Vízkereszt nincs már messze

Az első napokban jó volt hazaérkezni
            szívszorongató illatába,
mint kámforos zsebkendő,
            hirtelen altatott el,
nem volt már erőnk semmire,
      még kóvályogtunk egy kicsit,
ki-ki a maga álmát járta,
      de egymásnak is adtunk belőle.
Mi szükség van a szeretet
      ily túlságos kimutatására?
Nem elég, hogy egymáshoz érünk szüntelen,
      egymáshoz jövünk haza?
Minek nekünk ez az idegen,
            gőgös zsarnok a szobába?
Fölöslegesen zaklatottá tesz,
      másképpen osztja be a fényeket,
felborítja a szoba egyensúlyát.
Ma reggel óvatosan megkérdeztem:
„Mikor szokták a fenyőfát kitenni
                  az utcára?”
„Azt hiszem, vízkeresztkor.
      Vagy amikor akarod.”
„Jaj de jó, akkor már ma kitehetem?”
                  „Ha akarod.”
„Nem, azt hiszem,
      vízkereszt nincs már messze.”

 

Látási nehézségek

Nem láttam jól,
lepkék szálltak a szemembe.
Ült, mint egy festmény.

A félelem, hogy tekintetemmel
akaratlanul is felhorzsoltam.
Ez itt nem Kiállítóterem.

De nem is a Vakok Intézete.
Bánatvillám. Pulóverháttérben
két remegő, sápadt madár

eltakarja az arcát.
Hazafelé az autó szemeit
elfelejtettem bekapcsolni.

Nem mertem oldalra nézni,
de tudtam: ott ül mellettem.
Suhantunk halkan a holdvilágban.