Farkas László

Szöllősi Zoltán: Megyek haza

LITTERA NOVA, 1998

Hazafelé igyekszünk mindannyian, mondja Szöllősi Zoltán, új könyve borítóján külön is, és ezt mondja egész könyvével; ez az alaphangja. Kiemeli az emberi lét egy motívumát, az elmúlást, ennek képeit, jeleit foglalja verseibe; amint a végzet a mai létből egy másik lét felé vonszolja az embert: hazafelé. A nemes, puritán borítón a nemes, puritán kötetcím – Megyek haza – lehetne éppenséggel a gyermekkori falut kereső, a fölnevelő tájat újralátogató vallomások címe, de csupán két visszanéző vers és néhány kép idézi a régi világot. Lehetne a kószáló, szemlélődő költő versalkalma, amint, éppen a címadó versben, meg is pendül – „Megyek haza a Duna partján” –, de ebben a versben sem a kis világ szemlézését indítja ez a mondat, s a megvillanó természeti képek sem ezt szolgálják. Hanem a rezignált, beletörődő summázatot vezetik elő: „vállamon cipelem utamat, / Istenig fölérő létrát.” Nem viszszafelé tekint, a gyerekkori „haza” felé, s nem körbetekint, a tájon, a világban, hanem programot fogalmaz: előre néz, a halál felé. Még lapidárisabban mondja ezt az Imamalom című zsoltárban, megismételt strófákban, refrénként bevésve: „Haza, hazafelé / haza az örök körbe, / haza, hazafelé, / haza már mindörökre.”

Nem az istenhit, az Isten felé fordulás és igyekvés az egyetlen alkotója ennek a halálelfogadó közérzetnek. Valami panteista szemlélődés, parány-létünk hozzámérése a világmindenséghez adja a bénult, elfogadó magatartás hátterét. Korán érkezett Szöllősi Zoltán erre a grádicsra, fiatal korához és fiatal költő sorsához képest szinte koravénen. Ahogy rezignált bölcsességgel szól az Úrhoz, kicsit öregíti magát. Ez a mély szomorúsága a kamasz költőknek és őszikék íróinak sajátja szokott lenni. Nem halálfélelem ez, nem ellensége neki a halál, mintha szoktatná magához, s ettől lesz még szomorúbb a hangja: „… temetőt járnék, épp olyan, / hol arcom márványban suhan / s arcomhoz ér a holtak arca.”

Alkatával, alaptermészetével magyarázhatjuk korai komor számadását. Korábban is hajlott a melankóliára, ez a vonása mélyült el mostanra. Együtt változott egész költészetünkkel, befelé fordult, elvontabb is, rejtelmesebb a szava, s veszített a költői cselekvésbe vetett hitéből. Nem távolodott el eszményeitől, csak az eszmények az élet komor tényei mögé szorultak. Sok fájdalomverse fölmagasodott, uralkodóvá vált. Nemcsak kesergi az elmúlást, hanem enged is neki, nem szegül ellene, már-már sietteti. Összeér és összeérik a versekben a halandó sorsát elfogadó alázat és a miatta érzett fájdalom.

Ennek a fájdalomnak édestestvére az a szomorúság, amelyet magányossága okoz. Csak sorokat szentel neki, nem természete a lírai elgyengülés, de „Az első szavam óta magányban” motívuma s a „rég elmeszesedett reményem” végigsírdogál a köteten. Nem jajongva és nem panaszként, de védtelensége, árvasága – hol nevén nevezve, hol sejtetve – gyakran megjelenik a versekben.

Hogy mit gondol a társadalomról, történelemről, hazáról, azt csak néhány meditációból s jelképből találgathatjuk. Nagy társadalomformáló indulatai, programversei nincsenek, nem lett uralkodó eszmék szószólója, divatmenetbe újabban sem sorolt be; egy-egy jelzésbe rejti hitét és vonzalmait. De ezek a jelkép-zászlók se lobognak. A történelem tanításai, példái alig jutnak fel az eszmény megvallásáig, még kevésbé a prófétai lelkesedésig. A Millecentenáriumban megszólal a nemzetféltés hangja, de halk szó marad. Dózsa György alakja, történelmi példája egyetlen vonásra egyszerűsödik: a kín, a szenvedés szinonimája lesz. Az 1989-es esztendő, a lázak ideje itt gyászév, benne a Himnusz, a Szózat, a Szentkorona csak utalások. S a nemzeti lobogó – nagy eszmék hitvallásos, lelkesítő metaforája – itt ezt az arcát mutatja:

A zászló árnyékát látja, a gyászlobogót; amint felé fordul, máris elfordul tőle. S ahol ellene mond ennek az elmúlás-lemondás-keserűségérzésnek, ott is megadással: a megmaradás, az értelmes élet kis képei („csontos mag, majd benne alszom”) s a hívő fohászok nem feledtetik a könyv fekete tónusát.

Mindezek azonban csak a kötet tartalmai, amelyek Szöllősi Zoltán költőútjának harmadik évtizedét csak megjelölik, nem minősítik. A néhány idézett sor is mutatja, hogyan nemesedett, gazdagodott és tisztult le a költő szava. Mindig különlegesen látott, verselt, építkezett, mostanra öntörvényűek lettek korábbi bizarrságai. Költői szava nem úgy érett meg, hogy föladta volna eddigi verstermészetét, meglepő, esetlegesnek látszó, diszharmonikus mozaikosságát, eredendő látásmódját, hanem jobban látszanak e vers törvényei; elhihetőbb, hogy így látja a világot.

Jellegzetesen akkor, amikor nem primer vallomások, hanem tört látomások hordozzák az érzéseket, fájdalmakat. A vers egységei gyakran nem mondatok, hanem szószerkezetek, képtömbök. A finom, gyengéd futamokat zaklatott dallamok követik. Ízlése, korlátozó szigora erősebb, mint alakrajz-türelme, fölvillant és félbehagy képeket, amelyek torzón hatásosabbak, mintha cizelláltak lennének.

Érdekes módon illeszkedik, válik el és szövődik össze nála a hagyományos líra egyszerű szava és az avantgárd képtechnika. Hol a szomszédos lapokon, hol a szomszédos strófákban élnek együtt, s mikor melyiket választja, mikor melyik van a keze ügyében. A racionális és az irracionális szféra egyaránt otthona, s természetesen és ártatlanul megy át egyikből a másikba. „Édesanyám halott / Budán van eltemetve / Rám honvágyat hagyott…” – szól az egyik lapon, s ha fordítunk: „Kelő Napért, kenyérért föliz / zanak ég falán a téglák, / vállamon cipelem utamat…” De montázsai, regölő szavai, zsúfolt képei jellegzetesebbek, s ha sikerül a varázslat, erősebb hatásúak is. Ez inkább Szöllősi Zoltán. Aki egykor Bartóknak ajánlott verset, s mintha az ő dallamtitkait kereste volna; aki a nonfiguratív festészet fogásait tanulta-fordította; akinek a sorain átsejlett Juhász Ferenc képmontázsmámora, s akiről szólván korai kritikusa az ősi avantgárdot, Kassák Lajost emlegette.

Ez a beszédmód mélyebben láttat (vagy ez a szándéka), de nagyobb figyelmet kér az olvasótól, és van kockázata. Az értelemig és tovább hív bennünket a törött, hirtelen fogalomváltó kép. Előbb harmonikusan: „Jegenye tornyában / ősz harangozik, / zenéje hulló levél…”, majd nyersebben: „Szuvas égdimenziók / őskeresztjéről / most száll alá a Nap”. A képzeletborzoló kontrasztok megütnek vagy kizökkentenek bennünket: „Tükrös levesen / arcommal fénylik, / cserepét eszem, / bennem fekélylik.” Önkényes kapcsolásai néha fölragyognak, néha némák maradnak. A ma már versköznyelvi természetességű írásjel-nélküliség mondatrészforgatagában lebeg a gondolat. A hiányos, csonka, tört mondatok eloldottan vagy tétován állnak, mint a nagy ívű, nagy igényű Idegen harmonikában. Szándékos-e, véletlen-e a háromértelmű „Uram, senkim” mondat? A többjelentésű szavak – elég, véled – is talányosságai, vibráló fodrai ennek a hol viharzó, hol verdeső, de többször csendes tükrű költészettónak.

Érdekes és jellegzetes vonása Szöllősi Zoltánnak, ahogyan építkezik. Szereti a szerkezettelen verseket, a maguktól előgördülő, az atmoszférájuk összefűzte képeket. S igen szereti a refrént, nem csak a szokott, strófazáró formájában. Egy-egy versszak vagy egy része, mint valami zenemű szerkezetében, vissza-visszatér, csak itt nem zenei, hanem retorikai effektus. Megbecsüli az érvényes, fontos elemet, újra meg újra fölmutatja. (Korábban is átemelt új verseibe régi sorokat, motívumokat.) Így lesz természetes, hogy a Gömbpiramisban visszagörgeti a sorokat, újraéli a verset, hiszen nem a vers logikája a fontos, hanem a csokra: képeinek tárlata így is, úgy is érvényes.

Ritmusnak, rímnek nincs kivételezett rangja e versekben. A szótagszámban, hangsúlyban mért ritmus csak átsejlik a vers szövetén, finom aláfestő zene. Tud muzikális rímeket is, de nem áldoz fel érte semmit. Jobban szereti, ha képi erő van a rímben édes muzsika helyett. S tudja, ha a kép rímben fogan, erősebb az ütése, szebben ragyog: „hamuszürke pala, hamuszürke nád / az eresz alatt rózsaparázs”. De ezt is csak akkor, ha kínálkozik. Néha elmegy pár sort, majd visszafordul, visszatér a rímmel. Nem jellemzik a piperkőc, ravasz csendítések, gyakran meg is alázza, lefokozza a rímet.

Ezekben a jegyekben is a külsőségekre legyintő, befelé forduló, komoly szavú, érett költő mozdulatait látjuk. Messzebbre néz, kevesebbet szól, de a világról is, magáról is érvényeset.