Demény Péter

Csiki László: A hely szellemei

ISTER, 1998

A kötet két „színjátékot” és két „filmnovellát” fog össze, amelyek mindegyike a történelemhez, a közeli vagy távoli múlt jelentős eseményeihez kapcsolódik. Nagyon jó cím tehát A hely szellemei: pontos, szomorú és ironikus egyben.

Szomorú, nem tragikus, s ezt a hangulati-dramaturgiai különbséget a művek olvasása közben is jól érzékelhetjük. A szereplők közül senki sem olyan nagy formátumú egyéniség, hogy bukását vagy éppen halálát tragikusnak ítélhetnénk. Jelentéktelen emberek életének egy részletét mutatja be az író, akik mindig magukra gondolnak először, s a másikra csak azért, mert össze vannak zárva vele, mert félnek a pletykáktól, vagy mert kettesben könnyebb túlélni a borzalmakat. Nincs szeretet, csak iszonyú félelem a megsemmisüléstől, nincs élet, csak vágy a túlélésre; senki nem tervez, nem gondolkodik, csak reagál a történő dolgokra. Nincsenek különbségek: akinek hatalma van, az ügyesebb volt, hamarabb kapcsolt; de ez se tart sokáig. Egyszer ő is hibázhat, hiszen a szerencse forgandó, és akkor majd azok lesznek felül, akik most alul vannak. Az író érezteti, hogy a hatalom képviselői ugyanolyan bizonytalanságban élnek, mint mindenki más, ha úgy tetszik: mint a nekik kiszolgáltatott többség.

A címadó darabban a Cirkuszigazgatóról, aki magyarországi illetőségű, de a trianoni béke értelmében Romániában rekedt, noha ő maga nem változtatott helyet közben – nos, erről az emberről kiderül, hogy kém, s a hálózatban a Bohóc felettese. Közöttük hangzik el a színjáték egyik legjobb párbeszéde:

„Bohóc: Kapitány úr! Az őrnagy, a tanár meg az iparos…

Cirkuszigazgató: Szegénykék, erdélyiek.

Bohóc: Összeesküvés lesz az. Csak a holnap, a kitartás, a szervezkedés… Konspiráció.

Cirkuszigazgató: A jövő, ugye? Természetes reakció ez, ilyen helyzetben. Ott látják magukat, ahol nincsenek.

Bohóc: És ha fellázadnak? Ha nem fogadják el…

Cirkuszigazgató: Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy beleszóljanak országos dolgokba?!

Bohóc: Még az is lehet, hogy élni akarnak.

Cirkuszigazgató: Most nem az a dolguk.”

Nagy erejű dialógus. Csiki László szarkasztikus gúnnyal illeti azt a felszínességet, ahogy az örök dekonspirálók, az ügynökök látják a „megfigyelt” életet, és ebben felismerhetővé teszi a magyarországiak sztereotípiáinak hamisságát is. A két szereplő minden szava arról tanúskodik, mennyivel fontosabbnak érzik magukat mindenki másnál.

Igaz, ez nemcsak a kémekre, a darab minden szereplőjére jellemző. A második felvonás pánikjelenetében például valóságos licitálás zajlik a megmenekülés jogosságáról:

„Ella(zokog): Haza akarok menni. Gyereket akarok. Gyereket akarok szülni, és nem engedik.

Tisztiorvos: Beteg ember vagyok. Vegyék tekintetbe… (Tüntetően köhög.)

Főjegyző: Én vagyok beteg. És öreg is vagyok már.

Tisztiorvos: De én vért köpök.

Főjegyző: Szédülök, mindjárt elesek.”

Ezek az emberek nem azért nevetségesek, mert félnek, hanem azért, mert képtelenek a maga valóságában felfogni a helyzetüket, ezzel szemben fölényeskednek, groteszk, hamis öntudattal olykor kikérnek maguknak ezt vagy azt, vitát folytatnak a magyarságról, miközben a megszálló hatalom foglyai, fogalmuk sincs róla, mikor szabadulnak ki, és kiszabadulhatnak-e egyáltalán. Ennél is kínosabb a kicsinyességük. A Főjegyzőnek például az fáj, hogy amikor a román Ezredes megérkezett, és a város elöljáróságát a templomban marasztotta, Gáspár is ott maradt – holott Gáspár nem tartozik közéjük! A fiú viszont az eltávozott polgármester helyét szeretné elfoglalni, s a Főjegyző lányának, Annának a kezére vágyik, aki hol vele, hol Adammal kacérkodik. A Pap istenre hivatkozik, ájtatos imákat mormol, ám ahogy Ella mondja, jót szól, de a legrosszabbkor mindig, mert a prédikálás mindennél fontosabb: ágyúdörgés közben sem hagyja abba a megváltásról szóló beszédet. A templom összedől, a fiatal pár is ott leli halálát. Anna karjában „a jászolbéli kis Jézust hozza”. Nosztalgikus szimbólum: az emlékezet még tudja, valaha hittük a feltámadást.

A második színdarab, Az erkély a forradalom mindennapi közegét villantja fel a Csiki szemléletmódját átható, illúziótlan szkepszissel. Felejthetetlen pillanat, amikor a darab „forradalmár ifja”, Imre beront Olga néniékhez, kiáll az erkélyre, és beszélni kezdene a lenti hallgatósághoz, de csak annyit tud kinyögni: „Bajtársaim, magyarok!”, majd pedig: „Barátaim! Szabadság!” Az öregasszony megsajnálja, és odaadja neki a Tizenkét pontot. Kimarad ugyan az „Unió Erdéllyel” meg a „Ruszkik haza!” (sic!), de legalább elhangzott egy megszerkesztett szöveg. Olga mama lenéz a tüntetőkre: „Huszonhatan már vagytok. Sose öregedjetek meg” – mondja.

Az erkélyfőszereplője, Olga mama egyébként a könyv legszimpatikusabb alakja (a Mámá Klára című filmnovella tanítónője mellett). Okos, tapasztalt öregasszony, aki tudja, hogy a forradalmak mennyit érnek, s hogy mindegyik kitermeli a maga besúgóit, verőlegényeit és ingyenélőit – vagyis ő személyesíti meg leginkább az író józan tárgyilagosságra törekvő, ironikus, de nem részvétlen, nem szeretetlen magatartását. Képes gyorsan, határozottan dönteni, s ez a határozottság nem megjátszott erő: Olga mamát a lányától a barátnőjéig, a vejétől a forradalmárokig mindenki tiszteli. Remek a játékos szócsatája Annával, aki éppen azon a napon költözött a házába, amikor ő kiszabadult a börtönből:

„Olga: Mándokiné minden reggel azt énekelte: Harapj a kezedbe, az lesz jó falat.

Anna : Hadd fájjon, érezd, hogy élsz.

Olga: Akinek a foga fáj, tartsa a nyelvét rajta. Mándokiné szerint.

Anna: Akinek mindene fáj, harapja le a nyelvét. Én!

Olga: Akinek több a foga, mint a szeme, fáj annak a látás. Szintén Mándokiné.

Anna: A szűz, ha érzékeny, ne legyen vérzékeny. Szintén én.

Olga: Korpa közé keveredsz, de jól élsz, ha nyű vagy.”

A darab furcsa mutatvánnyal végződik: Péter, aki állítólag Olga mama szeretője volt, és aki a forradalom következményeitől félve besúgta pártfogóját, pálinkát locsol a padlóra, és meggyújtja. A főszereplő a rivaldához megy, és a következőket mondja a közönségnek: „Itt vannak. Elég volt. Oltsd el. Túléltük. Megmutattuk.” Ezt a színmű stilizációja, ironikus idézőjelei nélkül kell értenünk, hiszen hozzánk, nézőkhöz/olvasókhoz szól személyesen. Azt sugallja a jelenet, hogy mindent, ami addig történt a színpadon, ennek fényében gondoljunk újra. Nagyon érdekes zárlat, mégis túl hirtelenül jött, vakmerő ötlet: eddig egyetlen célzás sem volt arra, hogy a benti, színpadi világot ne egy szervesen létező valóságnak tekintsük, nem volt átjárás kint és bent között. Habár a darab szomorúságát e befejezés feloldja kissé, mégis kívülről jött gesztus marad.

Szomorú az a játék is, amelyet a Tizenhárom remény című filmnovella tanulói játszanak Bertalan tanár vezetésével. Hiszen most sem „igazi” forradalomról van szó, csak egy csapat kamasz fiú meg egy felnőtt tragikus végű játékáról. Holott épp 1956-ban – ekkor játszódik a történet – valódi forradalom is volt, Csiki László mégis egy jelentéktelen iskolai lázongást mesél el. Maga a „tett” is inkább játékos gesztus, de igazában az „elnyomó hatalom” képviselője az, aki tudatlan, jelentéktelen alak lévén, szomorúan értelmetlenné teszi a vele szemben való kiállást is. Az aradi vértanúkról annyit tud, hogy „Nevetséges fedőneveket választottak maguknak: Pöltenburg, Damjánics – meg ilyenek… Fegyverük, zászlójuk volt – még külön nótájuk is, elvtársak. Titokban gyülekeztek. Ők úgy mondták, a magyar szabadságért akarnak küzdeni… De hát mi nem azért akarunk-e?”, s egyáltalán, mint a szónoklatából kiderül, fogalma sincs a történelemről. A vele szembeforduló kamaszok mégis egész életükre meg lesznek bélyegezve, Bertalan tanárnak pedig az életébe kerül a kaland. Haszontalan áldozat? Csakhogy közelmúltunkban voltak olyan időszakok, amiket nem lehetett másként túlélni, csak ilyen esztelen, lázadó cselekedetek, gesztusok megtételével.

Miért – kérdezhetjük joggal –, miért hogy Csiki László folyton lefelé licitál, tudatosan kerüli a nagy formátumú személyiségeket, a végzetes konfliktusokat, azt, hogy valakinek sorsa legyen a halála, ne puszta véletlen? „Hősei” mindig olyan emberek, akiknek az életében nincsenek nagy szerelmek, nagy eszmék, egyéniségükből is hiányzik a fenség – éppen csak a huszadik század gyalogolt át rajtuk. Csiki szemléletét alapjaiban meghatározta az az emberi kiszolgáltatottság, amely e századból legnagyobb létélménye lett, s amely kíméletlenül átminősítette az embernek önmagához és másokhoz való viszonyát.

„Az meglett ember, akinek / szívében nincs sem anyja, apja…” – juthat eszünkbe József Attila. A kötet írásai azt sugallják, hogy az egyéniség mindig egyedül van; sőt: csak addig egyéniség valaki, amíg különállását megőrzi. Olga mamát mindenki tiszteli, de senki sem szereti, és valójában ő sem szeret senkit. Klára pedig, a második filmnovella hősnője, akkor veszíti el önállóságát, amikor megérkezik hozzá a lánya. Mindaddig jól elvan magában, s aki meg akarja zavarni ezt a függetlenséget, meglepődve tapasztalhatja, hogy a „bárónő”, tanítónő ragaszkodik a függetlenségéhez, és meg is tudja védeni. De abban a pillanatban, ahogy Paraschiva megérkezik, vége mindennek. Egyszeriben férfira van szükség a falusiak ellen: aki szeret, sebezhetőbb, s akit szeretnek, még inkább. S ezzel kaput nyit sokféle bajnak. A Mámá Klára népmesei jellegéhez jól illik az egy mozzanat által kiváltott következményláncolat. Népmesei jelleget mondunk, hiszen van benne szegény lány, akinek barátai az állatok, s akit a nagygazda fiának szánnak; legény, aki mindenkinél erősebb, s végül elnyeri a lányt is – de ezeket a motívumokat gúnyosan kezeli az író. Hiszen a tanítónőnek gyereke van valakitől, a nagygazda a lány által megszerzett házra meg a körülötte levő földre vágyik, a mérnök sem puszta szerelemből udvarol, s az állatok sem igazi barátok: mikor a kislány megérkezik, a medve megöli a szamarat. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a mese, a meseszerűség az uralkodó ebben az írásban, tehát az epikus novellához sokkal közelebb áll, mint a filmhez, igen kevéssé tesz eleget ez utóbbi műfaji szabályainak. A Tizenhárom reményben pontos, világos utasítások olvashatók, amelyek minden esetben megfilmesíthetők. Mit kezdjen viszont egy operatőr a szamár megvásárlásának történetével vagy a ház és a föld megszerzésének epizódjával? A klasszikus novella narratív módszerét követő írás, ha filmezésre ebben a formájában nem lenne is alkalmas, teljes olvasásélményt nyújt. Az első bekezdésből idézünk:

„Böbe bába a bepárásodott konyhaablakon át nézte, hátulról a tanítónőt. A szőke lány a volt kollektív udvarán hajladozva etette a négy tyúkját és a szamarát. A tyúkok a gépszínben fészkeltek, törött szerszámnyeleken zöldesfehéren folyt le és száradt az ürülékük, éjjel az otthagyott motorházfedelek alá húzódtak, és a sarkokban meggyűlt törekbe-szalmába tojtak. A szamarat régebben vette, amikor még se hús, se szabadság nem volt, közösen vásárolta a tantestület egy átutazó román embertől, aki aztán busszal ment haza, valahova. Úgy gondolták, szereznek mellé egy disznót, és összedolgozzák őket kolbásznak. A tanítónő megszánta és kiváltotta a nagy fülű állatot. Az egész falu Szaláminak nevezte, rendeltetése szerint.”

Néhány mondat, és minden megvan: tudjuk, hogy egy háború utáni nyomorult faluban vagyunk, ahol négy tyúk meg egy szamár valóságos vagyont jelent; s az állatnevekhez járuló ragokból még azt is sejthetjük, hogy a lány egyedül van. Ez a sejtés valamivel alább beigazolódik: férfi kellene a szántáshoz, de nincs.

Furcsa módon a novellában még a párbeszédek is súlyosabbak, mint a darabokban. A szereplők keveset szólnak, beszédük mögül mégis elővillan, hogy mit akarnak és miért. Érződik, hogy ez nem mutatvány és nem játék, s ha játék és mutatvány, akkor is vérre megy.