Búcsú

Nehéz elhinni: elpergett kétezer év.

Tegnap volt 1989. Tegnapelőtt 1956.

Gosztonyi Péter akkor menekült ifjú emberként Svájcba. Tanult. Történész lett, politológus, publicista, a második világháború és 1956 tudós kutatója. Arról írt, arról gondolkodott, amiről itthon hallgatni kellett. Forrásokat gyűjtött, iratokat rendszerezett, adatokat lajstromozott: megpróbálta valósághűen feltárni a történeti összefüggéseket.

Ki húzta meg a ravaszt először 1956. október 23-án?

Iskolában tanultam: gaz ellenforradalmárok nyitottak tüzet a Rádiót őrző derék katonákra. Amikor kilenc óra tájban fegyverropogás rázta meg a Bródy Sándor utcát, engem egy bácsi belökött az ott parkoló teherautó alá. Néhány perc múlva kibújtam, és fejvesztve rohantam hazáig. Ki lőtt először? Nem vagyok hiteles tanú. De akkoriban már sokat jártam moziba, láttam vagy háromszor az Őrs a hegyekben című szovjet filmet, s amikor a gaz csempészek a sziklák közül a hős szovjet határőrökre lőttek, mindig a sziklák között villantak föl a torkolattüzek. S nem ott, ahol holtan zuhantak le a lóról a katonák.

Előttem a kép: szikráznak a Rádió ablakai – s mi vágódunk ijedten hasra.

Nem ismertem személyesen Gosztonyi Pétert. Nem tudom, hol volt 1956. október 23-án este kilenc órakor. Egy biztos: menekültként ő nem azt tanulta néhány évvel később a zürichi tudományegyetemen, hogy akkor este a Rádió hős védőire gaz ellenforradalmárok nyitottak tüzet.

Gosztonyi Péter huszonöt éves volt 1956 decemberében.

1956 decemberében volt huszonöt éves. Háta mögött az ifjúsága és a hazája.

Hazája lett a könyvtár. Poros iratcsomók, szakadozott újságlapok, emlékezők lejegyzett szavai, hiteles dokumentumok, hazug propagandaanyagok, tudatosan történethamisító visszaemlékezések útvesztőjében bolyongva történészként kereste-kutatta ifjúkora titkait: megpróbálta megfejteni és hitelesen lefesteni, mi történt Magyarországon 1939 és 1945 között, merre indultunk, hová zuhantunk 1956 őszén.

Negyven évig dolgozott: cikkei, tanulmányai, könyvei sorakoznak a könyvespolcokon. Életműve alapvető forrás múltunk megismeréséhez.

Múltunk hiteles megismerése forrás jövőnk felépítéséhez.

Gosztonyi Péter mindannyiunknak segített abban, hogy esélyünk legyen szilárd alapokra építkezni.

Nem ismertem személyesen őt, de néhány nappal ezelőtt Fóton töltöttünk egy vasárnapot Svájcból néhány éve hazatelepült matrónakorú, tüneményes barátnőnknél, Nagy Kláránál. (Van-e magyar Svájcban, aki e nevet nem ismeri?) A világ forgandóságáról fecserésztünk, a kerti asztal mellett üldögélve a délutáni napfényben a rigók ricsajozását hallgattuk, s akkor adta kezembe Klára asszony Gosztonyi Péter utolsó, 1999. március 3-án írott levelét. Körlevél. Nyugati szokás szerint a közvetlen barátoknak azonos szövegű levelet fogalmazott Gosztonyi Péter. Készült a végső utazásra, s el akart búcsúzni mindazoktól, akiket szeretett.

Talán tudta: már csak napjai vannak hátra.

Bern, Ittigen 1999. III. 3.

Körlevél

Kedves Barátaim,

Február 14-e óta a tegnapi napig kórházban feküdtem. Egy őrületes influenzajárvány levert a lábamról. Lefogytam, legyengültem, kábítva vagyok napi hét gyógyszer állandó szedésétől. Utóvizsgálatokra kell még mennem.

Irodám február 12-e óta nem „működik”. Halomban várt a posta. Képtelen vagyok most feldolgozni. Naponta még két-három órát járok be. És aztán: nem tudom, hogy az új orvosi vizsgálatok mit hoznak?!

Nem vagyok pesszimista, inkább óvatos.

Nagy örömömre szolgál, hogy márciusban csatlakozunk hivatalosan is a NATO-hoz: újra Nagy-Európa része leszünk. Számomra ezzel tulajdonképpen az én itteni munkásságom is befejeződött. A forradalmat „megvívtam”; a svájci „emigrációt” is, tudtam dolgozni 40 éven keresztül Hazámért, megértem a „győzelem napját” (a SZU összeomlását, Magyarország szabadságát), és „élvezhettem” is személyesen otthon ennek gyümölcseit.

Munkámra itt tehát már nincs szükség. A közeljövőben rendezem és hazaküldöm személyi archívumomat: ide az iratokat mindig is úgy gyűjtöttem, hogy ezeknek egy szabad Magyarországon lesz a helye!

Jelentkezem levélben, telefonon, ahogy egészségem és csökkentett munkatempóm megengedi.

Addig is: köszönet barátságotokért! Hatalmas erkölcsi erőt nyújtottatok ezzel nekem emigrációm alatt. Ti voltatok számomra (és vagytok ma is) a „megfogható” HAZA!

Bocsánat a szaggatott írásért, fejem, agyam még nem működik, ahogy kell. Fontos, hogy megértsetek.

Nagy szeretettel, megbecsüléssel és baráti öleléssel a „közel-távolból” köszönt Benneteket és Családotokat

Gosztonyi Péter

Nem ismertem személyesen Gosztonyi Pétert. Olvastam több érdekes, izgalmas írását, tanulmányát. Valahol, valamikor néhány, tényekkel alátámasztott pontos mondatát arról: 1956. október 23-án mikor és ki adta ki a tűzparancsot a Rádióban tartózkodó államvédelmiseknek.

Újra és újra elolvasom 1999. március 3-án barátainak, szeretteinek írott körlevelét.

Hányan vannak, hányan lesznek, akik ilyen rendet tudnak majd hátrahagyni maguk után? Akiknek lelke békében oldódhat fel az utolsó pillanatban, mert biztosak lehetnek abban: ami rájuk bízatott, becsülettel elvégezték?

Gosztonyi Péter a világ egy apró, de nekünk drága és fontos szögletében rendet rakott.

Requiescat in pace.

Szigethy Gábor