Kontra Ferenc

A három szín

(ELEJÉTŐL FOGVA)

Biztosnak látszott, hogy minden így marad örökre, ahol az emlékezés csak akkor szakad félbe, amikor a viharban a szélrohamok miatt kialszik a villany. Vörösmarton, ahol valamikor a tízes években megállt az óra a peron fölött, és utána sohasem javították meg, csak régi családi legendák keringtek arról a mesés gazdagságról, amely igazi polgári házakat teremtett, szecessziós gipszrózsákkal a homlokzatukon, vaskos és magas falakkal, közöttük kóválygó Krúdy-figurákkal és nemzedékeken át hagyományozódó részegséggel. A Ronczky nagypapa meg a Hajós különvonattal jöttek haza Pécsről, mert lekésték a rendes járatot. Minden születésnapon, keresztelőn elmesélték a család messze földön híres anekdotáját. Távíróval jelezték, hogy különvonat érkezik Vörösmartra, ezért sebtében összetrombitálták a tűzoltó-zenekart, mint mindig, amikor hasonló szerelvény közeledett. Még ha nem is tudták pontosan, ki miért jön, azért a rezesbanda és a kíváncsiskodók tömege nem ártott. A gyerekek a levegőbe dobálták a sapkájukat. Az induló közepén letette a harsonát a tűzoltóparancsnok, és döbbenten hápogta, hogy ez csak az öreg Ronczky, aki reumás lábával szokás szerint négykézláb ereszkedett lefelé a vonat magas lépcsőjéről a földre.

„Nézzétek ezeket a felhőket, hogy kotródnak innen! Megmondtam, hogy mire hazaérünk, az eső is eláll”, tárta szét a karját a peronon, bámulta az eget, mint egy kisgyerek, aki először látott szivárványt. Ekkor ért véget a legenda.

A három színt külön-külön vásárolták, még csak nem is ugyanazon a napon, hogy ne legyen feltűnő. A Ronczkyékkal és a Hajósékkal közösen vették, mert ez a három család összetartott jóban és rosszban. Nagyanyám hosszasan mesélte azt a délutánt, amikor elment a rőfösüzletbe: Ármin bácsi a pulton elé terítette egymás után a bálákat, szabadjára eresztve a százszorosan összegöngyölt, bolyhos sötétséget, mintha a tízes évek óta elfekvő, kiszabaduló filcfelhő egy másik idő szagával árasztotta volna el a faburkolatú helyiséget, töprengő évek illatával, melyek megszámlálhatatlan rétegekben türelmesen rakódtak egymásra a hajdani tavaszok során; molyok rajzottak ki a várakozásteli levegőbe, az egész boltban gyapjúpihék kavarogtak a félhomályban, nagyanyám tétován simította végig a kezét a hamvas bársonyokon, végül keményen és határozottan kijelentette, hogy vörös selymet kér, mert az illik a húsvéthoz. A magyarok bejövetelét feltétlenül zászlóval akarták megünnepelni. A nagynéném, aki akkoriban varrni tanult, fél éjszaka alatt bejárta biciklivel a falut, hogy a kelméket összegyűjtse, hazavigye a csomagtartóján, gondolatban kitárja az egymásba nyíló szobák ajtaját a hatalmas házban, végigterítse a padlón a színeket, mint valami hosszú, kéjesen hívogató lepedőt, mely a testhez érve megelevenedik, hosszú és élvezetes síkosság lesz belőle, mellyel a szél játszik húsvét reggelén, a padláslyukakon kidugott lobogók a házak homlokzatán a bevonuló magyar bakákat köszöntötték. A várakozás apám nővérére különösen érzékletes hatást gyakorolt, mert még ugyanazon az őszön feleségül ment az egyik magyar bakához, díszmagyarban esküdtek; a Sógor Karády-lemezeket hozott Mohácsról. Annyi bor termett abban az évben, mint a mesében, a lakodalom is hetedhét országra szólt. Másnap délig játszott a kertben a tűzoltó-zenekar a dáliák között.

A vörösmarti szomszédok azért megjegyezték:

„Nem nekünk örülnek ezek ennyire, hanem a területeinknek.”

Az újonnan érkezett tisztviselők pökhendisége csak alátámasztotta ezt a vélekedést, mert úgy jártak-keltek a faluban, mintha egy távoli gyarmaton lennének. Egymást érték a beidézések és az újbóli földelosztások, a szőlősgazdák legnagyobb felháborodására.

„Úgy jársz te is, mint Szénakherib”, mondta Ármin bácsi a frissen kinevezett helyi parancsnoknak.

Újra megváltoztak a helységek, az utcák nevei. Elképzeltem egy olyan kiállítást, amely csupa lecsavarozott táblából állna. Olyan lenne, mint egy bélyeggyűjtemény. Mert itt lenne igazán érdemes összeszedni a bélyegzők lila nyomait is, ahol egy évszázad alatt ötször lépett a határ. És a foglalások-csatolások folyton átkeresztelődésekkel kezdődtek, mert előbb a jeleket kellett kirakni, ahogyan a kutyák teszik, legelőször körbevizelik szerzett birodalmukat.

„Ezentúl csak vendég leszel itthon”, olyan tragikus pátosszal mondta a nagyanyám, mint aki régi idők csalódásait dédelgeti lelkének legbelső kamrájában, én pedig ebben nem találtam semmi szomorút, hiszen vendégnek lenni jó. Tele voltam kalandvággyal, mintha a gimnázium a szabadsággal és az elszakadással lenne egyenlő, nem akartam búcsúzkodni, közben végig az volt az érzésem, hogy ő többet tud arról, ami rám vár.

Laskó utca, micsoda véletlen, hogy egy utcát nevezzenek így éppen ebben a városban; mintha csak visszautalna arra, hogy a határ másik oldalán egy ugyanilyen nevű falu központjában áll éppen egy Zsolnay-szobor, egyedi és soha meg nem ismételt alkotása a pécsi zománcfamíliának, „Ősök jussán” felirattal, amit én sohasem címnek tekintettem, hanem befejezetlen mondatnak. Törékeny harcos. Hiányzik a lábából egy rész, és a szobrokat nem szokták kiegészíteni, ami egyszer letört róluk, örökre pótolhatatlan. Milyen nevetséges is lenne, ha a szamothrakéi Nikének feje s karja nőne a Louvre-ban. Mégis gyönyörködni járnak elébe, nem pedig szánakozni rajta. Milyen szörnyen nevetséges lenne, ha magasabb lenne önmagánál, több, mint 2,75. Egy torzó sosem lehet nagyobb önmagánál, bármennyire is gyötri a fantomfájdalom. Elmosolyodtam, mert amikor erre elmentem, a gyár portásfülkéjéből folyton a Rubettes operettes Sugar Baby Love-ja szólt, az egyetlen, ami itt derűt árasztott, ebből a negédes dalból is kivált Paul da Vinci, mihelyt felkerült a slágerlistákra, csak az a bevezető sikoltás maradt belőle az elején; errefelé minden csupa metafora, csupa sláger: „az én történelmem ilyen lemezeken forog, a másé nem is kell nekem”.

A bőrgyár cserzőanyagainak édeskésen rothadó szaga árasztotta el ezt a város széli utcát. Az öles fémcsövek fent a magasban télen-nyáron gőzölögtek. A patakban sűrű barna lé folyt, az apró hidak betonszegélyéről sohasem száradt le az alvadtvérszerű zuzmó. Akinek egyszer is elvitt erre az útja, megjegyezte és felismerte a gyomorpróbáló szagot. Ez a dohosság bevette magát a házakba is, mintha töltött káposztát főztek volna az év minden szakában. Soha el nem párolgó, zavaros cseppek ültek a házak elé ágyásozott liliomok levelén. Számomra ilyen is maradt ez a város.

Ez a hely, ahol véget ér a múlt: kiszáradt meggyfa állt a hátsó udvarban, az évek során sűrű hálót szőttek ágbogára a tenyérnyi keresztes pókok, a gyártetőről hömpölygő fényben a vékony szálak szivárványosan csillogtak, mint az angyalszárnyak selyme. Itt élt az anyjával Hajós Eszter, csípőficamos volt és enyhén púpos, nem ment férjhez, egy textilforgalmi vállalatnál könyvelt. Gyűjtötte az Agatha Christie-ket, minden magyar kiadás a könyvespolcán sorakozott, egymás után kölcsönkértem belőlük hármat, és elolvastam az Öt kismalacot, a Nemezist és a Ház a világ végén-t, ebből kiírtam a műfajra legjellemzőbb mondatot: „A gyilkos a bűn elkövetésével megnevezi önmagát.” A falon Vörösmart század eleji képe függött. Az ágyán ormótlan díszpárna állt, hatalmas békára hasonlított, évtizedek beszűrődő napsütése elhomályosította a színét. Amikor a szobába léptem, diadalmasan felemelte, és azt mondta: „a miénk volt a zöld selyem, a fák színe, anyám csempészte át a határon”. Az anyjával sohasem beszéltem, főleg a konyhában ült egy könyvvel a kezében, de nem hiszem, hogy valaha is olvasott volna, csak nézett ki mereven az ablakon a gyár téglafalára.

A híres nagyapáról egy harcias-bajuszos képet láttam az albumban, a Monarchia katonája volt, elképzeltem, ahogyan leszáll a különvonatról a vörösmarti állomáson. Magába szippantja a gőzmozdony. A gyengék menedéke.

„Bármit elviselek magam körül, csak a butaságot nem”, mondta a nagyanyám. Innen valamikor zongoraszó hallatszott ki, és megálltak az ablak alatt a férfiak a demizsonnal a pincéből hazafelé menet, hogy megpihenjenek, és hallgassák egy kicsit. Ilonának, az unokatestvéremnek zongorát béreltek, zeneiskolába járt Újvidéken. Ez volt az első szoba, innen nyíltak sorban végig egymásba a szobák, a magas mennyezeteken még látszottak körben az egybefonódó sárgarózsa-bimbók. Körbenéztem, és megértettem, miért mondta drámaian a nagyanyám, hogy most egy korszaknak vége lett; nem kötődött ez történelmi sorsfordulóhoz, hanem valami máshoz: belefáradt a gazdálkodásba, már nem tudta kifizetni az adót a földek után, nem volt, aki dolgozzon, a bérbe adott holdakból csak szűkösen tudott megélni, a hajdani gazdagságból mindössze néhány családi ereklye maradt. Pedig még változtathatott volna sok mindenen, de ott volt a szőlő a Várhegyen, nem lehetett kivágni, mert azt még a nagyapja ültette, és a bora eljutott a császári udvarig, a középső pászta közepén a telepítéskor római sírokat találtak, megmaradt a hatalmas pince a présházzal, ahova befért az egész felszabadító orosz század. Hangjából keserűség hallatszott:

„Hajósékat rendszeresen meglátogatod?”

Bólintottam, de nem nagyon hitt nekem.

„Ők még idejében elmentek Pécsre. Minél idősebb lesz az ember, annál inkább elhanyagolják, a mai fiatalokból hiányzik a kötelességtudat, hogy törődjenek az idősebbekkel, pedig egy jó szó is hetekkel meghosszabbíthatja az életüket. Egyedül hagytatok mind, sohasem gondoltam, hogy egy ekkora család elúszhat, széthullhat, a világ minden részére szakadhat: Ilonáék Ausztráliában, a lányom Németországban, a Gálék Kanadában; te nem tudod, milyen érzés az, hogy ha valakit soha többé nem láthatsz, pedig itt nőttek fel, már te is megváltoztál, mekegsz, mint a magyarországiak, pedig nekünk van saját nyelvünk, ami sokkal szebben hangzik. Te szégyelled a mi régi nyelvünket?”

Átfutott az agyamon, ahogy álltunk a kollégium udvarán nagyság szerint, olyan katonásan igazítottak el bennünket a pokróccal a hónunk alatt, mintha a harmincéves háborúba mennénk, az ösztöneim azt diktálták már az első napokban, hogy ebből a sorból nem érdemes kilógni, a fene sem gyönyörködik az én eredeti drávaszögi kiejtésemben, a nagy magyar szívek hagyományosan egyébként is leginkább Erdély irányába dobogtak; nem is a szókincsen kellett változtatnom, hanem az artikuláción, és ezt nagyon tudatosan tettem, semmi kedvem sem volt hozzá, hogy kiszúrjanak és utánozzanak, mihelyt kimondok egy mondatot, gyerekfejjel még könnyű változtatni a beszéden, rövid idő alatt eltűnik a leghalványabb nyelvi jellegzetesség is. Amikor hazajöttem, eleinte próbáltam visszaalkalmazkodni, ha a régi barátaimmal beszélgettem, de aztán már nem erőltettem, innen nem volt viszszaút, mert olyan lett volna, mint a restaurálás, aminek eredménye a leghívebb igyekezet ellenére sem lesz többé soha ugyanaz, a jó szándék ellenére is úgy érezhették volna, mintha parodizálnám őket; az embernek végül csak egyféle hiteles magyar nyelve lesz, amit beszél, és amit elfogadnak tőle. Minél vegyesebb közegben beszéli, annál sterilebbnek érzi, később már nem válik környezetfüggővé, egy felnőtt többnyire a maga megkövesedett nyelvénél marad, csak kivételes esetekben képes színészi teljesítmények módjára például tájszólást imitálni, de ezzel inkább úgy jár, mint Móricz Rózsa Sándora.

„Ezentúl csak vendég leszel itthon, megmondtam neked, de nem vettél komolyan. Nemcsak te felejtesz el bennünket, hanem téged is elfelejtenek”, mondta a nagyanyám.

Az alkalmazkodást tapasztaltam egykori általános iskolás osztálytársaim között, ha hazajöttem a szünidőkben, horvát akcentussal kezdtek beszélni, hiszen más nyelvű lett a baráti körük is, átültettek számos köznyelvi kifejezést a magyar mondatokba is. Csak egyszer próbáltam szóba hozni, hogy „a nyelv általatok is hagyományozódik, miért nem figyeltek oda, hogy a magyar szavak ne szoruljanak ki teljesen a beszédetekből”, de a valóság az volt, hogy Eszékre jártak, ahol természetesen kizárólag horvát nyelven tanultak, lassan egymás közt sem beszéltek magyarul, mert folyton elverték őket. A kisebbségek bizonyultak a legalkalmasabbnak a fosztogatásra is, főleg az első szakközépben, tőlük következmények nélkül lehetett elszedni a pénzt, hiszen úgysem mertek megnyikkanni, döcögő nyelvtudásukkal esetleg az igazgatóhoz bekopogni. De nem volt ez másként azok esetében sem, akik szerbiai iskolákban tanultak tovább.

„Persze hogy elmentek, annyira nyilvánvaló, hogy miért”, magyaráztam a nagyanyámnak, „mert inkább legyenek »nemzetrészek« Kanadában vagy Ausztráliában, ha már választhatnak. Ott vannak az aboriginálok, mindenre lehet példát találni, arra is, hogy maradnak makacs kisebbségben a saját földjükön, vagy angolra váltanak, és nem számít náluk, hogy mi meddig tart. Népi kultúrájuk legjellegzetesebb jegye, hogy a testüket és a köveket ősi minták szerint kenik be különféle színű sárral, a koalaszürkétől a kenguruvörösig, amely sokáig megmarad, mert ritkán esik az eső. Múzeumokba lehetne vinni a köveket, biztosan viszik is, de nem ez a lényeg. Teljen egy élet esőtől esőig, akkor is megérte. Mindenki maga döntse el, hogy mi éri meg neki.”

„Elmehetsz te is utánuk, de azt ne felejtsd el, hogy magyar csak itt lehetsz, mert tudják rólad, hogy az vagy. Azok tudják, akik gondoskodtak róla, hogy az anyakönyvi kivonatodon és valamennyi dokumentumodban még a szüleid neve se szerepeljen magyarul, nemhogy a tiéd. Hogy sohase tudd bizonyítani másutt a világon a származásodat. Bennünket nagyon tudatosan radíroztak. Koncentrációs tábor ez is, vagy ha így szebben hangzik neked: nemzetiségi lét, mint az aborigináloké, ahonnan csak fogyni lehet, ennek a tudatát szintén a génjeinkben hordozzuk, éppúgy, mint a tulajdonságainkat, a szorongásainkat, azokat is, amiket a nagyszüleink éltek át. Úgy öröklöd a félelmeiket, ahogyan a szemed színét.”

„De én megtanulok angolul, más ember leszek attól, amit olvasok, a zenétől is változom, amit hallgatok, olyan, mint az óvóhely az ártalmas zajok ellen. Nekem kész tervem van, és nem másokon múlik, hogy sikerül-e.”

„Örökké meglátszik rajtunk, amit átéltünk, akárhová is menjünk, hiába gondoljuk magunkról, hogy ha más idők jönnek, csak megrázzuk magunkat, mint a kutyák, ha partot érnek, és olyanok leszünk, mint régen. Nem, nem csak arról beszélek, hogy megöregedtünk… Nem, nem vádolok én a sorsunkért senkit, mert lehet, hogy mi választottunk rosszul. Nem tehetünk úgy, mintha mindig mindennek más lett volna az oka.”

„Miért nem beszéltünk erről soha?”

„Mert még kicsi voltál, úgysem értetted volna meg. És vannak dolgok, amik úgy múlnak el, hogy nem is érdekesek másoknak. Közben »elszáradnak idegeink, elapad a vérünk«. Ilyesmiről nem beszél folyton az ember, csak ha tényleg el akar menni…”

Elővett a fiókból egy családi képet, az volt a legfurcsább rajta, hogy bekeretezve lapult a fiókban, és nem emlékeztem rá, hogy valaha is a falon láttam volna.

„Az üveg majd megvédi, úgy gondoltam, mert én ezt a képet gyakran simogattam titokban, most már beszélhetek róla, nem szégyellem”, mondta a nagyanyám, aki a forográfián még karon ülő volt, a legendás Ronczky nagypapa pedig fiatal ember, akit Torinóban fogadott Kossuth Lajos, és a látogatást egy kép is megörökítette, Kossuth aggastyánnak látszik rajta, Leonardo da Vinci önarckép-rajzára hasonlít, és a dedikáció a kép alján annak szól, aki őt páratlan vörösmarti borral ajándékozta meg. „A fehér szín volt az övé, a házán a stukkók hattyúkból álltak, és fehérre festette a szobájában a bútorokat.”

„Azt a házat érte találat…”

„Igen. És nem maradt belőlük semmi. Ezért nem adhatom el a szőlőt a Várhegyen”, ismételgette a nagyanyám a bekeretezett képbe feledkezve. Akkor még megvoltak a kert túlsó felén a melléképületek teljes szépségükben, ezek a hófehér, mediterrán boltívek szolgáltatták a hátteret. A szabályosan beállított családi képen a kor szokásaihoz híven rendezte el a szereplőket a fényképész, tiszta tekintettel néztek a gépbe, ükanyám fonott karosszékben ült, fekete selyemruhájának ráncain látszott, hogy nem kevés időt fordítottak az előkészületekre, a kép tökéletes élessége a legapróbb részleteket is jól kivehetőekké tette. A két gyerek a világoskék szemével inkább az anyjára hasonlított, mindössze másfél év választotta el őket egymástól, megilletődöttségükön látszott, hogy nem mindennapi esemény részesei: mintha egy tükörben próbálnák felismerni a saját arcukat. Hasonló képek tucatját láttam már a családomról, ez mégis eltért valamennyitől, egy apró részletben, ami másnak talán sohasem tűnt fel. A családfő a jobb szélen, akinek férfiasan szögletes álla és szigorú, széles homloka volt, valamit tartott a kezében. Ez a messze földön híres bortermelő, a történelmi Baranya megye becsületbíróságának ülnöke, akiről sugárzott a jómód és a kiegyensúlyozottság, megengedhetett magának egy szecessziósnak tűnő gesztust, mintha csak úgy, hanyagul, szándékosan oldani akarná az örökkévalóságnak szánt komolyságot. Egészen közel hajoltam a képhez, hogy meggyőződjem róla, biztosan jól látom-e, hogy néhány szál gyöngyvirágot lógat a kezében.

„Nem marad más hátra, mint hogy kiadjam az első két szobát albérlőknek, én meg elleszek a hátsó háromban.”

Azon a délutánon segítettem kivinni a bútorokat. A szekrényből előkerültek az ükanyám ruhái, némelyik olyan épségben, hogy ki sem kezdte a moly.

„Hasonló tapintású vastag selymet nem is árulnak mostanában, csak a rőfösüzletben lehetett ilyent venni. Ármin bácsinál, kivégezték a családjával együtt a jasenovaci koncentrációs táborban”, mondta.

„Még megvan a zászló is. Mi a fenének őrizgetsz ilyeneket? Az a folyó már nem folyik vissza, te mesélted, hány rokonunkat lőtték itt a Dunába a partizánok, egyszer már belefeketedtél a várakozásba, sosem jönnek haza, de megvannak a ruháik, kísérteteket őrzöl a szekrényedben, ahelyett, hogy a cserépkályhába tömnéd a télen!”

Nagyanyám ezen nem sértődött meg, hanem azt mondta, hogy mi elvesztett területeken élünk, és ilyenekként fogadnak bennünket, akár nyavalygunk, akár nem. Az pedig, hogy mit őrizget a szívében vagy a szekrényében, az semmiféle országra nem tartozik.

Harmadnap utaztam vissza, kezdődött a tanév, és a klórszagú szeptemberben megelevenedett a folyosók felmosórongyainak foszladozó emléke. Valahányszor nyílt előttem a sorompó, enyhe szorongással vettem tudomásul, hogy folyton egy idegen országba megyek haza. Egy nap váratlanul látogatóm érkezett.

„Tőle örököltem a szemeimet, talán nincs is más rajtam, ami szép, tőle kaptam a torzságomat is. Az ember különösen ilyenkor hajlamos arra, hogy fogyatékosságaiért a szüleit vádolja. Aztán rádöbben, hogy ezért vezekeltek egész életükben. Megírtad azt a novellát arról, hogyan érkezett meg a különvonat Vörösmartra?”

„Elegem van a családi legendákból! Lesz talán, aki majd bennünket megörökít? Érdekel majd bárkit is, hogyan éltünk?”

Megéreztem a jellegzetes szagot, ahogy a bőrt cserzik iszonyú kádakban, melyeket sohasem láttam, csak elképzeltem. Megéreztem, mielőtt közelebb hajolt.

„Most az egyszer… ne haragudj!”

Hajós Eszti jól tudta, hogy tapintatlanság a közelebbi és távolabbi rokonságnak a tanintézményekbe látogatni, mert égés a többiek előtt, hogy rokon, meg ahogy kinéz, az osztálytársaimra a tolerancia volt a legkevésbé jellemző, ezért sohasem keresett fel a kollégiumban vagy gimiben, kivéve ezt az egyetlen alkalmat. És most nem zavartak a nagyszünet uzsonnázói a szalvétás szendvicsekkel meg az iskolatejeikkel. Ültünk a földszinten a porcelánkút szélén, mintha hattyúk is úsztak volna benne, éneklő hattyúk, melyeknek erre a kivételes alkalomra nemesedett énekké a hangjuk; ebben a városban megannyi törékenység vert tanyát, csupa szomorú hattyúfosszínű majolika, azt hittem, meg kell vigasztalnom, mert hamarosan zokogásban tör ki. De határozottnak és erősnek látszott. Lazán lógott a vállán a fekete ruha, arca egészen behorpadt, mint a holtaké, azt a benyomást keltette, hogy a csontok kívül vannak a testen, ez a gyerekesen csalódott tekintet, melyet rám emelt, sokat elárult azokból a napokból, melyeket átélt:

„Nem szólt semmit már hónapok óta. Tudtam, hogy elindul egyszer, és nem tudom megállítani. Ő sohasem érezte otthon magát, fél évszázad sem volt elég hozzá. A kötényében találtam ezt a verset, giccses, mint minden, amivel önmagát siratja el az ember; nézd, erre a négybe hajtott kockás papírra írta: »mikor elhagytak, mikor a lelkem roskadozva vittem, csöndesen és váratlanul átölelt az Isten«, így volt neki a legjobb.” Mármint az anyjának, aki felakasztotta magát a hátsó udvarban a kiszáradt meggyfára. Ahova nem láthatott be senki, mert a bőrgyár ablakai magasan álltak, oldalt pedig csalán nőtt, és mindig meghagyták, mint valami megfoghatatlan szép virágot.

„Emlékeztessen rá a zászló, amit maga köré csavart, és úgy jött át a határon, hogy megőrizzen valamit abból a világból, amit örökre el kellett hagynia.”

„És attól lettem ilyen, mert hason kellett csúsznia egy árokban, akkor pattantak szét a csigolyák.”

„Kész csoda, hogy egyáltalán életben maradtál. Ez nem érték!? Gondolj arra, hogy téged is meg akart őrizni!”

Átkaroltam, ilyenkor az ember ösztönösen próbál vigasztalni, és a maga módján kifejezni részvétét, ahogyan abban a pillanatban eszébe jut, végigsimítottam a hátát, ahol a gerince kifordult saját tengelyéből, és olyan természetességgel öleltem magamhoz, mintha ettől kiegyenesedett volna. Ahogy ment kifelé az ajtón, mintha egyenesen járna újra, láttam az arcán, hogy mosolyba rendeződik rajta az a döbbent horpadás, mintha egy érintésnyi gesztus elég lett volna hozzá, hogy az izmok és szövetek visszanyerjenek valamit régi bátorságukból, öröklött erejükből.