Kántor Lajos

Gondolatok Keletről – Nyugat felé

Az ezredvég világában széttekintő ember, aki történetesen hallott a PEN Clubról, hallott az indiai Bombayban született, Cambridge-ben tanult, 1989-ben (!) az iszlám fundamentalisták által halára ítélt és azóta is bujkáló Salman Rushdie-ról, hallott a kínai és török, korábban a szovjet-oroszországi, még korábban a romániai és (1956 után) a magyarországi íróperekről vagy szimpla bebörtönzésekről – a viszonylag teljes listát a nemzetközi PEN bocsáthatja az érdeklődő rendelkezésére –, az úgy olvashatja Schöpflin Aladárnak 1932-ben a Nyugatban megjelent, Az irodalom és a konzulok című írását, mintha az a jelenről szólna. „Az irodalom szabadsága, mint minden szabadság, betegállományban van ebben a mai korban, amelynek számára a múlt század közepének gyönyörű szabadság-ideálja már csak március tizenötödiki szólam. A mai világ, mely szuronyokra és pénzhegyekre támaszkodva sem érzi magát biztonságban, amelyben egy évszázados társadalmi rend vonaglik saját belső válságában, félelemből támadt gyanúval néz mindenkire, akiben a kritika szelleme él…” Ebből a hatvanhét éve leírt szövegből legfeljebb a szuronyokat kellene (más fegyverre váltva) kihagyni – bár Koszovó árnyékában talán még ezt sem! –, és minden rendben lenne, 1999-es szinten… A Schöpflin-esszé utolsó mondatainak pesszimizmusát ugyancsak számtalanszor igazolta a Nyugat vezető kritikusának utókora: „Előre tudhatjuk, hogy az író kimondott igazsága, amint szembekerül a hatalom kívánságával vagy érdekével, továbbra is büntetendő cselekménnyé válik. És mégis érdemes volt mindezt elmondani. El kellett mondani. Az eszméért hitet kell tenni, ha van érvénye, ha nincs. Az eszme addig él, amíg vannak, akik hirdetik. Amíg vannak, akik készek szenvedni érte. A fáklyát kialudni nem engedhetjük, mert akkor mi lennénk felelősek a sötétségért, mely az emberiségre borul.”

Egy másik, tizenhat évvel korábbi, szintén a Nyugatból idézhető szövegrész közvetlenül a magyar olvasóhoz, a magyar világ ismerőjéhez szól (a háború, a fegyverek konkrétuma és jelképisége itt is jelen van), ugyancsak érdemleges áthallásokkal a mába. Ignotus írja a Nyugat, a folyóirat körüli küzdelmekre visszatekintve és saját jelenkorához fordulva: „Hát majom a magyar, hogy szakítás a nemzeti iránnyal, ha kimondják, hogy a művész ott kezdődik, ahol nem utánoz senkit? Hát kitagadottja a világnak s a mának, s nem eleven lény, hanem gramofongép a magyar, hogy szakítás a nemzeti iránnyal, ha a művész magamagát, saját napjait, a mának gondolatait és fejlődését fejezi ki, s a nem régi állapotok régi lelkét leheli gépi lélegzettel? Kisebb ember Simonyi óbester, ha a mai magyar huszár árokban és gépfegyverrel harcol – s a sáncárkos és gépfegyveres magyar szakít-e a nemzeti hagyománnyal, ha nem úgy forgatja a kardot, mint Simonyi óbester?” Itt kapcsolja be Ignotus az okfejtésbe az esztétikumot, továbbgondolva az irodalomtörténeti folyamatokat, mert hiszen Vörösmarty „nemesi költészete” után Petőfi „és kivált Arany” egyfajta tagadást, pontosabban új hódítást jelentett a nemzeti művészet számára. „Megtagadása-e Arany Jánosnak és szakítás-e a nemzeti művészettel, ha ennek tartományába most bevonják a nemzeti életnek a népiségen kívül és fölül növekedett területeit?”

Ignotus kérdése – miként Schöpflin harca az igazság kimondhatóságáért – az 1908. január 1-jén elindított (és az 1941. augusztusi számmal, Babits Mihály halála következtében megszűnt) folyóirat lényegét fejezi ki, azt az irodalmi forradalmat, amely meghatározta e század első évtizedeinek magyar irodalmát. Mindazzal együtt állítható ez, hogy a modern magyar irodalom fogalmába nem csupán a „klasszikum”, a mondhatni konszenzussal elfogadott „emészthető” nyugatosság számítandó, hanem a hosszú időn át kitagadott vagy éppen csak megtűrt avantgárd is – a mindenekelőtt Kassák Lajos nevével társítható forradalom, újítás. (Ne feledjük viszont, még ha nem igazán jellemző is, hogy Kassák A Tett, a pesti és bécsi Ma, a kolozsvári Korunk mellett a Nyugat lapjairól is idézhető – akár az orosz film világméretű úttörését hirdetve, 1926-ban!). Bonyolult történet ez az irodalmi forradalom, így vagy úgy klasszikusokká vált szereplőkkel, akik nélkül már elképzelhetetlen ez a század – függetlenül (vagy függően) azoktól a heves vitáktól, amelyeket egymással is folytattak.

Levelek tükrében

Ady Endre – Osvát Ernőnek (Érmindszent, 1908. március 6.): „… a Nyugat pompás és igazán, amennyire kevés erőm van ez idő szerint lelkesedni, annyira fölülmúltam magam az örömömmel…”

Ady Endre – Fenyő Miksának (Érmindszent, 1908. május 7.): „… Ma jött meg a Nyugat s nem rossz, amilyennek ön profétizálta. […] Most arra kérném különösen még, hogy írjon a jövő számban a kötetemről a Nyugat. A B. H.-ból úgy látom, hogy a B. Szemle megint belémgázolt. […] Nagy kedvem volna pofozkodni, ha valamivel erősebb volnék. De úgy komolyan, igazi pofonokkal. Kérem a Nyugatot, ne engedjen engem latrok prédájának.”

Ignotus – Fenyő Miksának (Tátra-Lomnic, 1908. július 7.): „… Én, mint a lap névleges főszerkesztője és egyik tulajdonosa természetesen érdekből is, kötelességből is írni szándékszom bele, sőt ezennel becsületszavamat adom, hogy írok is, legalábbis úgy, mint eddig, s törődöm a lappal, többet, mint eddig…”

Ady Endre – Fenyő Miksának (Kolozsvár, 1909. július 21.): „… ma írom meg a verseket, bár lázas beteg vagyok, egy nagy meghűlés nyomorékja. Ugyancsak a versekkel együtt küldöm a Monte-Carlo cikk első folytatását, illetve az első közleményt. Én jobban ismerem magamat s akkor írok igazán, jobban s minden folytatásra hosszat, ha valami már megjelent, ha kötve vagyok. […] Móricz könyvét elolvastam, nagyon tetszik. Írjak róla avagy Ignotus vagy te akartok írni?”

Ady Endre – Fenyő Miksának (Párizs, 1910. február 15.): „… Én nem tudom, meddig maradok Párisban s mikor megyek a Rivierára. Valószínű, ha márcz. 15 előtt megyek le Nizzába, onnan három-négy napra hazarándulok a Galilei-kör ünnepére. Hogy megy a Nyugat? Van-e Osvátnak néhány új félistene? Kérlek, írj. Ha rólad van szó, én magam, erőnek erejével, betegséget is legyőzve, írok.”

Kaffka Margit – Fenyő Miksának (Temesvár, 1916. október 23.): „… Igen jól esett, hogy a Nyugat számít rám és törődik a dolgozásommal. Ez jó dolog. Mert valahová bizony mégis kell tartozni már egy harminchat éves írónak. A Nyugat most »politikai« lett, ugye? Azt hiszem, ez nem baj és tán nem is lehet másképpen; ha csak a litteratura nem szorul ki emiatt; és leveléből úgy látom, hogy ebben nem engednek a tradíciókból.”

Szabó Dezső – Fenyő Miksának (Sümeg, 1916 decembere után): „… Én szép, illendően kipedert elbeszéléseket, derék regényeket, amiket a Nyugat bőven ad, nem tudok írni. Az is bizonyos, hogy ha 100 évig is írok, azokból mind valami erős azonosság is fog kilüktetni. De éppen ez az, amiért a Nyugatnak kötelessége – lelkiismeretbeli kötelessége – engem is szóhoz engedni.”

Ignotus – Fenyő Miksának (Bern, 1919. január 6.): „… Amit a Nyugatról írsz, annyiban fájdalmasan érint, hogy úgy látom, az igen passzív vállalatnak java anyagi gondja ugyanakkor hárul ismét rád, mikor, nem nehéz észrevennem, végképp megutáltad. Ebből majd nekem is le kell bizonyos anyagi következtetéseket vonnom. Meg is teszem majd, csak még e hónapban tűrd és tűrj engem. E hó végére okvetlen megoldódnak legalábbis itteni dolgaim.”

Szabó Lőrinc – Babits Mihálynak (Budapest, 1920. február 22.): „… A Nyugatban engem utolsónak tett be Osváth [!]. Ezt nem mint kifogást említem. Ellenben kifogásolnám, ha jogom volna hozzá, azt, hogy Osváth [!] Kovács Márta úrhölgy hallatlan hülye versei közül egyszerre 7-et leközöl. Borzalmasan rossz prózaversek, a Ma söpredékéből valók, értelmetlen zagyvalékok. Sárközy [!] is mélyen megbotránkozott rajta…”

Ignotus – Fenyő Miksának (Berlin, 1921. szeptember 18.): „… Mint tudod; készülőben van egy könyvem, mely az utóbbi 3 év tanulságai alapján újra meg akarja alapozni az én, annak idején a Nyugatban kifejtett és hirdetett polgári szocializmusomat, vagy ha úgy tetszik, szociális kapitalizmusomat. Azt is tudod, hogy négy-öt fejezetem már meg is van belőle. Mit gondolsz: hozhatná ezt a Nyugat? […] Bécsben adom ki most karácsonyra: saját költségemen, egy ügyes fiatal új kiadóval csak bizományában, hogy terjeszteni tudjam, Olvasás közben könyvemnek egy folytatását: 1913-ban s 14ben megjelent tárcáimnak s cikkeimnek egy kis választékát, melyekben érdekesen cikázik előre az elkövetkezett katasztrófa. Bécsben kell kiadnom, különben nem jut el a Felvidék s Erdély magyar városaiba, hol az én tulajdonképpeni közönségem él, mellyel az irodalmi kontaktust megtartanom talán nem csakis személyes érdekem.”

Krúdy Gyula – Móricz Zsigmondnak (Budapest, 1929. november 24.): „… tisztelettel és őszinte nagyrabecsüléssel üdvözöllek mint a Nyugat új szerkesztőjét, bár felejthetetlen Ernő barátunk szerkesztői idejében is éreztük a Nyugat hasábjain sok gondosságodat, bátor, lelkes célkitűzéseidet. Most, hogy név szerint is Te lettél a Nyugat szerkesztője: annak csak örvendezhet minden múltat és jövendőt megbecsülő magyar író, aki belátja, hogy új lelkeket kell megvilágítani az új irodalomnak.”

Móricz Zsigmond – Makkai Sándornak (1929. december 6.): „… átvettem a Nyugatot, s abban meg akarom csinálni azt a szimbolikus koncentrációt, amit csak az irodalomban lehet: az egész magyar irodalom egyesítését. Természetesen a Csonka-Magyarország írói mellett Erdély írói jönnek számításba. Nagyon kérlek, gondolj ránk, s ha lehet, a januári számra írj egy kis tanulmányt, amely alapja lehet a jövő együttérzés megalapozásának.”

Kuncz Aladár – Babits Mihálynak (Kolozsvár, 1930. január 9.): „… Nem volt még alkalmam megköszönni az Erdélyi Helikon számára írt gyönyörű bevezető cikkedet. Igazán nagyon hálás vagyok érte, nemcsak azért, mert általában véve ezzel a kitűnő írással a folyóiratnak ezt a számát ünnepivé tetted, hanem mert sok itt forrongó és tisztázásra szoruló eszmében rendet teremtettél és irányt mutattál. Szeretném nagyon, ha szerkesztői elfoglaltságod ellenére is olykor-olykor volna időd az Erdélyi Helikon számára írni, mert szerintem a kiszélesedett programú Nyugat mellett is nagyon fontos volna az utódállamok magyar irodalmára támaszkodó s egy kisebbségi magyarság irodalmi életét visszatükröző Erdélyi Helikonnak a léte, sőt fejlődése és előrehaladása is.”

Szentimrei Jenő – Móricz Zsigmondnak (Kolozsvár, 1930. január 14.): „Kuncz Aladár közvetítette azt a kívánságodat, hogy írjak a Nyugatnak a tízesztendős erdélyi irodalomról. Azt is mondta, hogy sürgős, azt is, hogy annyi legyen körülbelül, mint ami Jugoszláviáról megjelent. Ennek nem tudtam egészen kívánságod szerint megfelelni. Nagyobb az anyagom jóval, s akárhogy igyekeztem összevonni, jobban nem sikerült, mint azt a mellékelt ábra mutatja. Ha így használhatod, örvendeni fogok, hogy én is használhattam valamit az új Nyugat ügyének!”

Németh László – Móricz Zsigmondnak (Budapest, 1931. november 16.): „… Babits szerződése egy időre biztosítja ugyan, úgy tudom, hogy a Nyugatba írhassak, de én nem vagyok a gazdája lába körül nyaló kuvasz, s nem óhajtom írói helyemet olyan szerződések mögé bújva fenntartani, amelyet nem velem, s Babitscsal is talán csak anyagi kényszerből kötöttél. A Nyugatnak két szerkesztője van, s én, tekintet nélkül a megállapodásra, nem tartom illőnek, hogy a folyóiratba az egyik szerkesztő akarata ellenére dolgozzam…”

Kós Károly – Móricz Zsigmondnak (Kolozsvár, 1932. február 18.): „… Levelednek a Nyugat erdélyi elhelyezésével kapcsolatos passzusából bizonyos szomorúságot, sőt szemrehányásfélét is érzek. De ha ismered a magyarországi folyóiratviszonyokat e tekintetben (és bizonyára ismered), akkor tudhatod, hogy nem is lehet remélni azt, hogy mostanság éppen kedvezőbb eredményeket lehetne itt elérni. […] Ellenben nagy örömmel olvastam arról, hogy lejönnél Erdélybe felolvasni. Lásd, ez is lehet propagandaút, csak nem szabad, hogy kilátszódjék a lóláb. Sőt, ha Babitscsal jönnél (két szerkesztő erősebben jelentené a Nyugatot, mint egy), annál biztosabb volna az erkölcsi siker – egyelőre. […] Egyszóval, lehet velünk beszélni, és Móricz Zsigát – hidd el – nagyon megbecsüljük, nagyon nagyra tartjuk. A Nyugatot szeretjük, a legjobb és legmodernebb magyar folyóiratnak tartom ma is.”

Magyarázat és kiegészítés a levélidézetekhez

Ebből a többé-kevésbé esetleges és önkényesnek is mondható levélválogatásból természetesen nem rajzolódik ki a teljes Nyugat-történet. A kéznél lévő források – Feljegyzések és levelek a Nyugatról (1975-ből) s az Ady-levelek három kötete (1983), Kuncz Aladár levelezésének 1982-es kiadása, a Babits Mihály száz esztendeje című 1983-as antológia és a csak leveleket tartalmazó 1984-es kiadvány, a Móricz Zsigmond, a Nyugat szerkesztője – nem nyújtják a teljességet; ha nem szabják is szűkre a levélkínálatot, nyilvánvalóan egyes korszakokat és egyes személyeket emelnek ki; holott a Nyugat sikerei és tévesztései tulajdonképpen a XX. századi magyar literatúra egészére vonatkoztathatók – hozzávéve a folytatást, az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagot (1941. október – 1944. április). Hiányzik innen a mecénás-író Hatvany Lajos, a szorgos költő-szerkesztő Gellért Oszkár neve, és nem különülnek el eléggé a folyóirat korszakai (1929-ig Osvát Ernő meghatározó szerepe, 1930 és 1933 között Móricz Zsigmond és Babits szerkesztői párharca, majd Babits Mihály és a vele jobban megférő kortársak, Schöpflin és Gellért, illetve a kiegyenlítő képességű Illyés Gyula Nyugat-szerkesztői érdeme). A három nemzedék sem mosható össze ebben a történetben. A „faltörő kos” Ady, valamint Móricz, Babits, Krúdy, Kaffka mellett Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Füst Milán, Szabó Dezső, Kassák, Tersánszky jelenléte a Nyugatban külön megmérettetést igényel. A második nemzedék, a húszas években bemutatkozók névsoráról ugyanezt mondhatni, hiszen Illyés, Szabó Lőrinc, Németh László neve mellé odaállítandó a Márai Sándoré, Erdélyi Józsefé, Sárközi Györgyé, Gyergyai Alberté, Cs. Szabó Lászlóé; az ún. harmadik nemzedékben jelentkezik Radnóti Miklós, Jékely Zoltán, Vas István, Weöres Sándor, Szentkuthy Miklós, Kolozsvári Grandpierre Emil – és az elsődlegesen esszéírók: Szerb Antal, Halász Gábor, Bálint György.

Lehet-e ekkora gazdagságot, a tehetségek és teljesítmények ilyen sokféleségét egységbe foglalni? Fenyő Miksa írja az Osvát fémjelezte szakasz „szellemi egységéről”, hogy a különféle törekvéseket egyetlen kánon szabályozta: „a gondolatszabadság kánontalansága” – és a Nyugat (a folyóirat) és szerkesztője, Osvát iránti megbecsülés. „A Nyugat árnyékában” visszatekintő Gyergyai Albert (1954-ben), nem hallgatva el az elhallgathatatlan konfliktusokat, erre az irodalomtörténeti következtetésre jut: „… a Nyugat hőskorát kár volna részleges és részrehajló adatokból és tanúságokból megítélni; nemcsak hősi, forradalmi kor volt, sok túlsággal és szenvedéllyel, sebekkel és sértődésekkel, s nem is az egyes küzdőknek, hanem a kiküzdött eredményeknek szempontjából kell néznünk az egészet.” Nem kevésbé megszívlelendő Gyergyai esszézáró kérdéssora: „meddig lehet és kell magyarázatokkal kísérni az irodalomtörténeti dokumentumokat, főképp, ha minden modernségük és világosságuk ellenére, nemcsak egyféleképpen értelmezhetők? s ha az írott »bizonyítékok« jobb vagy rosszabb emlékezetű s jobb vagy rosszabb hiszemű, de élő tanúk segítségével cáfolhatók vagy erősíthetők?” Az ugyancsak „nyugatos”, Gyergyaival azonos korosztályhoz tartozó Komlós Aladár hasonló higgadtsággal figyelmeztetett (1952-ben!) e „soktehetségű mozgalom” értékeire, és szállt szembe „a Nyugatot a közvetlen másnap szokásos türelmetlenségével” megítélő dogmatikusokkal.

A korai emlékezők – a túlélők – már ugyancsak fél évszázados védőbeszéde mára egybevethető tudományos tanácskozások vitáinak, egyéni kutatásoknak irodalomtörténeti ítéletekben rögzült eredményeivel. A részleteket illetően nyilván árnyaltabbá vált a kép, a magyar–európai szintézis mint alapvető Nyugat-program azonban nem kérdőjelezhető meg. A folyóirat meghatározó személyiségeinek múltra és jelenre irányuló irodalmi-irodalomtörténeti koncepciójáról, az „európai magyarság” megteremtésének útjairól (kísérleteiről) Poszler György vázolt fel összefoglaló képet az (1972-es) Nyugat-konferencián, Ady és Babits, Ignotus és Schöpflin kérdésfelvetésétől Szerb Antal magyar irodalomtörténetéig (az Erdélyi Helikon díjnyertes pályaművéig) és tovább, Halász Gáborig és Cs. Szabó Lászlóig jutva el. Napjaink jeles irodalomtörténésze a babitsi szemléletet, a babitsi humanizmust meghaladó nemzedék képviselőjét, az esszéírók nevében nyilatkozó Cs. Szabó Lászlót idézi (az 1938-as Levelek a száműzetésből lapjairól), az esszé védelmében: „Az esszé etizálódik, egy harciasabb humanizmushoz igazodik… a műfaj kiállja a próbát. A fogyatékos ítélőképesség, gyermetegség, hiszékenység, rosszul értelmezett hősiesség korában Descartes háromszáz éves hagyatéka: a napnyugati értelem még kimeríthetetlen ellenállásra képes.”

Keletről, Nyugatról – esszében

A Nyugat legelső írása – Ignotustól – a Kelet népe címet viseli. Móricz Zsigmond, évekkel azután, hogy kiszállt a Nyugat szerkesztéséből, a Babitscsal való társszerkesztésből, élete utolsó szakaszában a Kelet Népét szerkesztette. Ady Endre egész életműve Kelet és Nyugat pólusai közt feszülve őrzés és szakítás, a sajátosan magyar („ősi”) történelem és a Párizs-vonzás dilemmáját akarja megoldani, önmaga és népe számára. Erről szól Ady lírája és esszével határos publicisztikája. Világfordító kísérletről van szó, ezt a kísérletet vállalja, gyakorolja a Nyugat (és ebbe beleértendő az Adyhoz közelebb és a tőle távolabb állók, az első nemzedék után jövők csapata).

Mi volna alkalmasabb e kísérlet kifejezésére, mint – a kísérlet műfaja, az esszé? Az átmeneti műfaj, illetve az átmenet műfaja? Amelyről lexikonokban elmondatik, hogy funkcióját tekintve kettős természetű: egy-egy új kutatási terület, új probléma, elképzelés első feltárását teszi lehetővé – de a tudományos eredmény, új irányzat népszerűsítését is szolgálhatja a szépirodalmi formának, az esszé „lazaságának”, szélesebb közönséghez szólni tudásának révén. Utóvégre „új irányzat” volt, amit a Nyugat szerzői képviseltek… Ha pedig az ennél is alapvetőbb, jellemzőbb sajátosságát tartjuk szem előtt: a személyességet, azt, hogy a személyiség műve az esszé – már a lényegnél vagyunk. Személyiségben nem volt hiány a század első felének magyar irodalmában. A szellem étvágya fejeződik ki a Nyugat e fontos műfajában. Amely persze nem egyneműsíthető. Van a tanulmány közelében járó, van a riporthoz, a novellához közelítő. Néha publicisztikához, máskor a naplóhoz áll közel. És szólhat történelemről, társadalomról, irodalomról (íróról és művéről), művészetről, szólhat itthoniakról és távolabb élőkről, akiket honosítani volna érdemes.

A Nyugat írói érthetően más fórumokon is megszólaltak, „nyugatos” véleményeiket néha más kortárs folyóiratokból idézhetjük fel. Fülep Lajos például a Válaszban fejtette ki, „hogy hová tartozunk, és mik vagyunk. Nyugat-e vagy Kelet.” És hogy mit értsünk nemzeti öncélúságon, magunkat keletinek valló öntudaton, megújuláson a Nyugattal. Ez a XX. század közepi (pontosabban 1934-es) alapszöveg túlláttat a „jövő-menő jelszavakon”, Bartókot és Kodályt mutatja fel. Fülep szerint a nyugati–keleti ellentét nem jelentheti Dosztojevszkij kijátszását Tolsztoj ellen – vagy fordítva. „Itt, nálunk – Nyugat ellen tették a kiegyezési nemzetieskedést, végül a turanizmus légvárát, pogányságot, japán atyafiságot, fajvédelmet, s ami köd és jelszó a német Nyugatról, csak ide áradt. Nyugat és Kelet szellemének-lelkének ellentéte termékeny, gazdag dialektikus párbeszéd; dialektikus ellentét helyett a puszta elzárkózás, megfogható pozitívum helyett a szétfolyó köd kivonja a talajt termékeny vita lehetősége alól.”

És még egy idevágó, aktualitását az ezredvégen sem vesztő idézet a „Kelet Népét” vállaló, de akkor éppen a Nyugat szerkesztését kezdő Móricz Zsigmondtól. „S mi van ma?” – teszi fel a kérdést a Nyugat 1930-beli olvasóinak Móricz. És ő, a „parasztíró”, így válaszol:

„Kémia van, amely új alapokra fekteti az élet anyagi lehetőségeit. Repülőgép van, amely megszünteti az országhatárokat. És szociális forradalom van az egész világon, a lelkekben, amely az egyéneket s a tömegeket teljesen új viszonylatokba hozza.

Szinte minden megszűnt, ami szilárddá és örökössé tette az emberek szemében az életet.

Utak, autók, vonatok, hajók, repülők a földön, a vízen és a levegőben. Gyárilag előállított tápszerek és ruhaanyagok és építési kellékek. S az emberek lelkében a tudatalatti felszabadulása oly mértékben, hogy arról még száz évvel ezelőtt, de még húsz évvel ezelőtt sem lehetett álmodni sem.

Az élet kibontotta szárnyait, és a költészet, a művészet, a filozófia kicsinyes, szűk és korlátolt lett az élet valóságos tényeivel szemben. A legmerészebb költői fantázia gyermekes gügyögéssé vált.

A poéta legyen boldog, ha az élet szavait el tudja fogni a lelkek rádióján. A regényíró nem vállalhat nagyobb munkát, mint ha zsurnalisztája tud lenni a tényeknek. A művész dicsőséget érdemel, ha valamit le tud rögzíteni abból, ami ebben az isteni kaleidoszkópban kavarog.

Ez az, amit a mai ifjúság tudat alatti lelke már érez és tud.”

Ez is tehát a Nyugat – Vörösmarty és Proust, Roger Martin du Gard és a húszas évek orosz filmjeinek, a magyar nyelv szépségének s az őszinte pátosznak a vállalásával egyetemben. Megkerülhetetlen gyűjtőmedence. A tanulás szent és profán helye.

Epilógus Erdélyből

A levélrészleteket újraolvasva (figyelve feladóra, címzettre, a feladás helyére is), no meg az esszék hivatkozási pontjait sem feledve – magam is meglepődöm. Nem vezetett célzatosság az összeállításban, mégis sűrűn szerepel itt, az európai magyarnak tudott folyóirat idézésében Erdély. 1908-tól 1941-ig. Adytól Cs. Szabó Lászlóig, Szabó Dezsőtől Kuncz Aladárig. Az Erdélyi Helikonig.

Ebben a kaleidoszkópban és a tudatalattiban, ahogy a Nyugat-szerkesztő Móricz Zsigmond írta, sok minden kavarog.