Szabó Gyula

Újévi napló

1999. január 30.

Tegnapra kelve észbe kapott az időjárás, hogy január végi télidőben hó is szokott lenni, nemcsak köd és zúzmara nap- és éjhosszakon, s egy igen keveset „fehérített” a kinti világon, mintha meszelővel preckelte volna a földet, a Kányafő oldalait. Kedvem kerekedett, hogy tegyek legalább egy részleges „egészségügyi sétát”, s ugyanazzal a járással hozzam haza a Polistól a kéziratot. A dosszié – a Képek a Kutyaszorítóból kéziratának „első negyede” – madzaggal átkötve süllyedt bele a táskámba, s hazafelé már olyanformán jöttem a Sétatér havas sétányain, mintha a maga módján egy pórázos „kutyasétáltatás” lett volna az út. Itthon a „helyére” tettem a köteget – „beszorult” a másik hárommal együtt az üveges polc „ketrecébe” –, s én „visszaheveredtem” a fejemközeli polcvégen tartott Zrínyi-mű mellé, mivel napok óta újból annak a „szellemi párnának” a bűvkörében „henyélgetek”… „Olvasója” lettem legújabban ismét a „kis könyvecskét” ajánlgató sorainak, úgy, ahogy háromszor is megírta: a szív- és elmezaklató Dedicatio mellett, amit a hajdani dicsőséges ősök „csontjainak” és „lelkeinek” írt, „kerített” a könyvéhez kettőt Az olvasónak szólót is, s ily módon két ízben nekem is mint „az olvasónak” ajánlotta a könyvét egy-egy „meleg szóval”. Az egyikben így „fogadott barátjává”: „Én senkit tanítani nem kévánok, hanem magam tanulni. Azért, olvasó barátom, ha tetszik itten valami jónak, olvasd, és a szerint munkálkodjál is Istenünknek s hazánknak és urunknak hasznára és magad becsülletire.” A másiknak a vége még „barátibban” szól, annyival inkább, mivel ott a „nevét is adja”: „Én senkit nem akarok evel tanítani, hanem magam tanulni. Fáradtam ugyan rajta, hogy jó magyarul írjam, véghez vihettem-é, az te itéleted rajta. Ezért én sem gyalázattul nem félek, sem dicséretet nem kévánok. Mert kevés dicséret csak tudni ezeket, hanem megcselekedni nagy, hazája szolgálatjára fordítani még nagyobb. Adja Isten, hogy minden fáradozhassék abban és hasznossan. Az te jó barátod G. Zrini Miklós.” Nem tudom, miért tisztelte meg kétszer is az olvasót az ajánló-baráti szavával, az irodalomtudomány „mai állása” sem tudja – valóban vakarhatjuk kisujjunk „nagy körmével” a fejünket, hogy miért van háromféle „dedikáció”, miért és milyen „sorrendben” készülhetett, miért „vezeti be” a könyvet egyszerre három, holott mind a háromból „kiolvasható”, hogy csak a „művek” egy részére vonatkoztathatóak az ajánló szavak –, de mindezen túl nekem mind a három „kedves olvasmányom” már régóta, s a kéziratom tegnapi „hazapórázozása” után most külön rányílt a szemem arra a „szerzői vallomásra”, ami Az olvasónak írt „két változat” másodikában, a kurta és tárgyszerű pár sor legelején olvasható: „Szereti a holló a maga fiát, az majom is majomkölykét; az emberek közt is minden szereti a maga elméjét, és fáradságának munkáját. Én is elmémnek ezt a szülését mikor megláttam, nem utáltam meg, hanem a mint lehetett, rendben fogtam.” Én több mint két évtizeden át úgy „tartottam magam mellett” Zrínyit, mint legnagyobb tanítómesteremet, s az ő „segítsége” nélkül nem is tudtam volna venni a bátorságot, hogy egy késő őszi „munkahangulatban” rácsodálkozva életünk „szerencséjére”, elkezdjem írni A sátán labdáinak sok kötetre tervezett „folyamát”, már előre megsejtve, hogy majd homályba fog veszni a vége: „Ma, 1973. november 26-án vágtam neki a bizonytalan útnak, melynek a vége homályba vész. Annál homálytalanabb tisztasággal látszik már az elején a rengeteg szenvedés és pusztulás; annyira, hogy akár a saját létén is elcsodálkozhatik az ember: milyen kivételesen szerencsés véletleneken múlhatott – mondhatja –, hogy annyi véres pokolból mégis annyi életet tudott az anyaméh menteni s adni tovább, három évszázadon át odább-idébb! Kemény János is, amikor elkezdi az életét megírni, legelőbb erre a szerencsés véletlenre csodálkozik rá…” Egyetlen „fordulattal” már a Zrínyiék századának, a „magyar romlás seculumának” legelején voltam, Kemény János radnóti fogantatásának és bükkösi születésének „háborúságos idejében”, amikor a majdani fejedelem „jobbágyuk házánál” született a világra, miután az ellenség az udvarházukat elégette; a következő „fordulattal” azonban siettem a történelmi tudósítás „közelebbi időhatárai” közé, „egybehangolva” a magam íráskezdésének őszutói napját egy 317 esztendővel azelőtti borosjenői levéldiktálás pillanatával: „…a visszaforgatandó idő kerek háromszáztizenhét esztendő; hónap és nap szerint: »Anno 1656 die 26 novembris.« Egy levél végén van a dátum, de akár élőszóval is hallhatjuk a sorokat; írástudatlan lévén, fennhangon diktálja a diáknak az asszony, Teleki János özvegye, s úgy is köszön rá a fiára, mintha az személyesen ott állna előtte: – »Adjon Isten minden jókat, Teleki Mihály… ugyan örökké úgy végeztek ti, hogy a mit a harminczadon nyertek, a vámon el vesztitek…«” Most, a mai jelen pillanatban is „átérzem”, hogy milyen „véres pokol” előtti időszak volt annak a régi „56-os” évnek a végződő múlása, amelyre nézve „eszembe juthatott” nekem is, hogy már hat évtizeddel azelőtt, 1598-ban megjövendölte egy jóstehetség, hogy „a nagy év perczen” akkor, amikor az ember „Ezer hatszáz ötvenhétben” lesz. Az az idő volt ez, amelyben éppen „legközelebbről” Zrínyi az ajánlásait megírta az addig „rendbe fogott” könyvéhez, magával Erdély fejedelmével, II. Rákóczi Györggyel is folytatta Csáktornyáról a levelezését úgy, hogy közben a kéziratos „könyvének” egy még „javítandó” példányát eljuttatta hozzá, s ha mindehhez most – nem 1973 őszén, hanem 1999 telén – előbolygatom az újabb időkben nyomtatott „Zrínyi-könyveket”, a folyó és épp fogyó századunk legelején megjelent kötetek lapjain is „elöltalálom” a levelet, amelyet Zrínyi Miklós ugyancsak 1656 őszén írt „sajátkezűleg” Rákóczi „meltosagos Feiedelemnek”, „Chaktornian, 30. Octobris 1656.” keltezéssel, s olyan aláírással, mintha Az olvasónak írt ajánlása végéről másolta volna: „G. Zríni Miklos.” Erdély a „nagy év percenése” előtti pillanatban „aranykorának” a magaslatán volt, Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György fejedelemsége vezette a század első felében az országot a külső-belső erősödés útján, s most az ifjabb Rákóczi, épp az újévet rendelve indulási időpontul, olyan reménnyel készült „hadi útra”, hogy „felteszi a koronát” a nagy elődök fél évszázados művére: lengyel királlyá koronázásával jelentős hatalmi súlyra tesz szert ahhoz, hogy Erdély és Magyarország visszaállíthassa a Mohács előtti „boldog állapotot”. Zrínyit Rákóczi már-már „összeesküvésszerűen” titkos utakon-módokon avatta be az erdélyi ügyekbe, s ennek folytán Zrínyi, a horvát bán, a bécsi uralkodó egyik „helytartója” különösképpen nagy reményekkel „nézett fel” Erdély fejedelmére, amikor október 30-án a válaszsorokat írta a kapott tudósításra: „… Meg szolgalom alazatosan Nagysagodnak hogy kegyelmessen mind egésege mind szerenches alapottia felől tudosit Nagysagod, az Ur Isten tarcha es öregbiche Nagysagodnak szerencheiet, es minden düchőseget, boszusagara az roszaknak, es io magyaroknak örvendetességére… az ki io magyar s Istenét s nemzechégét szereti, kinek kivanhatia iobban az io szerenchet es elő menetelt mint annak ki az romlott hazankat meg segiteni kivanya s farodis raita… az kiert az Ur Isten Nagysagodat bizony remenségen föliűlis ra segiti es föl magasztalya… ugy latn˙ hogy az fatum nagy valtozasokat készit agya Isten iavara legyenek szegény magyarnak…” 1973–1974 fordulóján, huszonöt évvel ezelőtt, a nagy hadi készület leírásának fejezeteiben még az a térbeli közelség is „segítette a tollat”, hogy az ablakomból kinézve pontosan a „nagy változásokat” elindító készület színhelyét lehetett „látni”: a Szamos folyásán és a sportpark fakoronáin túl éppen Monostor volt a panoráma a kis dombbal is „megemelt” kis templomával, amely 1656–1657 fordulóján a maga égés sújtotta állapotában is a hírneves kolozsmonostori apátság emlékét „sugározta” a lengyel koronáért induló Rákóczira, aki Gyaluból „felkelve” kevés ideig Monostoron táborozott a maga fejedelmi fegyvereseivel, útban az országos gyülekezési pont, a máramarosi Visk felé. Zrínyi Miklós akkor testileg messze volt a „helyszínünktől” Muraközben, de a bizalmas „correspondentia” szálaival szorosan kötődött az „erdéli fejedelemhez”, s minthogy részemről „előre láttam”, hogy a következő hét „csapásos” esztendő erdélyi-magyarországi történelmének kimagasló alakja lesz Zrínyi, az elkezdett tudósítás elején, az országos hadi indulás napjaiban mindjárt „színre is léptettem” őt: „… A fejedelem készülete Visken még olyanabb volt, mint Gyaluban. Annak láttán az indulás előtt álló táborban, a »hegy alatt« kérdezett tanácsok nem sokat szólhattak… Zrínyi Miklós nem láthatta a készületet Csáktornyáról, de látatlanban is bizalommal nézte, amikor az induló fejedelemnek – amit az igen jó néven vett – azt írta: »Tudom, Erdéli fejedelem ugy cselekszik mindent, hogy minden történhető dolgokat megnéz és provideál [= mindenről gondoskodik] előbb«; lehet, némi aggodalmas árnyalata is volt a bizakodásnak, de az »Ó, jaj«-sóhaj az ő száján is majd később kel.” Rákóczi maga „innen” Monostorról küldött volt tudósító levelet Csáktornyára december 18-án, de Zrínyi idézett válaszsorai már valahol a Kárpátokon túl, Podóliában érték utol a fejedelmet; „24. Januarii” keltezéssel készülvén, újévi köszöntésül is „szolgált” a levél: „Nagyságos Méltóságos Fejedelem! Kegyelmes Uram! Áldja meg Nagyságodat az Úr-Isten ebben az új esztendőben minden kívánságai szerint való jókkal, ellenségi ellen való győzedelemmel, szűbűl kivánom. Nagy kegyelmességgel irott levelét Monostorbúl 18. 10-bris, alázatossággal vettem, kibűl hozzám való confidentiáját is megértem… Az Nagyságod kozákokkal [= rejtjelesen írva] és másokkal egyessége, bizony dolog, az rosz magyaroknak és udvarnak valóban nagy gondolkodást indított, s tudni való, hogy ha lehet: bizony minden mesterségekkel meggátolják…” Ő teljes bizakodását nyilvánította Erdély fejedelme iránt, aki „minden történhető dolgokat megnéz”, s a titkosírással tarkított szavai között a legvilágosabban az a végszava fejezte ki a várakozását és reménységét, hogy „Az Isten engedje, hogy erdéli fejedelem által virradjon meg szegény magyarra”… A „chiffre” utókori fejtése szerint nem volt világosan egyértelmű, hogy „Erdély által” vagy „erdéli fejedelem által” várta a virradást, de az mindenképp egyértelműen nagy reménység volt az „újesztendőre kelve”, hogy Erdély és fejedelme segítségével fog felemelkedni az egész „romlott haza” az „alászállásból”. Számomra ezzel szemben az volt a „legvilágosabb” 1973-ban, hogy nem utolsósorban a Zrínyi „segítségével” egy minden addiginál nagyobb esés „siralmas krónikáját” kezdtem írni, olyan kortárs tanúk „összefogó” támogatásával, mint Teleki Mihály, Kemény János, Szalárdi János, Bethlen Miklós, Bánffi Dénes és még sok neves, kevésbé neves meg „névtelen” akkori tollfogó ember. A számlálhatatlan tragédia kortárs-utókori „tudósításának” írásában a legösztönzőbb sarkallás az volt, hogy alig néhány év históriájában láttam benne forogni az egyetemesebb „Magyar Fátum” egész „szerencsekerekét”, „lánckarikázódását” a történelmi tanulságok minden árnyalatával. Mára azonban a „nagy lázból” egészen „a béke hamuja” lett, s ha most pillanatra beleelevenítettem magam a negyedszázaddal ezelőtti időbe, annak egyedül az volt a henyélésből felverő oka, hogy valójában csak a „mai eszem”, a mai „Zrínyi-tudásom” láttatta meg velem „különvalóan” Zrínyi Miklós könyves-alkotói műhelyének a „sorsát”: most fogtam fel a rádöbbenés teljességével, hogy mindaz a „szellemi kincs”, amit Zrínyi „geniuma” alig egy évtized alatt prózai elmeműként alkotott – páratlan hadtudományi, történelemfilozófiai, „aktuálpublicisztikai” stb. írásainak jó könyvnyi papírkötege –, kis híján arra a „sorsra jutott”, hogy örökre elvesszen, semmivé enyésszék. Látom s nézem az 1985 óta látható Zrínyi-kiadás második felében A Bónis-kódex hasonmása belcím után forgatható kéziratos lapokat, kódexleveleket, s a szó szoros értelmében „Isten csodájának” érzem, hogy valahol – nem a Zrínyi műhelyében – megőrződött a történelmi viharok valamely csendes zugában egy egyetlen kéziratos gyűjtemény, egy ismeretlen másoló kézvonásával, hogy másfél század után, majdnem két évszázaddal Zrínyi Miklós születése után „híre keljen” egy olyan Zrínyi-műnek, amely az azelőtt már ismert Áfiumon kívül más prózai „manuscriptumokat” is magában foglalt. Kazinczy Ferencnek, a „Tekintetes Táblabíró Úrnak” adták hírül Sárospatakról 1815. március 17-én: „A Poéta Zrínyinek vólt egy M[anuscriptuma] Nagy Faluban Tek. Bónis László Úrnál, melyben Statisticára és Disciplina Militarisra tartozó dolgok vóltak. Ezt leíratta a’ Professor és olvasta, ’s abból írta ki a’ »Nem irám pennával, fekete tentával« s. tb: de a Copiát elkérte néhai Teks Szőke Ferenc Úr, ’s oda veszett.” Jelenkorunk irodalomtörténeti munkacsoportja – a „Kovács Sándor Iván vezetésével” dolgozó-nyomozó „Zrínyi-szeminárium” – a Bónis-családfa ágán alig három nemzedéki fokkal „felfelé” ott „látta” a szabolcsi birtokosnak, Bónis Lászlónak a dédapját, Bónis Ferencet, a „legnevesebb XVII. századi Bónist”, aki „közelről ismerte Zrínyi Miklóst”, s aki „feltevésük szerint a Bónis-kódex első tulajdonosa lehetett”… Ez a „Bónis Ferenc” név számomra ugyancsak „régi ismeretséget” sugallt, nemcsak mint történelmi „nevesség”, hanem mint „élő levélben” szóló fialatember is, aki a maga „szolgáló” útjaival a Rákóczi György udvarában is megfordult, ott Teleki Mihály fiatal postamesterrel meghitt barátságot kötött… A többit már nem bízom emlékezetemre, bármennyire „jól szolgál”: előbontom a Teleki Mihály levelezésének szintén régóta „elcsomagolt” hat kötetét, s emlékem rúdjának mentén hamar megtalálom a legelején – a lengyel korona megszerzéséért indult erdélyi készülés „lázas” lapjai között – a Kassáról írt sorait, amiket 1656. augusztus 21-én küldött Telekinek… Felteszem, hogy azok a levélsorok is éppen „ide” érkeztek, az én kolozsmonostori „látómezőmbe”, mert válaszlevelet írván, Bónis legelső szavai közt a tizenkét nappal azelőtt Monostorról küldött levelet is említette: „Kedves édes Öcsém uram… 9 praesentis Kolosmonostorról nekem Kegyelmed becsülettel írt levelét vöttem… nyugodjék meg Kegyelmed régen tött igéretemben, hogy míg az utolsó pihenésemet kifuvom az orromon, az addig meg nem változik… ha mi hírei volnának Kegyelmednek bizonyosok, bár csak homályosan tudosítaná Kegyelmed ilyen régi meghitt jóakaróját, az én szívem könnyebbségére, engemet holtig az megmondott szókban megmaradót esmervén Kegyelmed… vajha bizonyost érthetnék és ha Kegyelmeddel nyelvvel szólhatnék! De hiszen az bizonyos posta által való levél nyelvvel való beszéd, mert az nekem szóló leveleket fel nem szaggatják… Néminemü mátráczok felől ír Kegyelmed. Most minthogy a lengyelországi passusok meg fogottak, mástól szerzenem nem lehet, de az magaméval Kegyelmednek kedveskedni kész vagyok s volnék, csak beküldő alkalmatosságom adattassék, mivel magam már inkább párnára, annak is az puhájára vágyok inkább, mint mátráczra s még azon is rosszúl alhatom, nem tudom, ha az vetéstől vagyon-e? talám inkább az gondoktól. De ezt ebben hagyom… Kegyelmed igaz barátja s jó akarója vagyok s maradok, míg élek… Bonis Ferencz m. p.” Szinte hallom, hogy Bónis Ferenc „nyelvvel beszél” itt a Szamos csendes hangja mellett, holott tudom, hogy párnáját végül is nem vetették puhán, amikor alig hét esztendővel Zrínyi kursaneci vadásztragédiája után kivégezték a pozsonyi vérpadon mint Zrínyi Péterék, Wesselényi Ferencék összeesküvő társát. Képtelennél képtelenebb sorstragédiák: „holtig az megmondott szókban megmaradó” úgy vesz el a vérpadon, mintha csak egyszerűen kifújná az orrán az utolsó pihenését. S lehetséges, hogy ugyanaz a kortárs, aki Teleki Mihálynak a matracajánló levelet írta, mentette meg számunkra azt a felbecsülhetetlen értékű kéziratot, amely Zrínyi elmeszülötteként a Zrínyi műhelyének fészkén sem maradt meg?… Lehetséges talán még az is, hogy a „párnakönyv” hasonmásos felének gondos kézvonásaiban a Bónis Ferenc betűsorait látom? Egy levél van ott is a legelső beírt lapon, a „Bónis-kódex” készítője másolta szépen író kezével a „Megyeri Sigmond” levelét, mely kelt „8. 9bris 1657.”, s melyben a szépen szóló idős barát tudtára kívánta adni a bánnak az olvasói ítéletét az „utolsó könyvéről”: „… Az Mátyás királyrul valo Historia, oly hasznos és szükséghes, az mint az mindennapi eledel, a’ mi meglankat Magyarink ébregetésére, látván annak tüköréből, mi volt a’ jo Magyar, ne szégienlye senki Magyarnak mondani magát… Az Második ugy mint a Centuriak ingerlik minden industriosus lelket a virtusokra, és maga után valo jo hir hagyásra… Az Aphorismusokrol kedig menyi iót tartok, meg nem tudom irnya minden igéi letzkék… Ez igazán ki abrázolo magzattya szüléjének… Kár volna setétben maradni a’ Carbunculusnak; mi haszna a’ szűnek szem nélkűl mi haszon a szűvnek szemnek világossága nélkűl, ennek mind szűve, szeme megvagyon… ne szánnyon egy kis gyertyát gyuitani neki az kinyomtatassal… Reménlem, illyen réghi levő és fénlő vitézi gyükeret Isten ki nem irt, kit eddig nem tsak meg hagyot, hanem in vigore meg tartot de ha ugy lenneis (: kit Isten el tavoztasson :) bizony elég volna ez a könyv utánnunk valoknak repraesentalni Nagyságod qualitasit és szemeiét bötsűlni, megis kérem editioját ennek a könyvnek… Ez bezzeg birakozo oroszlán lészen…” Semmi kétséget nem hagy ez az olvasói „bevezető levél” az iránt, hogy 1657 novemberében Zrínyinek egy könyve, egy „kiábrázoló magzatja” kinyomtatás és kiadás végett baráti kezeken forgott, s az értékelő szavak „rendje” szerint bizonyosan magában foglalta a Mátyás királyról írt elmélkedést, a centuriákat, az aforizmákat, amiket Megyeri „kezességen” eljuttatott Vitnyédy Istvánhoz, aki Zrínyinek legközelebbi ügy- és jogintézője volt mint soproni ügyvéd. Feltehetően a „gyertyagyújtó kinyomtatás” ügye is főképp az ő buzgó lobogása révén vált „kézzelfoghatóvá”, mindamellett Megyeri még a Vitnyédy „jó kezeitől” is féltette a „kincset”: „Én Wytnédi Uram kezességére botsátottam ki a reám bizot kintset. Vagy ne láttam volna, vagy mindenkor látnám, ha meg nem tér vagy irva, vagy nyomtatva, lakik a kezes.” Az ember csak nézi a hasonmás-”tükörben” az akkori írásmód szerinti kézvonásokat, olvassa, és már-már alá is húzná „nyomdai kiemelés” végett az olyan szavakat, mint „mindennapi eledel”, „minden igéi letzkék”, „Carbunculus”, „kints”, ám végül „meglankat Magyarként” akad el egy „kérdőjelen”: milyen „kezességeken” forgott a könyv „sorsa” azokban az „emésztő tüzeket” gyújtogató években, hogy végül egyetlen másoló kéz „lappangó kódexeként” juthasson el a távoli „utánnuk valókhoz” egy csupa „leckeigékkel” teleírt könyv, amelyről már egyik első olvasója kinyilatkoztathatta, hogy „bizony hasznossab Politicus magyar nyelven sem van, sem letnek lenni alig hihetem”? Túl nagy kérdőjel ez egyszerre, szükséges közben néhány álommal altatni az „ébregető” kérdéseket.