Kortárs

 

Czigány Lóránt

Államosított szavaink átvilágítása, avagy szótáríróink diszkrét bája

Szótárat lapozgatok. Van-e a szótárnál gazdagabb, élőbb, lelkesebb valami? Benne van nyelvünk összes szava. Benne van a virágok, ásványok, rovarok, háziállatok és fenevadak, a szerszámok, a közlekedési eszközök és fölszerelések, a fegyverek és hangszerek, a mesterségek, a testrészek és a nyavalyák neve. Benne van a gyöngédség és a durvaság minden árnyalata, az udvariasság és gorombaság, a szemérem és a trágárság, a szépség és a rútság, az illat és a bűz, a tisztaság és a szutyok, a boldogság és a boldogtalanság, az önfeláldozás és a gyilkosság. Benne van a múltam, a jelenem és a jövendőm. Benne van az életem és benne van a halálom is. Benne van a sorsom.

(Kosztolányi Dezső, Pesti Hírlap, 1929. március 10.)

 

Az ötletgazda

A londoni Times Korunk meghatározó szavai címmel szóösszeállítást közölt az 1896–1997 között forgalomba került új angol szavakból Philip Howard kommentárjaival 1997. november 3-án. Minden évet egy új szó jellemez. Mivel mindig lelkes szóbogarászó voltam, ínyenckedve tanulmányoztam. Első átnézésre két dolog ütötte meg a szememet. A szavak nagy része úgynevezett „nemzetközi szó”, melyek a magyarban is meghonosodtak. Például: aszpirin (1897), allergia (1907), dzsessz (1909), tank (1915), televízió (1926), penicillin (1928), nejlon (1938), radar (1941), bikini (1946). Kíváncsi lettem volna, mennyi idő után érkeztek meg hozzánk. Először azonban hozzávettem a listához azokat a szavakat is, melyek tükörfordításban kerültek forgalomba nálunk: ujjlenyomat (= fingerprint, 1901), légitámadás (= air raid, 1911 [!]), mikiegér (= Mickey Mouse, 1936), repülő csészealj (= flying saucer, 1947), miniszoknya (= miniskirt, 1965), lombikbébi (= test-tube baby, 1978). Van az évszázad legjellemzőbbnek nyilvánított szavai között egy olyan is, mely a magyarból került az angolba: Rubic cube (= bűvös kocka, 1979), és több olyan szó, melyről megállapíthatatlan, hogy az eredeti nyelvből milyen kacskaringós úton jutott az angolba: bolsi (1918), robot (1920), glasznoszty (1985). Végül akadt egy-két olyan szó is a listán, ami kimondottan „helyi” jelentőségű, csak Amerikában használatos, például: Montezuma’s revenge (= Montezuma bosszúja, 1962, ti. a Mexikóba látogató amerikai turisták közmondásos hasmenése), vagy csak Angliában: Rachmanism (1963) Peter Rachman nevéből, aki kegyetlenül kilakoltatta bérkaszárnyáinak lakóit, és telekspekulációkkal vagyont harácsolt össze.

A másik dolog, ami szemet szúrt, hogy számtalan az olyan szó, ami magyarul nem számít szónak (pl. a mikiegér sem, pedig használjuk!), s talán ezért van az, hogy az angol nyelv szókészletét egymillióra becsülik. A mi nyelvészeink ugyanis sokkal szigorúbbak, és még olyan közismert mozaikszavakat is, mint a nato (1950), az idegen szavak szótárába relegálnak. Az angolok nem ismerik az „idegen szavak szótára” fogalmát. Ha mondanám, rögtön azt a választ kapnám: igen, igen, de melyik idegen nyelvé?

Természetesen a 101 szavas lista nem nyerte el mindenki tetszését, és a Times levelezési rovatában hetekig dúlt a vita. Mit mondjak, én sem voltam elégedett, 1945-öt nem az a ’műanyag tál’ (tupperware) jellemzi, melyet a lista tartalmaz, hanem a vasfüggöny leereszkedése. Hiába találták fel a légitámadást 1911-ben (állítólag egy kétfedelű olasz repülőgépről, kézzel célozva bombát dobtak egy líbiai repülőtérre, ha egyáltalán volt repülőtér 1911-ben Líbiában), mégis csak az első világháború vége felé kezdték meg a rendszeres légitámadásokat, akkor még, igaz ugyan, katonai célpontok ellen. Ettől függetlenül valamelyik élénk fantáziájú firkász nevezhette „légitámadásnak” a Líbiában elpottyantott robbanó szerkentyűt. Csak ellenpéldának említem, hogy rikkancs szavunk 1775-től adatolható, már 1807-ben van ’kikiáltó’ jelentése, de csak 1900 után kezdett el a Körúton rikkantgatni, mármint hogy „Pesti Hírlapot vegyenek!”. „Kozma Andor 1900. január 15-én említette nekem [ti. Szily Kálmánnak], hogy ez értelemben [ti. újságáruló gyerek] ő használta a rikkancs szót először.” (A magyar nyelvújítás szótára, 1902)

Korunk meghatározó szavai felgyújtották a magyar képzeletvilágot is, és a cikket a Magyar Hírlapban Sárközi Mátyás (1997. november 20.), a Magyar Nemzetben pedig Martin József (1997. december 15.) ismertette annak idején. Én is erre készültem, de eszembe jutott, hogy több van a tarsolyomban, hisz idestova harminc éve gyűjtöm, illetve cédulázom azokat a szavakat, melyeket szótáraink nem tartalmaznak, vagy korábbi adat birtokába jutottam, mint szótáríróink. Ámde először is arra voltam kíváncsi, hogy mennyi a „lemaradásunk” az úgynevezett nemzetközi szavak esetében. Szúrópróbaként megnéztem A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárában az idézett szavak közül azokat, melyek egyáltalán számításba jöhetnek, azaz a szótár megjelenése előtt már forgalomban voltak. Az A–Gy kötet (1967) anyagát 1966. december 31-én zárták le a szerkesztők, a második – H–Ó (1970) – és a harmadik – Ö–ZS (1976) – kötet esetében nem nyilatkoztak, és Benkő Loránd utószava sem tartalmaz semmiféle eligazítást az adatgyűjtés befejezése ügyében. (A negyedik kötet mutatókat tartalmaz, tehát a mi szempontunkból elhanyagolható. A továbbiakban a hivatalos rövidítéssel utalok majd legutolsó történeti-etimológiai szótárunkra: TESz. Ha egy szó nem fordul elő a TESz-ben, Ř-val jelölöm.)

Következzenek tehát a szúrópróba eredményei. Az első évszám az angol előfordulás évszámának megismétlése, a második az első magyar szótári adat, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a szó korábban nem fordul(hatot)t elő!

aszpirin, 1897 – TESz: 1909;

allergia, 1907 – TESz: Ř;

dzsessz, 1909 – TESz: Ř;

tank, 1915 – TESz: 1918;

televízió, 1926 – TESz: 1929;

penicillin, 1928 – TESz: 1948;

nejlon, 1938 – TESz: 1940;

radar, 1941 – TESz: 1948;

bikini, 1946 – TESz: Ř;

Az ujjlenyomat, légitámadás, mikiegér és társai összetett szavak, tehát stricto sensu nem is kell hogy előforduljanak a TESz-ben, mert alkotóelemeik etimológiája megfejthető a releváns szócikkből. Más kérdés, hogy a kulturális/szociológiai vizsgálatokhoz szükség van az összetett szavak adatolására is. A bolsevik nálunk már 1907 óta adatolható, a bolsi viszont politikailag obszcén szónak számított, hiába is keresnénk bármelyik szótárban. A robot (1920), természetesen nem ’robotol’ értelemben, hanem a Karel Čapek által meghonosított ’gépember’ jelentéssel, TESz: 1921.

A szúrópróba elemzése meglepetéseket tartalmaz: az allergiát nem tudni miért mellőzték a TESz szerkesztői, nyilván nagyon idegen szónak tartották. A dzsessz hiányát megértem, a hatvanas években ez még eléggé „nyugati dekadenciának” számított. El vele. Meglepő viszont a televízió és a nejlon korai adata a háborús késések közepette. Angol nyelvészek a televízió szót ma is barbarizmusnak tekintik, a proculvisiont (= prokulvízió) vagy a teleopsist (= teleopszis) a kívánatos formának. Lelkük rajta. (Amikor Nyugatra kerülésem után elkezdtem az emigráns sajtót visszafelé átnézni, meglepődve láttam, hogy Cs. Szabó László és Szabó Zoltán nem merték a televízió szót használni rádiós adásaikban, ’távolbalátó’-nak magyarították [a német Fernsehen mintájára], eléggé vackorba harapott képpel; mire mi megjöttünk, leszoktak róla.)

Külön kell foglalkozni a bikinivel. Most nem humorizálok el azon, hogy szótáríróink szemérmessége nem engedélyezte a feltalálása óta egyre kisebb kétrészes fürdőruha adatolását, s azon sem, hogy miért kellett egyáltalán feltalálni, hiszen fel volt az már találva, hiszen a rómaiak is ismerték, maradt fenn ábrázolás róla freskókon. Szemérmesebb változatát háború előtti filmekben is láthatjuk. A bikini etimológiája viszont szerfölött érdekes. Bikini egy korallzátony a Marshall-szigetek között, ahol az amerikaiak atombombát robbantottak 1946-ban, következésképp a bikini olyan hatást gyakorol az erősebbik nemre, ami csak az atomrobbanáshoz hasonlítható. (Talán a „bombajó nő”-nek is köze van az ügyhöz.) Kissé mégis tudálékoskodó etimológiának tűnik, bár az angol szótárak egyértelműen elfogadják. Amikor a hatvanas évek végén feltalálták az egyrészes (no nem az egybeszabott!) fürdőruhát, melyhez ugyebár nem tartozik felsőrész (tehát topless), ezt viszont monokininek nevezték el, mivel a bikiniben lévő bi szótagot a nyugati nyelvekben ma is élő latin ’kettős’ előképzőnek értelmezték (mint ahogy a bicikli, biennále, bigámia, biszexuális szavak esetében valóban igaz is), bizonyítva, hogy a „műveletlenség” vádja nem csak bennünket érhet. A bikini első magyar nyelvű adatára az Irodalmi Újságban bukkantam: „Gina Lollobrigidáról írja a lap [ti. The Time], hogy egyik fényképén bikiniben szerepelt.” (Demeter Imre: Az új fürdőruha. I. Ú., 1954. okt. 20.)

A műveletlenségből adódó félreértés a miniszoknyával is megtörtént. Ebben a nyelvérzék a „minimum” lerövidülését érezte, nem csak nálunk, ezért is nevezhették ellentétét maxiszoknyának (mármint a maximum, tehát maximális hosszúságú szoknya), pedig a mini a miniature-ből vonódott el, s a folyamat pontosan adatolható. Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótára, 7. kiadás, 1984 (a továbbiakban: Bakos7), francia eredetűnek véli. Vélekedése jogos, mert a midi (mely a mini és a maxi közötti tetszőleges hosszúságú szoknya) valóban a francia haute-couture terméke, és az is igaz, hogy a számtalan mini- előtagú szó (minibár, minigolf) a miniszoknya nyomán keletkezett, de Bakos mégis téved. A mini szülőanyja az angol autóipar: az első Austin Mini, pontosabban annak prototípusa 1959. augusztus 26-án gördült le a futószalagról, és mire a miniszoknya megjelent, már egymillió darab fürgélkedett az utakon.

 

Szavak. Szótárak. Új szavak

Az ördög tovább incselkedett velem; el kellene készíteni az évszázad magyar szavainak a listáját is. Rögtön beláttam, erre nem vállalkozhatom, hiszen nincs hozzá adatbankom, meg hát az adatbank, ha létezik, nyilván tudományosan kigondolt elvek alapján készült, ami eleve alkalmatlanná tenné a téma politikai kibontakoztatására. Mert arra hamar rájöttem, hogy nekem csak az 1945–1989 közötti korszakot szabad feldolgoznom, ehhez vannak céduláim. Ezekből válogattam előadásom anyagát,* melyet három lexikográfiai korszakra tagoltam, mert sajnos nem tudok minden tárgyalt szót pontosan datálni.

Először is meg kellene határoznom, mi a „szó”. Lehet-e szónak tekinteni az egy fogalmat kifejező, bár több szóval leírt szerkezetet? Miként dönthető el, hogy egy tulajdonfőnév mikorra köznevesült? A makadámút, a zúzott kőből készült útburkolat skót feltalálója, John McAdam (1756–1836) nevéből, már a múlt században. Indokolt-e csurkizmusról beszélni? Nehezen eldönthető kérdések, s a magyar lexikográfia gyakorlatából csak azt a következtetést tudtam levonni, hogy szó az, ami szótárba kerül. Nyelvtudósaink ráncolnák a homlokukat. Pedig csak arról van szó, hogy ők is, mint mindenki széles e hazában, diszkrecionálisan gyakorolják a hatalmukat, zárt ajtók mögött és egymás között döntenek arról, hogy az aszpirin bekerülhet a TESz-be, az allergia vagy a dzsessz viszont nem. Éppen ezért nyelvészeink és az olvasó utólagos engedelmével ebben az előadásban az számít „szónak”, melyről én úgy döntöttem, hogy magyar szó, és széles körű használata miatt szerintem nem kíván külön indokolást. Mentségemre hozzátenném, hogy az angolban, mint említettem, az „idegen szavak” nincsenek külön gettóba zárva, megbélyegezve. Nálunk az első számú ok az, hogy a magyar nyelvtudomány születése óta nem lábalt ki a normatív szemléletből, tehát nem azzal foglalkozik, hogy leírja a magyar nyelvet, hanem azzal, hogy előírja az egyedül helyes nyelvhasználatot. Tehát nem deskriptív, hanem preskriptív. Hiába ágálunk a médiák ellen, amíg szocialista képviselők a médiákról beszélnek az országházában (és nem országházban vagy parlamentben, hogy én is fölöslegesen fontoskodjam, mert hiába volt a parlament az országháza, mint a megyeháza vagy városháza a megye, illetve a város önkormányzatának a székhelye, ma már mindenki országházat, illetve parlamentet mond, és ez ellen fölösleges utóvédharcot folytatni: a közmegegyezés tudomásul vette az országházat). Az igencsak elitista Oxford English Dictionary külön szócikkben tárgyalja a médiát, tudomásul véve, hogy a médium többes számú alanyesete, de használják egyes számú értelemben is. Lásd medium 5. jelentés. Tehát a valós állapotokat írja le. Vannak ezenkívül páriaszavak is. A magyar értelmező szótárak stiláris minősítéssel megbélyegzik a cigány és a jiddis szavakat. Ezek az úgynevezett „alacsony stílusértékű” szavak. Igaz is meg nem is; a stílusérték mindig a szövegkörnyezet függvénye. Még az értekező prózában is, nem csak a szépprózában vagy költészetben, ahol már nem kísért, illetve huhog a Kazinczy által trónra ültetett „fentebb stíl” eszménye. A szótár dolga nálunk, úgy tűnik, hogy oltalmazza a szellemileg kiskorú magyar állampolgárokat.

A tárgyalt korszakhoz a már idézett TESz mellett és a szintén idézett Bakos7 mellett a legfontosabb (normatív szemléletű) szótárunk: A magyar nyelv értelmező szótára 1–7. kötet (1959–1962), számos utánnyomásban, a továbbiakban: ÉrtSz, valamint ennek egykötetes későbbi, kibővített változata: a Magyar Értelmező Kéziszótár (1972), a továbbiakban: ÉKSz. Az ne zavarja az olvasót, ha az ő példánya kétkötetes, s az sem, hogyha a megjelenés dátuma nem 1972. A változatlan utánnyomások technikai okból két kötetben kerültek a piacra. Ez csapta be Horn Gyulát is, amikor nevezetes televíziós vetélkedésében Orbán Viktor fejére olvasta az ÉKSz (szerinte „friss”) meghatározását a polgárról: „A nemesi rendhez nem tartozó városi iparos, kereskedő”, illetve „a tőkésosztály tagja”. Gondolom, Orbán Viktor sem képzett filológus, de neki már nem a „tőkésosztály tagjait” jelentette a polgár, és volt esze ahhoz, hogy észrevegye, ez a brosúraízű meghatározás az ő gyerekkorában, tehát a hatvanas években volt csak érvényes, a magyar szótárirodalom nagyobb dicsőségére. (Ezért joggal rúgta be a tizenegyest Horn Gyula szakadozó hálójába.) Ezzel végére értünk értelmező szótáraink katalógusának, hiszen Szabó T. Attila monumentális vállalkozása, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár (eddig 1–9. kötet) vagy az írói szótárak, például a Petőfi-szótár, éppen úgy nem relevánsak témánk kibontásához, mint az Új magyar tájszótár (eddig 1–3. kötet), illetve a kétnyelvű szótárak, mivel azok nem „értelmeznek”, hanem „fordítanak”.

Fontos lehetne még a szakmában eléggé lenézett Közhelyszótár (1976), Hernádi Miklós ragyogó elmeszüleménye, melyet érzésem szerint a lektorok kiheréltek, s mely nem tartalmaz politikai töltetű szavakat, bár Hernádi Miklóst ismerve elképzelni sem tudom, hogy ne gyűjtötte volna a politikailag kétértelmű, zaftosabb szólásokat. 1990 táján megjelent egy Komcsiszótár, ezt azonban azóta is hiába vadászom, pedig az általam nem ismert szerzőnek valami hasonló járhatott az eszében, mint nekem. Maradnak még a szakszótárak (például Művészeti szótár, 1997), illetve lexikonok, melyek időnként, mint látni fogjuk, meglepő csemegékkel kedveskednek okulásunkra.

Szólni kell röviden a szavak keletkezéséről is. Új szavak keletkezésének három fő módját ismerjük: (1) belső és (2) külső keletkezés vagy (3) mesterséges szóalkotás. Mondhatná valaki, hogy a (3) mindig besorolható az (1) vagy a (2) kategóriába. Igaza is van a józan paraszti észnek, ám nyelvészeink ennél sokkalta furfangosabban gondolkodnak, mert a mesterséges szavak szerintük „nemzetközi szavak”. Ez önellentmondás, fából vaskarika, mert nincs „nemzetközi nyelv”, következésképpen nem lehet „nemzetköziül” beszélni. (Az eszperantó és társai nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, bár ma is vannak elszánt híveik, s azonkívül e nemzetközinek szánt nyelvek végső soron mesterséges nyelvek.) Másrészt tényleg léteznek szavak, melyek a legtöbb nyelvben polgárjogot nyertek. Az említett példák között a radar ilyen, amely mozaikszó, kissé emelkedettebb tudományossággal: akronima, melyben egy hosszú angol kifejezést (radio detection and ranging) rántottak össze a könnyebb használhatóság kedvéért. Tehát angol szó. Az ilyen típusú szóalkotási forma angol nyelvterületen burjánzik, sokszor még a kifejezés értelmén is erőszakot tesznek a tudósok, hogy értelmes szavakat kapjanak az akronimában. A szocializmus építésének kezdeti szakaszában nálunk is fénykorát élte a mozaikszógyártás, ezek nagy része köznevesült (közért, keravill, téeszcsé és társaik).

Nekem mégis erős a gyanúm, hogy a „nemzetközi szó” a „proletár nemzetköziség” jegyében fogant, s vállalom, ha ezért megmosolyognak nyelvészeink. Van nemzetközi szerződés, mérkőzés, sőt nőnap is. A korábbi használat csupán az érthető eseteket fogadta el: valami, ami két vagy több (esetleg az összes) nemzet között történik. Ha viszont az ÉrtSz adatait nézem, elbizonytalanodom. Nem tudom, mit jelent a „nemzetközi haladás” vagy a „nemzetközi munkásmozgalom”, hacsak nem értelmezem helyre magamnak. Az első esetben a Szovjetunió jól leplezett érdekeiről van szó, mivel a nemzetközi haladást ő képviseli. A második esetben, a változatosság kedvéért, ugyancsak erről: a „nemzetközi munkásmozgalom” szintén a szovjet érdekeket képviseli (bár amikor az olaszok feltalálták az eurokommunizmust, repedések keletkeztek a proletár nemzetköziség gránittömbjében). Az ÉrtSz ismeri a „nemzetköziség” eszméjét is, méghozzá „(proletár) nemzetköziség” formájában: „a világ proletárjainak, dolgozóinak nemzetközi osztályegysége és szolidaritása a burzsoázia és az imperializmus megdöntéséért vívott harcban.” Az ÉKSz már kissé tömörebben, csak „az osztályharcban, a világ proletárjainak, a munkásosztálynak nemzetközi összetartásáról és együttműködéséről” beszél. Ez, ugyebár, modernebb megfogalmazás. Hiába vette le a cipőjét Hruscsov az ENSZ-ben 1962-ben, hogy azzal csapkodja az asztalt, miközben rikácsolva ismételgette: „Eltemetünk benneteket! Eltemetünk benneteket!” (Mármint ugye a kapitalistákat. Hruscsov, szegény feje, még azt hitte, hogy – mint a legproletárabb proletárpárt első titkára – ő a kapitalizmus sírásója.) Az ÉrtSz szerzői még hittek „az imperializmus megdöntéséért vívott harcban”, bár a munkásosztály nemzetközi szolidaritásában joggal kételkedhettek volna, hiszen a proletár nemzetköziség eszméje már az első világháborúban elvérzett, amikor a francia és a német munkásosztály a nyugati fronton halomra lőtte egymást a lövészárkokból. Hiába ágált Jean Jaurès, a L’Humanité alapítója s a proletár nemzetköziség eszméjének feltalálója (jellemző, hiszen a „testvériség” eszméje is a francia forradalom jelszava volt). Az ÉKSz mértéktartása Budapest és Prága után érthető. A kubai krízis után pedig senki sem akarta megdönteni az imperializmust.

Nomármost. A „nemzetközi” szócikkben az 1. jelentés c) alpontja (Nyelvt) „nemzetközi szó” jelentése: „vándorszó”. Ami természetesen elfogadható, bár kissé költői megfogalmazás, szinte látom a szavakat, amint hamuban sült pogácsával útra kelnek. Mégis ebből lett a baj, mert a nyelvtudomány szakadatlanul halad. Újra kellett fogalmazni a „nemzetközi szó” meghatározását: „sok más nyelvben meglévő, újabban, műveltségi érintkezéssel átvett szó”. Ez első pillantásra megint csak rendben lévőnek tűnik, hiszen János vitéz tényleg nem térhetett volna haza a kutyafejű tatárok földjéről a motyójában mondjuk az interkontinentális rakéta vagy a genocídium nevével. De nem erről van szó. A tudós rendszerez, következésképp különbséget kellett tenni a „nemzetközi” és a „vándorszó” között. Ezt a lexikográfusok az ÉKSz bevezetőjében meg is teszik: „Nemzetközi szónak és vándorszónak azt a szót tekintjük, amely a világnyelvek (angol, francia, orosz, német, spanyol) közül legalább háromnak a szókincsében megvan. A vándorszókat valamikor a XVIII. század közepe előtt, a nemzetközi szavakat azóta vettük át.” Szép, szabatos megfogalmazás, csak amikor a példákat nézzük, akkor derül ki: nem alkalmazható következetesen. A „trojka” miért orosz szó, hiszen tudomásom szerint az emlegetett nyelvek mindegyikében megvan. (Azért, mert nem kell hamukázni az ÉKSz-ben, a trojka szó orosz voltát mindenki tudja, még a lexikográfusok is.) A „park” miért nemzetközi szó, hiszen „nem újabban, műveltségi érintkezéssel” átvett szó, a TESz szerint is a XVIII. század első felében került a magyarba. „Proletár, folytatnám, de unnád…”, hogy József Attilát is belekeverjem.

Adós vagyok még annak magyarázatával, hogyan hozom össze a „proletár nemzetköziséget” a „nemzetközi szavakkal”. A nemzetközi szó eleinte lépést tartott az eszmeiséggel, hiszen ami nemzetközi, az haladó. Az oroszoknál is így volt, az elzártság pszichológiai terhét talán még jobban érezték, mint mi. A hatvanas évektől pedig „nyitottunk” nyugatra. (Mekkora öröm volt, és mekkora büszkeség töltötte el a szíveket, amikor az első nemzetközi konferenciákat kezdték szervezni Budapesten, ahová nyugati, tőkés országokból is érkeztek a meghívottak!) Kis ablakok nyíltak – talán kiskapuk is – nyugat felé, és a nemzetközi szavakkal szütyőjében Nyugatra utazó mérnökembernek segített leküzdeni kisebbségi érzését, azt, hogy „a Nagyvilág nem érti szavát”, elvégre ismerte a szakma nemzetközi szavait. Egy következő szótárban talán már nem lesz szükség a nemzetközi szavak mankójára. Íme, még meg sem kezdtem államosított szavaink átvilágítását, s az ügynökök egyike a fényszóró csóvájától elvakítva máris töredelmes vallomást tett.

E kacskaringó után vissza a szavak keletkezéséhez. A belső keletkezésű szavak között a leggyakoribb az összetétel: eszköz + ember = eszközember. Ezek egy idő után el is homályosulhatnak: jámbor < jó + ember; némber < nő + ember; keszkenő < kéz + kenő. Van, amikor két szó vegyül (kontamináció): csokor x bokréta = csokréta. Hangfestő, hangutánzó szavak állandóan keletkeznek, bár származhatnak idegen nyelvből is. Jelzős szerkezetekben gyakran lekopik a főnév, és a jelző jelentéstapadás következtében főnevesül: farkas állat > farkas; pörkölt hús > pörkölt; sertés disznó > sertés. Van, amikor egy szót továbbképeznek a beszélők, illetve írók. Ezek nem mindig kerülnek általános forgalomba: „kigerinceskedni magát valamiből” (Németh László) vagy „önamnesztiában részesülni” (Szekfű Gyula). Pedig micsoda kitűnő, hasznos kifejezés mind a kettő! Időnként ritka tájszavak kerülnek a köznyelvbe, ez gyakran szintén írói lelemény eredménye. Van, amikor létező szó teljesen új jelentést vesz fel, vagy szemantikai tartalma kibővül: siló: ’takarmány tárolására alkalmas verem’, de újabban: ’nukleáris fegyverek föld alatti kilövőállomása’. A legszörnyűbb, amikor „leírjuk”, hogy mit is csinál az új szerkentyű: „tológomb-vezérlésű felvonókészülék”. Ennél csak az borzalmasabb, amikor teljesen közismert szavak visszavedlenek (általában újságírói henyeség következtében) idegen szóvá: a második világháborúban a németek kiürítették ezt vagy azt a várost. Boszniában nemrégiben evakuálták a lakosságot innen vagy onnan. A rádión hullámhosszak voltak, most mégis frekvenciát osztanak. Idénymunka mindig is volt, ma mégis inkább szezonális munkát vállalnak az alkalmi munkavállalók. Az a nyelvi leleményesség, ami a harmincas években még működött, mintha kihalt volna: a vívásban a csörte a csörtet igéből (a vágta < vágtat analógiájára) kitűnően alkotott új szó.

 

1. A VASFÜGGÖNY LEERESZKEDÉSÉTŐL A FORRADALOMIG, 1945–1956

A megszálló szovjet csapatok kenyérzsákjukban magukkal hozták a nyelvüket is, amit jó étvággyal fogyasztottunk. A leggyakoribbak: davaj, bárisnya, gyévocska, zabrál, igyi szudá, málenki robot, tovaris és társaik. Tekintsen el az olvasó attól, hogy szabályos átírásban adjam meg e szavakat. Emlékeztetőül szolgálnak csupán: egy ország lakói ezekből a szavakból kezdtek ismerkedni az orosz nyelvvel. Egy részük bekerült ugyan az idegen szavak szótárába (például Bakos7), egyetlenegy a TESz-be is: zabrálni, és már 1916-ból adatolva ’fosztogat, harácsol’ értelemben, és megfelelői a cseh, szlovák, lengyel, ukrán és orosz nyelvből kimutatva. Elképzelhető, hogy már tényleg az első világháború idején ismert szó volt, de örökre és visszavonhatatlanul csak 1945-ben tanultuk meg. „Alacsony stílusértékű” a minősítése. Az ÉrtSz a bizalmas nyelv szavának minősíti, és megjegyzi, hogy „gyakran tréfás” értelemben is használják. Az ÉKSz nevezi nevén a gyereket: „lopva vagy rabolva szerez, fosztogat”. A stílusminősítés: vulgáris. Itt már szó sincsen semmiféle „tréfás használatról”. Elvették, elvitték. Erről volt szó.

A megszálló orosz szavakkal kapcsolatban személyes élményem az alábbi versike: „Barisnya, barisnya! – kak tyibja zvaty? / Igyi szjuda, davaj pizdu, jab tvoju maty!”, amiből csupán annyi a tanulság, hogy bizonyos igéket mindig a vezető hatalom nyelvén szeretünk mondani. Ezért használják manapság a graffitigyártók oly előszeretettel a fuck igét falfirkáikon. De ha valakinek kételye maradna az említett törvényszerűség általános érvényével kapcsolatban, azoknak a nyelvtörténet nyújt eligazítást. A régiségben volt „fék” igénk (TESz:1420 körül) a korai újfelnémet „ficken” ’dörzsöl, súrol, koptat, nemileg közösül’ értelemben. Régen kikopott a használatból, bár tájszótáraink és az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár ismeri. Egyes nyelvjárásokban tréfás indulatszavakban – „fékomadta!” – talán még ma is él. Könnyen meglehet, hogy az angol „fuck” is az újfelnémet „ficken” igére megy vissza, bár a The new shorter Oxford English Dictionary (1993) ismeretlen eredetűnek minősíti, feledve, hogy az ige az ónorvégban is előfordul ’nyomni’ értelemben, és a XVI. század elejéről datálja a manapság nálunk is olyannyira közkedvelt ’fuck’ igenévszót. Ezért tehát ne orroljunk különösebben az oroszokra: mindig a (ránk nézve) vezető hatalomtól érkezett meg hozzánk nyelvünk legpatinásabb szava.

A politikai életben azonban 1945 után a legfontosabb szó a vasfüggöny, mely tudvalévően hamar leereszkedett. A vas függönyt eredetileg a színházakban eresztették le (nálunk is) tűzrendészeti okokból. Politikai értelemben a nyugati politikai szakkifejezések közé Churchill híres fultoni beszédéből (1946. március 6.) került, melyben kijelentette: „Stettintől a Baltikumban Triesztig az Adrián egy vas függöny ereszkedett le Európára.” Természetesen a kifejezés sokkal korábbi: angol lexikográfusok találtak adatot már 1920-ból is, Ethel Snowden használta a bolsevista Oroszországgal kapcsolatban. Éppen ezért cseppet sem meglepő, hogy az én gyűjtésemben már van Churchill előtti magyar adat: „mellékelek 2 újságcikket, […] mivel úgy tudom, nem kerülnek el hozzátok sajtótermékeink a vasfüggönyön keresztül” – írta Reiner Mária Révai Andrásnak Londonba, 1945. október 14-én. (Autográf MS az OSZK kézirattárában, Révai-hagyaték.) Az idézetből világos, hogy Reiner Mária már a mai, általánosan elfogadott értelemben használta a szót. A TESz nem adatolja, pedig jó lenne legalább azt tudni, hogy színházainkban mióta ereszkedik le vasfüggöny. Hogy mi is a vasfüggöny politikai értelemben, azt az ÉrtSz-ból tudjuk meg: „<főleg a tőkés országok ellenséges propagandájának szóhasználatában> szocialista és tőkés országok közötti mesterséges, politikai válaszfal a szabad közlekedés, érintkezés korlátozására vagy megakadályozására.” Az ÉKSz már nem ennyire terjengősen fogalmaz: „<reakciós szóhasználat>: szocialista és tőkés országok közti mesterséges politikai válaszfal.” A meghatározások lényege, hogy (1) ellenséges szóhasználat és (2) mesterséges, illetve politikai fogalom. Tehát absztrakció. Most tekintsünk el attól, hogy dolgozószobám falán függ egy kép, mely teleobjektívvel készült a magyar–osztrák vasfüggönyről 1958-ban, ahol kitűnően látszik a három méter magas drótsövény és a közelében lévő őrtorony, s ez nekem nem tűnik absztrakciónak; kétségtelen, hogy a vasfüggöny a berlini fal lebontásával absztrakt és konkrét értelemben egyaránt eltűnt. (Tekintsünk el attól is, hogy igenis a „vasfüggönynek” volt hivatalos neve: „műszaki határzár”, amit pártberkekben jól ismertek. A magyar vasfüggönyt 1989 májusában távolították el azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy „műszakilag elavult”, és „nincs mód a felújítására”.) Ami fontos, hogy Budapesten a vasfüggöny létével tisztában voltak, mielőtt erre Churchill felhívta a figyelmet. A vasfüggöny megragadta a képzeletvilágot, ezért beszélhettek később az újságírók „bambuszfüggönyről” Kína esetében. A berlini fal leomlása után itthon is megtudtuk, hogy mi volt a vasfüggöny: „A nyugati polgári szóhasználatban a szocialista országok és Nyugat-Európa között húzódó határ (különösen a hidegháború éveiben); e kifejezés arra utalt, hogy a Szovjetunió és szövetségesei akadályozták a személyek szabad utazását és az eszmék szabad cseréjét.” (Akadémiai Kislexikon, 1990) Ehhez nincs mit hozzátenni. Egyenesbe jöttünk.

A vasfüggöny leereszkedése után megkezdődött az új hatalom berendezkedése. Első lépés: bélistázás. Mindenki által ismert eufemizmus az elbocsátásra. Nem a szocialista rendszer terméke, a TESz már 1925-ből ismer adatot. Korábbi jelentésére álljon itt korabeli jellemzése: „Újabban keletkezett szó, midőn az állami tisztviselőket két jegyzékbe sorozták, A- és B-listára; az utóbbiakat könnyebben és hamarabb bocsátották el vagy nyugdíjazták. Ezek a bélistások.” (Balassa József: A magyar nyelv szótára, 1940) A TESz már elavult szónak minősíti, s joggal, mert 1956 után már nem bélistáztak senkit, hanem kirúgtak, jobb esetben azonnali hatállyal elbocsátottak valakit. Az ÉrtSz is elavult szónak minősíti (szoc e), tudniillik a „szocializmus előtt” használták csupán. Nem tudom, mit gondoltak erről azok a köztisztviselők, akiket 1945 után bélistáztak. Azt én sem hiszem, hogy külön „A-listákat” készítettek volna, hiszen mindenki, aki nem került a B-listára, nyilván megtalálható a nem létező A-listán. A létszámcsökkentés sem ismérve az 1945 utáni bélistázásoknak; mivel a politikailag nemkívánatos személyek kerültek a B-listára.

Közben megindult az újjáépítés. Rohammunkával. És a kisajátítók kisajátítása. Hogyan is állunk ezzel a kisajátítással? „Die Expropriateurs werden expropriiert” – írja Marx A tőke első kötetében (1867). A német főnév végződéséből azonnal kiviláglik, hogy a „kisajátítók” (= Expropriateurs) a franciából került a németbe. Az angolban is adatolható a XVI. század végétől. Végső soron a latin ex + proprium (ki + birtok) összetételére megy vissza, tehát magyarán ’kiforgatni valakit a vagyonából/birtokából’. Ezt a folyamatot írja le a kisajátítás szemlesütött eleganciával. Ráadásul csak a „kisajátítókat” veszi célba az állam. Úgy kell nekik! A magyarba e században érkezett meg a szó: „Törvény alapján valamely hatóság részére hivatalosan megállapított áron megvesz ingatlant” (Balassa). Ez a jelentése az angolban és a franciában is. A Larousse hangsúlyozza, hogy „törvényes keretek közt, kárpótlással” történik a mindenkori kisajátítás. Ennek a jogi szakszónak 1945 után megváltozott az értelme: „kizsákmányolót megfoszt a kizsákmányolást lehetővé tevő termelőeszközöktől” (ÉrtSz), és az ÉKSz is ezt mondja, rövidebben. Normális szó csupán az utóbbi húsz évben lett belőle: „nem állami tulajdonban lévő ingatlan tulajdonjogának megszerzése jogszabályban meghatározott közérdekű célra, államigazgatási szerv határozatával, pénzbeli és/vagy csereingatlannal történő kártalanítás ellenében.” (AkKlex, 1990) Az új hatalom nem sokáig beszélt a kisajátítók kisajátításáról, helyette az államosítás lett a szabványkifejezés. Ebből a szóból nem áradt az árulkodó bűz, semleges színezetű, elfogadhatóbb, hiszen az etatista gondolkodásnak hagyományai vannak nálunk.

Mit tehettek a bélistázott álistások és a kisajátított kisajátítók? Nem sokat. Ha szerencséjük volt, disszidáltak. A disszidens megint egy új szó, illetve egy szó új jelentéssel. Kibogozása könnyű, a TESz tartalmazza a lényeges tudnivalókat. Eredetileg eufemizmus volt a vallási szekták megjelölésére, hogy ne kelljen „eretnek”-nek nevezni tagjait; a legtöbb európai nyelvben létezik a szó. A TESz feltételezi, hogy a franciában keletkezett a latin ’dissidere’ igéből. A korai adatok szerint a magyarban is a vallási máskéntgondolkodókat jelölte, s csak később vette fel a politikai nézeteltérés jelentést, amikor egy képviselő átült az ellenzékhez a parlamentben. (Például amikor ifj. Andrássy Gyula és csoportja kivált a Szabadelvű Párt soraiból, a zsebkendő-szavazás után, 1904-ben. A latin szó is ezt jelenti: ’távol ülni egymástól’.) Hogy az új jelentése mesterséges alkotás, azt a TESz is beismeri: „[a disszidens szót] az emigráns, emigrál szavak tudatos elkerülésének szándéka hozta létre 1949 körül a hazájukat hűtlenül elhagyott személyeknek, illetőleg ezek tettének megjelölésére.” Helyben vagyunk tehát. Az emigráns szót, mely tulajdonképpen ’kivándorlót’ jelent, magyarul főként a Kossuth-emigráció következtében dicsfény övezte, s mivel az 1919-es kommunistákat is emigránsoknak nevezték, ezektől meg kellett különböztetni a „fordulat éve” után külföldre távozottakat. (Hogy mennyire pejoratív szó, mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy még ma is felkapnánk a fejünket, ha azt mondaná valaki: „Révai és Lukács Moszkvába disszidált.”) Az ÉrtSz 1958-ban még nem disszidensezi le az 1956-os emigránsokat: „(Politikai, új, pejoratív) <szocialista vagy népi demokratikus országnak valamely tőkés országba kiküldött állampolgára> hazájának politikai, társadalmi rendszerével szembehelyezkedve és azzal a közösséget megtagadva hivatalos küldetésből nem tér haza.” Ez tehát csupán arra a „külkeresre” vonatkozik, aki pártunk bizalmát élvezve hivatalosan utazott külföldre, és ott maradt. (A korabeli vicc bizonyítja, hogy a magyar nép az ő végtelen bölcsességében mennyire pontosan megértette, hogy miről van szó. „Ki a disszidens? – Aki kimegy pisilni, és szarik visszajönni.” A disszidálás két mozzanatát pregnánsan írja le a vulgáris vicc.) A szótárírók azonban nem voltak megelégedve. Hát mit csinált az a kétszázezer, aki 1956-ban elment? Gyártottak tehát egy megkülönböztető aljelentést, meglehetősen elvont szinten, nehogy valaki még arra gondoljon, hogy csak nekünk vannak „disszidenseink”. „<ilyen állam polgára> hasonló okokból hazájából rendszerint szökve külföldre távozik.” Példamondatról is gondoskodtak a derék szótárírók: „A reakció vezérei egymás után disszidáltak.” A disszidens mint melléknév is megkapta a magáét: „Ilyen személyekre jellemző, vele kapcsolatos, tőle származó: disszidens magatartás, rágalmak.” Mire az ÉKSz megjelent (1972), a szóhasználat állandósult, és mindenki disszidensnek bizonyult, akit nem szerettünk: „Hazája törvényeinek megsértésével külföldre távozik, illetve kinttartózkodási engedélyének lejárta után a hazatérést megtagadja.”

A disszidens szó használatának egyik érdekessége, hogy kizárólag azokra alkalmazták, akik geográfiai helyzetüket véglegesen megváltoztatták, tehát az eredetibb jelentés: a ’többségi véleménytől való eltérés’ elhomályosult. A másik érdekessége, hogy a „disszidensek”, akik valójában emigránsok voltak, elkezdték magukra is alkalmazni a szót, nem érezték benne az erősen pejoratív mellékízt; az üldözöttek megtanulták az üldözők nyelvét.

A szó használatában újabb fordulatot jelentett, amikor az eredeti jelentés újból meghonosodott az angol minta nyomán. Angolul ugyanis dissidentnek hívták a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban élő ellenzéki értelmiséget, nálunk a „demokratikus ellenzéket”, bár kétségtelen, hogy Konrád Györgyöt csak angolul nevezték „disszidens írónak”. A kommunizmus bukása után az általános szóhasználatban tovább élt a „disszidens” egészen a legutolsó időkig. A média nyelvébe lassan visszatért az „emigráns”, de magánbeszélgetésekben ma is gyakran hallani a kérdést: „Te mikor disszidáltál?”, vagy a kijelentést: „Svájcba disszidáltam.” A III/III-as ügynök szerepét játszó szavak élete hosszú.

Ezalatt a belpolitikában megkezdődött a harc az MKP monopolhelyzetének kivívására, elvégre minden pártnak az a kívánatos állapota, ha először hegemóniára tesz szert, majd teljesen birtokba veszi a hatalmat. (Ezt Gramsci óta tudják az ideológusok.) A monopolhelyzet kialakításában a leghatásosabb fegyver a szalámitaktika volt, amit később szalámipolitikának is neveztek. Ez az egyetlen magyar szó, melyből „nemzetközi” politikai szakszó lett, s a legtöbb nyelven szótárazzák is. Rákosi Mátyás ajándékozta meg vele nyelvünket. Mi is történt pontosan? Elsőnek a Kisgazdapárt jobbszárnyát szeletelte le, mint a szatócs a szalámit, majd a jobboldali szociáldemokratákat és a pártfúzió után csak a kollaboránsok maradtak meg. Az MDP megalakulása (a pártfúzió) a monopolhelyzetet véglegesítette. A szót az ÉrtSz és a TESz nem ismeri, először az ÉKSz-ben fordul elő: „Az a módszer, hogy a politikai ellenfelet a többiektől elszigetelve egyenként teszik ártalmatlanná.” A közvélemény mindig is Rákosi nyelvteremtő zsenijének tudta be a szalámitaktika/politika szó születését. Külön érdekessége, hogy a magyar szóra vonatkozó adat angolul fordul elő először, jóval korábban, mint gondolnánk. „Budapesten az emberek tudomásul vették, hogy a Kisgazdapárt megsemmisült. »Rákosi megette a szalámi végét is« – ez volt az általános vélemény.” (Time magazin. Dél-amerikai kiadás, 1947. június 9.) A Kisgazdapárt még nem szűnt meg, a „köztársaság-ellenes összeesküvés” megrázta, Nagy Ferenc, a miniszterelnök, Varga Béla, a nemzetgyűlés elnöke „disszidált”, és június 3-án az itthon maradtak kizárták őket a pártból. Pesten mindenki tudta, hogy ezzel véget ért a kétpólusos magyar politika, a végjáték már csak idő kérdése. Az adat még a születőfélben lévő kifejezésről szól, a szalámi szeletelése még korántsem fejeződött be, a kifejezés is tovább formálódott. Az adat perdöntő: Rákosi találta fel a szalámipolitikát, de az elnevezés politikai ellenfeleitől származik, esetleg valamelyik pihent eszű pesti újságírótól. Rákosi azután maga is vállalta szellemi gyermekét az MDP pártfőiskoláján 1952. február 29-én tartott beszédében: „A Kisgazdapárt állandóan kénytelen volt hol egyénenként, hol kisebb csoportokban kizárni vagy eltávolítani […] kompromittált tagjait. »Szalámitaktikának« nevezték akkor azt az aprómunkát, amellyel napról napra szeleteltük, faragtuk le a Kisgazdapártban megbúvó reakciót…” A szalámitaktika szép karriert futott be angol nyelvterületen is, a Times gyakran használja, még helyi politikai harcok manipulációinak jellemzésére is.

A szalámipolitikával egyidejűleg megindult a frontális támadás a klerikális reakció ellen, bár ez nem volt része a szalámitaktikának. Azt már Marx óta tudtuk, hogy „a vallás ópium a népnek”. Anélkül, hogy itt belemennék a „klerikális reakció” elleni harc mozzanataiba, melynek célja elsősorban az egyház hatalmának megtörése és a vallás szembeötlő megnyilvánulásainak az irtása volt, azzal kell kezdenem, hogy a „reakció” korábban a köznyelvben nem jelentett ennyire élesen politikai értelemben vett „haladásellenességet”, illetve távolról sem volt oly mértékben elterjedve, hogy az eredeti jelentést – „visszahatás” (a fizikában vagy a pszichológiában például) – majdhogynem kiszorította a nyelvből. A „klerikális” melléknév része volt ugyan a magyar politikai nyelvnek, de a „klerikális reakció” kifejezést mégis újnak kell tekinteni (bár elképzelhető, hogy a moszkovita emigránsok már a két háború közt is nyakra-főre használták). A reakció az angolban ma sem használatos politikai értelemben, bár az Oxford English Dictionary számos jelentést különböztet meg. A ’reakció’, ’reakciós’ a francia forradalom politikai szótárából (réactionnaire) eredt és terjedt el. Elképzelhető, hogy a „klerikális reakció” is a francia forradalom baloldali fogalmi készletébe tartozik.

A ’klerikális reakció’ 1945 után magyar használatában elsősorban és leginkább a katolikus egyházra vonatkozott. Az ÉrtSz még megadja mint kifejezést, a ÉKSz viszont már elszemérmeskedi (a hatvanas évek végén már nem volt súlyponti kérdés!). A klerikális reakció elleni küzdelem része volt azoknak a szavaknak a kiirtása, melyek erősen vallási konnotációjúak, s az egész társadalom használta őket. A Helyesírási szabályzat kisbetűsítette Isten nevét. A dátumokból pedig törölte Krisztusét. Korábban Kr. e. és Kr. u. volt használatos, most viszont az i. e., illetve i. sz. lett a kötelező. Pedig a Kr. e./u. nem vallásosság, hanem hagyomány kérdése az európai nyelvekben, így a magyarban is. A francia forradalom radikális példát adott, egyszerűen eltörölte a hagyományos időszámítást. Ma már megmosolyognánk az ódonságot, ha valaki arról beszélne, hogy „Hérodotosz Kr. e. 485 táján született”. Hasonló igyekezet iktatta ki a helység- és utcanevekből a „szent”-et, legalább Budapesthez közel (Pestlőrinc). Az egyház a keresztelés által a mindennapi életben is jelen volt a „keresztnév”-ben. Igaz, hogy nem minden állampolgár esetében: keresztnevük per definitionem csupán keresztényeknek lehetett. Ebből ’utónév’ lett a hivatalos iratokon, a családnévből pedig (no nem előnév, még csak az kellett volna!) vezetéknév. A hivatalosságban korábban is létezett ez a szekularizációs törekvés, mely 1945 után egyeduralomra tört. A keresztelés szertartása helyett pedig megjelent a névadó ünnep/ünnepség, és keresztszülők helyett névadó szülőket kaptak az újszülöttek. Hogy mi fán termett a névadó szülő, szótárainkból derül ki: „olyan férfi és nő, gyakran házastársak, akik ilyen [= névadó] ünnepségen fogadalmat tesznek arra, hogy a szülőkkel együtt biztosítani fogják az újszülött gyermeknek a szocialista hazafiság szellemében történő nevelését.” (ÉrtSz) Az ÉKSz már nem penget „nacionalista” húrokat (szocialista hazafiság!). A névadó szülők ott már „fogadalmat tesznek az újszülött szocialista szellemű nevelésének segítésére.” A keresztszülők helyettesítése „névadó szülőkkel” nem a klerikális reakció elleni harc legkorábbi terméke; nagy dérrel-dúrral ötvenhat után került szélesebb körű terjesztésre. Itt megint nyakon csíptük egy III/III-as ügynökként működő szavunkat, hiszen a „segítség”, még a jóindulatú is, beavatkozás – a szocialista szellemiségű beavatkozás sem kivétel.

A „névadás” magánügy, az állam dolga csupán tudomásul venni a szülők döntését. A vallásos konnotációjú nyilvános ünnepek jelentették az igazi fejfájást már a szocializmus építésének korai szakaszában is. Augusztus huszadika, István király okozta a legnagyobb bajt: régi hagyományú nemzeti és egyházi ünnep egyben. (Szándékosan írtam „István királyt”, hiszen a nép így emlegette 1945 előtt: „Hol vagy, István király? / Téged magyar kíván!” – énekelték a templomban. A „Szent István király” neofita kompenzációs buzgalom eredménye a rendszerváltás után.) Reakciós és klerikális. Az apparátusban tudták azt, amit a kereszténység korai szakaszában tudtak a hittérítők: az ősi pogány ünnepeket nem könnyű elvenni, sokkal egyszerűbb átöltöztetni. Ugyanúgy, mint a szent helyeket. (A chartres-i katedrális kelta „szent forrás” helyére épült, a Sztalin-szobor a Regnum Marianum helyére, a „békegalamb” pedig a Szentlélek ikonográfiai szerepét játszotta, illetve helyettesítette.) István király emlékét először az új kenyér ünnepe mosta össze az aratással. Az „új kenyér ünnepe” intézményesített egy tényleg meglévő szokást: az aratás befejezése valóban ünnep volt minden gazdálkodó számára, aratókoszorú, némi dínomdánom járt vele. De nem országosan azonos napon, hanem amikor az aratás befejeződött. A hatalom maga is belátta, hogy törekvése erőltetett. Mindent megoldott az új alkotmány kihirdetése, ezentúl augusztus huszadika az alkotmány ünnepe lett, s ebben István király statisztaszerepet kapott, mint a magyar államiság megalapítója.

Sokkal több fejfájást okozott a karácsonyi ünnepkör és tartozékai. A karácsony szintén pogány ünnep (a téli napforduló) helyére került a kereszténység terjesztése idején. Most viszont az új hitben üdvözülni vágyók nem tudtak mit kezdeni vele. Ráadásul ott volt még a Mikulás. A „karácsonyi szünetből” az iskolákban „téli szünet” lett, a húsvéti szünetből tavaszi. Először a Mikulást vették célba, bár ennek is két évszázados hagyománya van. A püspöksüveges figura a klerikális reakció jelképe lett. A mikulás a TESz adatai szerint a XIX. század elején honosodott meg nálunk. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár nem tartalmaz adatot. A mi ismereteink szerint a legkorábbi adat a Mikulás nevének említése nélkül egy falusi elöljáró utalásában fordul elő 1785-ben: „gyenge gyermekeket” a „helyes elmével ellenkező, ijesztő, csúfos figurákkal ne rettegtessék” … „senki a lakosok közül… ezentúl ne bátorkodjék engedni Szent Miklós előtti este az ilyen színes öltözékben való járást.” Az idézetben a krampuszról van szó, de kétségtelen az utalás a Mikulás-szokásra. (Emlékeztetőül: a TESz 1842-ből ismeri a krampuszra vonatkozó első adatot.) A Lőcsei Gabriella által közzétett adat (Magyar Nemzet, 1984. december 6.) éppen ezért becses művelődéstörténeti emlék.

Mikulás az ÉrtSz szerint: „Az a gyermek képzeletében élő, fehér szakállas, püspöksüveges öregember, aki – ahogyan a kisgyermekek mondják – december 6-án éjjel a jó gyerekeknek ajándékot, a rosszaknak pedig virgácsot hoz; télapó.” Az ÉKSz ugyanilyen értelemben nyilatkozik, a Mikulás leírásához hozzáteszi még, hogy „piros köntösű”, amit minden kisgyerek tudott, csak az ÉrtSz nem, továbbá nem mossa össze a télapóval, amit az ÉrtSz még gátlástalanul elkövet: mert az északi népek télapójának semmi köze Szent Miklóshoz. Íme, ismét megnyilvánul szótáríróink diszkrét bája. A Magyar Néprajzi Lexikon (1980) már töredelmes vallomást tesz: „legújabban – szovjet hatásra – télapóként emlegetik az ajándékozó Mikulást.”

Az igazi baj a karácsonyfa-állítás szokásából származott, mivel az nem csak a családi otthonok dísze. Ez ellen tenni nem lehet, de kitartó felvilágosító munkával vallásos jellegétől megfosztható az ünnep. Így keletkezett a fenyőfaünnep. Tehát nem karácsony, hanem fenyőfaünnep. A karácsonyfa-állítás szokásának nyomozásába beletört bicskák már régen elrozsdásodtak, anélkül, hogy valami újat tudtak volna produkálni: a szokás feltehetően Elzászban keletkezett a XVII. században, s nálunk német, illetve ausztriai közvetítéssel terjedt el. Összetett szó lévén a TESz nem adatolja; nekem a legkorábbi adatom 1826?/1887-ből való: „Midőn szüleim Pestre jöttek első ízben [1826 körül] telelni, még sehol karácsonyfa nem volt kapható, s szüleim maguk papirosból állították össze…” (Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek. 1824–1887. 1. köt. 1887.) A karácsonyfa elterjedése az 1840-es évekre megtörtént: „A karácsonyfa köré gyűltek, melyen a gyertyácskákkal megvilágítva…” – emlékezik vissza 1844-re Wachott Sándorné (Rajzok a múltból, 1887).

Ebből a polgári szokásból, mely állami felügyelet nélkül komótosan terjedt az országban, államosított fenyőfaünnep lett. Mit kell tudni róla? „December végén a gyermekek számára rendezett, a gyermekek megvendégelésével és megajándékozásával egybekötött ünnepély a feldíszített fenyőfa körül” – nyilatkozik az ÉrtSz. Minő diszkrét megint. Még hogy december végén. Még hogy egybekötött. A megajándékozással. Az ÉKSz tovább maszatol: „karácsonykor, illetve újévkor” – nyilatkozza szakszerűen. Ezután már csak a teljes tudathasadás következhet be. Ez meg is történik a már idézett Magyar Néprajzi Lexikonban: „Századunkban vált közismertté, s elterjedését a parasztság anyagi helyzetének felszabadulás utáni javulása tette teljessé.”

Megtörtént tehát a klerikális reakció kisajátítása is, hisz dolgozó parasztságunk csupán a felszabadulás után került olyan helyzetbe, hogy karácsonyfát állíthatott. Ez csúsztatás. A parasztság inkább betlehemezett, a karácsonyfa-állítás szokásának semmi köze nem volt a parasztság anyagi helyzetéhez A klerikális reakció persze csupán egyik megnyilvánulási formája volt a reakciónak. A társadalom szétbomlott a „reakció” és a „haladás” képviselőire. Vidéken gyakran kevés kellett ahhoz, hogy valakit elvigyenek. Ki volt „reakciós”? Elég volt a rendszert szidni. A „rendszert szidni” is kerülendő kifejezés, helyette használták a szépítő kifejezést, mellyel vitatkozni nem lehetett: „szidta a demokráciát” – mondták János bácsiról óvatosan, mikor elvitték, pedig mindenki tudta, hogy csupán Rákosi hajviseletére vagy korpulens figurájára tett gúnyos megjegyzést. Amikor aztán mindenkit elvittek, aki szidta a demokráciát, mert reakciós volt, a maradék országlakóknak az irányt kellett megmutatni, merre haladjanak.

Ehhez szükségeltetett az irányvonal, mely később vonalra rövidült. „Illetékes személytől vagy szervtől valamely cél elérésére kijelölt út, mód, eszközök összessége” – tudósít az ÉrtSz. Az illetékes személy vagy szerv kilétéről viszont nem nyilatkozik a szótár, azt mindenki tudta. A vonal 8. jelentésében viszont már részletezi a vonal fajtáit: demokratikus, forradalmi, helyes, ellenforradalmi, népellenes „vonalat” ismernek a derék szótárírók. Új szónak kell tekinteni a vonalnak ezt a jelentését, mely csak diktatúrában alakulhatott ki. A fogalom tovább fejlődött: aki az éppen kötelező vonalat követi, az vonalas. Ez is új szó, hiszen korábban csak a „vonalas füzetet” ismertük. Az ÉrtSz szerint: „Valamely politikai párt, különösen a kommunista párt hivatalos irányvonalát, elvi álláspontját határozottan követő, hirdető, megvalósítani törekvő, akaró, pártos.” Aha, meg van ez mondva, hiába igyekszik eleinte a meghatározás megfogalmazója mellébeszélni, hogy valamelyik, illetve akármelyik párt vonaláról van szó, a végén kimondja az igazat: pártos. Ez is új szó, hiszen a pártost is csupán „aki szakadást akar okozni, pártot üt” (Balassa) értelemben használtuk korábban, tehát szakadár, pártoskodó, vagy ahogy Vörösmarty apánk zengte: „Átok reád, te pártos büszke nép!” Petőfi ’rosszindulatúan elfogult’ értelemben használta: „S mit szóljak arról, aki ellened / Viseltetik rút, pártos szenvedéllyel?” – teszi fel a költői kérdést Egressy Gábornak. Tehát a pártost is új szónak kell tekintenünk, mert eleink félreértették volna. A magyar nép azonban az ő végtelen bölcsességében nem szenvedhette a szót, és újraértelmezte. Ezt az ÉKSz már elismeri: „A párt hivatalos irányvonalát gépiesen követő” egyéneket nevezte pártosnak. A stiláris minősítésből kiderül, hogy a bizalmas nyelv szava, gyakran gúnyolódva használtatik. Ez a minősítés bizony nem semmi, a szótárírók tiszta vizet öntöttek a pohárba.

Ha tehát van „vonal”, attól el lehet hajlani, jobbra is, balra is. Mi is az elhajlás? Az ÉrtSz szerint: „A kommunista párt ideológiai, politikai irányától, a marxista–leninista elvektől való eltérés, illetve ez eltérés következtében keletkezett hibás, káros nézet vagy nézetek együttvéve.” Az ÉKSz már nem ilyen aprólékosan részletező meghatározást ad. Egyszerűen csak ennyit mond: „A kommunista párt irányvonalától való eltérés.” Az első elhajlók a „fiatal szabadnépesek” voltak. Ők természetesen balra hajlottak buzgóságukban úgy 1949 körül. Fiatalos hévvel azonnal szerették volna megvalósítani a proletárdiktatúrát, s mivel ezt a „vonalat” a Szovjetunió nem támogatta, odáig vetemedtek, hogy nem átallották a Szovjetuniót ezért opportunistának nevezni. Hogy kik voltak eme fiatal szabadnépesek? Nevüket fedje jótékony homály, hiszen akik még élnek közülük, mind a demokrácia feddhetetlen bajnokai. Az elhajlás (Lukács szerint) természetesen nem szembefordulás vagy szembenállás a vonallal, főként a baloldali elhajlás esetében. Mégis, maga Lukács is elhajlott. Igaz, ő jobbra. Egyik írásában, nem sokkal 1945 után (Pártköltészet, 1945) sérelmezte az írókra húzott kényszerzubbonyt, és kiállt a viszonylagos alkotói szabadság mellett: „…a pártköltő sohase vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán… mély egyetértésben van a párt történeti hivatásával, a párt által kijelölt nagy stratégiai útvonallal. Ezen belül azonban egyéni eszközeivel szabadon, saját felelősségére kell hogy megnyilatkozzék.” Magyarán, ne mondja meg neki a párt, hogy mi a dolga, tudja ő azt magától is. Ezt az arrogáns individualizmust azonban nem engedélyezte a párt, s Lukács „partizánelmélete” csupán szókincsünket gyarapította a partizánakció kifejezéssel. Az ÉrtSz szerint: „Szocialista jellegű szervezetben vagy valamely munkaközösségben az illetékes szervek utasítása vagy tudta nélkül, nem a központi irányvonal szellemében, hanem egyéni elgondolás szerint való tett, eljárás.” Ebben az értelemben használatos lett a „partizánkodás”, illetve a „partizántevékenység”. Ma már kevésbé használatos, inkább arról beszélünk, hogy valaki „kilóg a sorból”. Hogy ez új keletű kifejezés, az bizonyítja, hogy szótáraink még nem leltározzák.

A „vonal” vonzásterületéhez tartozik még a vulgármarxista kifejezés is. Nincs szótárazva, az Idegen szavak szótárába került: „A marxizmus leegyszerűsítése, meghamisítása a népszerűsítés állítólagos céljai kedvéért.” (Bakos7) Mindenki tudta, hogy nem erről van szó; ideológusok szokták egymást levulgármarxistázni, ha nem volt ínyükre, amit ellenfelük mondott, mivel a helyes irányvonalat természetesen nem mindenkori ellenfeleik, hanem ők képviselték.

Mert ugyanis „mi” nem vulgármarxisták vagyunk, hanem az élenjáró marxista elméletet értelmezzük, természetesen helyesen. Az élenjáró kitűnő szó, semmi baja, noha oroszból tükörfordítottuk. (Lenin használta előszeretettel a „peredovoj” jelzőt.) Minden kitűnősége ellenére a nyaka mégis véres, ma már senki sem merné leírni, hacsak posztmarxista iróniával nem, olyan mértékű stiláris túllihegés árad belőle. Ezzel szemben koncepcionálisan mégis megragadt, hiszen ma is beszélünk élsportolóról, élvonalbeli teljesítményről (főként a sportban), noha társaik, az élüzem, élmunkás eltűntek a történelem süllyesztőjében. A sztahanovistákkal együtt. (Mely szó már az ÉKSz-ben is mint elavult szó szerepel.)

Honnan tanuljuk meg mi, egyszerű dolgozók az élenjáró elmélet által meghatározott vonalat? Természetesen a brosúrákból. A brosúra a francia brochure-ből származik német közvetítéssel, és a TESz 1791 óta adatolja. Már Kazinczy is használta. 1945 után ez a szó is, mint számos társa, jelentésszűkülésen esett át, s csupán politikai brosúrát jelentett: „rövid, politikai tartalmú kiadvány” – mondja az ÉKSz. Hogy mire használták, az már az ÉrtSz-ben egyértelműen kiderül, méghozzá a példamondatból: „A szemináriumi útmutatóként megjelent brosúra.” A magyar nép, megint csak az ő végtelen politikai bölcsessége következtében, hamar rájött, hogy a brosúra mindig a legfrissebb „vonalat” képviseli. Ebből keletkezett a mondás: „el van maradva egy brosúrával”, tehát az illető nincs a szükséges információk birtokában (mai szóval: nem naprakész). Ebben az értelemben ma is használjuk. A brosúrák stiláris teljesítményéről szintén rossz véleménnyel volt a munkás, a paraszt és az értelmiségi dolgozó, ezért mondta bikkfanyelven írt írásművekről elítélően, hogy brosúraízű. Ezt a melléknevet, noha mindenki ismeri széles e hazában, a diszkrét szótárírók szintúgy kifelejtették a szótárakból.

Felmerülhet a jogos kérdés, ki ismeri legtökéletesebben az élenjáró marxista elmélet helyes vonalát, mely szerint a brosúrák készültek. Természetesen a párt első embere. Az első (vagy fő)titkár. Ezt az embert tisztelni kell, mert ő mindent tud. Így keletkezett a személyi kultusz. A személyi kultuszt természetesen tartalmazzák szótáraink, melyek tudvalévőleg a Kádár-féle konszolidáció termékei, és a párt akkori első embere puritanizmusáról volt nevezetes. A személyi kultusz kifejezés eredetét nem ismerem, talán Hruscsov titkos beszédéből terjedt el, melyet a XX. kongresszuson mondott. Kétségtelen, hogy szépítő kifejezés, tehát eufemizmus, mellyel a diktatúra legsötétebb éveit jellemezték. Kétségtelen az is, hogy valamikor Sztalin halála után keletkezhetett, tehát 1953 után, az olvadás éveiben. (Ilja Ehrenburg 1954-ben megjelent Ottyepel című regénye nyomán terjedt el az olvadás kifejezés. Innen tudtuk meg, hogy előtte a jégkorszakban éltünk.) A személyi kultusz mint politikai műszó a legtöbb európai nyelvben kimutatható. Ennek ellenére érdemes az ÉrtSz meghatározását ismertetni: „Valamely élő s rendszerint a közéletben szerepet játszó személy iránt különféle módon újra meg újra kifejezett túlságos, következményeiben káros tisztelet.” A meghatározás megint csak el van maszatolva, hiszen „a közéletben szerepet játszó személyek” között nem akadhatott túlságosan sok, akit a személyi kultusz megcélozhatott! Bár a „következményeiben káros” kifejezésben benne van a sztalinizmust, forradalmat követő kor utólagos bölcsessége. Benne van, hogy a költők szemérmetlenül túlnyaltak. Tizenvalahány évvel később az ÉKSz tovább tágítja a szemantikai tartományt: „vezető személyek túlzott, elvtelen dicsérete”. Most derül csak ki, hogy „vezető személyeket” szoktak a személyi kultusz dicsfényében fürdetni, s akik ezt tették, utólagos erkölcsi megrovásban részesülnek. Természetesen ha valaki nem „elvtelenül” lihegett, az teljesen rendben van.

Időzzünk el még a vonalnál. Hiszen annyira szerettük, olyan egyszerű volt, akkoriban mindent világosan láttunk, nem olyan összevisszaságban (hogy ne mondjak „burzsoá hangzavarban”-t) éltünk, mint most. Az irodalomtechnikusoknak is tetszett a „vonal”, ezért irodalmunk történetét is aszerint vizsgálták, hogy merre mutat a „haladás” iránya. A dolguk csak az volt, hogy kijelöljék a fővonalat. Miután tudományosan megállapították, hogy modern költészetünknek a fővonala Petőfi–Ady–József Attila, pihenhettek a babérokon. (Mostanában csak attól tartok, hogy bekövetkezik majd egy új fővonal érvényesítése, mely talán Arany–Babits–Szabó Lőrinc–Weöres Sándor-vonal lesz, s akkor ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Félreértés ne essék, az előző vonallal sem az volt a bajom, hogy Petőfi vagy Ady költészetét nem csodáltam kellőképpen, hanem az, hogy hivatalos csodálatuk arra szolgált, hogy ezáltal Aranyt vagy Babitsot háttérbe szoríthassák az individualista költészettől fanyalgó kulturnyikok.)

A vonaltól való elhajlás a párton belüli affér volt, még Nagy Imre jobboldali elhajlása is (legalábbis eleinte). A külső ellenséggel viszont hadakozni kellett. A pártnak kisebb dolga is nagyobb volt annál, hogy a polgári csökevények ellen küzdjön, főként annak „kispolgári” változata ellen. Hiszen már az elnevezésben benne volt, hogy elsorvad az magától is (már ti. a kispolgári csökevény). Egy pillanatra mégis vegyük szemügyre a csökevényt. A magyar nyelvújítás szótára szerint Szily Kálmán ajánlotta a rudimentum (= elcsenevészesedett szerv) magyarítására 1891-ben. Noha a szó adatolása eléggé hiányos, e század közepére széles körben elterjedt. Mivel tájnyelvi szótáraink és az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár nem ismeri, biológiai szaknyelvi szónak kell tekintenünk. A TESz a csökken > csökik ige származékának tekinti. Hogy összefügg-e a csök főnévvel (’nagyobb állat, főként bikának a hímvesszeje’), nem dönthető el, mivel Szily nem ad magyarázatot a Nyelvújítási szótárban. A TESz állítása, mely szerint „nyelvjárási származék”, nem bizonyítható; az Új magyar tájszótár nem tartalmazza a csökevény szót. 1945 után hirtelen elterjedt a politikai nyelvben: „Túlhaladott társadalmi, ideológiai stb. rendszernek nem kívánatos maradványa” (ÉrtSz), az ÉKSz hasonlóan nyilatkozik. Ha nyelvünk legújabb kori változásait a nyelvészek jobban adatolták volna, tudnánk, hogy ki volt a „kispolgári csökevény” keresztapja. Így viszont találgatásokra vagyunk utalva. Tipikus marxista szóhasználat eredménye: arra mondja, hogy kiveszőfélben van, aminek pusztulnia kell. A sein és a sollen (a van és a kell) összemosása; a kívánatos megelőlegezése.

A kispolgári csökevény csak kellemetlenségeket okozott, szemben az ellenséggel, mely ugrásra készen provokált. Ezt megelőzendő, éberségre volt szükségünk, mert a provokációk kényes kérdéseket feszegettek, melyekről tudomásunk van ugyan, de megoldásukhoz nincs meg az eszköztárunk. Legjobb, ha hallgatunk róluk; a kényes kérdések feszegetése nem érdekünk, mert objektív nehézségekre utal. Vizsgáljuk meg e gondolatmenet építőkockáit.

Provokál, provokáció. A provokál (TESz: 1763), provokáció (TESz: 1835) régóta megvan nyelvünkben, hajdanában szűk jelentéstartománnyal alkalmazták. Ha valaki párbajozni akart, ahhoz, hogy ellenfelét belehergelje a párbajba, ürügyre volt szükség. A fess huszártiszt odaállt jövendő ellenfele elé a kávéházban, és szarvasbőr kesztyűjével pofon vágta (illetve elég volt, ha glaszékesztyűjét az arcába vágta az illető párbajképes úrnak), a részletek már a segédekre tartoztak. A párbaj természetesen legtöbbször nem valami vélt vagy valós sérelem miatt következett be, hanem mivel mindketten Erzsike, illetve Jolánka kegyeiért versengtek, azaz vetélytársak voltak. A snájdig huszártiszt tehát provokálta a báró urat, aki nem térhetett ki előle, a becsület nem engedte. A provokáció a „szocializmus egy országban” korában, tehát a húszas évek végén, illetve a harmincas években új jelentést vett fel. A Szovjetunió paranoiásan mindig provokációt (provokacija) sejtett, mikor az imperialistákkal trafikált. A Szovjetunió félelme nem volt alaptalan, hiszen ügynökeit minden országban minden eszközzel ártalmatlanítani akarták. A provokátorról ezt tudja az ÉrtSz: „Az a beugrató eljárás, melynek során valamely burzsoá állam rendőrségének titkos ügynöke forradalmár személlyel vagy csoporttal egyetértést színlel, s ezt az uralkodó rendszer elleni megnyilatkozásra készteti, hogy ennek alapján a hatóság kezére juttassa.” Klasszikus meghatározása ez az agent provocateurnek, mely a franciából terjedt el. Ne áltassuk magunkat, agent provocateur-ök mindig is voltak, s vannak ma is; az FBI egyik kedvelt módszere a kábítószercsempészek lebuktatására.

A hidegháborús hisztéria idején minden provokációnak számított, minden szinten. Szörnyű provokációnak bizonyult, ha az imperialista bérenc tollforgatók leigázott, rab nemzetekről (captive nations) cikkeztek. Provokációnak számított, ha a belső ellenség (mert nem csak a külső ellenség keze létezett, mely ugrásra készen várta – hitelesen korabeli képzavarral –, hogy betegye a lábát) azt firtatta, miért szűk a keresztmetszet a péksütemény-ellátottság terén. De az is provokációra adott alkalmat, amikor az Anyanyelvi Konferencia tanácskozásait felvezetendő 1970-ben a Népszabadság öles betűkkel dicsekedett, hogy „Disszidensgyerekek nyaralnak a Balaton partján”, telve szívjósággal, hogy lám, ez a mi rendszerünk keblére öleli a disszidensek pereputtyát is, ide engedi őket a magyar tenger hínárosan hullámzó habjaiba, hogy pancsikálhassanak. Ezt a nemes gesztust a Népszabadsággal a kezemben magam utasítottam vissza az Anyanyelvi Konferencia egyik plenáris ülésén. No nem a pancsikálás ellen volt kifogásom. „Ebben az országban – mondtam a baljós csendben – volt már zsidógyerek a század elején, volt kulákgyerek az ötvenes években, mi szükség van most hasonló hangnemben disszidensgyerekről beszélni?” Senki nem válaszolt, az apparátcsikok nem engedték magukat provokálni. A provokációt szerintem a következőképpen lehet meghatározni: az ellenség (külső és belső) nem a mi játékszabályaink szerint teszi fel a kérdést, nem a mi hivatkozási és értékrendszerünk szerint gondolkodik, tehát provokál, s ennek következtében ragyogó elméleti konstrukcióinkon előtűnnek a szeplők és a hajszálrepedések.

Mi a védekezési módszer a provokáció ellen? Az éberség. Erről szótáríróink valóban slágfertig módon nyilatkoztak. „Mindenre kiterjedő figyelem, főként a közösségre káros tevékenység leleplezésére irányuló készenlét” – jelentette ki az ÉrtSz. Az ÉKSz gördülékenyebben fogalmaz: „A káros vagy ellenséges tevékenység elhárítására irányuló készenlét.” Ez már döfi, mondhatnánk, ha öncélúan olcsó szellemeskedéssel kívánnánk szótáríróink verejtékes munkáját jutalmazni. Mert a példamondatok is mindig verejtékszagúan kincstáriak. Itt is: „Éberen őrködik a párt tisztasága fölött”, vagy: „Az üzem vezetősége nem volt eléggé éber.”

Ha a provokáció nem a külső vagy belső ellenségtől származik, akkor ugyebár, nos, akkor nem is provokáció, mert nem otromba, frontális támadás. Ha azonban mégis az elevenünkbe vág, mert tartalmaz valamelyes igazságot, akkor viszont kényes kérdéssel állunk szemben. Ha a kényes kérdés rákfenéjét mi magunk is látjuk, de sajnos, nincs mit tennünk ellene, akkor objektív nehézséggel állunk szemben. (Ez utóbbit az ÉrtSz tartalmazza mint állandósult szókapcsolatot.) Hogy az elmélet és gyakorlat egységében kevésbé járatos fiatal olvasó is megértse az éberség–provokáció–kényes kérdés–objektív nehézség viszonyán keresztül az elmélet és gyakorlat dialektikus egységét, nézzünk meg egy példát, hogy ne mondjam, konkrét példát az irodalom terén a tárgyalt korszakból, egy korábbi dolgozatomból (1980) idézve (Lépéskényszer: az irodalom államosítása Magyarországon, 1946–1951):

„Az éberség megkívánja, hogy például az Újholdat szemmel tartsuk, mivel tudjuk, hogy ez az imperializmus által megfertőzött lap. Nagyítóval kell olvasni, hogy megtaláljuk benne a provokációt, mert ott van az benne, csak rá kell mutatni. Ha például Illés Béla új művéről megírja a lap, hogy nincs benne művészi hitelesség, hogy az ábrázolás nem valószerű, akkor könnyű dolgunk van, mert megvan a provokáció: a szocialista irodalmat érte támadás egyik kiemelkedő alkotójában. Helyére kell tenni a pimasz polgári kritikust, aki nem akarja szocialista irodalmunk felsőbbrendűségét elismerni. (Ezt csak a példa kedvéért mondom, mivel tipikus, ha nem is föltétlenül igaz, de igaz lehetne, mert az Újholdat olyanok szerkesztették, akikről ezt feltételezhetjük.)

Ha viszont egy fiatal elvtárs ugyanezt megírja a Fórumban vagy a Társadalmi Szemlében, még ha a játékszabályok betartásával sikerült is neki kijátszania a szerkesztő éberségét (amiért a szerkesztőt majd kellően megdorgáljuk), bele kell nyugodnunk, hogy az Illés-kérdés csakugyan kényes kérdés. Mert igaza van a fiatal, jó szemű elvtársnak, ami a regény hibáit illeti, de minek ezt feszegetni? Nem taktikus. Hiszen úgyis olyan kevesen vagyunk, s az ilyen jó szemű fiatal elvtársakra szükség van. El kell vele beszélgetni. A burzsoá veszélyekre kell irányítanunk a figyelmét. S akkor majd a Weöres Sándor verseiben megnyilvánuló formalista dekadenciáról fog írni, s nem feszeget kényes kérdéseket.

Ez persze nem változtat azon, hogy Illés Béla itt van köztünk, s jelenlétével objektív nehézséget okoz nekünk. Mert akárhogy nézzük is a dolgot, Illés elvtárs tényleg nem nagy író, s tényleg nem alkalmas arra, hogy rajta a szocialista irodalom felsőbbrendűségét szemléltessük, s ez bizony egyik legnagyobb objektív nehézségünk.” (In: Nézz vissza haraggal. 1990, 48.)

Van azonban ennek a „kényes kérdés”-ügynek még egy alváltozata. S ez az ellentmondásosság. Ezt a szót a helyesírása miatt rühelltem elsősorban. A betoldott „t” betű miatt. Kezdjük tehát Ádámnál és Évánál. Ha valakivel szót értek, akkor szóértésről beszélünk, nem szótértésről. Ha betűt vetek a papírra, amit csinálok, betűvetés (és nem betűtvetés). Teszem ezt azért, mert a „szóértés” (a) szó(nak a meg)értése(e), a betűvetés (a) betű(nek a papírra) vetés(e). Igaz, itt, az összetételben két főnév birtokos viszonyban van egymással. Ha valaminek vagy valakinek ellen(t) állok, akkor ellenálló vagyok, s mint a Nyelvművelő kézikönyv (1980) állítja: „mai nyelvhasználatunkban a t nélküli alak a gyakoribb”. Az ellenmondás–ellentmondás esetében éppen fordított úzust ismert a Nyelvművelő kézikönyv: „Az igényesebb nyelvhasználatban… az ellentmond alakváltozat a szokásos. Az ellenmondnak nagyobb múltja van ugyan, de ma már egy kissé pongyola vagy régies alaknak számít.” Tehát a Nyelvművelő kézikönyv megtűri, tolerálja ugyan a t nélküli alakot ugyanúgy, mint a szótárak, ha nem helyesli is. Nem úgy a lektorok és a szerkesztők, akik tudják, hogy az „ellenmondás” helytelen, és éppen ezért kíméletlenül üldözik, illetve megtiltják a használatát. Más kérdés, hogy miért alakult ki az ellentmondás használata a művelt köznyelvben. Tudálékos szemlélet kérdése, mely nyelvi formákban is mindig a ma közérthető logikát keresi. Hogy idáig fajult a vita, az a nyelv(rend)őrök bűne. Ők dajkálták fel az ellentmondást, vagy ha nem is, ők szentesítették a pesti nyelvjárási alakot. Tenni ellene nincs mit, mert már nem is lehet. A nyelvi diktatúra szentesítette használatát.

Ebben nagy része van annak, hogy olyanok használták az „ellentmondásos”-t, akiknek nemigen illett ellent mondani. Mert az „ellentmondásos” igencsak fontos ideológiai szó. Nem iktatom ide szótáraink meghatározását, mert nem oda akarok kilyukadni, hogy már maga a filozófiai és/vagy logikai szakszóként való értelmezése is enyhén szólva ellenmondásos. A gyakorlati (hogy ne mondjam, konkrét) alkalmazásról kell szót ejteni. Ott van például Márai, aki közismerten fényévnyi távolságról figyelte a nemzetiszocialisták tülekedését, tehát par excellence antifasiszta volt, viszont nem akarta igenleni a mi rendszerünket sem. Ez ugyebár ellentmondás, mert az antifasiszta erők hittek egy boldogabb jövőben, amit majd a szocializmus hoz. Márai nem hitt. Márai tehát ellentmondásos író. S ez bizony nagyon kényes kérdés, nem is illett boncolgatni. Szerencsénkre eltávozott, nem kellett vele foglalkozni. Bármi, ami ellentmondásos, kényes kérdésnek számított. Az ellentmondásosság csodaszerével lehetett védekezni, ha a valóság nem úgy alakult, ahogy azt a marxista–leninista elmélet fényében elvártuk. A magyar feudalizmus és kapitalizmus fejlődése is ellentmondásos volt. Az élet nem úgy viselkedett, ahogy előírtuk, ellentmondásosságok halmazával álltunk szemben. Ezt a szót én is ellentmondásnak nevezem, t-vel, vállalva, hogy ellenmondásba keveredem.

Ennyit a korszak legfontosabb ideológiai töltetű új szavairól, illetve az új jelentéssel feltöltött szavakról. A lista természetesen korántsem kimerítő, ezenkívül vannak járulékos elemei. A nép- és béke- előtagú szavak rákos burjánzása. Először is a nép. Ebben az esetben a birtokos személyragozással kezdődött minden baj: a politikai vezetők elkezdtek népünkről beszélni. Való igaz, hogy a többes szám első személyű birtokos ragozás indokolt, ha nyelvünkről, hazánkról beszélünk, hiszen közös tulajdonunk: az enyém is meg a tied is. Még az eredményeink is logikus, hiszen ezzel egy entitásra hivatkozunk, melynek mi is részese lehetünk. De honnan az a roppant arrogancia, mellyel a népet birtokunkba vesszük, mint hajdan a jobbágyokat földesuraik? Csodálkozással hallgatom ma is, amikor Göncz Árpád „népünkről” beszél, ha nem is „dolgozó népünkről”, mint Rákosi. Petőfiék nem népünk nevében foglalták le a sajtót, hanem a népfölségre hivatkozva. József Attila sem dolgos népünk okos gyülekezetében kívánta meghányni-vetni a magyarok ügyes-bajos dolgait. Ez a rossz beidegződés megmaradt, évtizedekkel túlélte korát. Népünkről csupán az Isten kegyelméből uralkodó királyok beszélhetnek, bár manapság ez is avítt fogalmazás, arról nem is beszélve, hogy a magyar népnek IV. Károly óta nincs tulajdonosa, és a pluralis majestatis – a felségtöbbes – senkit sem illet meg.

A nép- előtagú összetételek között soknak volt, illetve van értelme: van népköltészet, népballada, népbetegség, népfelkelés, népfelség, népiskola, népirtás, népképviselet, népvándorlás. De a népbíróságnak, a népbiztosoknak, a népfrontnak, a néphadseregnek, a népköztársaságnak, a népügyésznek nincs sok értelme, semmi köze a néphez, mert a néphadsereg 1956-ban ezek szerint önmagára nyitott tüzet, a népbiztosokat nem a nép bízta meg, a népfrontpolitika lejáratta magát, már Kádár is inkább szövetségi politikáról beszélt. Sorolhatnám még a pozitív és negatív előjelű összetételeket, de a talmi csillogású összetételek rákos burjánzásának talán a végére értünk az utóbbi tíz év alatt.

Ugyanez vonatkozik a béke- előtagú összetételekre. Ebben az esetben viszont kevesebb az indokolt összetétel. Van értelme a békebeli melléknévnek, a békefeltételeknek, a békeidőnek, a békepipának, a békeszerződésnek, a béketárgyalásnak, tehát mindannak, amikor a háború ellentéteként használjuk a szót. A békekölcsön viszont éppen hadikölcsönt jelent(ett), a békepap a hatalommal lepaktáló papságot, a békegalamb (szegény Picasso!) a szovjetbarátság jelképe, a béketábor fegyverkezett, és így tovább ad nauseam.

Kisebb mértékben, de bővült a -társ végű főnevek listája is. Őse a bajtárs, mely a pajtásból fejlődött, a TESz szerint 1745 óta adatolható, és természetesen nem a baj + társ tudatos összetétele. Ez elfogadható, hiszen a nyelvújítás előtt kevés a tudatos szóalkotás. Új életre kelt az elvtárs alakban, ami szintén a comrade, Kamerad szavak megfelelője. Szerencsés alkotás, örüljünk neki, hiszen különbséget tesz két szó között, melynek megkülönböztetése a nyugati nyelvekben (angol, francia, német) nincs meg, bár azokban is kívánatos lenne, hiszen németül sem mindegy, hogy valaki az egyik SS-alakulatban találja meg Kameradjait, vagy a munkásmozgalomban. Az elvtárs a TESz szerint 1837 óta adatolható, és az 1870-es években vette fel mai jelentését a szervezett munkásmozgalomban. A nyelvújítás korabeli szóalkotás eredetileg ’elvbarát’ jelentésben indult útjára. A szaktárs szintén reformkori szóalkotás, bár a „szaki” mint (kissé lekezelő) megszólítás egészen biztosan az ötvenes évek terméke.

Ha már a „szakiról” szólunk, említsük meg, hogy manapság már senki sem áll a „munka frontján”, nincsenek központilag szervezett munkaversenyek és sztahanovisták. A meóst (meo = minőséget ellenőrző osztály) is nyugdíjazták, legfeljebb fehér asztal mellett meózzuk a pacalpörköltet vagy túrós palacsintát, ha kedvünk van elménckedni. A Ratkó-gyerekek is negyven fölött járnak. (Ratkó Anna, 1903–1981, hajdani egészségügyi miniszter nevéből, aki szigorú abortuszellenes intézkedéseivel demográfiai dagályt idézett elő.) Szótáraink nem tudnak e szavak létezéséről.

Az ötvenes évek elején a kitelepítés is különleges jelentést vett fel. Az ÉrtSz ebben az esetben töredelmes vallomást tesz: „<egyes személyt vagy embercsoportot, rendkívüli helyzetben rendszerint politikai megbízhatatlansága miatt lakóhelyéről> az ország más területére, rendszerint vidékre (vagy külföldre) telepít, illetve kilakoltat.” Tehát a svábokat Németországba, az osztályellenséget a Hortobágyra. Korábban a szlovákiai magyarok kitelepítését még lakosságcsere címkével lehetett eltussolni. („Különböző államok területén élő állampolgárok kölcsönös kicserélése” stb. – mondja az ÉrtSz.) Az ÉKSz már visszafogott körmönfontsággal fogalmaz: „Rendkívüli helyzetekben (esetleg politikai okokból) lakóhelyéről máshová telepít.” Teccik érteni? – „esetleg politikai okokból”! Pedig sokan emlékeznek még a csengőfrász korára. Ezt a nyelvileg igen erőteljes kifejezést szótáraink nem ismerik. Tabuszó volt, azt hiszem, Németh László Utazásában (1962) csúszott át először a cenzúra útvesztőin. A pesti polgárok egy része az ötvenes évek elején örökös rémületben és készenlétben szendergett éjjelente, hogy mikor kerül rájuk a sor, melyik hajnalban csengetnek be, hogy elvigyék őket. Csengőfrászban éltek.

Végül, milyen szavakkal ajándékozta meg a magyar nyelvet a rövid életű forradalom? Egy szóról állíthatjuk biztosan: Molotov-koktél. Igaz, nem eredeti magyar szó, valószínűleg külföldi újságíróktól származik. Keletkezését angol etimológusok a finn–szovjet háború (1940) idejére teszik. A Molotov-koktélt a finnek használták a túlerőben lévő szovjet páncélosok ellen. Feltalálójukat tehát a finnek között kell keresnünk, de előállítási módját az angol Territorial Armyban is ismerték a háború után. Az elnevezés megalkotóját ugyanaz a flaszterhumor jellemzi, aminek következtében Pesten is keletkezhetett volna a szó. Legkorábbi írott nyomát egy 1956. november 4-i újságban találtam: „… Ami biztos, az biztos – el kellene kérni a ferencvárosi srácoktól a Molotov-koktél receptjét.” (Gömöri György: Budapest–Győr–Hegyeshalom. Egyetemi Ifjúság, 1956. november 4.) A ferencvárosi, Molotov-koktélt dobáló srác a forradalom ikonja lett a világsajtóban, s nagyban hozzájárult a szó elterjedéséhez, annak ellenére, hogy a Molotov-koktélt egyszerűen „benzinespalacknak” is nevezték a forradalom alatt. Mégis a Molotov-koktél lett a forradalom lexikográfiai emblémája.

A forradalom leghasznosabb lőfegyvere a szovjet gyártmányú, dobtáras géppisztoly volt. Ezt becézgették, talán már közvetlenül a háború után, davajgitárnak (Gombos Gyula: Eszmélet, 1999. 276.). Akkor terjedt el az elnevezés széles körben, amikor megjelent az utcákon a felkelők vállára vetve. A pufajkás elnevezés (= az ellenforradalmi megtorlás karhatalmistája) viszont későbbi eredetű, noha a TESz 1957-ből adatolja a pufajkát, a Bakos-féle Idegen szavak szótárának első kiadására hivatkozva. A késői adat ellenére a TESz tudomásul veszi, hogy a pufajka 1945 után terjedt el; s a magyar hadseregben is rendszeresítették. Hivatalos fordítása, a ’vattakabát’ nem bírta kiszorítani. A megtorlás idején inkább „karhatalmistákként” emlegették a pufajkásokat, s csak később nevezték őket pufajkásoknak. Erre nézve perdöntő erejűnek tartom azt a tényt, hogy az ÉrtSz a pufajka alatt megemlíti a belőle formált melléknevet: pufajkás, értelmezés nélkül. Ha már meglett volna a szó mai közismert jelentése a szótár szerkesztése idején (tehát az ötvenes évek végén), a szótár körültekintő szerkesztői nem mertek volna egy politikai obszcenitást csak úgy, ukmukfukk leírni, hiszen a „pufajkás” a karhatalmisták gúnyneve volt, és a szó teljes polgárjogot csupán a rendszerváltozás idején nyert.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a magyar szókincsben 1945 és 1956 között jelentős változások zajlottak le, e hosszú évtized alatt szókészletünk egy részében számos szemantikai változás ment végbe, és új szavak is keletkeztek. Ezeket a szótárak is „új” stílusminősítéssel látták le. Az ÉrtSz-ben előforduló „új” szavak listája megtalálható Papp Ferenc A magyar nyelv szóvégmutató szótárában, 593–594 (1969). Egy részük csupán az életmód változását jelképezte (randiszoknya, tejcsárda), legtöbbjük viszont a végbement politikai átalakulás jellegét illusztrálta (faliújság, ávós). A lexikográfusok – érthető módon – körültekintően, sokszor a kelleténél is körültekintőbben értelmezték a szavakat, minek következtében egyes meghatározások a mai szemlélőnek a nevetségesség határát súrolják. A kárhoztatandó, politikai obszcenitásnak számító szavakat gyakran nem szótárazták. Hogy a gyűjtést ezek ellenére elvégezték-e nyelvészeink, erre a kérdésre csupán az MTA Nyelvtudományi Intézetében lévő nagyszótár cédulaanyagának megvizsgálása után tudnánk válaszolni.

 

2. A KÁDÁR-FÉLE ELLENFORRADALOMTÓL A PRÁGA TAVASZIG, 1957–1968

E második korszakban távolról sem keletkezett olyan sok politikai töltésű új szó, mint a szocializmus első (ellentmondásoktól terhes) szakaszában. A politikai diskurzushoz már megvolt a bejáratott szakszókészlet. Ez a hosszú évtized a megtorlások ellenére szépen kezdődik: anyagi gyarapodással, népünk kissé lazíthat. (Mily csodálatos ige a lazít! Minden benne van: a jármot, az igát nem sikerült ledobnunk, de most már egy kissé lazíthatjuk!) Az ÉrtSz ezt a jelentést még nem ismeri, az ÉKSz sem, csak az izmok lazításáról tud a sportpályán. Bölcs vezetőink megértették végre, jobb, ha népünk lazít, mint ha lázítják (mint tették volt ezt az ellenforradalom előtt az imperialisták). Ma persze az új fogyasztói társadalom tagjai relaxálnak, mert ez olyan elegáns, oly nyugatias. (Természetesen Adidas-tornacipőben.) Forgalomba kerültek a mikrobarázdás hanglemezek. A Körúton frissen telepített ostornyeles ívfénylámpák díszelegtek. Azok a bérházak, melyekben 99 lépcsőfoknál több vezet a földszinttől a legfelső emeletig, tológomb-vezérlésű személyfelvonó készüléket kaptak. Igaz, nem mindenki működtethette, csak az erre kijelölt, liftkezelői igazolvánnyal ellátott személyek. Ó, mily csodálatos a mi nyelvünk, hogy ily egysoros költemények megalkotására is alkalmas! Költői és egyben tudományos; precízen leírja, hogyan is végzi dolgát a lift.

Emlékszel még, mily lelkes lihegéssel fogadta a szocialista sajtó, amikor megkezdték az első aluljáró építését? (Az Astoriánál, ha idegenbe szakadt emlékezetem nem hagy cserben.) Tehát nemcsak elöljárók voltak, hanem egy idő után aluljárók is. Az Astoriánál épülő aluljáró persze nem olyan régi típusú aluljáró, mint a vasúti alul-, illetve felüljárók. Ez az új aluljáró a város szívében épült, szocialista fővárosunk dísze és ékítménye. A romos lakásokat felújították, és megkezdődött a lakásleválasztások kora, csökkenteni a lakáshiányt. Ha a magyarul tanuló külföldi arra gondolt volna, hogy a lakásleválasztás azt jelenti, hogy egy lakást leválasztanak a házról, mint bélyeget a borítékról, azt felvilágosítja tévedéséről az ÉrtSz: „Nagyobb lakás egy részéből önálló lakás alakítása lakásmegosztás útján.” „Engedélyt kért a lakásleválasztásra” – szól a példamondat. Ugye, emlékszel még, a szocializmus hivatalainál, packázó hivatalainál kérincsélő, edzett idegzetű olvasó, hogy mi rejlik ebben az egyetlen példamondatban? Ha te nem emlékeznél is, emlékszenek a szüleid, hogy ebben az egyetlen mondatban egy háromkötetes regény rejlik, tragédiák, gerincmegroppanások, válóperek, vasárnapi apukák, güzülés, merev csuklóval ledöntött féldecik, falhoz csapott tányérok, és csak a Jóisten a megmondhatója, hogy még mi. Amikor azután elkezdtek épülni a panelházak meg a toronyházak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. (Szótáraink egyik szót sem ismerik, bár a toronyházat már Németh László használja: „A húszmilliós országnak kell ipar, kereskedelem, főváros toronyházakkal…” Magyarok Romániában, 1935/1992.)

Lassan felgördült a vasfüggöny; eleinte művészek, tudósok, aztán a rokonlátogatók (mert kinek nem volt rokona Nyugaton?) elindultak a nagyvilágba a jó bácsikákhoz és nénikékhez, majd a kalandozó kedvű turisták a hetvendolláros útlevéllel. Ó, nem arra kell gondolni, hogy az útlevél (természetesen a rokonlátogató, illetve turistaútlevél) került volna hetven dollárba. Hanem arra, hogy ennyi valutát igényelhetett a szerencsés halandó. Se többet, se kevesebbet. Ezzel a hamuban sült devizával kellett nekivágni a nagyvilágnak. Hogy is mondtam? Valuta? Deviza? Most akkor melyik? Hosszú külhonosságom alatt több látogatót megkérdeztem, hogy mi a különbség a valuta és a deviza között. A megkérdezettek ötöltek-hatoltak, senki sem tudta megmondani. Pedig nem fejkendős nénikéktől kérdeztem, hanem egyetemet végzett, idegen nyelveket beszélő honpolgároktól.

Most tehát nekidurálom magam, hogy tisztázzam a valuta–deviza-kérdést a monetáris politika fényében. A TESz szerint Kazinczy azt írja egyik levelében 1813-ban: „110 forintokat valutában fizettessen le vele.” Eddig rendben is lennénk, valutában kell fizetni, nem forintban. Igen ám, de a TESz így határozza meg a szót: „valamely ország törvényes fizetőeszköze”. Mivel Magyarország törvényes fizetőeszköze forint (korona, pengő), akkor miért kell valutában fizetni, hiszen a magyar forint is valuta! Hogy ez mégsem teljesen így van, az ÉKSz-ből derül ki, mely ismer egy második jelentést is: „Idegen állam fizetőeszköze.” Rendben van, tehát a rubel, dollár valuta, a forint nem. Ha most itt belekeverném a valutaboltot (nincs szótárazva!), akkor megtapasztalnánk, hogy a rubel nem úgy valuta, mint a dollár, mert a kiszolgálók azt fitymálva visszadobnák azzal a kijelentéssel, hogy „csak kemény valutát fogadunk el”. (Magam is tanúja voltam hasonló jelenetnek a Kígyó utcai valutaboltban.) Ezek szerint a valuták két csoportba oszthatók (kemény és puha valuta). A magyar forint tehát se nem kemény, se nem puha valuta, egyszerűen csupán fizetőeszköz a világ egy kis kiterjedésű területén (egészen pontosan 93 036 négyzetkilométeren). De ez az állítás sem felel meg a valóságnak, mert hiába ment be a magyar állampolgár a valutaboltba valamelyik hotelban, forintjával nem vehette meg a hőn áhított egy-két karton mentolos cigarettát, avagy gyermekei által még hőbben áhított Barbie babát, mert ott, speciel, nem volt törvényes fizetőeszköz a forint. Foglaljuk össze tehát eddigi ismereteinket: a forint nem valuta, hanem fizetési eszköz, melyet a legtöbb helyen elfogadnak az országban, szemben a kemény valutával, amit mindenhol elfogadnak (hogy kiegészítsék a hetvendolláros keretet, mindenkinek szüksége van rá), de ha a hatóság értesül róla, akkor valutaüzér („Külföldi valutával üzérkedő személy” – ÉKSz) lesz a cselekvés alanyából, tehát nem ajánlatos valutával fizetni, csak akkor, mikor ez kötelező.

Nomármost. Az ÉKSz szerint van valuta-bűncselekmény (ami, ugyebár, nem azonos a valutaüzérkedéssel): „Valuta kiajánlásával elkövetett bűncselekmény” (ÉKSz). Tehát Jóska bácsi féltve őrzött dollárjaiból kiajánl valakinek mondjuk hetvenet. (Ez elég sok, illetve az összes, amit birtokolhat. Hajdanában megöltek egy legényt hatvan forintjáért, ahogy népünk danolta.) Valami mégsem stimmel. Mégsem dollárt ajánlhatott ki Jóska bácsi, mert a dollárt (lévén kemény valuta) külföldön minden további nélkül beváltják neki, mondjuk osztrák schillingre. Tehát nem a hetven dollárt kellett kiajánlani, hanem a hétezer forintot, azt ugyanis törvényes módon nem tudta átváltani még piaszterre sem (már a hetven dolláron kívül). Tehát nem valutát kellett szegény fejének kiajánlani, hanem forintot. (Ennek részleteit jól ismered, ó, nyájas olvasó, hiszen neked is kellett ügyeskedni ilyen ügyekben.) Tehát forintkiajánlásról volt szó. („Forintnak törvénytelen úton külföldre juttatása” – így az ÉKSz, tömören, de velősen.) Az ÉrtSz még nem ismeri a valutakiajánlást, csupán, nagyon helyesen, a forintkiajánlást. Nekem úgy tűnik, hogy az ÉKSz szerkesztői itt valamit öszszekutyultak.

De hátravan még a monetáris feketeleves. A deviza. A deviza nyilván nem valuta, mert akkor nem kellene hogy külön neve legyen. A deviza pénzügyi szakszóként a franciából terjedt el a XIX. század végén: „külföldi pénznemre kiállított váltó, csekk vagy utalvány” – állítja a TESz. Tehát akkor valuta. Vagy mégsem? A deviza belföldi eredetű valuta. A devizagazdálkodás („Az ország devizaforgalmának szabályozása” – ÉKSz) teszi lehetővé azt a bizonyos hetven dollárt. (Lásd: devizakorlátozás „devizák megszerzésének, illetve felhasználásának hivatalos korlátozása” – ÉKSz.) S ezzel megfejtettük a rejtélyt: az a bizonyos hetven dollár, ha az én zsebemben van, akkor valuta (sőt, kemény valuta), ha viszont a tiedben, és nem síboltad, akkor deviza. Az enyémben azért valuta, mert én annak idején devizakülföldi voltam („Hat hónapnál tovább külföldön tartózkodó, devizagazdálkodásilag külföldinek tekintett hazai állampolgár” – ÉKSz), ha viszont hat hónapnál tovább tartózkodtam volna az országban, akkor „devizagazdálkodásilag belföldinek tekintett külföldi jogi személy” (ÉKSz) lettem (volna). Némi kétség azért még e tisztázás után is maradt bennem. Sebaj. Hiszen az elmondottak nagy része ma már nem érvényes, csak a sokak által visszasírt Kádár-rendszerben létezett a hetvendolláros útlevél.

No persze, nem mindenkinek járt a látogató-, illetve a turistaútlevél. Csupán annak, aki útlevélképes volt. Hogyhogy útlevélképes? Korábban csupán a szalonképes kifejezéseket és a párbajképes úriembereket ismertük. Ilyenek voltak a Gyurkovics fiúk, ahogy erről Herczeg Ferenc tudósít. (Párbajképes: „Aki a feudális erkölcsi szabályok szerint párbajt vívhat.” – ÉKSz, illetve „<A kizsákmányoló társadalom uralkodó osztályaiban> olyan <rendszerint érettségizett> férfi, akit a feudális felfogás szerint értelmezett becsülettel összeférhetetlennek tekintett cselekmények nem terhelnek, akit ilyenek miatt katonai vagy polgári becsületbírósági, illetve bírói ítélettel nem bélyegeztek meg, s ezért mint sértett vagy sértő fél párbajt vívhat” – körülményeskedik az ÉrtSz, bár meghatározása igencsak pontatlan, de ez most nem tartozik ide.) Volt ezenkívül partiképes fiatalember (akire, miután nemzőképes korba jutott, a Gyurkovics lányok vágytak, szintén Herczeg Ferenc szerint), s őkelme természetesen párbajképes volt, a kauciót is csupán akkor kellett letennie, ha katonatiszt létére kártyaadósságai ellenére is maradt azért néhány hold a családi birtokból.

A fentiek fényében igen kitűnő szónak tartom útlevélképes szavunkat. Hiszen itt is arról van szó, hogy az utazásra vágyónak bizonyos kritériumoknak kellett megfelelnie. Hogy mik voltak ezek a kritériumok, erről mi ne akarjunk nyilatkozni, hiszen szótáraink is szemérmesen hallgatnak e felettébb kényes kérdésről; ne akarjunk pápábbak lenni a pápánál, főként azért ne, mert velem is megtörtént, hogy az arra illetékes külügyi szerv megkérdezte, elejét veendő az utólagos magyarázkodásoknak, hogy vízumképes vagyok-e. Mivel a nyelvi kutakodásnak is van határa, a vízumképes szót már nem is ellenőriztem szótárainkban, ugyanúgy, mint ahogy a refest (= rendőri felügyelet alatt álló) sem, mert ha ez ügyben hepciáskodok, talán még visszamenőleg is elveszítem a vízumképességemet. Annyit azonban elárulnék a (legfiatalabb) olvasónak, hogy refes nem lehetett útlevélképes, hiszen privilégium nem jár priuszos személyeknek. Az útlevél (a hetvendolláros is) privilégium volt. Ezt ugyebár a káderes dönti el. Az már viszont a freudi elszólás határát súrolja, hogy az ÉrtSz szerint a káderes a standard forma, és a káderos a nép által használt, vidékies kifejezés (vesd össze: komenista), az ÉKSz viszont épp fordítva állítja, külön utalással, lásd: káderes, a káderes alatt viszont a szótárírók adósok maradtak a meghatározással, hiszen az a káderos alatt található! Nem kekeckedem tovább. Csak annyit jegyeznék még meg, hogy a káder, káderes szó az általam tárgyalt előző korszakba kellene hogy tartozzék, de hiába bújtam a TESzt, abban csupán a káder található, s ennek a jelentésnek („politikai, szakmai minősítés”) legkorábbi adata 1960-ból származik, bár az Országh-féle magyar–angol nagyszótár, nem kis bátorságot tanúsítva, már 1953-ban szótárazta a káderlapot, amit hiába igyekeztünk megsemmisíteni 1956-ban.

Ugyanígy itt kell tárgyalni a plebejus szót, bár az is nagyon hamar, 1945 után kezdett terjedni. A TESz szerint már Csokonai használta (1785/1844), s jelentése sem okoz gondot, hiszen már a rómaiaknál ezzel a plebs (= nép) főnévből képzett melléknévvel különböztették meg a nem patríciusi származású embereket; nálunk a XIX. században egyszerűen nem nemesi származásút jelentett. Ettől függetlenül sikerszót népi demokráciánk csinált belőle. A „plebejus származás” érdekes módon mint érték a nemesi származással lett egyenrangú az új rendszerben. Némi posztmarxista iróniával azonban hozzátenném, hogy a dolgok sohasem egyértelműek, hiszen a plebejus származásúak soha nem szégyellték, hogy népi származásúak, de a népi melléknévvel a népi írókat megbélyegző vita és párthatározat után (1958) illett csínján bánni. Igaz, a szót leggyakrabban történeti szakszóként használták, de kortársi használatában szemernyi leszólás is érződik (plebejus magatartás, indulat, sőt gyűlölet). Derék szótáríróink a fából vaskarikát is szótárazták: plebejus népiesség (képtelenségében méltó párja a népi demokráciának) „az az irodalmi irányzat, amely formai sajátosságok utánzásán túlmenően kifejezi a nép forradalmi törekvéseit is, az idillikus, romantikus, a valóságot elkendőző népiességgel ellentétben” (ÉrtSz). Magyarán: kóser népiesség, ami mindaddig hasznos, amíg segít a volt uralkodó osztályt és a klerikális reakciót radikálisan támadni (mint a népi kollégisták). A szó aztán a hatvanas–hetvenes évekre megszelídült, csupán enyhe mosdatlanság és fésületlenség áradt belőle. A holnapra megforgatjuk az egész világot hurráoptimizmusával együtt többé-kevésbé kiment a divatból.

Mivel a Kádár-korszakban, legalábbis a Prágai Tavaszig, jó viszonyban éltünk a szomszéd népekkel (ha nem voltunk is tejtestvérek, mint Németh László szerette volna elhitetni magával és velünk, hanem egyazon lelenc/toloncházban vagy javítóintézetben sínylődtünk, martuk egymást, vagy csak némán gyűlölködtünk), s éppen ezért fokozott figyelemmel igyekeztünk minden olyan megnyilvánulást kiiktatni legalábbis az írott szövegekből, mely „a szomszéd népek érzékenységét sérthetné”. E kifejezést mindenki így ismeri, ezzel a bántó éllel terjedt el, cinkos összekacsintás van benne, vigyázzunk, ezek a szomszéd népek igencsak érzékenyek, azonnal nacionalizmust szimatolnak. Készakarva átfogalmaztuk a standard kifejezést, mely megmagyarázza nekünk, miért kell megcenzúrázni klasszikusainkat, miért lehet kiadni valakinek az összes verseit úgy, hogy még tudomásunk szerint sem összes, hiszen mi magunk hagytunk ki néhány verset, illetve versszakot. A legkorábbi példát 1959-ből ismerem: „…a minden eddiginél teljesebb és pontosabb kiadás… nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, mely irredenta tartalmánál fogva sérthetné szomszéd népeink érzéseit... [az én kiemelésem] (Juhász Gyula összes versei, Szépirodalmi, 1959, 1087.). Péter László azonban nem elégedett meg a magyarázattal, és az 1964-es kiadásban, melyet az Akadémiai Kiadónál készült 1963-as kritikai kiadás alapján szerkesztett egybe, tovább ragozza az igét: „E versek, melyeket a költő többnyire nem is belső ihletésből, hanem külső ösztönzésre írt, művészi tekintetben sem érnek föl Juhász Gyula költői alkotásainak színvonalára, így hiányuk nem szegényíti a nagy költő jellegzetes vonásait.” (Juhász Gyula összes versei, Szépirodalmi, 1964, 2. köt. 505.) E magabiztos, fölényeskedő eszmefuttatásra arról, hogy mi ér fel mihez (vagy hova), hogy ki szegényít kit, nem volt szükség. Elég megadni a császárnak, ami a császáré. Hiszen a többi filológus is csupán ezt tette: „Gyűjteményünk nem tartalmazza a költő néhány olyan versét, amely irredenta hangjával sértené a szomszéd népek nemzeti érzését” (Rozgonyi Iván és [a szaklektor] Szabolcsi Miklós in: Babits Mihály összes versei. Szépirodalmi, 1963, 590.). Szívszorítóan visszafogott Vargha Balázs: „Ebből a kiadásból is elhagytuk az 1962-es kiadás utószavában felsorolt néhány verset.” (In: Kosztolányi Dezső összes versei. Szépirodalmi, 1964. 840.) Akárhogy volt is, hiszen a példákat szaporíthatnám, kínosan ügyeltünk szomszéd népeink nemzeti érzéseire. A sajátunkra viszont kevésbé. Hašek Švejkjéből magyarul sem hiányzik egyetlenegy sor sem. Hiányuk, vélném, szegényítené a nagy prózaíró jellegzetes vonásait. Nem élcelődöm, hiszen Hašek munkásságának egyik lényeges vonása a magyarellenesség. Hogy valójában mi is a „szomszéd népek érzékenységének megsértése”, én így tudom meghatározni: fölöslegesen kihívni a szomszéd népek virulensen agresszív nacionalizmusát. Erre tényleg semmi szükség nincsen.

De arra sem volt semmi szükség, hogy a TESz szerkesztői „kifelejtették” az oláh szót, sőt a vlach alakot is, pedig erre utalás történik (példás alapossággal az olasz szócikkben, ahonnan viszont elfelejtették kifelejteni: „Etimológiailag azonos a magyar oláh népnévvel”). Amikor egyik vezető nyelvészünktől megkérdeztem, hogy miképpen keletkezett e hiányosság, itt, Londonban, légvonalban legalább 2000 kilométerre a magyar–román határtól, lehalkított hangon csupán annyit pusmogott, hogy féltek, a románok nem fogják beengedni a szótárt Erdélybe. E diszkrét tapintat szinte már megható. Kniezsa István (A magyar nyelv szláv jövevényszavai, 2. kiad. 1974) viszont kevésbé tapintatos, korai előfordulásainak felsorolásával tárgyalja az oláh szót, amit lassan már én sem merek leírni. A TESz óvatoskodása azért is nevetséges, mert ezt a véleményt sem az ÉrtSz, sem az ÉKSz nem osztja. (Pedig milyen szép új szót kaptunk cserébe a tapintatosan kihagyott oláhért, két évtizeddel később a falurombolásban!) Ezzel otthagyom a témát, mint Szent Pál a románokat.

 

3. A LEGVIDÁMABB BARAKKBÓL A SUMÁKOLÁS KORÁBA, 1969–1989

Miután Kádár megbeszélte a megbeszélnivalókat Ágcsernyőn, minek következtében bevonultunk Csehszlovákiába, helyreállt a rend az (akkor már egyre kevésbé annak nevezett) béketáborban. (Béketábor: „A világbéke megvédésére tömörült országok, népek, csoportok összessége” – ÉKSz) Mi lettünk a legvidámabb barakk, ahogy öniróniától sem mentesen neveztük magunkat, szemben a nyugati újságírókkal, akik szerint agyonreklámozott „gulyáskommunizmust” építettünk. Tettük ezt a nagy dérrel-durral beharangozott új gazdasági mechanizmus segítségével, amely természetesen tudományos elvek alapján indult, ám mégis kézi vezérléshez vezetett, ideges kapkodáshoz, mert sok pénzbe került, elkezdtek az adósságok felgyülemleni, pedig nyitottunk, Isten a tanúja, nyitottunk Nyugat felé, sőt az emigráció felé is. E korszak szavait azonban hiába keresném szótárainkban, hiszen lexikográfiai emlékezetünk csupán az 1970-es évek legelejéig nyúlik vissza még ma is. Nyelvszemléletünknek ez a két évtized okozta a legnagyobb kárt, mindent összemaszatoltunk.

Először is a forradalom emlékét. Hivatalosan a tudományosan megfontolt ’ellenforradalom’ megjelölés még élt ugyan, de a vezetők beszédeikben már nem szívesen beszéltek ellenforradalomról, maga Kádár hatvanadik születésnapján (1972) tragikus eseményeknek nevezte azt, ami 1956-ban történt. Ezzel igyekezett belopni magát a nép szívébe. Igen, ennek az engedménynek még mi is örültünk az emigrációban, hiszen akárhonnan nézem is, tényleg tragikus események játszódtak le Magyarhon fővárosában. A bús pesti nép azonban ezt nehezen viselte, hiszen az ő bőréről volt szó, ezért eleinte sajnálatos eseményekre enyhítette a kifejezést, majd egyszerűen a jól ismert vagy ötvenhatos eseményekre, végül cinikusan csupán eseményekre. Ez annyira beleivódott a nemzet pszichéjébe, hogy ma észre sem veszi a szónok (megint csak Göncz Árpád a legjobb példa), amikor a negyvennyolcas eseményekről beszél március 15-én. Az „események” semleges, cinikusan semleges, benne van az is, hogy a beszélő a megszólítottra bízza, milyen jelzőt kíván politikai beállítottsága a semleges szóhoz. „Válaszd ki magad, engem pedig ne késztess politikai színvallásra” – ez rejtőzik a mögöttes szemantikai tartományban. Események. Passz. „Engem egyébként sem érdekelnek, most éppen Trabantra gyűjtök. Hagyj békét. Elegem van.” – szavalta a kisemberek kórusa.

A „fejesek” pedig a hatalomvédte bensőség berkeiből jártak vadászni, vagy lecserélték a hivatali Mercedes-flottát, ezzel port hintve a nép szemébe, hogy mily demokratikusak, jó nekik a szovjet gyártmányú jármű is. Arról persze nem szólt a krónika, hogy a kiselejtezett Mercedesek potom áron az apparatcsikok kezébe kerültek, magángépkocsinak. Hát igen, a hatalomvédte bensőség. Machtgeschützte Innerlichkeit. A kifejezés Thomas Manntól származik, Richard Wagnerrel kapcsolatban írta, és Lukács György szerette idézgetni. Természetesen nem a párt által nyújtott hatalomvédte bensőséggel kapcsolatban, hanem arra az írói magatartásformára vonatkoztatva, mely közönyösségben nyilvánult meg az állam és a társadalom kérdéseivel kapcsolatban mindaddig, amíg az ő (az író) művei megjelennek, illetve a hatalom türelemmel viseltetik megnyilvánulásaival szemben. Magyarán, egyfajta kiegyezésről volt szó, ugyanúgy, mint ahogy Kádár is kiegyezett az értelmiséggel a hatvanas–hetvenes évek fordulóján. Ezt az újfajta szabadságot egy Berkeleybe látogató közgazdász fejtette ki nekem. „Nem is hinnéd el, hogy Magyarországon ma már mi mindent leírhatsz, ha betartod a játékszabályokat.” A játékszabályokat a következő négy pontban foglalta össze: (1) nem kétségbe vonni a Szovjetunió vezető szerepét, (2) nem támadni a munkás–paraszt szövetségen alapuló hatalmat, (3) nem nacionalistáskodni (tehát nem emlegetni Trianont és a kisebbségeket) és (4) nem tudomásul venni a (lappangó) urbánus–népi ellentéteket. Szépen hangzott ez ott a Nagy (vagy Csendes)-óceán partján, érdemes volt érte szögre akasztani a bihari pontokat. Hiszen e csekélység az ára, hogy te is a hatalomvédte bensőség tagja légy.

De hát ahogy mondtam, elkezdődött a maszatolás. A maszatolás mindenkinek érdeke volt, legpregnánsabban Nagy László fogalmazta meg: „Más is kurva, nemcsak én!” (Menyegző) Erről volt szó, ott az ólmelegben. Egymás piszkában elheverve. A mi kutyánk kölykeit persze nem az ólmelegben tenyésztették, hanem a hatalomvédte bensőség árnyas ligeteiben. A kívülrekedteknek odadobták a koncot: „kaparj kurta, neked is jut!” (O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások című gyűjteménye több változatban ismeri a mondást, ami régiségére utal, ugyanúgy, mint a kurta [= rövid] főnévi használata. Mint becsmérlő megszólításra első adat egy 1556-ból származó históriás énekben: „A kurta németekben ti bíztatok.” A becsmérlő jelentés kialakulásába nyilván belejátszott a kurva melléknévvel való összecsengése, hiszen a régiségben se szeri, se száma a kurva, kurafi minősítéseknek, főként a németekkel kapcsolatban.) A „kaparj kurta” módon való meggazdagodásnak a legnyomorúságos formája az ingázás volt. A vidéki Magyarország ebbe gebedt bele, a kenyérkereső ingázó lett, meggazdagodás helyett megrokkant, családja szétesett, ő maga alkoholista lett, aki már azt sem tudta, kinek a kurva anyját szidja.

A mi kutyánk kölyke kifejezés a kontraszelekció kedélyeskedő álcázása. (Erre mondta szintén kedélyeskedve Móricz Zsigmond: „Hja kérem, a rokonok!”) A darwini evolúció ellentéte a biológiában, a természetes kiválasztódás (natural selection) ellentéte, amikor egyéni érdekeink következtében saját génjeink átörökítését tekintjük prioritásnak, ezek továbbélését segítjük elő mindenáron, még akkor is, ha a társadalom számára értékesebb kvalitásokkal rendelkező egyedek így háttérbe szorulnak. Ennek módja a kiskapuk megtalálása. („Rendelkezés kijátszására, megkerülésére alkalmas lehetőség” – ÉKSz.) Régebben ezt protekciónak nevezték, amikor valakit beprotezsáltak valahová. A kiskapu tehát ahhoz szükségeltetik, hogy sínre tegyük a mi kutyánk kölykét. A sínre tesz is nyelvi telitalálat, hiszen a sínen tudjuk, hová gördül a szerelvény, s ki merné kisiklatni a vonatot? Ha valaki mégis bekerül közénk, azaz tehetsége érvényesül, azt egymás közt, finomkodva első generációs értelmiséginek nevezzük. Édes Istenem, nincs ebben semmi, elvégre nem származhat mindenki nagypolgári családból. Most veszem észre, hogy megszaladt a tollam, csak nem valami újsütetű „uralkodó osztály” meglétét körvonalazom itt a legmagyaroschabb kiszólások mögé bujtatva? Az osztálytársadalom megszűnte után? De hát, mondom, minden összemaszatolódott.

A maszatolás legfejlettebb formája, ugyanúgy, mint ahogy az imperializmus a kapitalizmus legmagasabb formája, a kabátlopás esete. Hiába ágálok, hogy a kávéházban ellopták a kabátomat, mindenki csak arra emlékszik, hogy valami kabátlopási ügybe keveredtem. Ezt azért senki nem meri a szemembe mondani, de a hátam mögött ezt terjesztik rólam. Sokszor nem is tudok róla, hogy én keveredtem kabátlopási ügybe. Az emberek sumákolnak („sutyi módon, alattomosan viselkedik, mellébeszél, kertel” – határozza meg frappánsan a kitűnő tájszót a TESz. Első adatát 1874-ből veszi, a szó nyilván sokkal korábbi, de az irodalmi és köznyelvbe csupán a Kádár-konszolidáció idején került.) Hogyne sumákolnának az emberek, hiszen Kádártól a minisztérium portásáig mindenki sumákolt. A nyolcvanas évek közepére a király meztelenségét csupán sumákolás palástolta, úgy-ahogy. Nem lehetett tovább kacsingatni a televízióból, mint Hofinak.

Egyszóval az egész helyzet cikis lett. Ezzel a ciki szóval igen sok bajom volt. Szerintem még nem szilárdult meg véglegesen a szemantikai tartalma. Nézzük csak. Igencsak eltérő jelentésekkel hallottam. Mint ige lehet tárgyas és tárgyatlan, mert lehet valakit cikizni, de lehet valami miatt is cikizni. Mint melléknév a cikis lehet ’rázós’, de olykor egyszerűen csak ’snassz’. A ciki maga inkább főnév, mint melléknév, bár ha állítmányként használjuk, ez nem dönthető el. Etimológiájáról fogalmam sem volt. Eleinte arra gondoltam, hogy rövidülés a „cikornya, cikornyás”-ból (mint cigi < cigaretta). Magam sem tartottam teljesen meggyőzőnek ötletemet, még akkor sem, ha szemantikailag elképzelhető egy ’cikornyás’ > ’bonyolult’ > ’zavaros’ > ’veszélyesen zavaros’ > ’rázós’ jelentésváltozás. Kövecses Zoltán (Magyar szlengszótár, 1998) a „cikiz” igét ’szándékosan ingerel’ jelentéssel is felsorolja. Ebbe a jelentésbe a „cukkol” megléte is belejátszott.

Előadásom után megkeresett két német anyanyelvű, de magyarul jól beszélő hölgy (egyikük müncheni, a másik északnémet), s váltig hajtogatták, hogy a ’ciki’ német eredetű. A Zicke (~ Ziege) nőstény kecskéből keletkezett melléknév: zickig. Erről később beszéltem Paetzke Henninggel, aki a magyar irodalom értő német fordítója, s aki „szeszélyes, akadékoskodó, hülye (csaj)”-nak értelmezte a német szleng melléknevet, s szerinte is elképzelhető, hogy a magyar ’ciki’ a német ’zickig’ derivátuma. Egyik etimológiája sem okoz sem hangtani, sem szemantikai nehézséget. A német eredet talán azért valószínűbb, mert – legalábbis én – legkorábban a demokratikus ellenzék tagjaitól hallottam a szót, és közülük akkoriban többen jártak ösztöndíjjal Németországban, illetve Nyugat-Berlinben.

Akárhogy volt is, egyre cikisebb lett a helyzet. Nem csak az ellenzéké (akik persze egymást is cikizték, pártállásuk szerint). Az apparátus Gorbacsovot cikizte (bár kötve hiszem, hogy az apparátusban ily életszagú szó közismert lett volna), és tagjai a rendszerváltás idején egymás után távoztak, ejtőernyővel. Tehát mint ejtőernyősök. A bajt Gorbacsov okozta jelszavaival. A peresztrojka és a glasznoszty minden nyelven villámgyorsan elterjedt. A peresztrojkát nem fordítottuk le (más népek sem), a glasznosztyot viszont igen. Eleinte bátortalanul: ’nyíltság’ (mint ahogy a magyar embert is a nyílt homlok jellemzi), azután egyre inkább a ’nyilvánosság’ szó lépett a helyébe. Ez is kézenfekvőnek tűnt, hiszen a közügyeket helytelen eltitkolni a szélesebb nyilvánosság előtt. Hadrovics László így értelmezi „… az állampolgároknak joguk legyen folyamatosan értesülni mindarról, ami politikai, társadalmi, gazdasági téren történik vagy terveződik” (Magyar frazeológia, 1995). A megemésztett, teljesen megmagyarosodott változata csupán az utóbbi néhány évben állandósult átláthatóság formában. Ehhez azonban közbeeső lépcsőre volt szükség: ez az átvilágítás. Az, amit átvilágítanak, átlátható lesz. (Érdekes módon az angolban is hasonló folyamat játszódott le: eleinte glasnost = ’openness’, majd ’transparency’.) Ettől függetlenül nem hinném, hogy a honatyák, amikor valamilyen ügynek, eljárásnak az átláthatóságát kérik számon a T. Házon, tudnák, hogy valójában Gorbacsovot idézik.

Az ejtőernyősök, amikor kiugrottak a pártközpontból, eleinte mint vállalati igazgatók ereszkedtek le a gazdasági életbe, de egyre gyakrabban vittek magukkal motyót is, ilyenkor volt miből magánvállalatot alapítaniok. Mára, gondolom, elégették ejtőernyőiket, s mint a piacgazdaság élharcosai örvendeznek szerencséjüknek. (Előadásom után Lászlóffy Aladár figyelmeztetett, hogy a magyar történelemben voltak már ejtőernyősök. Szerinte a második bécsi döntés után, amikor Észak-Erdélyt visszakaptuk 1940-ben, az új, budapesti megbízású hivatalnoki kar az égből pottyant az erdélyiek nyakába, mint az ejtőernyősök. Így is nevezték őket.) Kurtán-furcsán utaltam a „cókmókjukra”. Miről is volt szó? Lenyúlták a közprédává váló állami vagyonból az őket (szerintük) jogosan megillető részt. Ez a lenyúlni is kitűnő ige, benne van, hogy alattomban, suttyomban, de kellő eréllyel és kitartó szorgalommal.

Közben a munkamorál tovább finomult, a kifejezések színesedtek. A vetélytársak elleni fogcsikorgató küzdelemben hasznos, ha túlterheljük azokat, akik ágálnak, tehát rálőcsöljük azokat a tennivalókat is, melyeket nekünk kellene végezni. (Rálőcsöl: „valakire ráerőltet, hárít” – ÉKSz.) A stílusminősítés az ÉKSz szerint még tájszó vagy argó. Nem hinném, hogy eredetileg tájszó lett volna, hiszen nehéz szemantikai összefüggésbe hozni a ’lőcs’-csel („A szekéroldal felső szélét a tengely külső végével összekötő vasalt görbe rúd” – ÉKSz), inkább argó, tehát szleng, ami ekkoriban átkerült a köznyelvbe. A lenyúl jelentése is módosult. Mostanában inkább a közpénzeket szokták lenyúlni azok, akik (igazságosan) szétosztják az alapítvány pénzét. Akiknek előmarkolási joguk van. A kollégák megfúrására a leghatásosabb módszer, ha betartunk nekik. Ez jobb, mint ha elgáncsoljuk, hiszen akkor a lábról kiderülhet, hogy kié, ha viszont rejtekhelyről egy botot tartunk be, nyugodtan röhöghetünk, ahogy orra bukik, s még azt sem tudja, ki tartott be neki. Nem úgy, mint eredeti jelentésében a futballpályán, tízezrek előtt.

A maszatolás azóta sem szűnt meg. Ráadásul ami még a helyén maradt, azt viszont szétcincáljuk. Mert elsősorban nem a Csáky szalmáját cincáltuk szét (bár az egyik szólásra ráépített másik képes kifejezés élvezetesen eredeti szemléletmódot tükrözne), hanem értékvilágunk kötőanyagát, az emberi viszonyok természetes rendjét, egyszóval a társadalom kitapinthatatlan szövedékét, a viselkedési mintákat, az emberi kapcsolatok nemzedékek által kialakított szokásrendjét. Hajdanában volt borravaló, ezt a kis fizetésű pincéreknek, borbélyoknak, hotelportásoknak, trógereknek (a szó elsődleges értelmében: tehát annak, aki a pályaudvarokon izzadt a csomagok terhe alatt) adták. Amikor aztán mindenki trógerolt, akkor megszületett a borravaló új neve: hála/csúszó/kenőpénz. Az orvosnak is járt borravaló, ezt neveztük hálapénznek. De az ügyvéd uraknak sem ártott borítékban a kezébe csúsztatni valamit, hogy rendezettebb körülmények között folyjanak az ügyek, vagy az építkezőnek, egyszóval diplomás embereknek. Ezt nevezték csúszópénznek. De a mesterrel is csínján kellett bánnunk, hogy úgy érezze, mintha hájjal kenegetnék, erre szolgált a kenőpénz. A villany/gázszerelő mestert utána kenyérre lehetett kenni.

Így ért véget a puha diktatúra kora (az előző kort senki nem nevezte kemény diktatúrának, ezt csak utólag mondjuk, azóta, hogy van összehasonlítási alapunk). Kisszerű, kisstílű vég volt, sírfelirata így hangzik: Mindenkinek (nagyon, de nagyon) tele lett a hócipője. (Sokaknak azóta is tele van.) De közben megszoktuk, hogy a hibát hiányosságnak, a bűnt visszásságnak nevezzük. Identitásunk is megváltozott. Korábban urak voltunk vagy elvtársak, parasztok vagy polgárok, sőt állampolgárok, esetleg honpolgárok, mára országlakók lettünk. Tökéletes szó, mert azonos az ország lakóival. Jelentése attól is függ, ki mondja kinek. Mondhatom tapintatból, hiszen akivel beszélek, lehet, hogy nem tartja magát magyarnak, minek sértegessem, de mondhatom majdnem sértésként, ha a megszólítottat én nem tartom magyarnak. Kirekesztem vele a közösségből. Vagy olyan közösségi keretet teremtek vele, melynek ő is tagjának érezheti magát. Joggal félhetek, hogy megsértem, ha „lemagyarozom”, de azzal is, ha nem tartom magyar embernek. Bár én személy szerint a magyart főnévi értelemben használom, tehát semmi szükség még megtoldani az emberrel, mert én még egyetlen eszkimóval, angollal, göröggel sem találkoztam, aki ne lett volna ugyanakkor ember. Továbbmegyek: el sem tudom képzelni, hogy milyen az, amikor valaki minden attribútum nélkül csupán ember. Pláne nagy E-vel. Ez fölösleges kérkedés, és a foltos szalamandrák vagy az ízeltlábúak joggal megorrolhatnak érte. Az országlakó azért jó szó, mert nem zárja ki még az ország flóráját és faunáját sem, elvégre a hőscincérek, a görények és a tölgyfák is országlakók. Ez utóbbiak még gyökereiket is büntetlenül belelógathatják a 93 036 négyzetkilométernyi talajba.

Összefoglalva: az 1945 és 1989 közötti időszak gondolkodásunkat (mert gondolkozni csak a szavak építőkockáival lehet) összezavarta. Legfőképpen a puha diktatúra korában, a Prágai Tavasztól a rendszerváltásig terjedő két évtized alatt. A korábbi szakaszban ugyanis különbséget tettünk egyes dolgok leírásában, ahogy „ők” mondják, és ahogy „mi” mondjuk. „Mi” tudtuk a vasfüggöny igazi jelentését, hiába akartak velünk bármit is elhitetni. Tudtuk, hogy a „béketábor” hódoltsági terület. De egy idő után az „ők” és a „mi” összemaszatolódott, összekutyultuk. Olykor „mi” is „ők” voltunk, és fordítva. Olykor vállaltuk az államosított szavakat. De valami belső védekezés a lélek mélyén megmaradt, némi óvatossággal párosulva. Ekkoriban született az alanytalanság fortélyos eszköze. A társadalmi diskurzusban a fontos esetekben nem tettük ki a mondat alanyát. Ennek a lehetőségnek a kiaknázásáért szintén a nyelvrendőrség egy korábbi nemzedéke volt a felelős. Elhitették velünk, hogy a magyarban szenvedő ragozás nincs, mert nem egyezik meg a „magyar nyelv természetével” (meg hát, ugye, németes), mert az ismert diktum szerint a „-/tatik, -/tetik a magyarban nem használtatik”, mert a magyar ember a határozatlan (vagy általános) alanyt a többes szám harmadik személyű személyraggal fejezi ki. „Az utcát seprik”, ki is mondana ilyen csúfságot, hogy „az utca sepertetik”. Különben is, egyik esetben sem vagyunk kíváncsiak az alanyra, mondanivalónk lényege, hogy a cselekmény eredményeképpen az utca tiszta lesz. A dolog mégsem ilyen egyszerű. Mert amikor, tegyük fel, 1957-ben valaki azt mondta, hogy „dr. Suhajdát is elvitték”, akkor mindenki tudta, hogy ki a mondat alanya, másrészt a biztonság kedvéért jobb volt erről a cselekvő alanyról mélyen hallgatni. Amikor a hetvenes években az Élet és Irodalom egyik értő kritikájában azt olvastam, hogy Toldalagi Pál „szép könyvet kapott”, majdnem elnevettem magam. Hogyhogy kapott? Hát nem ő írta? Mert az, hogy kitől kapta, nekem sem volt kérdéses. Állam Bácsitól. Mert akkoriban Állam Bácsi már a jóságos orcáját igyekezett mutatni, miközben hátsó szobákban szőrösszívű kapitalistákkal tárgyalt újabb hitelekről, hiszen maholnap kivillan az ülepe a nadrágból. De hát a lényeg az, hogy újabb hitelt kapott. Hogy kitől? Nem mindegy az? Fontos, hogy kapott! Nekünk a lényeg az volt, hogy üdülést kaptunk, jutalmat, kitüntetést, utaztattak bennünket, persze Konrád vagy Csoóri szilenciumot ’kapott’, de ez más lapra tartozik. Ugyanakkor adni is adtunk. Ebben az esetben a tárgyat szemérmeskedtük el. Mert mit is adtunk? Kisebb-nagyobb darabot a gerincünkből, a meggyőződésünkből, az igazunkból, az önbecsülésünkből, ezekből az avítt kacatokból.

Úgy jártunk, mint az oroszok a tatár megszállás alatt, ahogy ezt Nyikolaj Mihajlovics Karamzin kommentálta: „Megfeledkezve a nemzeti büszkeségről, megtanultuk az alantas cselfogásokat, a rabszolgák fortélyait. S ez a gyengék ereje. Amikor becsaptuk a tatárokat, egymást még inkább becsaptuk; amikor arannyal váltottuk meg magunkat a barbárok elnyomása alól, kapzsibbak lettünk, és érzéktelenebbé váltunk sérelmeinkre… (Idézi a párizsi emigráns N. Tourgueneff: La Russie et les Russes. Paris, 1847. 3. k. 371.)

 

EPILÓGUS: A JELEN

A jelen szerintem 1989. október 23-án kezdődött, a köztársaság kikiáltásával, s ezzel népköztársaság szavunk egy csapásra kimúlt, idejétmúlt lett: (ha nem is kispolgári) csökevény. Aznap estére tehát megszabadultunk egy nép- előtagú tautológiát tartalmazó szavunktól. Ugyanakkor a népfelkelés bejelentésével 1989. január 28-án a 168 Óra műsorában Pozsgay Imre fején találta a szöget. Ezzel a szemantikai fejlemény a legutolsó előtti stádiumába ért. Nézzük csak: ellenforradalom > tragikus események > sajnálatos események > októberi események > események > népfelkelés. A népfelkelés volt a döntő változás, korábban csak maszatoltuk az egyre alaktalanabb gyurmát. Bár a népfelkelés német tükörszó (Volksaufstand), a történelem igazi, veretes magyar szóvá avatta. Első előfordulása 1849/1973: „Miféle nagy mozgás ez? – Népfelkelés lesz.” (Francsics Károly naplója, 1849. dec. 31. Kiadva Kis kamorámban gyertyát gyújték. 1973, 195.) Nem tudom, Pozsgay tudta-e, hogy már Kossuth is használta a népfelkelés szót, bár ő előnyben részesítette francia előzményét (levée en masse), amit „tömegben felállni”-nak fordított. („A magyarnak tehát most csak két teendője van: Egyik: felállni tömegben a haza földét megszállott ellenség agyonnyomására.” – Kossuth Hírlapja, Vezércikk, 1848. 69. sz.) Bizony, kutyabőrrel felér Pozsgay kifejezésével kapcsolatban. A francia kifejezés magyarul darabos erőt áraszt, felszólít, tettre serkent. Erre volt szüksége Kossuthnak, erős szóra, hiszen nyelvileg abszolút hallása volt, még angol beszédeit is a szónoki irodalom remekeinek tartották a Bárd hazájában. A népfelkelést nem lehet felszólításként használni, tudta ezt jól Kossuth. Mint ahogy Pozsgay is tudhatta jól, hogy a forradalmárokat az irodalomban szokták felkelőknek nevezni. (Elsőnek talán Moldova György A sötét angyal című kisregényében: „1956. november 5-re virradó éjszaka R., a felkelők végsőkig kitartó egyik osztagának parancsnoka…” – kezdte 1964-ben megjelent regényét.) Ez rendben is lett volna, hiszen a felkelő semleges ízű szó mindaddig, amíg nem minősítjük. S Pozsgay ezt tette, elé téve a nép- szót, hiszen a diktatúrában is azért szerették a nép- előtagú szavakat, mert az mindig a népszuverenitás elvére való hivatkozás kétségbevonhatatlan jele Rousseau óta. Pozsgay imponáló bátorsága csakhamar elnyerte méltó jutalmát azoktól, akiket csak „földszintes Dugovics Tituszoknak” nevezgetett Aczél György, hiszen azt mégsem mondhatta róluk, hogy az ő engedélyével ugrálnak ki-be a földszinti ablakon. Akárhogy volt is, a népfölkeléstől már csak aprócska lépést kellett tenni a forradalom elnevezés jogaiba való visszaállításáig.

A jelent meghatározó másik szó a változások néven nevezése. Mi is történt 1989/90-ben? A változást leíró szót a közmegegyezés alakította ki: rendszerváltás. Ennek is van előzménye. Mi, emigránsok, még a hatvanhetesek sem, semmilyen körülmények között nem vettük a szánkra a felszabadulás szót. Bár egyesek állították, hogy nincsen ebben semmi kivetnivaló, hiszen 1945-ben de facto a szovjet hadsereg vetett véget a német megszállásnak, azaz felszabadítottak bennünket. Meggyőződés nélkül bólogattunk az ilyen okoskodásra, s ha Magyarországon jártomban elkerülhetetlen volt 1945-re utalni, én az „1945. évi változásokat” emlegettem hivatalos megnyilatkozásaimban, mintegy Bibó jól ismert tanulmányára utalva (A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme, 1947), ám anélkül, hogy a változások „értelmét” kibogozni kívántam volna. Szabó Zoltán szemmel láthatólag nem volt megelégedve szóhasználatommal, de kifogását nem tudta rögtön megfogalmazni. Talán emiatt is került sor az 1945. évi változások taglalására e változások 30. évfordulóján a Szepsi Csombor Körben 1975-ben. A meghívó megszövegezése idejére Szabó Zoltán már kitalálta a mot juste-öt, a szabatos megfogalmazást: korszakváltás. Ez a szó kihúzta a méregfogát a felszabadulás–megszállás vitájának. Ettől kezdve ezt a terminológiát használtam én is, ha erre szükség volt. Szabó Zoltán pedig, szintén Bibóból kiindulva, azt is kifejtette, hogy miért helyteleníti a felszabadulás elnevezés használatát. Ehhez ugyanis felszabadulásélmény kellett volna, s ezt a magyar nép nem kapta meg, szemben a franciákkal, akiknek tényleg volt felszabadulásélménye, amikor Leclerc és De Gaulle tábornok bevonult az Elíziumi Mezők széles sugárútján. Szabó Zoltán problémaérzékenysége nem engedte, hogy ő is egyértelműen Magyarország megszállásáról beszéljen, mint Kovács Imre memoárjainak címében (1979), nem sokkal halála előtt. A korszakváltás szó természetesen szótárazva van az ÉKSz-ben, az ÉrtSz azonban még nem tud róla. Mindezek ellenére mégsem hiszem, mivel a demokratikus ellenzék Szabó Zoltánt a nyolcvanas évek elején zászlajára tűzte, hogy a Korszakváltás című esszéje, melyet a Szabad Európa Rádió sugárzott már 1975-ben, s amit kiadtam a Terepfelverés című kötetben, ne vált volna közismertté Magyarországon, s azt sem, hogy a kifejezés elterjedése ne alakította volna koncepcionálisan a rendszerváltás szó megszületését, mely rendszerváltozás formában természetesen megtalálható az ÉrtSz-ben és az ÉKSz-ben is. A megszilárdult forma, a rendszerváltás igencsak kitűnő szó, a közmegegyezés csiszolta tökéletesre. 1945-ben több történt, mint egyszerűen rendszerváltás, egy történelmi korszak véget ért, és egy új kezdődött; ezt 1989/90-ről nem lehet elmondani, a politikai rendszer megváltozott, de egyébként minden maradt a régiben, hiába hátrált ki a hatalomból a kommunista párt. Ugyanakkor mégiscsak rendszerváltás történt, nem rendszerváltozás, hiszen mindnyájan tevőlegesen részesei voltunk annak, hogy a rendszer megváltozott. 1945-ben felszabadítottak bennünket, mégsem szabadultunk fel. Ha lenne kedvem ironizálni, mondanám: csöbörből vödörbe kerültünk. Minő finom megkülönböztetésre képes a magyar igeragozás! Ezt a leheletnyi, ám mégis lényegi különbséget angol, francia vagy német igék segítségével nem tudom végigzongorázni.

A jelen szavai legtöbbször nem politikai töltetűek, hanem a piacgazdaság melléktermékei. Hadrovics úgy véli, hogy a piacgazdaságot németből tükörfordítottuk („nem más, mint a német Marktwirtschaft szó szerinti fordítása” – Magyar frazeológia, 1995, 280.). Pedig az angolból ered: market economy, a marketing és társaival. Németül is tükörfordítás; öreg hiba az idősebb nyelvészgenerációban, hogy a német kolosszus mögé már nem látnak, feledni vélik, hogy a dolgoknak ott adnak nevet, ahol keletkeznek. Ezt már Kazinczy is tudta, bár az ő korában gyakran tényleg elég volt a német kultúráig látni, hiszen a német irodalom akkoriban valóban fénykorát élte. Ma viszont a német ugyanúgy dugig van angol szavakkal és kifejezésekkel, mint a magyar. Ez érthető is, hiszen a második világháború után a német társadalom és nyelv is utánzó társadalom és nyelv lett. Ezt ma már mindenki tudja, aki business-degreet szerzett, vagy menedzserképző kurzuson vett részt. Hiába van meg a tökéletes magyar szó a managerre: intéző, de még inkább igazgató, az elsőről az intéző jut eszünkbe, aki a béreseket fenyíti, vagy a tehenek ellését felügyeli, az utóbbiról pedig az iskolaigazgató, pedig a befektetők pénzét is igazgatni kell, de ma ezt csak bunkofonnal a zsebében, laptop komputerrel (a műveltek e szót is angolosan, kompjúternek ejtik) a malév-gép utasterében éppen Zürichbe (vagy legalábbis Bécsbe) igyekvő üzletkötő teheti. Hogy a német nyelv uralma nálunk olykor még ma is megingathatatlannak látszik, abba belejátszott az is, hogy nekünk a hetvenes–nyolcvanas években még az NDK is mini-Nyugatnak tűnt, hiába irtotta ki az Ulbricht-rendszer a (joggal dicsért hagyományos) német erényeket: a pontosságot, megbízhatóságot és a munkafegyelmet; a mi mérnökeink, vegyészeink bizony tanulni jártak oda (is), már amelyik nem jutott ki az igazi Nyugatra.

Mik is a jelen, a kisszerű jelen szavai? Íme, találomra egy csokor, mind tükörfordítás vagy egyszerű átvétel: olajszőkítés, zöldhatár, harisnyaálarc, pénzmosás, narancsbőr, hidratálás és társaik.

A nyelvtani alanytalanság kora viszont mintha múlófélben lenne, Tocsik Mártát már néven nevezzük, helyette a fosztóképzők korát éljük. Az épületeket éjjelre áramtalanítják (= szüneteltetik az áramszolgáltatást), a központi fűtés csöveit és a radiátorokat víztelenítik (az ausztriai sítúra idejére leengedik a vizet a csövekből, nehogy szétrepedjenek, ha fagy), sőt közíróink arról is értesítenek, hogy valakit tisztességtelenítettek (ezt nem tudom pontosan, hogy kell csinálni).

A rendszerváltás idején keletkezett néhány politikai szó mára kiment a divatból (taxisblokád), a szoborpark, azt hiszem, megvan valahol Dél-Budán. A kárpótlás és a kárpótlási jegyek kora lassan lejár, mostanában inkább a bocsánatkérés ideje jött el. Mintha megszűnőfélben lenne a visszarendeződéstől való félelem is. A reprivatizációt magánosításnak fordítottuk, s ez lett az általánosan elfogadott elnevezés. Ez a szó minden pontossága ellenére (hiszen a magánvagyonok visszaadásáról volt szó, melyeket korábban az állam kisajátított) mégsem hibátlan szóalkotás, mivel halványan a társtalanítás is jelen van benne mint lehetséges képzettársítás.

Ha már a magánosításról beszélünk, essék szó végül, de egyáltalán nem utolsósorban a magánéletről is. Ezt új utakra terelte a Viagra (tudatos amerikai szóalkotás, 1998), mivel az angol ejtés, tessék csak figyelni!, összecseng a Niagarával (najagra – vajagra), és ez aztán zuhog. Várom az öles betűvel nyomtatott szalagcímet valamelyik napilapunkban:

TÉRÍTÉSMENTES VIAGRÁT A DIGITÁLIS HALHATATLANOKNAK!

* Rövidített változata elhangzott a Hollandiai Mikes Kelemen Kör Tanulmányi Napjain (Drakenburgh, 1998. szeptember 4.).

 

vissza