Cs. Nagy Ibolya

Sehová, semerre

FEHÉR BÉLA: EGYENES KECSKE

Fehér Béla három eddigi könyvének hősei a világ egy szűkecske, ám nagyon pontosan lokalizálható színterén élték a maguk s – mágikus jövés-menésük, az emlékezés és a képzelőerő gáttalan játéka által – az őseik, sőt valamikori leszármazottaik életét is. Létük különböző, egyedi sorsok egymásba kapcsolódása volt, amolyan ontológiai „selyemzsinór”, melyre felfűződnek az egyszeri ember véges idejű életdarabkái, míg végül ott lóg rajta az egész emberiség; azaz: annak egy hajdúsági, Hadház környéki szegmense. Ott járkáltak e figurák – járkálnak ma is, valakinek, valaminek a képében, avagy álldogálnak, nődögélnek, lelküket valamely növénybe, fába préselve – a falu poros utcáin, a környező erdőkben, mezőkön, a dohányföldeken. Hiába süvít át századokat péklapátján, „hű sütőlapátján” a Zöldvendéglő (1990) garabonciás narrátora, történetmondója, csak az időt görbíti, amúgy folyvást Hadházról startol, és ott fog talajt – homokot, pontosabban szólva. A Törökméz (1992) Bujdosója, a legendás ős, a nagy hadházi családi tablókép egyik alakja, a családfa csúcsdísze ugyan Törökországban eszi – úgy a könyv háromnegyedéig – a száműzöttek keserű kenyerét – vagyis a cukrozott gyümölcskocsonyát –, de az álmai örökké a hajdúsági fehér agácosokba röptetik. S midőn mesél, márpedig folyton mesél – az életéért –, a maga régi, otthoni sorsának-boldogságának epizódjait meséli, könnyek között, nyögve-szenvedve a bánattól, a honvágytól, s a hadházi lecsó illatát szimatolva a halvától meg a serbettől meg a cukrozott gyümölcskocsonyától hányingeresen édes légben. „Mifelénk, Hadházon” – hasonlít mindig, gerlebúgást hall a temetőkert felől, a harang kondulását a toronyból, anyja hívogató hangját a dinnyeföldről, az istállóházban cikázó fecskemadarakat lát, minden vágya, egyetlen vágya, hogy még egyszer hazakerülhessen, s utána mindjárt a „kaporral és tejfellel beborított káposzta”. S a Romfürdő (1995) helyszínei, ahová országos vándorlásai után a hős hazatér – vagyis hazatér képzeletben az író, egyike a selyemzsinór véges életidejű darabkáinak, magát ismét szemérmesen egy mágikus időutazó bőrébe bújtatva, azaz emlékezve, ősei sorsában kutakodva újfent –, a harmadik regény Görbekertje, Szakolykertje, Téglása, Törökmetélő halomja, Látókép csárdája s mind a többi tanya, zug, halom, dűlő, út és patak térképészetileg pontos szegletei a Hajdúságnak.

Mondhatjuk tehát, alighanem teljes bizonyossággal, hogy Fehér Béla szülőföldjén járunk, amidőn korábbi regényeinek hőseivel tartunk, hogy az ő emlékei között is ott vannak a langyos nyári esték dinnyeföldjei, orrában a dohányföldek-szárítók kesernyés illata. Mondhatjuk, hogy miképpen regényalakjainak, azonképpen az ő életének is van (volt?) egy biztos, stabil pontja. Egy determinatív pont.

A negyedik regényben, az Egyenes Kecskében (1998) azonban ez a stabil pont elveszett.

Átalakult: egy rozzant, koszlott, kivénhedt, félretolt, forgalomból kivont, mert lopott pesti autóbusszá, meg „lottyadt” gumimatraccá, a személyes tárgyak beleférnek a bűzös katonai hátizsákba. „Nem lakok sehol, babszeg, ez az igazság. Megállok valahol, és azt mondom, na, itt lakok”: valahogy így indul a huszonötödik születésnapját – a járgányban – ünneplő főhős saját hátizsákjának elmondott vallomása.

Új írói élményréteg rakódott a régire: a falu olyan, amilyen, de megismerhető, belátható, átlátható részei-részletei, fölfogható, olykor megtartó élet- és értékrendje, megannyi iróniával bemutatott, de karakteres, szeretetre méltónak láttatott alakjai helyett a kusza, kiismerhetetlen, zavaros értékrendű, még inkább értékrend nélküli város lett a regénycselekmény helyszíne; figurái a morális és/vagy egzisztenciális értelemben alsó százezrek képviselői. Néhány típusa a városi lumpenségnek, tengő-lengő, talajtalan, hol részeg, hol belőtt, hol mindkettőtől kába és eszement lecsúszottak. Meg az újgazdagok, és a mindig a sor végén loholó örök prolik, akik így vagy úgy, de eleve vesztesei az életnek, folyton lemaradói a – most már a szabadság és a demokrácia jegyében – jobblétért indított hatalmas futóversenynek. A stabil pont alól tehát kimozdult a föld, a megtartó, hazaváró, hívó szülőföld helyére a Város és egy újfajta rozsdatemető került, az alakoknak erőt adó szülőföldélményt fölváltotta az otthontalanság igazából föl sem fogott, tudatosan át sem élt, meg sem fogalmazott, de letaglózó érzete.

A kötet borítóján szemvidítóan színes szemétkupac, kukásruhás férfi tapos benne, ez a szeméthalom az övé is valamiképpen, s van egy fekete-fehér útjelző tábla, rajta a győzelem v-betűje, a kötet lapjait is teletűzdelték vele: kellően ironikus, keserű, kegyetlen vizuális üzenet. A mottó, mert szokásához hűen ezt most sem hagyta el az író, egy Ady-idézet, a Két kuruc beszélget négy sora, a menekülés, a létbizonytalanság, a sehová sem tartozás, a sehová sem menés, a semerre sugallatával. A regény utolsó sorai megfejelik a piktogramot: „…aztán elértem egy sarokra, na, most merre, Janikám, most merre? Utca balra, utca jobbra, aztán… Á, nem érdekes.” A hátsó borítón pedig az írói vallomás, Fejes Endre 1962-es oknyomozó kisregényére, Rozsdatemetőjére utaló, abból idéző sorokkal.

Másfajta, attól a regénybelitől eltérő emberi-társadalmi képletre, de a folytonosságra is figyelmeztetően.

Mert az a világ, az a lumpenmély még épp a határán volt valaminek: az úgy-ahogy s nemrég konszolidált élet lassú bomlásának a tüneteit hordozta, a győzedelmes szocialista embertípus mellett már vagy még a gyári hibás melléktermékek is felbukkantak. A Pék Mária halat rántott és túrós csuszát főzött a brügecsi bor mellé minden áldott karácsonykor típusú külvárosi, kisemberi munkáslétben a monotónia, a fásultság, a szürke hétköznapiság, a győzelmi indulók nélkül csordogáló, minden fennköltséget nyersen nélkülöző, lefokozott értékrendű élet tűnt erőteljesebb színnek az író láttatásában, s nem a folyvást emelkedő magyar népnek már van mit ennie, van hol laknia, van milyen eszmére tekintenie brosúra- és filmhíradószöveg hangzott ki belőle. A nevezett embertípus vonzó jegyeit önmagukon felmutatni vonakodó, az egyetemlegesen szép szocializmus-, valamint munkásosztályképbe belemocskoló alakok azonban még innen voltak a szipón, az Extasy tablettán, a fecskendőkön, a legalizált munkanélküli-státuson, a röptében szerzett milliós vagyonokon és a Fekete Lyukon. Innen, de afelé haladtak. Úgyhogy ez is a selyemzsinór egy szegmense, az Egyenes Kecskében is a múlt nyúl át a jelenbe, az ottani rántott hal itt Pogácsás Lajosné volt üzemi párttitkár fenyődísznek használt C-vitaminos kockasajtja, Hábetler Jani és Pogácsás Jani, a két „hülye proli” egymásnak ordítoznak át az időn (az író borítószövegbeli látomásában), s a rozsdatemető sínpárja, ahogyan Fehér Béla mondja, itt bukkan fel, a saját életében annak a generációnak, amely akkor született.

Meg a jövőbe is vezet: mert most is hagyományozódnak a szerepek, a lehetőségek, a sorsminták, a deviancia formációi, s ezeket is továbbadják a könyv ezredvégi csellengői, amorális nagymenői. Itt vannak a jövő lumpenjeinek teremtői, ebben a roncsban, itt formálódnak, alakulnak, izmosodnak a majdani életideák, ebben a tömegközlekedési eszközben, azaz Lebeny „tetűbánya”, „takonyláda” buszában.

De találunk a kortárs magyar irodalomban, keresni se kell nagyon, jó pár szerzőt, akik ugyanebből a városi létalattiságból merítik a mintavételi csoportot, hol jobb, hol rosszabb anyagra bukkanva az utóbbi fél évszázad hazai társadalomtörténetében, s vonják azt ábrázolási, kérdező és egyéb horizontjuk körébe. Egy írót feltétlenül említsünk meg, Tar Sándort. Alakjai a jobbára faluról városba került-kényszerült, falun is, városon is az ösztönlét szintjén vergődő, a kétlakiság miatt még kuszáltabb életű és értékrendű figurák, akik azonban szinte kivétel nélkül tragédiába torkolló életutat járnak be. Tar Sándor szemléletmódja ugyanis eleve drámai, ábrázolási nézőpontja belső, s mély empátiával keresi a primitív, durva, jószerivel minden tudatosságot nélkülöző tettek, megnyilvánulások, vegetatív gesztusok mögött a minden emberben mégis, mindig meglévő bármily halvány szépségvágyat, a jobb iránti fogékonyság tétova morzehangjait, a valami után vágyódás képességének, a celofánvirágnyi örömérzésnek a jeleit. Hőseinek tragédiája valamiképpen a megsejtett más, a folyton kísértő virtualitás és a kőkemény, mozdíthatatlan realitások társíthatatlanságából fakad. Tar Sándor beszélni, fogalmazni, kommunikálni is alig tudó, hebegő-dadogó alakjaival szemben Fehér Béla bőbeszédű, folyton dumáló, hablatyoló, a városi, alvilági szleng minden stiláris és grammatikai fordulatát ismerő, csak azt ismerő emberegyedeinek képét ugyanakkor az ellentétes esztétikai minőségek másfajta keveredése formálja meg. A közlésmód direkt, harsány patetikussága, a nyers életmozzanatok vég nélküli sorjáztatása, ezzel együtt a helyzet- és jellemkomikum kelléktárának bőséges alkalmazása, a beszédmód eufemisztikus iróniája az ábrázolás fő eszközei. Figuráinak létmódja így is leírható: úgy olyanok, amilyenek, hogy fogalmuk sincs róla, milyenek, a groteszk számukra nem értelmezhető állapot, mert nyakig abban ülnek. Fehér Béla az ellentétek ilyetén áthangolását kedveli, írói látószöge egy külső pontból nyílik, akárcsak a korábbi regényekben, látásmódja eleve a groteszkre élesített: de, jelezzük máris, nem támadó, szívében részvét él jobb sorsra képtelen hősei iránt.

S ha csupán érintőlegesen is, de szóljunk még, a jelen vagy a közelmúlt társadalmi-emberi mélyvilágának irodalmi lakói után keresgélve, a hajdan erős szociális – gyámügyi – érzékenységű Konrád György A látogatójának (1969) pincevegetációjáról vagy Balázs József gyönyörű Koportosának (1976) Balog Mihályáról: ez a cigányember is beleordíthatná a maga sorstragédiáját a makogó-dadogó kánonba – ha képes volna egyáltalán verbálisan kifejezni az érzéseit. S persze vessünk egy gyors pillantást Spiró György Csirkefejének (1987) alpári modorú, mosdatlan szájú, a nyelvi romlás penészvirágaiként virító alakjaira, meg sajátos börtönfilozófiájukra is. S e helyütt ejtsünk szót Fehér Béla már említett, eufemizáló stílusáról. A durva argó olyanynyira beleette már magát napjaink irodalmi nyelvezetébe – Spiró hathatós közreműködésével is –, hogy lassanként elvesztette minden stiláris értékét, nóvumát. Nagy leleménnyel s jó érzékkel keresett és talált ki tehát Fehér Béla egy újfajta városi szlenget: amolyan írói fricskaként is.

Mindeme példákat csupán azért soroltuk – s a lista nyilvánvalóan folytatható volna az ifjabb drámaírói generáció néhány tagjával, művével (Darvasi Lászlóra, Garaczira gondolunk elsősorban) –, hogy megmutatkozzék: nem járatlan úton jár Fehér Béla új regényével, de látásmódjának egyediségével, elementáris humorával, fékezhetetlen parodizáló vágyával mégis új árnyalatokat kever ki a jelenkori magyar próza színskáláján. S új vonásokkal dúsítja a nagy társadalmi tabló eddigi irodalmi szemiotikáját.

Újat mutat fel a saját pályaképén is.

Mondtuk följebb: a korábban számos elemében éppenséggel biografikusan is tapasztalati, a poétikai szövegformáló eljárásokkal ugyan az éntől távol tartott, mégis felfedezhető személyességű életanyag helyére másfajta élet-és regényanyag került: a társadalmilag problémás, szociológiailag jól behatárolható csoportok, amolyan társadalmicsoport-nehezékek, meg a rakétasebességgel vagyonosodó (emiatt problémás), csak a pénzhez értő friss kiskapitalisták, amúgy lumpenmorálú és -agyú alakok sorsának, mindennapjainak a bemutatása. A városi mélyvilág mai gyári hibás generációjáé. A semmi hatalmas szabadságának, a világnagy nihilnek posztszocialista reprezentánsai ők. Ülnek a semmi ágán: a deviancia testre szabott ideológiájába burkolózva.

Az Egyenes Kecske a rendszerváltás emberi-ideológiai-politikai komédiája (tragikomédiája). Pogácsás Jani, alias Egyenes Kecske (az indián) egyfajta család- és lakótörténetet ad elő, típusalakokkal s megnyilatkozási formákkal: ezen alakokhoz, cselekvésformákhoz fűződő viszonyának rendje-jellege szerint. Megképződik például a sok évtizedes pozíciójából kiesett, de a nagy, az örök visszatérésben reménykedő elvtársi tömörülés egyik sejtje, benne Pogácsás Lajosné volt üzemi párttitkárral, s az alagi pusztai majális: Doktor Horzsával (feltehetően ugyancsak levitézlett párttitkár), babgulyással, a Pesthidegkúti Népfrontbizottság, Üdülő feliratú porcelántálkákkal, tábortűzzel, konspirációval és nótába sírt pártnosztalgiával („sosehallo kolyan gyönyörű nótaszó tamilyet sihe dernyi koro mban”): a jelenet parodisztikus ereje jelzi, hogy Fehér Béla ritka érzékenységgel leli meg s mutatja föl az élet abszurd pillanatait. De itt van a videokölcsönzős özvegy Tőzeginé is, a maga röhögtető anakronizmusával. (Az író névadási fantáziája most is figyelemre méltó. Mert milyen név illene jobban a „ráncos, vén sasgyalu”, a gacsos lábú, elferdült hátú, pókharapó fogú, inas nyakú, borostás hónaljú vénasszonyhoz, mint a tőzeg, mely a „lápok sok-sok év alatt képződő nádas, kákás, zsombékos korhadéka, mocskos, fekete, koszlott”, s még a fűtőértéke is alacsony?) Ha Doktor Horzsa és sejttagjai a múlt (jelen lévő) kommunistáinak, özvegy Tőzeginé a múlt úri osztályának (hasonlóképp velünk élő) jeles, paródiába göngyölt képviselője. Markáns létfilozófiája szerint a rendszerváltozással végre befellegzett az egyenlősdinek, „megint demokrácia van, az tart cselédet, akinek csak kedve tartja, ha akarja, még verheti is, mint a répát, és a magyar rögöt ismét beragyogja az úri világ ősi mécsese, és akkor ő, özvegy Tőzegi Tivadarné, született ippi és érkesderűi Fráter Emma, kápé meg fogja venni az egész tetves bérházat, ami azzal fog járni, hogy olyan kilakoltatások lesznek, hogy az egész második emelet sírva ül majd az utcán a szőrszagú, proli bútorai között”. Az író megmutatja nekünk a demokrácia újgazdagjait is, például a nagy Kremonát, aki elszereti Pogácsás Lajostól a feleségét, s elindítja a felemelkedés útján („…lószag a sajtüzem kövér, ömlesztett zsebébe, nem vagy te tróger, kiveszlek a munkából, te kis komcsi tündér, és olyan állást szerzek neked, hogy mind a tizenegy ujjamat megnyalod utána”). A nagy Kremona, amúgy és előbb „bunkó mozigépész”, a demokrácia és a kapitalizmus áldásaként hét pornómozit meg úszómedencés budai villát zabrál össze magának, s a második szabad választás napján boldogan üvölti: „véget ért a négy szűk esztendő, kiböjtöltük, tovariskám, ki bizony, a nemzetiszínű hurka anyját a sok álmodozónak, most végre megint meghasad a piros hajnal, ott áll a küszöbön mellén feltépett fehér ingben a régi jó rend, dübörög a patkolt csizmája, hiába deszkázta be néhány turulmámoros, cifraszűrös, mélymagyar paraszt, lakkcipős durung, szőrevő tolvaj, laci állat. Nahát.” Vagy nézzük Hagymát, a poprádióst, aki „szellemi exitet” kínál Pogácsás Janinak, s kinek regénybeli rádiós Rokirambója meg a bulija a tévés és rádiós vetélkedők maró szarkazmusú gúnyrajza is egyben. És itt van még Mandula, aki indológus, „betéve tudja a védák összes tanítását”, így hát állástalan, vagyis előbb éjszakai takarító, majd biztonsági őr egy építőanyag-telepen, de nem sokáig, mert leütik egy vasrúddal, s negyven darab vasbeton áthidaló gerendát lopnak el tőle. Egymillió-kétszázezer forintot kell megfizetnie, tehát elmegy gyógyszerkipróbálónak. Mellékesen írja a tanulmányát Pradsápatiról, s ahogy a gyógyszerek szívódnak felfelé a szervezetében, úgy erősödik benne a kétely: „Először a világtojás létezését vonta kétségbe, aztán a kiköltést, végül az önkínzást. Egy napon lerakta a tollat, becsukta a kockás füzetet, és ezt mondta: Pradsápati egy közönséges szőrevő volt.”

Közöttük téblábol Pogácsás Jani, mindent kipróbálva, de se ide, se oda nem tartozva, távol mindentől, s mégis olyan mélyben, ahonnan aligha van kiút. A busz sem az, ahová elmenekül, megunva az otthoni szoba-konyhát, a nagy Kremonával megpattant Anyucikát, Pogácsás Lajosné született Gál Máriát (Hábetler Jánosné született Pék Mária – olvassuk a Rozsdatemetőben), továbbá az örökké juhtúrószagú Apucikát, aki „mielőtt strici lett, pincér volt a Vínervalceren”, és nejlonzacskóban hordta haza az omlettdarabokat. Hősünk érettségi után – eddig jutott – újságot árult a Nyugatiban, kocsimosó volt, aztán guberált, lopott, csalt, ütött-vágott, az Anyucika dúsgazdag lett, és feledte őt, az Apucika csajokat futtatott, Lebeny, a barát éjt nappallá téve lopott. A világ egyetlen buszkapaszkodónyi fogódzót sem adott Egyenes Kecskének, aki végül elhagyja a buszt is, és elindul: semerre. Ügetve, mint egy kenguru, abban a régi, Anyucika által elmondott mesében, melyben az erdő minden állata, sőt még a vadászok is megtanultak kenguru módra ugrálni: hasonulni a félelmetes idegenhez. Mert üvölteni, ordítani, bőgni – kiválni – nem tud („gyáva vagyok”), idomul Egyenes Kecske is: térdét felhúzva, bokáját jobb kezével megmarkolva ugrál idétlenül, kenguru módra.

Új színekkel próbálkozik regényében Fehér Béla prózatechnikai vonatkozásban is.

Az első három könyv szerkezeti képlete szerint két ábrázolási réteget laminált, süllyesztett egymásba az író. A reális alapszint némi odafigyeléssel (az örökös mellérendelés, töredékesség, mozaikszerűség ellenére is) kronologikus rendbe állítható eseménymozzanatait préselte a téridő minden fizikai szabályát megkerülő mágikus-irreális réteghez: s az egészet belengte az irónia hímpora – mondaná, talán, Fehér Béla. Az Egyenes Kecskében nincs mágikus szint: rögvalóság van, a maga hol derűs, hol letaglózó groteszkségében.

Ám a narrációs megoldás ismerős: a főhős történetmondói aktusa szervezi most is – előre-hátra ugorva, oldalvágásokat téve – a regényteret. Egyes szám első személyben megjelenített történetet hallunk itt is, az optikát most is a főalakkal mozgattatja az író. És – mert a befogadói (olvasói) közeg mindig bizonytalan készenléti állapotú, érzékenységű, fogékonyságú – Fehér Béla most is kinevez magának (hősének) a számtalan hallgató közül egy biztos mesehallgatót. A Zöldvendéglőben a gyermek-ént, a Törökmézben a naplót, a Romfürdőben a pehelyrécetojást, az Egyenes Kecskében pedig Gáspárt, a „szomorú pofájú” hátizsákot: ők a receptorok. Ő az – a hátizsák –, aki/ami folytonos közbekotyogásával, vagyis komoly figyelmével valójában a figyelmetlen, itt és most épp Pogácsás Jani bánataira süket külvilágot is helyettesíti. S bár gyenge vigasz: az író átengedi humorát hősének, megadja Egyenes Kecskének a szorongás feloldásának nagy, önáltató lehetőségét is. A rögzített társadalmi normáktól eltérő viselkedésű, mert örökké normán kívüli életmintákat látó, ám a szabadrablás, a politikai káosz, az ideológiai zűrzavar követhetetlen dzsungelében örökké eltévedő Pogácsás Jani belehalna, ha nem nyegléskedhetné, nem legyintgethetné el magától élete nagy ürességének, távlatos kilátástalanságának naponta feltűnő rémképét. Á, nem érdekes, mondja rettegve: „Szimat, keresd, keresd! Hol a jövő, hol a jövő?” Ez az argósított létpánik roppant mélységű, s feloldhatatlannak tetsző.

Hiszen az író csak megérti a hősét, de nem tudja kihozni a számára több generáció által (úgy fest, örök időkre) lefoglalt helyéről: a neki életterül rendelt egzisztenciális veremből. Egyenes Kecske csak akkor szabadul innen, amikor, képzeletben, indiánosdit játszik. (Maecenas Kiadó, 1998)