Alföldy Jenő

Jász Attila: Miért Szicília

JAK – KIJÁRAT KIADÓ, 1999

Jász Attila nem tett kérdőjelet a kötetcím végére, s ez arra utal, hogy a Miért Szicília kérdés megválaszolhatatlan. Az esszénaplót és verseket váltogatva közlő könyv elején felvilágosítja az olvasót arról, hogy miért teszi föl mégis a kérdést: „Mert kell egy hely. Ahol az ember otthon érezheti magát, legalább átmeneti időre, az élet mulandó pillanatainak töredékeiben, a megnyugvás reményének szilánknyi másodperceiben.”

Jó előre tisztázza, hogy könyve csak annyiban útinapló, amennyiben személyesen is megfordult Szicíliában. Ámde sokkal fontosabb ennél, hogy mi vonzotta oda, miért éppen ott kereste ama helyet, amelytől gyógyírt remélt szorongató hiányérzetére. Számos konkrét válasz kínálkozik, de egy sem lesz kielégítő. Sejtésem szerint olyan probléma rejlik a mélyén, amely az Édenből való kiűzetéssel (illetve e legenda születésével) kezdődik az emberiség történetében. Bármennyire hazánknak, otthonunknak valljuk a helyet, ahol születtünk és ahol élünk, mindig keresni fogjuk azt a helyet is, ahol valamilyen értelemben – ezúttal szellemi, irodalmi és filozófiai értelemben – honszerzők lehetünk. A népek eredetmondái legalább annyi figyelmet fordítanak erre a hajlandóságra, mint a berendezkedésre az otthonnak és hazának vallott helyen. Bármennyire otthon- és hazaszeretők vagyunk, úgy tetszik, az ember lényegéhez tartozik ez, kivált annak az emberfajtának a lényegéhez, amelyet viszonylag legjobban ismerni vélünk, s amelyet európaiként tartunk számon. Ám az, hogy Jász Attila miért Szicíliát tüntette ki érdeklődésével a szellemi honszerzés kalandja során szinte a műfordító Nagy László „Darázskirályának” hódító kedvét felidézve, az titok marad. Mint oly sok mindenben földön és egen, ezúttal is be kell érnünk a miért helyett a hogyan kérdésre adott válaszokkal – de azok sem megvetendők, mert a művelődés remekei által (szicíliai vonatkozásaikra hivatkozva) jeleníti meg, követi nyomon saját eszmélkedését.

Szicília először olvasmányélményeinek közvetítésével került érdeklődési körébe. Rájött, hogy kedvenceinek egész sora vonultatható föl, akiknek valamiképpen közük van a mediterrán szigethez. Nem pusztán széplelkűen bámészkodó utasként viszonyul e terület műemlékeihez és természeti tüneményeihez. A bédekkert böngésző, kíváncsi látogatóktól is eltér. S ezzel nemcsak azoktól a derék turistáktól szeretném megkülönböztetni, akik fotóalbumuk és relikviagyűjteményük gyarapításáért tesznek meg évente több ezer kilométert, hanem az úti esszéírás egy jól körülhatárolható változatának képviselőitől is. A skála meglehetősen széles – minden időben voltak írók, akik megajándékozták olvasóikat a távoli tájakról adott tudósításaikkal, részben a szórakoztató csodálkozás, részben az ismeret, részben pedig a lélek építkezése, a szellemi látókör tágítása kedvéért. A vándorút, a zarándoklat, a látogatás-vendégeskedés minden időben a művelődés szerves része volt; erről tanúskodnak az ókori eposzok csakúgy, mint a népmesék vagy a tudománytörténet számára is becses emlékiratok, útleírások, legyenek bár fölfedezők, világjárók könyvei, haditudósítók és kémek jelentései, legyenek levelek a fogságból, száműzetésből, avagy viszszaemlékezések a mesteréveiket vándorolva töltő tudósoktól, művészektől. Az úti esszének attól a változatától is eltér Jász Attila műve, amely afféle művelődéstörténeti őrjárat magvas észrevételeit őrzi. Hogy e nemből számomra igen becses példát mondjak: különbözik Zbigniew Herbert Barbár a kertben című esszéitől, melyek a lengyelnél fejlettebb középkori és reneszánsz kultúrában való otthonosság igényét jelzik a nekünk több okból kedves költő művében. Ez azonban már közelebb visz Jász könyvéhez, mert bár egyéb cél is vezeti, mint ama lengyelt, művének legbiztosabb hozadéka a magas fokú műveltségszerzés, az európai kultúrában való meghonosodás, hogy a fentebb említett honszerzés szót másra tartogassam – arra ti., hogy miért éppen Szicíliában.

Szicília a görögök óta kultúrcentrum, de úgy, hogy egyik kultúrának sem volt központja olyan értelemben, mint a görögnek Athén, a rómainak, illetve az olasznak Róma vagy a franciának Párizs. Kereskedelmi, hajózási és hadászati szempontból kitüntetett hely Észak-Afrika, az Itáliai- és a Balkán-félsziget közelében. Meleg éghajlata révén a fázós északiak örök vágyálma és testi-lelki gyógyhelye lett. Sajátossága talán azzal kezdődik, hogy sziget. Ezáltal egyszerre magán viseli az átjáróhely és az európai földrésztől elkülönült terület, a peremvidék sajátságait. Így lett az európai művelődés számos alkotója számára a görög és római kultúra egyik jelképe, mitológiai vonatkozásokban, színben-fényben gazdag, mégis titokzatos táj, egyúttal búvóhely, menedék. Jász Attila számára pedig nem annyira látványosság, mint inkább nyomozati helyszín: szembesülés művészeti és olvasmányélményeivel. Ekként pedig kultúrhistóriai stúdiumra való lehetőség, egyben alkalom az emberközeli ismerkedésre és azonosulásra néhány gondosan kiválasztott költővel, képzőművésszel és filozófussal.

A szicíliai helyszínnel kapcsolatba került alkotók sora Homérosszal kezdődik. Odüsszeusz a Szkülla és a Kharübdisz veszélyét megúszván köt ki Héliosz szigetén, mely egyes források szerint azonos Szicíliával. Hogy a titáni eredetű (és nem az olümposzi istenek közé tartozó) napisten, Héliosz otthonául Szicíliát választotta a görög képzelet, arra némi magyarázatot adhat a szemkápráztató verőfény, amely miatt Jász Attila, mint mondja személyes élményekkel különben fukarkodó úti esszéjében, napszemüveg nélkül csak rövid ideig merülhetett el Taormina köveinek szemlélésében. Odüsszeusz itt válik magányos vándorrá: maradék társait is elveszti, amikor szigorú tilalma ellenére leölik Héliosz néhány tehenét. Kiváltképp az elmagányosodásnak ez a mozzanata ragadhatta meg Jász Attilát: olvasmányainak további hősei és szerzői szinte mindnyájan ettől a vésztől űzötten vetődnek vagy zarándokolnak ide. Van, akire az erotikus élmény hat revelációszerűen, mint Goethére, és van, aki – képletesen mondva – mint valami Világ Végén, lábát az űrbe lógatja itt; Hölderlin Szicília-élményében kétségtelenül van ilyesféle mozzanat, noha esete ennél jóval összetettebb. Élete második felében úgy „járt itt”, hogy alig mozdult ki tübingeni toronyszobájából; a töredékben maradt Hüperión filozófus-hőseként, Empedoklészként az Etna kráterébe meredve tűnődött azon a végső kérdésen, amelyre hőse egy halálugrással válaszol, ő maga pedig a cselekedni nem tudás egzisztenciális bénultságával.

Platón, a környezetéből menekülvén, itt akarta megteremteni utópisztikus Államát, mely a gyakorlatban akkora kudarc, mint amekkora diadal az álmodni és (álmodva) szervezni tudás történetében. Kierkegaard-nak alighanem az egyén szabad választásának radikális végrehajtásához van szüksége a szigetre, mely mindentől távol van, ami őt akadályozhatná döntésében; inkognitóját itt bízvást megőrizheti. Filozófiai rendszerében főként az esztétikai lét fogalmának lehet köze a legnagyobb földközi-tengeri szigethez. Okkal föltételezhetjük, hogy ez az a hely, ahol tartózkodva megigézett nézőként pillanthat a külvilágra, anélkül, hogy ennek etikai kötelezettségvonzata volna.

Daidalosz ide menekül maga készítette szárnyán Minósz király haragja elől, miután a Labirünthoszt megépítette, majd Pasziphaé királynénak tehénálcát készített, hogy egy bikával megtarthassa nászát. A szicíliai uralkodó, Kókalosz örömmel fogadja a zseniális mestert, és bevehetetlen várost építtet vele. Ez újabb vonzerőt jelent a költő, Jász Attila számára: az ismeretlen, sőt a kiismerhetetlen – a szellemileg bevehetetlen valóság – izgatja képzeletét. A Daidalosz–Ikarosz-legenda azért is fontos, mert első kötete, a Daidaloszi napló onnét szerezte gondolati támpontját.

Arkhimédész híres mondása, mely a szicíliai Szirakuzában hangzott el, mielőtt a barbár katona kardja lesújtott rá, a „Ne zavard köreimet!” szójáték formájában fordul elő Jász egyik versében: „NE ZAVARD KÖVEIMET”. Ezt mintha Szicília vulkanikus vagy üledékes kövei mondanák: a hely szelleme nem adja ki magát, csupán a gondolkodástörténet további nagyságainak vele folytatott birkózása érezteti jelenlétét. Paracelsus alkímiai tudását kívánja gyarapítani e helyen, Nietzsche, sok más német és más északi példáját követve, a dionüszoszi kultúra vonzásának engedelmeskedve kívánkozik ide – tőle a mondás, hogy Szicília „a görög istenek itáliai otthona”.

Magyar vonatkozású adalékai közül a kötet Csontváry-értelmezése a legizgalmasabb. Csontváry a platóni mania zseniális rabja. Az autodidakta festő, mint mondja Jász Attila, „Taorminában talál egy (…) energiával feltöltött helyet, a görög színház romjait. A konkrét hely pontos megfestése Csontvárynál tájidézetnek számít. Háromszor tér vissza – miként Platón is Szirakuzába – Taorminába (…)” Idézi a festő följegyzését: „Reám várt egy olyan naplemente, amellyel tisztában voltam, hogy ez lesz a világnak a legszínesebb napút-festménye.” Csontváry tévedhetetlenül beváltotta ígéretét, és ez szemlátomást zavarba ejti Jász Attilát, minthogy minden más művész és gondolkodó – még a Csontváryhoz hasonlóan „beteg” Hölderlin is – tartózkodik attól, hogy „tisztában legyen” valamivel, ami életbevágóan foglalkoztatja. Jász egész kötetében kérdez, és csak részválaszokat hajlandó elfogadni; a lényegre vonatkozó, végleges kijelentéseket elutasítja. Csontváryt azonban nem kerülheti meg. A szembesítésnél kiderül, hogy „a világ legszínesebb naplementéje” a műértői szemnek nem csupán szépség vagy az esztéták szájából oly gyakran elhangzó „varázslat”. Annál inkább egzisztenciális megvilágosodás egy realitásról, a kora délutáni sziget hőségéről, a színházromok vörös tégláiból áradó, elviselhetetlen izzásról, mely már-már az Etna kráterének hevéhez hasonlítható, és amelyből a meghasonlott Hölderlin négy fal közt vizionálva, önnön lelkéből hozott fel mintát anélkül, hogy ezt akarta vagy tudta volna. Jász nem rejti véka alá neheztelését az íróként műkedvelői szinten maradó és paranoid észjárását eláruló Csontváryval szemben, de elismeri, hogy művészként győzelmet aratott az anyag fölött, pontosabban felnőtt hozzá – azonosult vele. Mint írja: „Csontváry a látvány kiválasztásában, illetve a kép hatásában (…) egy ősi-mágikus üzenetet akart a művészeten keresztül közvetíteni. A kép számára a szellem leképezése, s egyben vagy éppen ezáltal a gyógyítás eszköze.” Arisztotelésztől kölcsönzött szóval: katarmoi, azaz tisztulás. Megtisztulás egy eredendő kíntól, attól, hogy nem tudjuk, nem tudhatjuk pontosan azt, amit Kierkegaard-tól így idéz a szerző: „Hol vagyok? Mi az, hogy világ? Miért vagyok?” Ezek a végső kérdések késztették Jász Attilát arra, hogy fölkerekedjék, és a félve tisztelt elődök nyomába szegődve körülnézzen Szicíliában, ahonnét nem tetszetős anzikszkártyákra illő szövegeket, hanem lelki naplóvá összeálló kötetet szerzett. (Amelyben Hamvas Béla neve nem bukkan elő, de hatását Jász Attila észjárásán könnyen felismerhettem: hajlamos arra, hogy benyomásait kategorikusan megfogalmazott ítéletekké avassa.)

A versek nehezen választhatók el a prózától – részben tipográfiai elhelyezésük, tördelésük, részben cím vagy számozás nélküli közlésük miatt. Mégis beszélni kell róluk, épp azért, mert sokkal kevesebb közvetlen információt hordoznak, mint az esszérészek. Egy részük a szonettformát imitálja, csupán a tördelés külsőségével utal a szicíliai eredetű, immár nyolcszáz éves műformára. (Egy helyütt tévesen műfajnak nevezi a szerző a szonettet.) A versszöveg monoton, sejtelmes és vibráló, mint a Debussy-zene, és diszkréten idéz, azaz „vendégszövegeket” is tartalmaz. Ezek az idézetek a romantika és a szimbolizmus határvidékéről valók lehetnek – főleg Mallarmé titokzatosságát vélem érzékelni bennük. De nemcsak a francia költőre, hanem szerzők és könyvek hosszú sorára utalnak, ahogy az esszék is, csak szűkszavúbban, meg nem nevezve a forrást, csupán éreztetve a kötet egyik legfőbb mondandóját. Azt, hogy az irodalom által szerzett ismeret mennyire gyarló és megbízhatatlan, de így is mennyire nélkülözhetetlen. Nemcsak azért, mert általa jutván e fölismerésre, könyvek nélkül immár akkor sem élhetnénk, ha végképp hiábavalónak tartanánk olvasásukat, hanem azért is, mert csak a segítségükkel erősödhetünk meg abbéli hitünkben, hogy nélkülük is meg kell állnunk a világban. Tudjuk, milyen ellentmondásosan megy előbbre könyvek által a világ: csak sokaságuk révén juthatunk tovább azon az úton, amely a közvetlen tapasztaláshoz visz minket közelebb, a leglényegesebb ismerethez, amit létünkről alkothatunk. A kötetben az egykori alexandriai könyvtár látomása dereng föl, távoli füstjének fenyegetésével együtt.