Szakolczay Lajos

Az állat-ember szabadsága

CSÍKSZENTMIHÁLYI RÓBERT ÚJ SZOBRAIRÓL

Csíkszentmihályi Róbert legújabb sorozata még akkor is meglepetés, ha tudjuk, hogy az életműben bizonyos előzményei vannak ennek a látványos, a filozofikus groteszket érzelemmel telítő robbanásnak. Mert kétség nem fér hozzá, az állat-ember plasztikák megjelenése robbanás. A szakirodalom, főként Petényi Katalin korai pályaképe, sok egyéb mellett arról is szólt, hogy Csíkszentmihályinak mit adott „a paraszti élet zártabb dimenziórendszere, az alföldi síkság élménye, az ember és állat ősi kapcsolata, egymásrautaltsága”. Ugyancsak az ő meglátása, hogy a föntiek vezettek a monumentalitásra törő kőszobrokhoz. „Kőszobraiban az emberi lét és az emberi természet évezredes belső nyugalmának kifejezésére törekszik” a művész. Megcáfolhatatlan tények, érzékletes példák során világosodnak meg előttünk emez organikus művészet plasztikailag hiteles állomásai. Ezek közül csak egyet, A csiga bemutatása (1970) például Cs. R. anyagelvűségének legfőbb bizonyítéka.

Miért az alapműnek is tekinthető pályakép fölidézése? Mert Csíkszentmihályi új plasztikái szerintem minőségileg mások – természetesen nem az esztétikumot, hanem az alkotó szemléletét tekintve –, mint a három évtizedet reprezentáló, különböző anyagokból – mészkőből (Szarvas, 1970), márványból (A csiga bemutatása), körtefából (Csodaszarvas, 1968), öntöttvasból (Az utolsó szarvas emlékműve, 1970) és bronzból (Találkozás, 1970) – készült szobrok, illetve plakettek. A mintázás, a faragás, a plasztikai megjelenítés lett nagyvonalúbb? Valószínű. Amely egy csöppet sem feledteti a még főiskolai korból származó kődombormű, a Bociölő (1963) fenséges nyugalmát, a klasszikus megkomponáltság erejével sugallt, a nézőt a téma ellenére is megkapó békét, de ama harmonikus világkép helyébe egy szarkasztikusabb látásmódot hozott. A jellemtulajdonságokat a kifigurázással csak még élesebbé tevő, a keserű kacajba életbölcseletet is belopó művészemberéét.

A korai szobrok, plasztikák, anyaguktól szinte függetlenül, a „statikus” szépség hírnökei. Még emlékmű voltukban is, nem szólva a bronzérmekről, ott a rabul ejtett idő, amit egy koronás szarvasfej éppúgy hordozhat, mint az elmúlásra emlékeztető artisztikus csonthalom. Líra vagy dráma, a hangulat mindenképp emelkedetten ünnepi. Az ősiségre utaló barbár szépség (A csiga bemutatása) ugyan időnélküliséget sejtet, a történelmet is magába oldó megfeszítettség pedig valaminő tragédiát (Az utolsó szarvas emlékműve II. – 1971), mindkettő méltóságával hat. Szimbólumai egy kortalan, de a lázas történéseket nagyon is egymásra sorjázó drámai kornak. Ha észlelhető rajtuk bizonyos fölszabadultság-érzet, az a szobrászművész ujjbegyében leledzik. Amit nem csupán a gyakran virtuóz forma közvetít, hanem az általa sugallt szemléletmód.

Az idő előrehaladtával, jóllehet a művész etikán nyugvó világképét meg nem rendítve, változott az artisztikum felé törekvő kifejezésmód is. A már említett fölszabadultság-érzet odáig fejlődött, oly akkora biztonságot nyújtott, hogy Csíkszentmihályi megteremthette a maga modern bestiáriumát. Ám ebben a bestiáriumban, hiába a Raff György Természethistóriájából vett idézetekkel való kacérkodás, emberek lakoznak. Emberek, akiknek állat-ember voltukban teljesedik ki a szabadságuk. A tömbszerű, monumentális szobrok előadásmódja helyébe egy virgonc, a karikírozástól sem visszariadó, sőt abban kedvét lelő, az állatformába bújtatott férfi- és nőalakokat groteszkségükben ugyancsak egyénítő, a torz szépségben emberi jellemtulajdonságokat megragadó ábrázolásmód lépett.

Csíkszentmihályi zsenialitása abban nyilvánul meg, hogy meri elengedni magát. A test (az állatformát magára öltő férfi- és női test) templomát teleültette harsánysággal: érzéki, vad (játékosan vad) indulatokkal és megejtően emberi, ám a kiszolgáltatottságot fölöttéb tükröző drámával. Miközben a mítoszból merített (Romulus, 1995) – az íjként feszülő, egyetlen porontyát földre pottyantó anyafarkas, történelmi időket idéző elszántsága ellenére is a semmibe néz –, volt mersze el-elkalandozni a buja vágyak (Cicázó, 1997) és menyét-asszony testet formázva a szexualitásban kiteljesedő nőstény fölajzott érzékiségének a terepére is (Kisragadozó, 1994). A légies, ujj-gyökérzetét a levegő pórusaiba belefúró madár(jérce?)hölgy, úgy is mint az önkitárulkozás-fölajánlkozás és a földtől való elszakadás szimbóluma (Szárnyas, 1995) ebben a humanizált bestiáriumban csupán az egyik pólus. S ellentéte? A kivagyiságát és mérhetetlen erejét ágyúcső-fallosszal csak még jobban tudatosító Nagyfiú (1997). Ez utóbbit formázva – kiinduló élmény az ágaskodó csődör – a művész bátran élt a félelmetes karakterjegyek: a menedzser-papucs mint ugródeszka, az ökölbe szorított, fölemelt kéz mint harci eszköz stb. megmutatásával.

Létösszefüggést sejtet a beszédes című, csontig soványodott testével az emberhez méltatlan élet ellen protestáló Kutyául (1996). Azzal, hogy ez a hajléktalanokat és kisemmizett öregeket eszünkbe juttató kisplasztika a negatív élés – haldoklás? – jelképe, a gőgösségében tokát eresztő disznófejű nagyúr (Bácsi, 1994) hurkás teste, bölcs maszk mögé rejtett mindentudása csak még fölháborítóbbá válik. A szobrászművész természetesen tudatában van annak, hogy a gyakran ellentétekben megmutatkozó kíméletlenség határozott ítélőerő is. Ha a szarvas-figurából kiinduló – mesteri statikájú – agancsos Erdőjáró (1998) lendületét, világnagy tappancsait nézzük, lehetetlen nem gondolnunk egy mára, szerencsére, lejjebb csúszott hősi korszak Tanácsköztársaság-emlékművére.

Rohanunk a forradalomba? – kérdezi önmagától is, nem kevés somolygással Csíkszentmihályi (még ha nem is tudatosodott benne a történelmen az életet számon kérő gesztus), hogy gúnykacajjal tovább építhesse fullánkos, találékony plasztikai megjelenítéssel a különösnél is különösebb bestiáriumát. Medvemaszk mögé bújtatott, az ülő test nyugodtságát (a lábak formálásában némiképp Medgyessyre visszhangzó „átkaroló” lendületét, tömbszerűségét) a túlélés filozófiájaként megtestesítő anya szoptatja gyermekét (Mama, 1997). Azzal, hogy loncsos-boncos szakálla a ruha (drapéria) redőivel harmonizál, csak még jobban kiemelkedik a keble halmával életet tápláló erő. Melynek a két anyagban is megformált Atléta – bronz (1997), 24 cm; gránit (1998), 110 cm – ugyancsak nincs híján. Egy, mellizmával s kiváltképp a bármikor esedékes ugrásával tüntető gepárdféle ragadozó öltött itt formát – támadókészsége, még a nyugodt szemlélőpózt tekintve is, mindennél jobban hangsúlyozódik.

A gazella alakú, körtefából készített Fohász (1994), esdeklés az egek Istenéhez, lírai tartalmak hordozója; elsőrangú felületi, a fa erezetét kiemelő megmunkálással. Ebből is kitetszik, olyan állat-embersereglet ez, melyben a groteszk, a csúfondárosság mellett plasztikailag megjeleníttetik néha a fájdalom is. Legmegrendítőbb szimbóluma? A Ködös reggel (1994). Az őzsuta bámész, fürkésző szemében ott a kiszolgáltatottság, talán a családjáért való önfeláldozás is. Még az általa kitalált – vagy rákényszerített? – póz is azt célozza, hogy valamiképp a szexis nőhöz hasonuljon. A tágra nyitott, ám csupán a homályt látó szem fájdalma mindennél beszédesebb: a hölgy azt látja, aki ő már sohasem lehet.

Az új szoborsorozatban leginkább a mesterségbeli tudás: a káprázatos formaérzék, az egy-egy alakhoz jól illeszkedő patinázás stb. játszik szerepet, de lehetetlen nem gondolni Csíkszentmihályi Róbert játékosan komoly attitűdjére. A magatartás mélyén – innen a fölszabadultságot keltő bestiárium derűje – mindig ott a humánum. Az ember, bármilyenek is a körülmények, állattá sohasem aljasodhatik le, de minden pillanatban fölveheti annak álarcát, hogy még inkább – az összes állati tulajdonságával együtt – megmaradhasson embernek.