Kortárs

 

Kodolányi Gyula

Plótinosz-jegyzetek

ÍRÁS ELŐTT – EMELKEDÜNK ÉS SÜLLYEDÜNK

Először a Plótinosz-anyagot kell elővenni, a száztíz soros szabadverset, amelyet 1988–89-ben írtam meg, de nem éreztem késznek. Rengeteg lehetőség maradt kibontatlanul abban a versben. A Plótinosz-képek, -megfogalmazások most is oly robbanásig teltek energiával, mint akkor. Életünk csúcsaihoz és poklaihoz olyan metafizikus dimenziót adnak, amit én teljesen átérzek:

„így azután ezeknek a testeknek sok fárasztó gondoskodásra van szükségük, mivel sok idegen dologgal találkoznak, örökké szükség szorongatja őket, és a sok gond és baj miatt minden lehetséges segítségre rászorulnak”; … „[lelkeink] kénytelenek voltak mélyen elmerülni bennük [testeinkben], hogy uralhassák őket, különben mindegyik alkotóelemeire bomlana, és minden alkotóelem a saját helyére igyekezne – a mindenségben viszont minden a természetét megillető helyen van”. De a lélek alámerülése örömteli is, a lélek „átadja magát a testeknek”, mert különben „maga a lélek sem tudná meg, hogy mi rejlik benne”.

A szellemet körültáncolja a lélek. A világ mint gömb, melynek rétegeiben föl-le cikázik a lélek. Emelkedünk és süllyedünk – így kezdtem az 1988-as verset.

Amikor majd újra írni kezdek, teljesen magamra leszek utalva. Választottam egy utat belső késztetéseim szerint, s elindultam. Amikor körülnézek, látom, hogy egyedül járom. A magány következmény, nem választás. El kell viselni. De kell a másik is, ahogy Jung és Hamvas mondja. Akiben az a bizonyos lélek személyesül meg nekem. Ha másképp nem, életembe avatkozó gondolatai révén. Amelyek – például – az ő magányáról szólnak, s ezért az enyémről is.

„Mennyire tudta az életet magán átengedni – szabadon engedni az életet, az ő saját életét, s ebben az aktusban egy lehetőséget felszabadítani, egy lelket, egy szellemet felnyitni.” Így „üzen” Clayton Eshleman.

Látom nyomát korábbi munkámnak a harmincévesek közt. A Noah Webster-korszaknak, az első prózaverseknek. De nekem az a múlt. Engem nem az visz előre… „szabadon engedni az életet”…

Írni – minden külső késztetés nélkül.

Az archetipikushoz kell fordulni.

És milyen legyen a nyelv? Gazdag és átütő. Hol indázó, hol kemény, szikár.

A forma kérdését is újra kell gondolni.

Szóval mindent elölről. Örök újrakezdés, örök jelen. Amíg élünk.

1994. ősz

 

A költő érzékeny

Mivel foglalkozik a költő? Mire megy el az ideje? Mit végez? Mit hoz létre?

Ma délelőtt egy ügyetlen írást olvasok a Délvidék második világháborús veszteségeiről. A hozzá csatlakozó lista többet mond. Névsor, dátumokkal. Születés, bevonulás, utolsó hazalátogatás, eltűnés.

Miért kellett egy tizenhét éves fiúnak bevonulnia – és még a tizennyolcadik születésnapja előtt eltűnnie?

Miért kellett a huszonkét évesnek néhány hónappal az esküvője után eltűnnie 1944-ben?

A negyvenhét éves miért nem arathatta le, amit élete teljére létrehozott?

Csupa földműves, egyszerű emberek. Pétervására, Szenttamás, Becse… Egy vesztett ügy halottai.

Úgy fáj bennem ez a sok halál, a fiatal mosolyok fényének megtörése, az érett férfi elpusztítása a zenit előtt, hogy zsibbadtan ülök egy órán át, és csak bámulok ki a kopár mandulafára.

A költő érzékeny. És ez sokba kerül neki. Időben is. És mi lesz ebből, mit hoz, mit ad ez a zsibbadt fájdalomban eltelt idő?

„Te túl érzékeny vagy”, mondta nekem Czakó többször is szemrehányólag. Tétován mosolyogtam, megvontam a vállam, mint aki egy kicsit bűnös.

„Nekem is ezt hányják a szememre”, mondja Szabados Gyuri. „De én erre büszke vagyok. Mi volna, ha nem volnék érzékeny? Hogyan lehetnék művész?”

Visszatérve a besorozott délvidéki mártírokhoz: aki megérte, hogy hazatérhet, azt leölték a szerbek, ha három hónapnál többet töltött a hadseregben. Akkor is, ha el sem sütötte fegyverét.

A szerb bosszúállások! Hatvanezer magyar kivégzett. S most ismét folyik a faji gyilkolás. Bihac, Srebrenica tömegsírjai. Két éve kellett volna beavatkozni… Azóta hány ezer halál?

Ezen, ezeken rágódik az érzékeny költő.

1994. december

 

Szonettek

Feszít a türelmetlenség, hogy nekifoghassak a Plótinosz-ciklusnak. Egy darabot megírtam, és írás közben éreztem, hogy egyetlen útja van az idézetek átrendezésének, ki-elsajátításának: egészen más formát (nagy formát) kell keresnem, mint amivel eddig próbálkoztam, az 1989-es hosszú szabadversben.

Hirtelen az az ötletem támadt, hogy meg kell próbálkozni a szonettel, a szonettciklussal.

És szonett lett az első új szöveg – és él, „szól”.

De „idegen anyagot” – vagyis az itt és most „esetlegességeit”, amitől éppen a hitelt nyeri el a vers – alig tudtam behozni a szövegbe. Inkább a Plótinosz-idézet variációja lett ez az első szöveg. Olyan erős a Plótinosz-nyelv és -stílus igézete még rajtam, hogy egyelőre alig-alig tudok kiszakadni belőle és más anyagért nyúlni: „Ha a testből önmagamra ébredek és minden máson kívülre kerülve elmerülök önmagamban, csodálatosan nagy szépséget látok… egészen a magasabb világhoz tartozom.” Ehhez hozzátenni valamit – nagy merészség kell.

A tervek egyelőre a fejemben forognak csupán, nincsen idő. És ehhez a ciklushoz egyfolytában, békében kellene dolgoznom napokon át, mert ki kell teregetni a sok csatlakozó passzust (Berzsenyi, Platón, Hérakleitosz stb.), és hagyni, hogy teljesen járjanak át. Egy nagy asztallap kell, csönd, kedv és bátorság a kísérletezéshez.

Természetesen mindez a forma szigorú kérdéseit is felveti. Kormánymunkám négy esztendeje alatt, úgy emlékszem, három prózaverset írtam. Ez volt a teljes termés, és ennyi is csoda volt. Ez a forma, a prózavers, továbbra is érvényes, eleven és teremtő marad bennem. De amikor – néha – a jövendő verseiről gondolkodni akadt időm, világosan felmerült bennem a sejtés, hogy a nem-prózavers, a szabadvers át kell alakuljon. Valahogy kimerítette magát. Azt, hogy mindjárt a szonetthez jutok el, nem sejtettem… és még nem is bizonyos, hogy azt az utat fogom járni, amit az első Plótinosz-szonett oly természetes könnyedséggel nyitott meg.

Mert ez a könnyedség gyanús. Gyanús kell legyen. Gyanakodnom kell: a természetesség könnyűsége vajon inkább a felületességé? Végigtekintve mindazon, amit huszonöt éven át a nyitott formáról írtam és vallottam, egy ilyen hirtelen áttérés a zártba – akár folytonos Szabó Lőrinc-i enjambement-okkal – nem olyasmi, ami felett reflexió nélkül, egy vállvonással lehet napirendre térni.

Mekkora változás ez, és mit sugall visszafelé is, a költői utamról?

Egy történelmi – de élő – példa: Baudelaire egyszerre írta, egyfolytában, a Fleurs du Mal zárt verseit és a prózaverseket, a Spleen de Paris-t és a Meztelen szívemet (Mon coeur mis ŕ nu). Rendkívül etikus művész volt, a költészet kérdéseiben az aszkézisig menően fegyelmezett, mégsem talált ebben – a két forma egyidejű művelésében – semmi összeegyeztethetetlent. A tudat hatalmas edény – gomolyag? –, amelyben a dolgok nem a lineáris logika szerint rendeződnek egymás mellé.

Akárhogy is: ha szonettet írok, és ezzel meg is békülök, akkor fel kell ismernem, hogy a világszemléletemben új elemek bukkantak a felszínre (bizonyos mértékig a tudtom nélkül) az elmúlt hat évben. És ez igaz – de hogy a mentalitás ennyire összefügg a formával, azon elcsodálkozom, noha én magam is hányszor kimondtam ezt a közhelyet.

Ha sikerül a Plótinosz-ciklusban az idézeteket és idézetvariációkat szerencsésen összegyúrni az érzékletes, forrongó nyelvi közeggel, akkor megmaradhatok a zártnak tűnő külső formánál – átfutó sorokkal és belső rímekkel. És akkor bizonyos mértékig „beleírható” a most az „örök” közegbe, a gyönyörű klasszikus megfogalmazásokba. „Klasszikus” és „örök” itt persze egy modern magyar szöveg áthallásait is jelenti, annak a hatását, amit Horváth Judit és Perczel István teremtett a görög eredetiből. Bármennyire képies a nagy Plótinosz-metafora az emelkedésről-süllyedésről, szinte nyelv előtti, az új magyar fordítás is hat rám szerves megformáltságával, ihletett szóválasztásaival.

„Nem föltétlenül rossz a lélek számára, ha a testnek megadja a létezés és a jó lehetőségét, mert ha valami gondját viseli a nálánál hitványabbnak, az még nem föltétlenül akadályozza meg őt, hogy megmaradhasson abban, ami a legjobb.” Sőt: a lélek „műveket és alkotásokat mutat fel” a testben, „ilyen gyönyörűségeket cselekedett”.

Nekem a személyes, testi fázis, a világ szép, végigélendő – borzalmas és jó. Platón is „dicséri a világot és boldog istennek nevezi”.

A gyönyörű test – a megtestesült személy – végigélésének iszonyatos fájdalma.

Hillman mondja: „Azonban ha a lélek nem kapcsolódik Erósz révén a testhez, akkor kívüle van – tudatában, igen, de felébresztetlenül: mentálisan, igen, de a szív és a thymos tudata nélkül. […] A teremtő képzelet, amely a képzeleti régióról vall, életerőből és szenvedélyből fakad. […] A Symposionban célzás történik arra (202 E), hogy Erószra van szükség a részvételhez abban a képzeleti világban, amelynek révén az ember érintkezik az istenekkel – ébren, álmában vagy transzban, látomásokban, próféciákban vagy misztériumban.” Erósz itt eredeti jelentésében áll: maga a személyes vonzás, kapcsolódás istene. A világ összetartó ereje.

1995. január

 

A tagoló vers – Szabados a formáról

Szabados Gyurinak megemlítem a szonetteket: egyáltalán nem csodálkozik. Legújabb munkájában ő is zárt formák felé indult el. Ez az a darab, amelyet a Magyar Rádió megrendelt tőle a Zene Világnapjára. A Makuz nyitottabb formákhoz szokott zenészeinek ez nagy gondot okoz. Berzsenyit olvastat velük.

Gyuri rám néz, szemében mosollyal: „Megváltoztunk: most a rendet keressük és a formákat.” Az elmúlt öt év élményeire gondol.

„A hagyomány folytonosságát akarjuk továbbvinni. Ahhoz tenni a magunkét”, mondom én.

Gyuri a magyar nyelv izometrikus természetére utal: mindig tagolni igyekszik a mondatot. Elindul, majd egy ponton visszafogja magát. Ez egyben az emberi alkotás végességének metaforája is.

Azt válaszolom, hogy az én szabadverseimben ez a tagoló ösztön mindig működött, és nem is tekintettem soha valódi szabadversnek (versnek) azt, amelyikben nem nyilvánul meg ilyen prozódia.

Ellenben a prózavers (amely szintén prozódikus, bármennyire bonyolultan modulált is) továbbra is eleven, ható forma. Az álomé, a küszöb-állapotoké, a véglet-állapotoké. Sajátos lebegését semmilyen más forma nem tudja megvalósítani.

Látható, hogy az egész magyar költészet nagyobb zártság felé fordult az elmúlt évtizedben. A fiatalok is.

1995. február

 

A forma örök – A szinkrónia

Csurgay Árpád meséli, hogy a kvantumelmélet új – tízéves – felfedezése az, hogy a részecskék harmadik tulajdonsága a tömeg és az energia mellett a forma, az információ (a szógyök azonos!). A forma tehát örök, illetve egyidős a világegyetemmel.

A másik felfedezés: létezik a kozmoszban a távoli jelenségek egyidejűsége, például egymást egy időben kiegyenlítő mozgások, melyek „tudnak” egymásról. Vagyis az információ sebessége ilyen esetben végtelenül gyors, s nem fénysebességű.

Én teszem hozzá: Carl Gustav Jung hetven évvel ezelőtt pusztán pszichikai megfigyelések alapján nevezte meg a szinkróniát mint a dolgok nem-kauzális jellegű kapcsolatát.

A rész–egész-összefüggés is beigazolódott, mondja Csurgay: „egy vízcseppben a tenger”.

1995. március

 

Plutarkhosz a túlvilág-álomról – vita egy szenzualistával

Nemrég olvastam Plutarkhosz leírásában egy tetszhalott, Theszpesziosz beszámolóját rövid, de igen sok megrázó történésű túlvilági utazásáról. Utána pedig A Hold arca című írását a lélek alkotórészeiről és a halál stációiról.

Ezek a plutarkhoszi platonista látomások nekem egyre valósabbnak tetszenek. Egybehangzanak a keresztény és plótinoszi látomásokkal, Dante túlvilágélményével, Carl Gustav Jung álmával, amikor infarktusa után testét elhagyva a magasban lebegett, s eldőlt, hogy még vissza kell térnie.

Theszpesziosz leírása arról, amit zuhanása után érzett, amint ott feküdt a kőszikla tövében, egészen pontosan megfelel annak, amit én éltem át 1983. december 24-én, amikor az autóm hátsó lökhárítójához csapódó Lada majdnem levágta a lábaimat. Nagy fényességet láttam, felemelkedtem a magasba, mintegy a magasból láttam magamat félig az úton, félig a járdán fekve, s arra gondoltam, hogy most talán vége van az életemnek, holott még nem jött el az ideje, nem készültem fel, s ez egy ostoba korai halál volna. Aztán fokozatosan visszatértem a testembe, arcom a hideg téli földön feküdt, jajgattam, s arra gondoltam: ha túlélem is a balesetet, tolószékben fogok élni… De mégis, úgy is jobb lesz. Ez az élmény az egyik fő mozgatója lett a „Plótinosz-ciklusnak”.

Plutarkhosz ezt írja: „mihelyt lelkének gondolkozó része kiszakadt testéből, a rajta végbement változás következtében először úgy érezte magát, mint egy búvár, amikor a hajóról a mélybe ugrik. Azután úgy érezte, mintha egy kicsit felemelkednék, majd mintha teljes egészében megtelne lélegzettel, s egyszerre minden irányban körbetekintett, mivel lelke felnyílt, s olyan lett, mint egyetlen szem.” S ezután következik a túlvilági kirándulás. Theszpesziosz napokig volt tetszhalott, s csak eltemetése előtt tért magához.

Jung látomásai az infarktus után, hatvankilenc éves korában. Először: a visszatérés a túlvilág határáról, miután magasan a Föld felett lebegett, és visszaparancsolták. Még maradnia kell – pedig fáradt volt, elege volt. A második világháború csaknem megölte őt – a békés Svájcban. Annyira átélte, hogy majdnem belehalt. Aztán újabb látomásai a gyógyulás időszakában, amelyek a személyes krízis dimenzióját adták elkövetkező gondolataihoz, olvasmányaihoz. Azt mondja, ezután, vagyis hetvenéves korától kezdve írta meg legfontosabb könyveit!

Elmesélem ezeket a bámulatos hasonlóságokat egy szenzualista barátomnak – én nevezem őt magamban e filozófia követőjének. ő olvasta, legalábbis részben, azt a jó tíz évvel ezelőtti amerikai sikerkönyvet (Moody?), amely a „visszajöttek” élményeit gyűjti össze. E történetekre azonban neki az a magyarázata, hogy ilyenkor valami, valamilyen sokk történik az idegrendszerrel, s az ilyen képeket, látomásokat generál. A látomások hasonlósága csak az idegrendszereink hasonlóságát bizonyítja, mondja ő.

Vissza kellene térni a szintetikus látáshoz – így én –, vagyis vissza kell adni a primér emberi élmény hitelét.

De az egész technikai civilizáció ezen a kritikai analitikus módszeren alapszik, így ő.

No és ha az nem egyéb, mint tévút, anomália? Eszköz, ami az egyetlen üdvözítő céllá avanzsált?

1995. április

 

A „szépségről”

Elgondolom – mint annyiszor ébredés utáni merengésemben – egy novella (?) egyik, bekezdésnyi hosszúságú mondatát az egyik szereplőről. „Mintha” – ezzel a szóval kezdődik, és valamilyen lelki szépségről szól. (Már elfelejtettem – természetesen nem írtam le, és most délután van.)

Aztán eszembe jut, hogy manapság egy bonyolultan indázó, érzéki textúrájú mondatot a világ vagy az ember szépségéről nem lehet leírni – legfeljebb a magunk kedvére. Nem azért, mert nem volna igaz. S hiába, hogy nem volna közönségesen tolakodó ez a valami, amit szépségnek nevezek.

Azért nem lehet leírni, mert a korszellem nem viseli el. Nem divat. Ez a helyzet talán húsz év alatt bontakozott ki: ma szinte lehetetlen az emberi/isteni szépségről írni. Akár csak közvetve, gondosan kerülve ezt az amúgy is igen veszélyes szót. Csak arról a végletéről lehet, ahol a rútság és az erőszak már mintegy önmaga ellentétévé fordul. Legalábbis ennek van bevett esztétikája. Hol egy szabadon lélegző, nagy mester, aki az elmúlt húsz évben indult útjára? Ha van, ismerjük-e?

A posztmodernségnek nevezett kérges világban élünk itt Magyarországon, mindent tudni vélünk, semmiben nem hiszünk, és nem rendülünk meg semmitől, legfeljebb a tegnapinál jobb poén hozza izgalomba a vájtfülűeket.

Alexandriai ez a világ.

De ne felejtsük, hogy Plótinosz is Alexandriában élt.

Vagyis eljön az a pillanat, amikor az odaadás hangjának meg kell szólalnia a kérgesség évadán. Merni lezuhanni, ha kell.

Szükségem van a bátorságra, hogy létrehozzam ezt az „időszerűtlen” szonettciklust.

Olvasom a Tücsökzenét. Egyenetlen. A figura – a költői én – gyakran idegen, kisszerű. Szenzualizmusa gyermeteg. De: nagy csúcsokra jut. A trivialitás és a csúcsok talán csak együtt lehetnek igazak. S az egész: valóban opus. Egy verseskönyv végigírásának nagyszabású terve és elfojthatatlan energiája. Kiderül (Vers és valóság), hogy Szabó Lőrinc boldog volt, ha egy hét alatt meg tudott írni egyetlen szonettet! Műgonddal, nagy és kis struktúrákban, virtuóz formációkban töprengve mindarról, ami szinte nyers zaklatottságként tárul aztán elénk. Ennyi gonddal teremteni meg a spontaneitás illúzióját! Kiszámítható, hogy hány évig dolgozott ezen a könyvön, meg a másikon, a még nagyobbon, A huszonhatodik éven ez a látszólag újságírós könnyedséggel fogalmazó óriás.

Persze a korunk, a körülmények lehangolók. Sőt, apokaliptikusak. A Nyugat az új „információs forradalom” bűvöletében játszadozik, s arra költi temérdek pénzét. Ebben a „nagyságrendben”, ahogy mondani szokták, a vers esélyei ma szinte nevetségesek. Szívesen említem társaságban, hogy versen dolgozom. Így lehet elkerülni, hogy túlságosan komolyan vegyenek, és még több nemes feladatot aggassanak a vállamra „hasznos ügyekben”. És még így is alig jut időm írásra.

Berlinben nem tudnak megegyezni a gázemissziók korlátozásáról az ipar vezető nagyhatalmai… Lassan megfulladunk?

Rég nem volt ilyen mélyponton a nyugati gondolkodás.

A kérdés – ami az úgynevezett szépséget, a fényt, a mű szabad lélegzését illeti – ma is a régi. Másoljon-e a művészet, Zolával, Marinettivel? Hallgasson, Celannal és Pilinszkyvel? Vagy csak azért is merjen felszökkenni, legyenek világbirtokló ambíciói? Cervantesnek is iszonyú nehéz volt megírnia a Don Quijotét – s mikor? Ötvenhét éves korában… De mi gyönyörködünk nagyszabású jelenetein, hatalmasakat nevetünk – őrajta. ő akarta ezt így. Felhorgadni, porba zuhanni, és feltámadni a műben. Egy korszak végén.

1995. április

 

Újrakezdés

Húsz éve, hogy elkezdtem írni a Noah Webster-ciklust, tehát a vállalt és magaménak érzett verseket. 1974 előttről egy tucatot sem tartottam meg.

Húsz év: s ugyanott tartok. Ismét újrakezdés, és az irodalmi közeg idegensége.

Elvesztegettem volna annyi sok időt? Az nem lehet.

Ugyanott tartok, mint húsz éve – mégis egészen másutt, túl szörnyű tűzkeresztségeken, és már nem fitymálom le a világot hetyke, nyegle optimizmussal. Sok-sok kín után a hagyományt keresem.

A „lélek halhatatlanságáról” írom a Plótinosz-ciklust – mint Csokonai. Van-e, aki ezen nem nevet? Van-e, akit érdekel?

1995. május

 

Hideg, szürke láng

Ismét egy depressziós verskötet kerül a kezembe.

Nyelvtani – szintaktikai – feszültségteremtés, mégpedig elhagyásokkal és új, a grammatikai konvenciótól eltérő, de a köznyelvnek, a mélyebb nyelvérzéknek elfogadható szerkezetekkel.

Ez jó, nagy találmány. Szinte természetesen adódó lehetőség a magyar költészet mai helyzetében. Mégis, a nyelv hajlításának módja személyes.

De elsősorban a depresszió könyve. És a depressziója időnként modorossá, tetszelgővé vékonyul. Ami megengedhetetlen a szív méltóságával és a világ kozmikus gazdagságával szemben. A modorosság érzelmileg és nyelvileg ugyanabban a pillanatban következik be. Ilyen terjedelmű könyvet nem mozgathat ez a legstatikusabb élmény – legalább volnának szörnyű, apokaliptikus látomásai. De itt nincsenek feszültségek és hullámzások. Nem történik a lélek, hanem van, mindig ugyanúgy. Éppen ez a baja. A lepusztultság sötét kéje.

A magyar művészet gyakran depressziós. Keserű, kiúttalan. Ezt Clayton Eshleman mondta még 1986-ban, amikor a Budakeszi úti stúdióban végignézettem vele egy sor kiváló magyar filmet. Ritka, hogy felemelkedne a legyőzhetetlenné nagyított körülmények súlya alól. Ezt a lelki hajlamunkat erősítette fel 1956 magányos bukása. Következményei beláthatatlanul szétágazók s mindenütt jelen levők. Mégis, ez az önfeladás sprirituálisan igénytelen.

Lehet, hogy az a filmválogatás nem volt elég gazdag. De van valami ebben az általánosításban. Claytonnak volt joga ilyet mondani, hiszen az ő verseiben van pokoljárás, és vér. Olyan traumákat és sebeket idéz fel, nevez nevükön szinte kíméletlenül, amiket sok olvasó nem is tud elfogadni – a felemelkedés ezeken át vezet, ki az anyaméhből, a barlangi ember bontakozó tudatából, a mélytudat lidércnyomásaiból, a nemiség nehéz szembesüléseiből. Kínzó expresszionizmusával, barokk modernségével, ezotériájával valamilyen gazdagságot mutat fel.

A depresszió statikája: a szürke föld hideg, kietlen terméketlensége… érzékisége is mint a rögé. Én ettől el akarok szakadni. Innen el akarok rugaszkodni.

1995. június

 

„Jambikusság” és rím a magyar versben

Olyan újév, mint a mesében, a gyermekkor édenében. Szűzi porhó borítja a világot vastagon, havazott egész éjjel.

A lét: szüntelen, végtelen havazás, melyben a hópelyhek süllyednek-emelkednek, mind saját pályán. Mind más.

Ismét egy télünnep, amikor behúzódhatunk a lélek barlangjába.

Késő délelőtt bevetem magamat a könyvtárszobába, hogy a szonettekkel foglalkozhassam. Tovább kell írni, hogy kibontakozhasson a gondolat.

Sok a kétségem a forma miatt. Miközben érzem, hogyan inspirál írás közben a forma, a nehézségek ellenére is. Olvasom Kodály Zoltán most kiadott kéziratos jegyzeteit a jambikusságról és a rímről mint a magyar vers ellenségéről, a magyar nyelv megrontójáról. Vajon igaza van-e? Nagy baj volna…

Úgy érzem, hibázik. Nem veszi figyelembe, hogy a kultúrával együtt változik a nyelv is, miközben megőrzi, évezredeken át, alapvető törvényeit. Hogyan lehet ilyen dogmatikus egy ekkora szellem? Talán mert még fiatal volt akkor. A fiatal ember az egyszerű igazságokat keresi. Megnevezhető ellenségre van szüksége.

Hiszen a jambikusság ezerféle, és Ady óta szépen él együtt a szótagnyomatékkal. Tulajdonképpen Zrínyi óta, ahogy Gábor Ignác és Németh László kimutatta.

Egy nyelv, amelyik ilyen gazdag magánhangzókban, miért félne a rímeléstől? S a végrím hangsúlyosságát (amin én is gúnyolódtam a Százhét százszorszépben) könnyű csökkenteni, trocheussal, enjambement-nal. A jambikus vers mellett – nevezzük annak, holott alig az – szól már az is, hogy hangzóink mind lehetnek hosszúak vagy rövidek, szimplák vagy duplák.

Aztán Illyés, Weöres, Vas bevezették a „rossz rímeket”, olyanokat, amikért egy kezdőt ma is megdorgálnak a prozódia köztünk élő iskolamesterei. A költő az, aki hallással született, az iskolamester pedig az, aki megtanulja a hallást egy csinált tekintélytől, mert nem hisz a magáéban.

Kodály, akkor még, a maga nagyon radikális vélekedéseit általánosította. A végső szó ebben az ügyben mégis Kodály őszinte bámulata (később) Weöres és Illyés rímes versei iránt.

*

Az első tíz szonettet (nem a keletkezés, hanem a számozás szerinti tízet) odaadom néhány barátnak. Lássuk, hogyan állják a világ szemét.

Mezey Kati felhív: azt mondja, ezek a versek nem mutatnak olyan váltást vagy éppen törést, mint én képzelem. Folytatják az előző kötetem hangját – szerinte hitelesen ugyanaz a hang szól belőlük.

Folytassam tovább a szonetteket, mondja. Oldottak, nem csilingelnek.

Egyébként, mondja, most mindenki szonettet ír, még a „termékeny formaművészek” is, mégpedig csingilingit. Ez nem bájol el különösebben.

Az új divat a neokonzervativizmus, teszi hozzá. No – ezt is megértük…

1996. január 1.

 

Szügyből írni – a teremtő Erósz

Magyar Szemle-est a Műcsarnokban, Szalay Lajosról.

Supka Magdolna ezt mondja többek között: „Szalay mindig szügyből rajzolt. Mindig tele volt szexuális energiával olyankor. Pedig a legszemérmesebb ember volt.”

Ez a sokat emlegetett, sokszor lejáratott lorcai duende, gondolom.

Az Énekek énekét Szalay már jóval hatvanöt fölött rajzolta meg.

A szügy azért találó, illő kifejezés itt, mert Szalay imádta a lovakat. „Árva gyerek volt, a lovak, az istálló adott csak neki meleget. Árva volt, azért tudott barátkozni…”

No meg vitatkozni. l973-ban Hamzáéknál New Jerseyben ebéden: Szalay és Bakucz József. Szalay tűzijátékot rendezett, Bakucz hallgatott, aztán mikor eljött az ideje, akkor robbantotta finoman ezotériája bombáját. Két rendkívüli ember, akiknek emigránsként nem jutott ki a megérdemelt közeg. Mert közeg a lázadónak, a különcnek is kell…

Szügyből festeni, szügyből írni. A dolgok megint összevágnak, s arra ocsúdunk, hogy már rég egy átláthatatlan konstelláció erőterében éltünk öntudatlanul.

1988-ban találkoztam (ismét, kamaszkorom után először) Plótinosz írásaival. A legnagyobb szellemi élményem hosszú idő óta.

Aztán újra olvasni kezdtem 1994–95-ben James Hillman gazdag szövevényű könyvét, a The Myth of Analysist, amelynek első fele az Ámor/Erósz és Psziché történetét bontja ki száz oldalon.

Erósz a kreatív, aktív erő a lélekben. Célba veszi Pszichét – a pszichét –, s kettejük szerelméből és harcából formálódik ki az érettebb lélek. Ez a viszony a valóságban, a művészet Dante–Beatrice-viszonyainak s a misztikusok istenkeresésének kivételével, mindig két ember „erotikus” kapcsolódásában játszódik le, amely nem okvetlenül jár szexuális kapcsolattal s beteljesüléssel.

S íme egy ponton, amikor már ki tudja, hányadszor olvasom a Hillman-szöveget, s mindig csak egy kicsivel tovább, mert mindig új arcát mutatja, mint egy vers, itt is Plótinoszra találok. Mert Hillman is őt idézi, aki az erotikus vágyban és szerelemben a felfelé, az Egy felé törekvés szépségét látja megnyilvánulni (Enneádok, VI. 9.).

A „szügy”, Erósz, a duende s a plótinoszi gyönyörfogalom így találkozik.

De Hillman hozzáteszi: a psziché s a szerelem nem Aphrodité, hanem Perszephoné jegyében áll. Vagyis az Erósz égette psziché a halál misztériumát, Perszephoné alvilági lakozását érti meg s éli át, fogadja el. Azt is. Így gazdagodik a lélek.

Hillman idézi Szókratészt egy helyütt: „Nem volt életemnek olyan pillanata, amikor ne lettem volna szerelmes.”

Valakibe, valamibe. Istenbe. De ahhoz Erósz jelen kell legyen. Az erotikát tilos lezülleszteni.

Szókratész, Szalay Lajos (Supka Magdolna mélylélektani tolmácsolásában).

1996. március

 

Pokolra menni – a 13. szonett

Nem tudsz veszíteni, mondta nekem az éjfekete kígyóistennő, nem tudod elviselni a vereséget.

S valóban, noha sokszor és sokat veszítettem már, veszteségeimet elfelejtettem, letagadtam magam előtt is – még büszke is voltam rá, hogy mindig csak előre nézek.

Pedig elsirattam Apámat, zokogás rázott, de aztán már ritkán gondoltam Reá, és még máig nem mertem elővenni az ő emlékiratát, melyben, úgy sejtem, életét kudarcnak állította be, s reám is át akarta – akaratlanul? – hárítani annak terhét.

Pedig addig nem végeztem el életem feladatát, amíg az emlékiratot el nem olvasom, majd aztán meg nem emésztem.

Méghozzá: mint vereséget, amely természetes, s azért olyan, mint a győzelem: nem számít.

Ahogyan Don Juan Matus mondja (Castaneda).

*

Most indult bennem újra a szonettciklus. Hirtelen rádöbbentem, hogy miért nem tudok továbblépni. Azért, mert nem szállok benne le az alvilágba. Vereséggel, kudarccal, halálélménnyel szembe kell most nézni, ki kell őket írni, mert igenis itt vannak bennem, csak ki akarom kerülni őket.

Az előző monológ az, amitől fölfakadt bennem ismét az írás forrása.

A süllyedés volt ugyan eddig is az egyik fő téma, de inkább mint zuhanásélmény. Nem időztem el eddig a süllyedtség, a letargia, az apátia állapotainál a szonettciklusban, a vereségtudatnál s a vele kapcsolatos személyes sebeknél.

Tavaly túlságosan elvitte, felröpítette a „szerelem”-téma az első ciklust, s ennek kiírása után elakadtam.

Persze nincs „késő”: szerkezetileg, dinamikailag sem, hiszen nem tizennégy szonettet tervezek, hanem „akármennyit”, vagyis a ciklus addig írja majd magát, amíg nem merülnek ki a Plótinosz-konstelláció érzelmi, képzeleti és intellektuális energiái. Ilyen értelemben is nyitott mű, nemcsak belső formai nyitottsága és az ide-oda gomolygó, el-eltűnő témák miatt.

De valahányszor gyakorlati kényszerek miatt abbahagyom a ciklus írását, csak nagy lelki rákészüléssel és bénító kétségbeesés után tudom újrakezdeni. A mindennapi küszködés, a banalitás ezerrétegnyi pora rakódik a gomolygó, mélyben vonuló érzelmekre – maga a pokol pora, plótinoszi értelemben, mert ez a pokol egyik fő neme.

Amikor beszámolok Szabados Gyurinak az alászállásomról, egyetértően mondja: „Csupa kék és fehér színben játszott eddig ez a ciklus.” De azért volt benne vörös is, teszem hozzá én.

Nem merünk a sebeinkhez nyúlni – bizonyos mértékig ez a lelki egészség jele –, nem merünk rájuk nézni. Pedig aki teljesen épnek hazudja magát, az kiszikkad, és elveszti lelki energiáit. A pszichében – s a kozmoszban – minden arányok, mérték kérdése.

1996. augusztus

 

Racionalizmus, linearitás, nyalábok

A 18–19. századi racionális világmagyarázatok – melyekből az következne, hogy a világban a dolgok kuszán kerülnek egymás mellé, esetlegesen, mint saját lineáris láncaikat követő sorok, amelyeket csak az önkényesen választott pillanat metszete láttat együtt – nyilvánvalóan alkalmatlanok céljuk betöltésére. Nem tudják elfogadni a mégsem oly véletlen eseménynyalábokat, horizontálisan összefüggő, egymásra ható szekvenciákat, a szinkróniát.

A napok nem egyformák. Vannak rossz napok – hamar felismerem őket – és jó napok. Vannak napok, amikor nem szabad új tevékenységbe fogni, új kapcsolatokba lépni, mert balul indulnak el, és egész sorsuk ezt a rossz konstellációt fogja magán viselni. Vannak telefonos napok, amikor tízen hívnak fel egyetlen délután, egész estém beszélgetések hosszú füzére lesz. Vannak napjai a szerelemnek, a barátságnak, a gyásznak. Máskor meg minden sikerül, amibe aznap fogunk bele. Vannak pénzes napok – és pénztelenek.

Erre konvencionálisan vett racionális magyarázat nincsen. A praktikus, „logikus” észember azt mondja erre: marhaság. És elcsúszik egy dinnyehéjon, ő, aki mindig éberen figyeli a lába előtt a kövezetet.

Vannak napok, amikor minden könyv jó helyen nyílik ki. Ma például itt: „Minden részecske és minden erő hat az összes többire. Nincsenek elkülönült erők és dolgok a természetben, csupán egymásra ható történések sorozatai különféle jellegzetességekkel.” Majd, most már továbbkövetve a nyomot: „következetes rendet észlelünk a kozmológia szerkezeteiben és állandóiban, valamint a fizika és kémia folyamataiban, hogy ne is beszéljünk a biológia és az ökológia által felfedezett, szinte a csodával határos módon koordinált rendszerekről. Ha a tudomány meg akar felelni a tényeknek, akkor – a széttartás (a divergencia) dinamikája mellett – le kell írnia az összetartás (a konvergencia) dinamikáját is.” (László Ervin: Kozmikus kapcsolatok, 152. és 157. oldal.)

1994. november

 

Építkezési elvek a szonettekben

A térbeliség: a linearitás kerülése, részben az elemek ismétlésével, részben feltördeléssel, egy versen belül is. Ez egészen más, mint a Tandori-szonett, sőt a Szabó Lőrinc-szonett.

A ciklus szó szerint értendő: ciklikusság. Gomolygás, keresztül-kasul cikázó fények, Ariadné-fonál.

Domináns elemek ismétlése: emelkedés és süllyedés, mozgólépcső, magasabb síkra robbanás egy átszakadó élményben, hirtelen zuhanások, kígyóasszony, váratlan kegyelmi pillanatok.

A narráció folytonos megtörése egy versben, de a ciklusban is. Hirtelen váltások, visszakapcsolások.

A lélek körpályái, ez is domináns elem. Eshleman füzete, japán költő-festők, Hillman és annyi minden más „üzenet”.

A hang – ez is domináns elem. Amelyik mindig másvalakiből – másból? – szólal.

1996. ősz

 

Utazás és visszatérés

„Azt gondolhatnánk, hogy van biztos út. De az a halál útja lenne.” Ezt Carl Gustav Jung írja valahol. Nincsen egyenes pálya. Aki tudja, milyen utat akar végigjárni a következő húsz évben, lelki halott.

Egy pillanatra meg kell állnom, és feltennem a kérdést magamnak: és mi van akkor, mit jelent az, ha politikusi működésemet 1988–96 között nem egyébnek fogom fel, pszichikai szempontból, az életúton, mint kirándulást, mint menekülést egy belső krízis kérdései elől, az élet beköszöntő középső fázisának fenyegetően felsejlő kérdései elől?

Ha így volna, ha a cselekvés színpadára lépés egy válság elől adott kiutat, az nem vesz el a politikai tevékenységem önértékéből. Maga a kérdésfeltevés is egy költőé és tudósé, aki előtt zárva voltak a cselekvés útjai – még a szakmai pályán is. Ennyire eltorzította a teljes emberi életről alkotott képünket a bezártság állapota. Ha kinyílik a kapu, és kilépünk rajta, azt hisszük, hogy az menekülés. Holott csak emberi jussunkat vesszük birtokba.

Ha terápiát hozott a politikai szerep lehetősége, éppen ezért, a mi kóros társadalmi helyzetünkből következően tehette. Szükséges korrekció volt, az utolsó pillanatban, a normalitás irányába. Mindünk számára. Látványos külső nehézségei és – mindennek ellenére – valódi sikerei tényleg gyógyulást jelentettek. Ezért sem helyes menekülésről beszélni. Menekülés – tiszta célok, teljesebb élet felé? De a változás, fokozatossága ellenére is, drámai volt. És miközben az utazás népmesei próbáin átesett az ember, ahhoz is erőt gyűjt, hogy utána már másképp térhessen vissza a belső próbákhoz.

Ezek sem kicsik, és az a veszélyük, hogy látszólag elkerülhetők. Meg kell keresnünk belső ellenállásainkat, mert ott vannak az érzékeny pontok, s onnan nyerhetünk energiákat – mondja Clayton Eshleman a művész útkereséséről. A belső dráma is folyt közben a mélyben, s be-berobbant a tudatomba hirtelen.

S ott találtam magam váratlanul az Isten-kérdésnél, az Isten-élmény megélt elfogadásánál, a Krisztus-élménynél. Ahogy Jung ötvenévesen Afrikában az otthon hagyott problémákról álmodott, úgy szembesültem Jeruzsálemben egy éjszaka a Jézus-áldozat felemelő fájdalmával. Ahogy azt megírtam a Dávid Katalin Emlékkönyvben.

Ez a belső folyamat 1988-ban kezdődött: amikor a válságom személyesnek tűnt, és ennek során kezembe került az új magyar Plótinosz-könyv, amely elmélyítette misztikus élményeimet.

S ahogy most az események és a keserű tapasztalatok egyre távolabb sodornak el a politikától, egyre beljebb kerülök abba a világba, amelytől féltem. De most már keresem: és tudom, hogy verseket kell írnom és esszéket, ez az én első kötelességem. És ebből kell erőt – és gondolatokat – merítenem ahhoz, hogy közéleti szereplésemnek ne tulajdonítsak túlzott jelentőséget, s amennyiben folytatom, csak megújult szellemi alappal tegyem.

1996. december

 

Táncban a sötéttel

Ma átadtam a szonetteket Mátis Líviának. A tizennégyes, tematikailag folyamatos ciklus címe most: Táncban a sötéttel. A többit különválasztottam. Az elmúlt húsz napot, kisebb kihagyásokkal, a szonettek „véglegesítésére” szántam. Sok mindent megoldottam, de hiába: ennyi idő nem elég. Marad elegendő vázlat, félig befejezett munka a következő menetnek, a folytatásnak. Majd amikor megérik hozzá az idő. A könyvet le akarom – le lehet – zárni. Folytatható.

Verset írni csak a hallgatás és a más irányú aktivitás szüneteivel lehet. Ez nem olyan, mint a regényírás (ahogyan a regényírást képzelem). A dolgok belül kell megérjenek – s ezt kívülről, tudatosan lehet segíteni olvasmányokkal, a gondolkodás irányításával, életrenddel, de a tempót végső soron a lélek szabja meg.

A múlt hét közepén mélypontra jutottam, amikor egyes közhelyszerű részek átírásával küszködtem. Úgy éreztem, az egész szonettsorozat elhibázott, korszerűtlen gondolaton alapul. Szövege túl áttetsző. Aztán rájöttem: én áttetszőnek kell lássam, de éppen eléggé ezoterikusnak érzik eddigi olvasói.

Amikor benne élek ebben az „ezoterikus” világban, nekem áttetsző.

1997. március

Részlet a Kortárs Kiadónál Kentaur-szárnyak címmel megjelenő esszékötetből.

 

vissza