, akkor se gyorsítottam bele.

Tiszta, csillagos éjszaka volt.

Néztem a torony ablakát. Nem tudtam eldönteni, van-e valaki a legfölső szinten.

Vettem egy Cola-lightot és egy fagylaltot. Lent is volt hely, de nem ültem oda. A középső szinten a korábbi asztalom szabad volt. Továbbmentem.

A kockás nadrágos férfi egyedül volt odafönn. – Szerencse! – mondtam magamban: ha lett volna már valaki nála, visszafordulok.

Előtte is fagylalt meg kóla.

– Szabad?

– Tessék.

Kíváncsi voltam, mi lesz: tegez vagy magáz?

Kortyoltam a kólámból.

– Nagyon szeretem a kólát – mondta.

– Én is – mondtam. Belekotortam a kanalammal a fagylaltba, de még nem ettem. – Hoztam neked magnószalagot. Egy mikrokazettát – mondtam.

Tegezés vagy magázás, ezzel eldőlt. Én döntöttem el.

– Gyűjtöd még? – kérdeztem.

– Gyűlnek – mondta.

Egy láncon viseltem, a nyakamban. Kioldoztam a láncot. A tenyerébe tettem. Örültem, hogy csukott markában tartja, nem engedi, hogy a kazetta leadja a hőt, ami az enyém volt.

– Egy telefonban volt – mondtam. – Egy üzenetrögzítőben. Nem magyarul beszélnek rajta. Nem baj?

– Nem.

– Az apám hangja. Négy napon át keres, de én nem vagyok otthon. A segítségemet kéri. Adósságok. Ki tudtam volna húzni a bajból. Közben én egy meghallgatáson voltam. Mire hazaértem, volt egy rendőrségi üzenet is: az apám megölte magát, és az anyámat és az öcsémet.

Hát elmondtam, mi van a kazettán.

A toronyból le lehetett látni. Tükrökben látszottak az arcok. Ettek, nevettek. Tudtam, hogy ő is a többieket nézi. Nem engem.

– Szokásom lett – meséltem –, hogy idegen telefonokból kiszedem a rögzítőkazettát, és berakom ezt, és egyszer vagy kétszer lejátszom. Ha egyedül maradok egy idegen lakásban.

– Köszönöm – mondta. – Köszönöm a kazettát. Hoznék még kólát. Kérsz?

Kértem. Míg lenn járt, kiraktam magam elé a jegyzeteimet meg a kismagnót.

– Nicole Adams vagyok – mondtam, mikor visszajött.

– Kloknészi Tamás.

Kezet fogtunk. Elmeséltem neki, hogy a tavalyi beszélgetés anyaga részben megsemmisült, és hogy ezért vagyok itt, és hogy ki mindenkinél jártam, és kik szerepelnek még a listámon. – Bekapcsolhatom a magnót? – kérdeztem.

– Hát persze. Be.

Azért egy darabig nem kérdeztem semmit. Igaz, ez most nem is zavart. Mindegy volt, mit kérdezek, mikor kérdezek. Aztán kérdeztem, és Kloknészi elmondta, hogy a házat ő építette át.

Nem pont ilyennek gondolta el, de részben mégiscsak megvalósultak az elképzelései. Amit a térrel akart. El kellett adni a házat, és gyorsétterem költözött bele, de a tér már addigra kialakult. Nem rontották el. Működtetik. Most itt van, és néz.

De hát mit néz, mit figyel?

Hogy kik járnak oda, és hogy viselkednek. Amikor régen kiállítása volt, akkor is figyelte mindig a közönséget, meg az aukciókon is. Egyszer látott egy levelet, amiben egy főelvtárs arról értekezett, hogy az ő előadásain összejön egy bizonyos fajta közönség, amely közönség összejövetele nem kívánatos. Az a levél segített. Fölismerte a hivatását: összehozni azokat, akiket nem hozhat össze más, csak ő.

Igen, állati volt megtapasztalni, mondta, hogy egy városban, ahol egész nap járhatod az utcákat anélkül, hogy egyetlen érdekes, vonzó embert látnál, este, őnála megjelennek. Azok, akiket hiába keresel nappal és máshol.

Nekik ez az igazi élmény, nem az ő ilyen vagy olyan produkciója. Magukban gyönyörködnek, mondta.

Volt, hogy egymásba szerettek a nézői. És aztán elmondták, hogy számukra ő az igazi mester, mert össze tudta hozni őket.

Azért mondja, hogy hivatás, mert közben egyáltalán nem volt kellemes ezeket a dolgokat megszervezni, végigcsinálni. Mindig kereste a kibúvókat.

Minden helyre másmilyen emberek járnak. Egyszer ott ment el, ahol az egyik politikai párt gyűlése éppen véget ért. Csupa beteg ember volt, többeknek hiányzott valamelyik végtagjuk, mások vakok voltak vagy nagyothallók, de legalábbis kórosan kövérek.

Nézzek szét itt, milyen sok a fiatal. A lányok.

Mosolyognak.

Szereti a divatot. Szereti, hogy a lányok mutogatják a pucér hasukat.

Mértékletesek: nem csinálnak nagy gondot az evésből. Azért ilyen karcsúak. Eljönnek, és esznek egy hamburgert, esetleg még egy fagylaltot hozzá. Valószínűleg nem is kajálnak mást egész nap.

Tanul a közönségétől. Azelőtt ínyenc volt, nagy gonddal választott magának sört és bort, húst, sajtot, tésztát, halat, és imádott cukrászdába járni. Kezdett meghízni. Vége.

– Akkor itt talállak holnap is? – kérdeztem.

– Itt.

– Lesz még egypár kérdésem, a régi dolgokról.

– Gyere csak!

Fölhívtalak, és megmondtad, hogy a barátaid otthon vannak, várnak.

Ez is megoldódott.

Reggel vettem egy divatos cipőt. Nem volt kedvem sportcipőben menni Kloknészihez.

– Mielőtt belekezdünk – mondta –, szeretném, ha benne lenne a jelentésedben, hogy mostanában leginkább a jégkrémek érdekelnek. Szívesen terveznék jégkrémeket. Mit gondolsz – kérdezte –, ha publikálják a dolgozatot, és benne van, hogy jégkrémet szeretnék tervezni, van esély rá, hogy meghívást kapok ilyen munkára?

– Nem tudom – mondtam –, lehet, hogy van.

Én mindent megteszek.