Kabdebó Tamás

Ne kívánjad?

A KILENCEDIK PARANCSOLATRÓL

Három évezreddel a törvényszabó Mózes után a Dekalóg kilencedik parancsolata ma sem tűnt el az erkölcsi kódex lapjairól, habár szigorú fénye elhalványodott. Vesztett érvényességéből, manapság már visszavetítve sem érezzük az Istennek tulajdonított tiltás feltétlen komorságát. Először is azért nem, mert első mózesi megfogalmazásában csupán listavezető volt, mögötte sorakoztak az egyéb figyelmeztetések: se házát, se mezejét, se másféle jószágát ne kívánjad. Másodsorban azért nem, mert ez a parancs: intő jellegű, vagyis nincs mellette olyan fenyegetés, mint például a kizárólag Isten ellen való vétkeknél. Harmadsorban: ez az „intés” nem specifikusan házasságtörésről beszél – azt egy más gondolatkörbe vonva a „Ne paráználkodjál!” parancs tiltja –, sőt, nem is aktív asszonyharácsolásról, hanem valamiféle kívánásról van szó. A héber eredetiben a chamad szó áll, melyet a magyar „kívánás” nem eléggé szabatosan ad vissza. Egyetemünk, a Pontifical University of Mayrooth teológiaprofesszora, Maurice Hogan szerint a héber szó lényegesen erőteljesebb töltetű. Nem menekedhetünk tehát a gondolattól, hogy az Újszövetség Jézusa erre a parancsolatra gondolt, és ennek maximális érzelmi feszültségére, amikor bűnösnek mondta a „megkívánást”.

Hát fából legyen az ember? A modern élet a vélt ótestamentumitól sokszorosan több kísértést – meztelenkedést, provokatív beszédet, aktusokat, mozdulatokat, illatokat, jelenségeket – kínál mindkét nemnek. Többet, mint a régebbi korok bármelyike. Behunyt szemmel kellene járni tehát?

Ezekre a kérdésekre igyekszünk dolgozatunkban felelni – nem biztos azonban, hogy teljesen kielégítő válaszokkal.

Az iszlám szokás- és törvényrendszerben, már a Korán intelmei alapján is kiemelt szerepet kap a purdah, azaz az arcfátyol használata. „A meztelenség bűnre viszi az embert”, vallotta a néhai magyar költő, Horváth Béla, aki teherbe ejtett egyszer egy fürdőző leányt. Lám, a Zsuzsannát leső vénekről is van egy Rembrandtot is megihlető példabeszéd az Ótestamentumban. Horváth Béla később, saját állítása szerint, még önnön testét is elfedte: a fürdőkádban gatyában fürdött. Az arabok makacsul állítják, hogy a megigéző női arc és a beszédes ajkak bűnre csábítják a férfiembert, vagyis a „szemlátomás” kívánságot küld a szívnek – és egyéb szerveknek –, minekutána a vétkes cselekedet elkövetése már csak alkalom kérdése. Fontolóra veendő az ortodox zsidó nők öltözködése, fodrászata, a feleséget szabályozó tiltások egész sora. Mózes ezek közül számos regulációnak szülőatyja volt, késztetését természetesen egyenesen Istentől eredeztette. A mai nőmozgalom ferde szemmel nézi nemcsak az iszlám igájában „vergődő nőket” (a feministák kifejezése), hanem a szerintük a szuverén patriarchátus uralmát biztosítani kívánó Koránt és Bibliát is.

A világ jelentős része – és így az asszonynép nem feminista zöme is – kinőtt az ótestamentumi cipőkből, melyek ma is szorítják fundamentalista és ortodox fehérszemélyek lábát. Miért kell hát olyannyira és változatlanul ügyelni a kívánságokra, illetve azok megzabolázására?

És miért nincs szó az asszonynak a más férjére „vetett” kívánságáról, hálójáról, cselvetéséről? Ami a tojónak kijár, az kijár a gúnárnak is – és fordítva, szögezi le az angol népi mondás.

A pátriárkák korában – tehát a Mózes előtti, illetve az ő erkölcsi uralmához vezető időben – a többnejűség nemcsak megengedett, de egyenesen kívánatos volt a gyarapodó zsidó törzsek körében. A szaporodási ösztönnek szárnyakat adott az az irányelv, hogy az őshont be kellett népesíteni, mi több, a bő gyermekáldásban fel is lelték azt a biológiai faktort, amely egy ponton politikai-katonai fegyverré kovácsolódhatott.

Ahogy ma a palesztinok arra várnak, hogy Izrael egykori földjének nagy részén egyszerűen túlszaporodják majd a héber nyelvű lakosságot (és erre megvan az esélyük), úgy próbáltak Jákob közvetlen és többízigleni utódai arra törekedni, hogy megfelelő mennyiségű Jehova-hívő pásztort, földművest és fegyverest állíthassanak munka- és csatasorba. Később Jehova és Baál harcaiból Jézus és Mohamed kerültek ki győztesen.

Az egynejűség fokozatosan lett, az egyistenhit elterjedésével párhuzamosan, a nagy többség életmódja, és később, a szokásjog törvénybe foglalásával, csaknem kötelező jellegűvé vált.

Seth népe egykor hasonlóan élt Hám népéhez – habár az jobbára már egy istent imádott. Az volt többnejű, aki megengedhette magának a luxust, hogy számos nőt eltartson, illetve támogasson. A szegény örült, ha egy asszony jutott neki, már csak azért is, mert a születés szerinti egyenlő fiú- és lánygyermek arányt felborította a pátriárkák szentesített és törvényerejű hajadonhódítása – sok szegény férfi hoppon maradt.

Tudjuk, hogy sok generációval később Jézus milyen szigorúan ragaszkodott nemcsak az egynejűség intézményéhez, hanem a válás makacs ellenzéséhez is. Nem a végsőkig és nem minden esetben, mint későbbi pápák elhitetni szerették volna velünk, hiszen a házasságtörő asszonyt elzavarhatta a férje, de elég erősen ahhoz, hogy a mindhalálig egynejűség intézménye először a zsidó, majd a keresztény kultúrában – részben a római törvények érvényesülésével, részben Jézus erkölcsi tanítása nyomán – felborítatlan legyen. Hogy a házasságtörés (nemcsak férfinak, hanem) asszonynak is megbocsátható – mint valójában minden bűn, amelyre az ember képes –, kiváló példa rá az az eset, amikor Jézus kiragadja a bűnös asszonyt a megkövezők karmaiból. Mózes huszonöt generációval előbb a világ egyik legnagyobb és leghatásosabb törvényhozójának bizonyult abban a viszonylatban is, hogy egy változó kor határmezsgyéjén – a vándorlásból letelepedetté váló izraeliták között – az egynejűség mellett tört lándzsát, és (egy bizonyos kivételtől eltekintve) a válást ellenezte.

Többek között ezt az állásfoglalást tükrözte és sűrítette parancsolatba az egyedi házasság intézményét is védő törvény, mely bűnnek ítélte a más asszonyát elcsábítani/eltántorítani/elharácsolni igyekvő szándékot.

Nos, éppen erről volt szó akkor, és erről van szó ma is, csak a mi sűrítményünk, a héberből vagy a latinból közvetített Dekalóg épp ezt pontatlanul adja tudtunkra. A Vizsolyi Bibliában: „Ne kévánnyad az te felebarátodnak se feleségét…” Az angol a kévánnyad = kívánjad igére a covet szót használja, mely a magyar szónál (legalábbis ahogy ez a 20. századra legyöngült) sokkal erősebb. Talán ezzel a kifejezéssel jobban érzékeltethető: Ne erősködj azon, hogy… Az olasz a latinon alapul.

A kulcs a héber chamad szó interpretálásában rejlik. Nem egyszerű kívánást jelent, hanem feltétlenül önző kívánást, más jogainak mellőzését vagy éppenséggel áttörését sugalló érzelmet, attitűdöt. Töprengjünk azon, hogyan lehetne a héber chamad szót leghatásosabban átültetni a magyarba. Az a jelenség, hogy egy ókori szó jelentésosztással vagy -változással áll elő a modern nyelvekben, ismeretes, és a következő példával is jól szemléltethető. Az enthusiasmus görög eredetű szó, eredeti jelentése: magunkba fogadni istent. Kisbetűvel írom, mert az ókori istenek egyikéről-másikáról van szó, például a napistenről, Apollóról, kit lelkes papjai magukba fogadtak.

A chamadról való elmélkedés során felmerült bennem a népi „buzgó kujtatás” és a „fékezetlen koslatás” kifejezés, de mindkettőt elvetettem, mert a chamad olyan sugárzású szó, mely kihat az egyéb tulajdonfajták megszerzésére irányuló törekvéseinkre is, házra, mezőre, szolgára egyaránt. Ily módon ez a tulajdonszerzésre ösztökélő önzés összeköthető volt szemantikailag is az egyéb harácsolási szándékkal. A Vizsolyi Bibliában: „…se szolgáiát, se szolgáló leányát, se ökrét, se szamarát, és semminemő marháiát”. A marha, mint tudjuk, a korábbi magyarban vagyont jelentett, tehát ez a törvény összekapcsolja az „asszonyi állat” tulajdonjogát a mindennemű más törvényes tulajdonnal. Világos, hogy a társadalom elboronálásában Mózes nagy hangsúlyt fektet – a törvényes házasság mellett – a tulajdonjog betartására, támogatására. A Biblia bizonyára nagyít, példáival – a mi szemünknek és szemünkben – „torzít”, de aligha „hazudik”. Ott, ahol a mitológia összefonódik a történelemmel, olyan történetek és példabeszédsorok keletkeznek, amelyek nem az igazságon, hanem a valóságon ejtenek csorbát. A kiválasztott és felkent király, a zsidó történelem egyik legnagyobb hőse, Dávid halálba küldi Uriást, hogy (chamad = önzően megkívánt) feleségét magáévá tehesse, egyszer és mindenkorra. Halálos bűnét levezekelte, és – az Írás értelmezése szerint – az oly sokszor részrehajló és még többször bosszúálló Jehova a bűnt először büntetéssel sújtotta, aztán megbocsátotta. Dávid sarja, Jézus végtelen bölcsességében miránk bízta (a katolikusok szerint Kefásra és utódaira) a megbocsátás hogyanját és mikéntjét.

Ezt a külső-belső megtisztulási akciót a pszichológia és pszichiátria úgy variálta, hogy nemcsak a sértett félnek kell megbocsátania a sértést, hanem a sértőnek is – neki önmagát kell feloldoznia. És mivel a bűn társadalmi jelenség – az egyén igazodási viszonylatainak kibicsaklása az adott társadalom normáiból –, az egyénnek mint társas lénynek kell tovább élnie egy, a feloldozásra képes társadalomban. A tulajdonjogon és a házasság intézményén alapuló társadalomban veszélyt jelent az olyan egyén, aki erőszakosan elkívánná: más asszonyát, más marháját. És itt elsősorban nem házasságtörésről van szó – ezt, megkülönböztetve, a hatodik parancs tiltja –, hanem az erőszakos kívánság esetleges következményéről, a kimódolt eltulajdonításról.

Az íratlan társadalmi szerződés egyik cikkelye a házassági szerződésre vonatkozik, a másik (valójában egy egész sor rendelet) az ingó és ingatlan javak birtoklásának jogait rögzíti.

A birtoklásbontás és szerződésszegés veszélye ma is fennáll, habár az új sorompók alatt jóval könnyebb átbújni. A még a múlt században is biztos fedezéknek vélt házasság intézménye fellazult és variálódott. A párválasztás a hattyúknál mindig egy életre szól, az ember – világstatisztikai számokon elmélkedve – minden második esetben másnál vagy egyedül köt ki. Az egykori erőszakos elkívánást tiltó parancsot ma úgy kell módosítanunk, hogy ez mindkét nemre egyaránt érvényes lehessen: bármelyik legyen az „elkívánó” vagy az „elkívánt” személy. A házasságban vagy együtthálásban részt vállaló társak társviszonyaikat a kölcsönösség elvére kell (vagy kellene) hogy építsék. E modernnek ható gondolat valójában ott bujkál az amazonokról szóló történetben. A kisázsiai sztyeppékre helyezett nőszövetség tagjai a mitológia szerint évente egyszer láttak férfiembert, közösültek velük, utódaikból a fiúgyermekeket megölték. Herkules megelégelte a dolgot, végzett királynőjükkel, láncra verte a túlélőket. Hérodotosz úgy tudja, a túlélők megszöktek, összeszűrték a levet a szittyák őseivel, és a szarmaták ősanyái lettek. (Megannyi jeles lovas nép, szerepük nem jelentéktelen a magyar őstörténelemben.)

Fordulatot jelentett Renata Rolla német archeológusnő fölfedezése a ’80-as években. Rolla olyan kisázsiai sírokra akadt, ahol a nők fegyverzetükkel, nyíllal, kopjával együtt lettek eltemetve – sokszor egy-egy leány- vagy fiúgyermekükkel is. Ez egyrészt azt mutatja, hogy az egyébként sértetlen vázak járvány áldozatai lehettek, másrészt azt, hogy az így eltemetett asszonyok a törzs életében ugyanúgy részt kértek és kaptak a fegyverviselésben, mint a férfiak. Mindez (mutatis mutandis) megfelel a 20. század társadalmi kívánalmainak, és ha az úgynevezett fejlett társadalmak gyakorlatát vesszük alapul, az Egyesült Nemzetek Emberi Jogainak Kartáját használjuk iránytű gyanánt.

A többség természetesen patriarchátusban élt. A mózesi párost, a tulajdonjogú férfit és a tulajdon gyanánt kezelt (vagy kezelhető) nőt azonban érzelmi kötelékek is fűzték egymáshoz – eltekintve a nő függőségétől, vagy azzal együtt. A mai párválasztásnál a kölcsönös kívánásnak, a kapcsolat együttes akarásának, kiépítésének döntő szerepe van – de nem az erőszakos elkívánásnak, mely azt feltételezi, hogy az egyik fél az érzékek és önérdekek korbácsoló rabigájában el akar orozni egy másikat egy olyan kapcsolatból, melyből az önszántából nem kívánna távozni. A mai kapcsolatoknak talán legfontosabb feltétele az az emocionális kötelék, amely a feleket belső szükségletük szerint fűzi össze. Ha ez bármilyen okból elszakad, oly módon, hogy többé tartósan össze nem köthető, akkor a házasság, az együttélés vagy az egymás külső-belső szükségleteit szolgáló tartós barátság defektet kap.

A mai társadalmat reguláló civil törvények felismerik a fentieket, és az egyházak többsége sem ódzkodik immár az olyan válástól, mely a de facto állapotot de jure könyveli el. A mai és az ókori vagy középkori életszemlélet között az egyik lényeges különbség az, hogy a szerződések nem tekintendők örök érvényűeknek – felbonthatóak. A legfrissebb példa erre az apácák frigye. Némely szerzetek ma már megengedik azt, hogy a novícia csak egy adott időre „kötelezze el magát Istennek”. Magyarul: meghatározott évekre kötött szerződés szabályait kitöltve és idejét kiszolgálva az egykori apáca felszabadul, és az egyház jóváhagyásával férjhez is mehet.

A válásellenes katolicizmus mentőöve az anullálás, amely – bár látszólag csak legális kibúvó – valójában az ókori parancsolat egyik praktikus újraértelmezése.

Ha kiderül, hogy a házasfelek egyikét belekényszerítették a házasságba (lásd Mikszáth Különös házasságát), a szerződés egy adott ponton, vagyis amikor a sérelem kiviláglik, és a bizonyító okok meggyőzőek és egyben igazolhatóak, semmisnek nyilvánítható.

Na már most: ha egy erőszakos és önző ösztökélés nyomán borul fel a házasság, együttélés vagy kapcsolat – hogy egy önző módon létrehozott „frigy” lépjen a helyébe –, akkor ez utóbbi érvénytelennek minősíthető. Mi több, a kimondott vagy ki nem mondott társadalmi ítélet akkor sem vonható vissza, ha a párválasztás egynemű variációira gondolunk, egy elvileg toleránsabb korban, amiben most élünk.

A chamad tiltásának kisugárzása tehát ma, több ezer évvel az első megfogalmazás után is érezhető, bár magam azt az álláspontot is igyekszem támogatni, mely az ókori szövegek modern tolmácsolását, újrafogalmazását szorgalmazza. Ha beleszólhattunk a Miatyánk és a Hiszekegy szófűzésébe, akkor itt az ideje, hogy a Tízparancsolat gondolatait is körültekintőbb és kifejezőbb szavakkal, tágabb szemantikájú szókapcsolatokkal fejezzük ki, vagyis a dús töltetű héber szavakra modern megfelelőket találjunk.

Nekem ez nem sikerült igazán, szótárak és autoritások konzultálása után sem. Az erőszakos, önző „kívánás” implicite követelésbe torkollik, de nem ezt mondja az ókori Biblia. Az önző kívánás egy másik szemantikai bokorban az akarat, a törekvés ágazataihoz vezet. A probléma valója, hogy a szavak, kifejezések egyre specifikusabbá váltak. Talán, végezetül, azt mondanám: a „kényszerkívánás” vagy a „kívánáskényszer” ne vezéreljen, amikor felebarátod javaira gondolsz.