Kortárs

 

Szöllősi Zoltán

Számolva

Szeptember végi égen
Nap pernyéllik fehéren,
      bágyadt fényin, fátylon át
      látszik, fakóbb a világ.

Szellő ha jön, betegen
vánszorog a kerteken,
      amit megfog, levelet,
      el is ejti, lepereg.

Partra itt hullám futott?
árnyékom sötét homok.
      Holnap mi hoz örömöt?
      fecskénk is elköltözött.

Gyümölcs lóg gyümölcs felett,
egem mégis üresebb.
      Ötvenharmadik őszbe
      vagyok már magam csősze.

Nincsen dézsmáló kedvem,
meg kell holnap fizetnem,
      időm számolva töltöm,
      jelenem növő kölcsön.

Még a kert mindent hordoz,
jövőt bont, köt a múlthoz,
      rózsa nyílik, de nekem
      október végi sebem.

Tekintetem, meglehet,
deres pókháló, rezeg,
      ökörnyál majd az őszben,
      s világít hajam őszen.

Darazsas öklű körte
sújt dühösen a földre.

 

Nem három nap

Nem három nap nem három éjjel
      Évek Mind kegyetlen
Mértem múlásuk szívveréssel
Most tél van hónak kéne esni
      Nyári fény a kertben
Szürke tollakat ejt a semmi

Ki üzenget nékem galambbal
      Jelképét ha sejtem
Ha visszatérne még az Angyal
Melyik réten hazában őszben
      Hol hagyott el engem
Élek de azóta sosem győztem

 

Márciusi eső

Hol lámpafények, részeg sátorok,
hazátlanságod minek makogod?
      értik-e szavad, vagy érthetőbb-e,
ha márciusi eső megbotoz?

Valóság tovább nem segít, hazug,
tájad itt: tanyád, városod, falud
      nincs, de túlélte mindet magányod,
hát megint szabad országod s az út.

Hullnak fogaid, szádban űr sajog,
kimozdulnak fönt ősi csillagok
      és képzeleted termő kertjében
árnyékodnak dőlsz, várod a Napot.

Versed is ezért, lóval is gyalog,
megint táj tanyád, városod, falud –
      s értik-e szavad, vagy érthetőbb-e?
vagy megint magad országod s az út?

 

vissza