Kemsei István

A dal halála

BELLA ISTVÁN: ÁBEL A SIVATAGBAN

Bella István egykor dalköltő (is) volt. Volt? Mindenesetre költészetének lényegéhez úgy tartozott a dal, ez a sehova le nem horgonyozható, kiterjedés nélküli, időn kívüli, jószerivel elemezhetetlen költői műforma, mint Petőfiéhez, József Attiláéhoz vagy Nagy Lászlóéhoz. Az alkati hajlamokon túl ennek valószínűleg az is oka lehet, hogy pályája elején Bella sokat tanult a népiektől (és József Attilától), a dalforma szinte kizárólagos művelőitől és megőrzőitől. Ezeknek a stúdiumoknak a nyomát őrzik az első kötetekben komponált zsánerképszerű anekdotikus versek, az Izmindi József, a Dödögő stb. is. A mesterek által alkalmazott balladás-epikus műformának az elemi élmény gyökeréig lehatoló ereje pedig nemkülönben maradéktalanul őrződött meg elsősorban az olyan korai versekben, mint a Válasz nélkül, a Tudsz-e még világul? vagy a Sárkeresztúri ének. Volt azonban ezeknek a hagyományozott kifejezésformáknak valami egyéni, másokéval össze nem hasonlítható, a zenével testvéri viszonyban álló sajátos hangzásuk, dallamlejtésük is. Ez különösen egyedi hangulatúvá tette Bella dalait. Annyi mindenesetre elmondható, hogy ennek a kihalóban, de még inkább erősen átalakulóban lévő műformának mára talán ő lett (volt) a legavatottabb mestere.

„A dal az eredetiség kritériuma” – írta Heine. A nagy német ebben az esetben nyilván az ősi, a népi formára, megnyilatkozástípusúra is gondolt. Az ehhez való csatlakozás vágya és szándéka korántsem állt távol az induló Bellától. Ezt nem csupán a korparancs írta elő (sokan és sokféleképpen igyekeztek a legendás „hatvanas” években eleget tenni ennek az igencsak homályos jelentéstartományban hagyott, éppen ezért alig teljesíthető, a népit fondorlatos álsággal előtérbe helyező kívánalomnak), hanem valami eleve-indíttatás is: a származás, a szülőföld levegője (ugyan ki érkezik ma már a faluról – de hol is van már az a falu! – a végképp elvárosiasodott irodalomba?), a családiasság atmoszférája, a kényszerűségből megélt történelem és talán legfőképpen: a hagyomány tisztelete.

Hagyomány nélkül alig van költészet, s nemcsak azért, mert az új nem elsősorban a hagyomány kritikátlan elvetéséből keletkezik (nagy balgasága ez a mindenkori avantgárdoknak, akik mániákusan hiszik magukat egy eddig nem volt világ eddig nem volt hírnökeinek), hanem leginkább a hagyományra építkezésből (csak a teljes irodalomtörténet a tanú erre!). Költő és verse ugyanis önmagában, eredet, forrástájékok nélkül aligha becsülhető fel igazi értéke szerint, életmű pedig talán sehogyan sem. Mondhatnánk persze, hogy könnyű dolga van annak, aki nem akar különösen újat mondani, mert tudja, hogy különösen új valójában nincs is a világköltészetben, s éppen ezért untig elegendő neki a kiteljesedéshez az a terep, amelyet a saját élményvilága médiumaként ki tud tölteni. Valljuk be: rangos költészet építéséhez ez valóban elegendő és irigylendő alapállás és kiindulópont.

Bella a hagyományból valamiféle őstudást is hozott magával; vélem, ez volt az, ami első kötetét, az 1966-os Szaggatott világot jelentőségteljessé emelte. Aligha volt kétséges, hogy olyasvalamit folytatott ebben, ami fontos és meghatározó volt addig is a magyar irodalomban: az anyanyelv metaforikus látásmódját, a festői, megjelenítő képet, ami a költői szinten adekvát lesz a mítosszal, a kimondhatatlan kimondhatóval. Márpedig a magyar költészetet – tetszik, nem tetszik – sajátosságánál fogva belengik a különféle forrásokból eredeztethető mítoszok. Mítosz van Berzsenyiben, Vörösmartyban, Aranyban, Adyban, Weöresben s a kevésbé számon tartottak sokaságában. Bizonyos kultúrákat – így a magyart is – a mítosz éltet és tart fenn, hiába ábrándoznak e kultúrák képviselői objektívabb látásmódú, szebben mondva: modernebb világokról, azok nehezebben vagy másképpen, más ösvényeken érhetőek el a mítoszba ragadt elme számára.

Bella költészete tehát ugyanúgy abból a közös mítoszból indult, ami jószerivel megíratlan és megírhatatlan, mert többségében magánjellegű különmítoszok, tabuk halmaza: másként élik meg ugyanis az ország más és más tájain az azonosnak vélt valóságot. Hogy prózából vett hasonlattal éljek: gyökeresen különböző életmítosza van például a balmazújvárosi Veres Péternek, mint a biharugrai Szabó Pálnak, pusztán az életformák különbsége miatt; de – költőkről is szólva – más-más a nemzedéktársaknak tűnő Ágh Istvánnak és Bella Istvánnak is. Vagyis ebben az országban (és talán sok más országban is) történelem és környezet adta kismítoszok sokasága él, és teremt külön költői világokat. Ezek a kismítoszok azonban nemcsak történelmileg hitelesek, hanem költőileg is bejárandónak és kitapasztalandónak mutatkoznak. Nem lehet véletlen, hogy ezeknek a magánmítoszoknak egy része éppen a dalban találta meg a maga költői kifejezőeszközeit és szintézislehetőségeit, hiszen csaknem két évszázados tradíció kötelezte (?) arra, hogy így cselekedjék.

A dal azonban valójában időhöz és helyhez kötött állapota a költészetnek. S ki merné állítani, hogy a huszadik század második fele a daltermő korszakok netovábbja lett volna? A költőből is lassan kihalkult a dal. Legtovább a szerelem éltette még a maga tökéletes tisztaságában: „Esik a hó, gyorsul szívverésem, / kócsag sétál sűrű hóesésben, / mintha nem is a hó, vérem hullna, / s egyenest a szívemből tolulna.” (Esik a hó) Ebből a dalihletből áll össze majd 1996-ra a gyönyörű Szeretkezéseink-kötet anyaga, ez az önmagában is megálló s hiteles dal-emlékmű a maga lassan elkomoruló szivárványos színeivel. Ezekben a versekben fordul vissza a Bella-dal önmaga műfajiságába: az abszolút érzelem- és hangulatkifejezésbe.

A pusztán dalköltő azonban meghal a dalirtó korszakokban, mert megkísérti az egyhúrúság átka: az elhallgatásra ítéltség. Bella költői tehetségének azonban csupán egyik – de valljuk be, látványosabb, éppen ezért népszerűbb – oldala a dalteremtő hajlam. Valójában már első könyveiből is szemléletesen kimutathatóak az építkező jellegű költészet megnyilvánulásai, azok az alaptémák, melyek folyton gazdagodó jelentéstartományukkal majd érett költészetének a gerincét adják, például az olyanok, mint az ars poetica visszatérő és egyre csiszolódó tartalmú újrafogalmazásai, finomításai, gazdagításai vagy a kezdeti zsánerversek történelmi metaforákkal való telítődései.

Egy új könyvet, így az Ábel a sivatagban-t is illik az eddig befutott pálya csúcsának tekinteni. A bíráló is szükségképpen azokat a gyökereket keresi igazán, amelyek ennek a csúcsnak éltető erejét adják: az Ábel-motívumot. A cím kettős jelentéssíkja ugyanis kétségtelen. A Tamási Áron-i jelentés sajátosan magyar és sajátosan magyar történelmi helyzetből fakadó. Ábel azt mondja: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Ez az otthonlét az embermértékűen belakható haza, hiszen a Tamási-féle Ábel-metafora ezt keresve kóborol valamiféle (ám nem feltétlenül lakályos és alkatára szabott), helynek csak ráfogással nevezhető világban: a rengetegben, az országban, Amerikában. Voltaképpen egytől egyig embernek való, élhetős valóságok ezek, amelyeknek alkalmas mivoltáról a szubjektum is dönthet: elfogadja-e avagy sem, képes-e beléilleszkedni vagy nem. Van tehát választási lehetősége. A sivatagba azonban a közép-európai Ábel-figura legföljebb csak a vakvégzet döntésének következményeképp kerülhet, s legkevésbé sem önszántából vagy kalandvágyból. A sivatag a nincs, az elképzelhetetlen, a legvégső hiány, amelynél nincsebb már nem is lehet. A magyar Ábel itt kényszerül számadásra, mégpedig abban a tudatban, hogy visszaút sincs a számára: ha netán nem tetszik a sivatag, akkor sem létezik a viszonylagos megoldás, nincs alku a sorssal. A sivatag: végállomás, a személyiség végső leszámolása sohasem volt lehetőségeivel.

Itt, ebbe a helyzetbe lép be a másik, a vele ikerképzetű Ábel-metafora: a bibliaié. Azé az Ábelé, aki áttérve a nomád állattartásról a növénytermesztésre, az Úrnak kedvesebb gesztusokkal tud szolgálni, s ezért természetesen az életével kell fizetnie. Az Úr jobban kedveli Ábelt, mint Káint, tehát a legnagyobb lelki nyugalommal eltűri, hogy Káin megölje Ábelt. A káinság és az ábelség ettől a pillanattól kezdve maga a kibékíthetetlen ellentmondás, a kínos paradoxon: mert mi végre van Káin, és mi végre van Ábel? Az emberben mindkettő ott lakik berendezkedve, szinte örökkétig. És valakinek minduntalan vesznie kell. Miért? Csak azért, mert így vagyon megírva. Indokolás persze nincs, hiszen a világ- és embertörténelemben sohasem indokolnak semmit. Az egyik valóság legyilkolja a másikat – ez így természetes. Az abszolút igazság Istennél van, vagy sehol. De mégis, mi végre van a világ?

Az Ábel a sivatagban alapkérdése ez. S ha fel akarjuk fejteni a Bella-költészet szálait, először ezen a motívumnyomon kell elindulnunk. De előbb még valamit a motívumok sorsáról. Egy költő élete során számtalan motívumot épít be költészetébe. Vannak közöttük elvetéltek, egyszer használatosak, ezeknek a jelképértéke általában kicsi, jelentéktelen. S vannak olyanok, amelyek nagy szimbólumok csírái, egyetemleges felvetések, ennélfogva állandóan viszszatérnek, s a költői automatizmust kihasználva, a tudat felszínére törekedve témává terebélyesednek. Bellánál ilyen felszínre tört, verseszmévé vált motívum Káiné és Ábelé. Harminc esztendő telt el azóta, hogy második kötetének, Az ifjúság múzeumának versei kötetté összeálltak, nagyjából ennyi idősre tehető Káin és Ábel versbeli felbukkanása a Komor szárnyakon című ötrészes kisciklus Mint az ítélet című versében:

Látni való, hogy a versrészlet alapgondolata már a későbbi köteteszme magjával terhes: Káin és Ábel bűne közös, ha eredendőnek, vagyis egyetemesnek tekintjük, s a teremtés magától értetődő részeként értelmezzük. Sorsunk magában hordozza önnön tragédiáját, mondja ki Bella. S ezt is: „Káin és Ábel fölcserélhető. / Mert Káin lehet Ábel. / És Ábel lehet Káin” – de ezt már tíz évvel később, az Emberi délkörön kötetben, a Perújrafelvétel című versben, visszatérően és nyíltan igazolva a korábban felvetett motívum tételeit. Vannak-e ennek a felcserélhetőségnek egyáltalán feltételei? Meghatározó körülményei? Van-e olyan helyzete emberlétünknek, amikor ez lehetetlen? Mert valójában kristálytiszta szituációkat szeretnénk, amelyekben a morálisan jó jó, a morálisan rossz pedig rossz, ha értékítéletünk nem bukna meg örökké egy-egy zsarnoki szeszély hangulatváltozásainak következtében. Tehetetlenek vagyunk, és nemcsak tetteinkben és ítéleteinkben, hanem erkölcsi állapotunkban is: csupán a kikerülhetetlen következmény a miénk, azt kötelességünk meg- és átélni, s mivel kulturális örökösökként a zsidó-keresztény mitológia rabjai is vagyunk: ábeli feladattudattal még az eredendő bűnt is hordoznunk kell.

Az emberiség egyik nagy alapproblémájával találkozott tehát ez a költészet mindjárt a pálya elején, a költőnek még jórészt dalköltő korában, olyan szövegkörnyezetekben, amelyek a hagyományozott tartalmakkal terhesek még ugyan, a metaforáknak a tiszta képitől a konkrét jelentés irányába való elmozdulása azonban jelzi és egyre hangsúlyosabbá teszi a filozófiai alapgondolat jelenlétének fontosságát. A nyers, ám erős képiséggel átesztétizált élménylíra, valamint érzelemkifejező attitűd ennek következtében fokozatosan háttérbe szorul. A Bella-vers a fentebb megtalált paradoxonon épül tovább. Nem pesszimizmus ez, nem is reménytelenség. A költőnek most már van mit számon kérnie azon a világon, amelybe a véletlen kényszerítő erejének engedve beleszületett: „Semmi gödrébe lőtt / nemzetek. Ábel-arcok. Kik is voltak? / Szuronyra fűzött gyöngysor csecsemők. / S volt egy-két közös gyakorlat: Hitler, Káin…” (Holnapsírokkal beszélgetve) – magát a saját történelmi helyzetébe kényszerített embernek a sorsát, aki, meglehet, sok mindenért felelőssé tehető, csak azért a puszta tényért nem, hogy egyáltalán világra jött. Lapos közhely lenne arra az egyszerű képletre gondolnunk csupán, hogy az ember történelmileg eleve determinált. Persze hogy az, de az iménti megállapítás aligha magyarázza meg a fontos dolgokat, az alapkérdést: mit is kezdhet az ember ezzel a determináltsággal? Hogyan kellene viselkednie abban a helyzetben, amikor a kérdés pusztán kérdést szül, s a várva várt válasz rendre elmarad?

A Káin–Ábel-problematikát Az arcom visszakérem kötet után egy rövid időre érni hagyja Bella, illetve más, földibb tartalmakat is igyekszik a mondandó köré csoportosítani, olyanokat, amelyek az Ábel-kötetben majd a Holnapfogyatkozás ciklusba rendeződnek. Így kerül az Arccal a földnek kötetbe Káin próféta első levele címmel egy, a ciklusba nem illő vers, amelyet aztán Bella átdolgoz, jobban mondva: feszesebbre húz, s A tervező álma címmel bocsát újra közre. Ez a bizonytalanság is mutatja, hogy a téma, dacára az előképeknek, még nincs teljesen kiforrott állapotban, filozófiája még nem kristályosodott ki, a rész és az egész szinte egyszerre van születőben. A figyelmes olvasó számára azonban nem elsősorban ennek a bizonytalanságnak a felfedése az izgalmas, hanem a kalandos utazás, a bepillantás lehetősége is a műhelymunka rejtelmeibe. Két különálló gondolatkör együttes érését láthatjuk itt, ám ezek egyelőre még össze-összekapcsolódnak, a költőösztön működése még nem csiszolódott tökéletesre, a tárgyias és a filozofikus megformálás és stílus egy szinten kíván megjelenni, holott már egyre nyilvánvalóbb, hogy nem tartozhatnak együvé. A teljes különválasztás azonban majd csak az Ábel-kötet szerkezetében valósul meg.

Az Ábel a sivatagban címadó ciklusában az igazi hős Káin. Ábel az áldozat, a filozófus, a költő. Jobban is illik hozzá a tépelődő szerepe, a valójában győztesé, akinek győzelme önnön halálában teljesedik ki. E szemszögből vizsgálva a verseszmét, Ábel szimbólummá nemesedésének lehetünk tanúi. Örök költőszimbólum ez, nem kell a meglepetéstől feltétlenül felkapnunk a fejünket, hiszen ez a szerep valóban Hamleté, Fausté, Ádámé vagy a kertjét bekerítő Babitsé. Ábelben az értékteremtő, az Úr valódi kegyeltje pusztul el először a történelem folyamán, de sajnos nem utoljára, akivel a Káin-világ máig nem tud mit kezdeni, sem éltében, sem holtában:

A kötetcímadó szonettpár utolsó szextettje szól így. Az apollóni Ábel-világ térképe ez, a belső úté, amihez minden erőfeszítése ellenére sem képes hozzáférni a külvilág, tisztaságát nem tudja bemocskolni, világképét lehetetlen rózsaszínűre festeni. Az utolsó sor hasonlat–igei metafora képkombinációja mögött több van, mint képalkotó mesterségbravúr, sőt, ha ezt a képszerkezetet összekapcsoljuk az első tercina utolsó sorának metaforájával, egy teljes világkép tárul föl előttünk: Ábel metaforikusan mosódik ebben az esetben eggyé az emberiség egyetemes szimbólumával, Krisztussal; az ószövetségi szenvedéstörténet azonosul itt az újszövetségivel, miközben az örök idő, az élő gyolcs – „a” temetkezési gyolcsról beszél a vers természetesen – ártatlan holtában egyformán takarja be a világ- és emberiségtörténet összes áldozat-Ábelét…

Ábel belső út mivoltából következően Káin világa a külső út, a manipulálható és éppen ezért minduntalan manipulált közeg, s csupán a lélek felszíni lehetőségei motiválják. Ezért Káin egyszerűen nem képes másképp gondolkozni, mint amire adott helyzete kényszerítheti. Életbeli feladata konkrét, egyszerű és egyirányú feladat, a Fölkel s lemegy az Isten mély, pulzáló valósága számára nem kezelhető valóság. A cselekvés mikéntjének célirányos kérdése az egyetlen kérdésfeltevés, amit ismer, elismer, és a magáénak vall. Az erkölcsi megfontolásoknak alig van a káini gondolkodásmenetben szerepük. A Káin-ember is vívódik, küzd sorsa ellen, vívódása azonban elsősorban taktikai, a legközelebbi cél felé irányuló: „Bocsásd meg anyám, / hogy nem öltelek meg, / nem öltem meg minket, / mielőtt megszülettem” (Káin bocsánatot kér), s csupán annak eszköze, hogy bűnének súlyát átháríthassa az ősanyára, minden emberi bűnök ősforrására. De nem nehéz azt sem felfedezni, hogy Káin önző erkölcstelensége éppen úgy az eredendő bűnben gyökeredzik, mint Ábel viktimológiailag agresszív, a Káin-világot örökösen ingerlő szelídsége. S mivel az eredendő bűnt hozzájuk hasonlóan hordozza önmagában minden ember, így mindannyian Káinok és Ábelek is vagyunk egy személyben. Az Ábel a sivatagban filozófiája szerint viszont az egyes ember úgy is viszonylik saját civilizációjához, mint rész az egészhez. Ez a felfedett metonimikus viszony lehetővé teszi számunkra, hogy továbbgondolhassuk a humanitás Ábel-sorsát e Káin-sorsú, Káin-végzetű történelemben:

– írja Bella a Csak a bárány című versben. A bárány a Bella-metaforikában az örök veszélynek, pusztulásnak kitett, többször megtagadott lélek vagy maga a humánum. Vele teljesül ki a Bella-filozófia, zárul a világkép egységes egésszé, összefoglalva az eddig megalkotott életmű talán leglényegesebb gondolatát, miszerint akár Káin, akár Ábel, a kettejük végzetes és örök harcából mindig a harmadik, a lélek, az egyetlen igaz érték kerül ki vesztesen, őt sújtja le a káini durung, az ő vére hull Ábel vérével.

Hogy mennyire központi helyet foglal el a Bella-lírában az Ábel a sivatagban kötet s benne a kötetcímadó ciklus, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy Bella legfontosabb motívumai – a szerelmes versek kivételével – mind e köré a központi gondolat köré csoportosulnak, vagy pedig tézisként és antitézisként ennek a szintézisnek előkészítő elemeit alkotják. Persze mindez csak utólag, mintegy a csúcsról visszatekintve látható, mert a kötetek egymásutánját tekintve mindeddig többnyire csak a ciklusszerveződések és témafejlődések nyomvonala volt tisztán megfigyelhető. Valójában innen tapintható ki érzékletesen az, hogy nem önmagukban álló, egymással pusztán távolról érintkező motívumok halmaza ez a költészet, hanem akár tudatosan, akár ösztönösen, de mindenesetre következetesen végrehajtott szerves építkezés, kialakított rendszer, amelyben a legtöbb apró motívum-alkatrésznek helye van, és ezek mindegyike a központi gondolati mag felé törekszik, valamiféleképp az alapprobléma mondandóját támasztja alá.

E rendszer működését egyik oldalról a teljes költői világot át- meg átszövő ars poeticák hálózatszerű elrendezettsége mutatja meg. A képlet igen egyszerű toposz: miért ír a költő? Miért van a vers? Kell-e a vers a világnak? Az Ábel-szimbólum univerzuma ez, a Bella-líra tézisoldala, mely szintén a legelső kérdésfeltevések közül való. A verstéma útja a hetyke (tanult) elhivatottságérzéstől a megkeseredésig vezet, mondhatnánk azt is: a kezdetekben (ismét illik itt a Bella-út kiindulópontjától, Az ifjúság múzeuma kötettől kezdeni a vizsgálódást) Ábel még járni tanul, világa fényes napvilág, hiszi, hogy övé lehet a teljes világegyetem, még nem látja a szívében rejtező Káint: „Már világhatalom, / férfi és szerelmes a vers” (A vers születése), vagy egy másik versből idézve: „E dalokat el kell temetnem, / hogy dallá magamat tehessem” (Úgy írtam én). Még az Igék és igák kötet költő-Ábele is ezen a hangon, ezzel az ifjúi ártatlan hévvel dacoskodik a költészet igazságainak érdekében: „Verseim / nem arra valók, / hogy díszzsebkendők legyenek / holmi múltba öltözött / jelenek csikkzsebében” (Miért a vers?), sőt, egy helyütt némi avítt korszellem jegyében a váteszszerep sem idegen tőle: „mindent magammá mondani / magamat mindenné mondani / mindenkivé kimondani / elmondani kimondani” (Igék és igák). Ha ars poetica megfogalmazásáról van szó, még Az arcom visszakérem kötetben is patetikussá, önmagától meghatódottá emelkedik a hangvétel: „Azt szeretném, ha nem lenne szavam / a semmire, de minden megénedne” (A világot írni). Mondhatnánk azt is: az ars poetica formai követelményei ellenállnak a szövegkörnyezetnek, hiszen ez az álomszerű vágyakozás olyan versek szomszédságában hangzik el, mint a Holnapsírokkal beszélgetve vagy az Ábel első levele Káinnak. A Káin-világ már kikövetelte helyét a Bella-lírában, de a költészetszemlélet még a hagyományos, a bejárt utat követi, jóllehet az utolsó idézet szeretném szava bizonytalanságot sugalló jelentéstartományával már jelzi az elmozdulást.

Az Ábel a sivatagban kötet világképe kell ahhoz, hogy az ars poetica tézisszerepe kiteljesedhessen, vagyis betölthesse az ábeli szerepet: a Káin-világ áldozataként semmiződjön ki:

Két szonett szextettjeinek első terzinái ezek a sorok. Lehetetlen nem észrevenni, hogy ezek egymás fokozásai, tartalmi kiegészítései, gondolatpárhuzamai. Bella a sivatagba helyezte a kimondott szót, az antitézis sivatagába, hiszen a két szonett – most már végérvényesen betöltve az ars poetica-sor tézisszerepét – keretbe zárja az antitézist, a Holnapfogyatkozás ciklust s benne a sivatagi történéseket. A Tervező álma, a Dolgozik, mint a gödény, a Bal-jobb, bal-jobb és az Üvegvisszaváltó a Káin-világ félreismerhetetlen dokumentumai. Az sem elhanyagolható, hogy ezek, szemben az ars poetica-tartományba tartozó keretszonettekkel, szabad versek. A forma fellazításának itt nyilvánvalóan jelzésértéke van: a tézissel szemben az antitézis egy felbomlott és lepusztulóban lévő, fegyelmezetlen és fegyelmezhetetlen világot mutat a maga zaklatott, formájától, értékeitől megfosztott állapotában. Az idézett versekben a lírát felváltja az epikusság, a képet a tárgyiasság, a teljességet a kiüresedés, a fényt a külső és belső nyomorúság. Ábel elindulhat a sivatagba, hogy beteljesedhessék rajta a Sors. A két Ábel-metafora – a hazai, Tamási Áron-i és a bibliai – ebben a ciklusban egyesül, hiszen az így megtestesült valóságban nem lehet otthon lenni:

És ebben a világban csak áldozat lehet az ember. Hiszen „az adott világ varázsainak mérnöke”, a költő-Ábel is ennek a világnak a része, és cselekvésből kizárt marionettfigurája:

Vagyis áldozata. És a bárány, a lélek, tudjuk, halott. Kegyetlen, komor kép ez. Vigasztalan és vigasztalhatatlan. A bárány pedig megírhatatlan.

*

Hagyományra támaszkodó és hagyományból építkező költőt és költészetet mutat Bella István eddigi teljesítménye. Született költő lévén, aligha volt szüksége lírájának „modernségbeli” stúdiumokra. Első lélegzetvétele a dal volt a maga természetes, tiszta hangzásában, éppen ezért nem lehet véletlen, hogy egyik kedvelt versformájául és lényeges mondandói hordozójául a szonettet választotta. Kötetnyi szonettje ugyanakkor a magyar szonettirodalom gyöngyszemei közé is tartozik. Úgy ír szonettet, ahogyan más a levegőt veszi: idegenes hangzás nélkül, természetesen, mint a magyar szonettirodalomnak azon klasszikusai, akik e formát eredeti jelentésében dalnak is tekintették, mint Juhász Gyula vagy Tóth Árpád. Műfordításízű, újabb kori divatú szonettköltészetünkben feltűnő, üdítő látvány a Bella-szonett.

Amikor magyar költői hagyományról beszélünk, mégsem elsősorban formai kérdésekről esik a legtöbb szó, még akkor sem, ha a hagyományos vershez látszólag elengedhetetlenül hozzátartozik bizonyos köntös. A kimondott szó erejéről, hiteléről, érvényes voltáról érdemesebb Bella ürügyén szólni, hiszen újra és újra szembe kell néznünk a hagyomány és a modernség kérdésével. Mintha ez „valódi” kérdés volna, vagy létező ambivalencia, holott csupán a költészet színjátékai közé tartozik. Tudomásul kell vennünk, hogy ez a kor a mesterségesen előállított dogmák kora. Az új dogmák pedig mindig messianisztikus öltözékben jelentkeznek. Így válnak nevetségessé, amikor kiderül, hogy a messiási öltözet valójában farsang idejére érvényes maskara csupán. Az igazi költészet pedig nem csak a szabásminta mikéntjével van elfoglalva.

Ábel–Káin vagy Káin–Ábel Bella pedig sok mindent vesztett az idők folyamán, csak a kimondott szó erejében való hitet nem. Megtanulta, hogy a világba beleszületni lehet ugyan, de megváltoztatni semmiképpen. Keserű hangja az örök áldozatért, a veszendő, ártatlan bárány-lélekért emel szót.

Ebből a költészetből már csak az öregedő Kálnoky humordús öniróniája hiányzik. (Beza Bt., 1998)