Föníciai írástudó

És akkor hátravolt a háza még.
Az ablakból a kék-zöld cédrusok.
A két hajó egymás falára ring,
ha az öbölre esti szél zuhog.

Majd elindulnak Karthágó felé,
majd fehér éllel vág a kelta part,
a hajósok mind vért öklendenek,
de a vitorla majd végig kitart.

Csak bíborért, csak mérges fűszerért,
csak üvegért, csak tompa mámorért,
csak Astarte kis fémszobraiért
és semmi-mellű ibér lányokért.

Mi vonzza őket mégis vízre el?
A hullámtest mint végső oltalom?
Szabadnak gondolt, nyers formáival
a véges árucsere-forgalom?

Byblos nem tudja, hová lett az ég.
És éjjelente perzsák siklanak.
Mint fönn felejtett szarkofágfedél,
a városra a múltja rászakad,

két követ ásnak az udvarban el,
rajtuk az ugariti alfabét.
A vitorlák sehol sem látszanak.
És akkor hátravolt a háza még.

 

Föníciai hajósok

És mennek, elvakultan, messzire.
Egynek holmija van, másnak hite.
Ó, termékenység istennője, te!
Nem kérded őket, van-e folytatás.
A bíbor szájak étvágya oda.
Mállik, párállik minden birtokuk.
A kőtáblák elásva, régen, otthon.
Baál mennykőcsapása síkot ér.
Nem válaszol az egynemű anyag.
Az alfabéta nem jó semmire.
Fönícia halott, mert nincs hite.
A kőben két oroszlántest szorong.
Szűrt fény esőz az üres városon.
Palló, lajtorja sehol, csak az árnyék.
Az anyag tövén átfordult idő.
Byblos a halott szolgák városa.
Ég és föld közt rettentő szarkofág.
Az idő majd évekre hullik el,
mint szolgákra a szolgaság.
S ők mennek, elvakultan, messzire.
Astarte hitével, vagy nélküle.
Ó, örök hátizsák! Az örök hátizsák!
Hiába kérded, mi a folytatás.
Fölring a part, s egy délibáb vele.
S a partnak nincs vitorlamestere.