Kortárs

 

Csokits János

Római nők a hatalom vonzáskörében

A KÖZTÁRSASÁG VÉGÉN ÉS A CSÁSZÁRKOR ELEJÉN

1.

A római köztársaság utolsó és a császárság első évszázada a birodalom történetének legjobban dokumentált korszaka. Különösen a rendszerváltást megelőző és követő évtizedekről maradtak fenn a kor politikai főszereplőit életnagyságban elénk állító művek, amelyek néhol a mellékszereplők és statiszták sorsának egy-egy epizódját is jól megvilágítják. Az utóbbiak közé sorolandók a női sorsok, kivétel nélkül.

Mint minden patriarchális társadalomban, a közéletet a római köztársaságban is férfiak irányították: az asszonyok helyét a hagyomány a családi otthonban jelölte ki. Feladatuk gyermekek szülése, gondos felnevelése és a ház körüli teendők ellátása, illetve irányítása volt. A köztársaság első századaiban a római nő soha egy percre sem felejthette, hogy polgártársai szemében bölcsőtől a koporsóig férfiaknak: az apának, fivérnek vagy férjnek alárendelt személy marad. Amikor az apa, a családfő férjhez adta, a házassági szertartással a felette gyakorolt abszolút hatalmat átadta a férjnek, vagyis az asszony jogilag férjének leánya lett. A római jog ezt cum manu, „kézzel” kötött házasságnak nevezte. A leányok rendszerint serdülőkorban, tizenkét-tizennégy évesen kerültek főkötő alá. „Szerelmi házasság” gyakorlatilag nem létezett: a házastársak csak a házasságkötés után szerethettek egymásba. Nem véletlen, hogy a római történetírók kuriózumképpen emlegették a boldog házasságokat. Ilyen volt Julius Caesar leányának, a politikai megfontolásokból tizenhét éves korában férjhez adott Juliának és a nála harminc évvel idősebb Pompeius Magnusnak a szerelme.

A római jog olyan helyzetet is ismert, amelyben a házasulandó nő már önjogú volt, ugyanis meghalt az apja, és ezáltal kikerült az atyai hatalom alól, de házasságkötéskor nem került a férj hatalma alá. Ez volt a sine manu, a „kéz nélküli” házasság. Ha még élt az apa, akkor az aszszony továbbra is annak fennhatósága alá tartozott. Érdekes részlet, hogy mivel férjének szült gyerekei önműködően annak hatalma alá kerültek, soha nem örökölhetett utánuk, sem azok őutána. A császárkorban ez a suta jogi helyzet fokozatosan megszűnt. A sine manu házasság a Kr. e. második században vált népszerűvé Rómában, olyannyira, hogy a császárkor kezdetén a cum manu házasságok már ritkaságszámba mentek.

Közbevetőleg meg kell említeni, hogy a manus (kéz) Rómában egyebek között a hatalom jelképe is volt. Jól illusztrálja ezt Vespasianus császár életének egyik epizódja. Fiatal korában, Caligula császárságának idején egy alkalommal egy kóbor kutya surrant be római házába, és egy emberi kezet ejtett az ebédlőasztal alá. Biográfusa, Suetonius az esetet azok között a jósjelek között sorolja fel, amelyek a kor babonás hiedelmei szerint hatalmat jövendöltek neki. Ha nem ismernénk a kéz jelképes jelentését, az esetnek számunkra semmi értelme sem lenne. Bár figyelemre méltó az is, hogy Rómában az első század közepén a kutyák emberi testrészeket kaphattak fel az utcán. Vespasianus valószínűleg az Esquilina városkapu környékén lakott: annak közvetlen szomszédságában, a városfalon kívül az egy személyben ítélet-végrehajtó és halottégető carnifexek elítélt bűnözőket és rabszolgákat kínoztak meg, végeztek ki és hamvasztottak el a városi szeméttelepen.

A római nő társadalmi helyzetének, mondhatnók, hátrányos megkülönböztetésének egyik sajátossága volt még a névhasználat: a kereszténység bevezetéséig (ugyanis amíg államvallásá nem vált) nőnek nem volt személyneve, mint a mi keresztnevünk. A római arisztokrata férfi általában három nevet viselt, mint pl. Gaius Julius Caesar. Gaius a személynév, Julius a nemzetség neve, Caesar a családi név. Noha az utókor hagyományosan mint Julius Caesart emlegeti, ő maga Gaius Caesarnak nevezte magát, nemzetségi nevét csak hivatalból használta. Ahol a nemzetségnek több ága volt, ott ezt kettős, esetleg hármas családi névvel jelölték, ami a gyakori örökbefogadások miatt is szükségessé vált. Az apa családi nevét csak a legidősebb fiú örökölte, a fiatalabbaknak más nevet kellett felvenniük. Minthogy női személynév nem létezett, a lányok a család nemzetségi nevének nőnemű alakját viselték, Julius Caesar leányát például Juliának, Marcus Tullius Ciceróét Tulliának hívták. Férjhez menésük után is ez maradt az egyetlen nevük. Ha több lány volt a családban, születésük sorrendjében megszámozták őket: a második Secunda, a harmadik Tertia stb. volt. A császárság korában ezen a téren is változások történtek: gyakoribbá váltak a kettős női nevek, pl. Livia Drusilla vagy Julia Agrippina. A császári családban, ahol a leányt ugyanúgy hívták, mint az anyját, az idősebb és ifjabb, pl. Agrippina maior és Agrippina minor nevet használták.

Római krónikák, biográfiák és történelemkönyvek olvasásánál nagyon oda kell figyelnünk a nevek változására. Augustus császár, Julius Caesar nővérének, Juliának az unokája csak anyai ágon volt patrícius; apja, Gaius Octavius a lovagrendhez tartozott. Senki sem számított nemesnek, akinek valamelyik apai őse vagy ő maga nem viselt consulságot. Amikor Caesar végrendeletileg örökbe fogadta nővére unokáját: Octaviusnak ettől kezdve joga volt a Gaius Julius Caesar Octavianus név viselésére, de ő, nem lévén büszke apai származására, szívesebben használta a G. Julius Caesar nevet. Később, miután a polgárháborúban utolsó vetélytársát, Antoniust is legyőzte, és abszolút hatalmat gyakorolt az egész birodalom felett, a szenátus Kr. e. 27-ben az Augustus címmel ruházta fel, innen a Caesar Augustus elnevezés. Az ősi augustus jelző jelentése kb. magasztos, fenséges. Augustust halála után a szenátus istenséggé léptette elő. A római nők helyzetének visszásságára jó példa: Augustus csak úgy volt képes halála után özvegyének megfelelő nevet és rangot biztosítani, hogy végrendeletében örökbe fogadta, és feljogosította az Augusta név és cím használatára. Így lett Livia Drusillából Julia Augusta, a Julius nemzetség, a gens Julia tagja, sőt Augustus istenségére való tekintettel divi Augusti filia: az isteni Augustus leánya!

Az egyik legtekintélyesebb ókori római jogász, Ulpianus, a második század végén így határozta meg a nők közjogi státusát: „A nők ki vannak zárva minden polgári és közéleti funkcióból. Nem lehetnek bírák, se esküdtek, nem viselhetnek állami hivatalt, nem képviselhetnek senkit bíróság előtt, nem vállalhatnak semmiféle hivatalos képviseletet.” Idetartozik még, hogy nők nem vehettek részt sem diadalmenetben, sem választásokon: nem volt szavazati joguk. Emiatt némelyek még római állampolgárságukat is kétségbe vonták. Ez azonban túlzás. A hagyomány szerint amikor az államalapító Romulus befogadta Rómába a szabin nőket, állítólag a következő jogi formulával határozta meg státusukat: civitas sine suffragio, „szavazat nélküli állampolgárság”.

A korai századokban még a nők helyzetének javítására tett kísérletek sem voltak lehetségesek kollektív zendülések nélkül. Oppius néptribunus kezdeményezésére Kr. e. 215-ben egy népgyűlés megszavazta a fényűző női ruházkodást korlátozó törvényt, a lex Oppiát. Két évtizeddel később a nők tüntetéseket rendeztek Rómában a törvény ellen, amelyet csak hosszas viták után hatálytalanítottak, noha az egyik consul, a köztiszteletben álló idősebb Cato a leghevesebben ellenezte visszavonását. Cato mindig is ellene volt a nők felszabadításának. Plinius1 két és fél évszázaddal Cato után írta: „Fennmaradtak az idősebb Cato egyik beszédének részletei (Kr. e. 187), melyben ellenezte, hogy vidéken nőknek is szobrokat emeljenek, de még azt sem tudta megakadályozni, hogy ez magában Rómában megtörténjék. Most is látható még Corneliának, az idősebb Scipio Africanus leányának és a Gracchusok anyjának az ülő szobra, mely eredetileg Metellus oszlopcsarnokában állt, jelenleg (77) Octavia épületében tartják.” (A szobrot Kr. e. 100 körül emelték.) Aligha véletlen, hogy a római köztársaság évszázadaiból csak egyetlen ismert nő szobra maradt fenn, és hogy nem vertek pénzt női személyiségek portréjával. A kivétel Antonius, a triumvir második felesége, Fulvia. ő a Caesar meggyilkolása utáni polgárháborúban, Kr. e. 42 körül saját képmásával veretett ezüst quinariusokat Antoniusnak. (A római pénznemekről bővebben alább.) Fulvia ezeken az érméken mint Victoria, a győzelem istennője látható, a nevét azonban nem merte a pénzre tétetni. Fulviáról még lesz szó.

Valódi változást a nők helyzetében a monarchia hozott: a mindenkori császár anyja, felesége vagy szeretője jellemével, példájával, fellépésével hatott, jól vagy rosszul, az uralkodó rétegekre és a köznépre. A nők státusának fokozatos javulása azonban viszonylagos, helyzetüket semmi sem illusztrálja olyan ékesen, mint a tény, hogy római nőről egyetlen biográfia sem maradt fenn, nyilván, mert ilyet egyet sem írtak. Az ókori történelmi művek és életrajzok a császárkorban is csak híres vagy hírhedt férfiak életének epizódjaiként vagy a megnevezett hölgyek botrányos viselkedése miatt melegítettek fel róluk évszázados pletykákat. Dicséretben csupán a kortársaik közül erkölcsileg kimagasló konzervatív asszonyok részesültek. Maga a muliebris, a „női”, „asszonyi” jelző is úgyszólván kizárólag pejoratív összetételekben fordul elő Livius, Velleius Paterculus, Tacitus és más történetírók műveiben: dicsérő, méltató értelemben nem használták.

2.

A Kr. e. első század elején kezdődő és ötven éven át újra meg újra fellángoló polgárháborúk meglazították a köztársaság hagyományosan merev társadalmi rendjét, végveszélybe hozták alkotmányát, és egész sor rendkívüli egyéniséget, demagógot, kalandort, népvezért, köztük több politikai és katonai lángelmét vetettek a felszínre. Többségükben olyanokat, akik békeidőben, normális viszonyok között soha nem érvényesülhettek volna, de minden skrupulustól mentes természetük és könyörtelenséggel párosuló szónoki vagy szervezőképességük megkönnyítette számukra a manipulálást a hatalom nyersanyagával: az egyszerű emberek hiszékenységével és félelmeivel.

A legnevesebbek, Pompeius, Caesar, Antonius és Octavius, a későbbi Augustus császár mellett egész sor kevésbé tehetséges, illetve szerencsés katonapolitikus tűnt fel. Sertorius, a történelem egyik leghíresebb fél szemű hadvezére gerilláival Róma hispaniai tartományaiban egy évtizeden át sakkban tartotta az ellene kivezényelt tábornokokat; Catilina, az elszegényedett patrícius pedig sikertelen összeesküvést szőtt a köztársaság ellen, hogy hatalomhoz és a hatalom által újból vagyonhoz jusson. Mögöttük a politikai percemberkék csoportjában e történelmi kor néhány valóban érdekes statisztáját ismerhetjük meg: mind szerencselovag. A két legerőszakosabb: Clodius Pulcher, patrícius demagóg és bandavezér, fegyvereseivel éveken át rettegésben tartotta politikai ellenfeleit, és ellenlábasa, Annius Milo, aki végül egy utcai csetepaté során bandájával megölette a sebesült Clodiust. Milóval néhány évre rá Caesar légiósai végeztek, amikor a polgárháború vége felé megpróbálta őket zendülésre bírni istenített hadvezérük ellen. ő egyebek között arról is nevezetes, hogy hetvenmillió sestertiusos adósságot hagyott az utókorra. Vele egy időben, hasonló körülmények között és hasonló okokból ölték meg Caesar katonái Milo társát, Caelius Rufust, a kor egyik legtehetségesebb politikai törtetőjét (Catullus vetélytársát Lesbia, alias Clodia szeszélyesen osztogatott kegyeiért). Egy másik ifjú titánt, Scribonius Curiót, a kiváló szónokot és köpönyegforgató politikust Caesar, mint annyi más gátlástalan és pénzéhes ellenfelét, egyszerűen megvásárolta: a galliai hadizsákmányból állítólag tízmillió sestertiust fizetett neki, hogy törleszthesse adósságait, és a szenátusban attól kezdve az ő érdekeit képviselje a konzervatív arisztokraták érdekközösségével szemben. Cicero egyik levelében perdita juventusnak, elveszett ifjúságnak nevezi ezt a kört, amelynek Sallustius Crispus, a későbbi moralista történetíró is tagja volt. Aulus Gellius az Attikai éjszakák című anekdota- és szöveggyűjteményében idézi Terentius Varro kétszázötven éves pletykáját: Milo egy alkalommal rajtakapta feleségét Sallustiusszal. A csábítót ott helyben megkorbácsoltatta rabszolgáival, és csak váltságdíj ellenében engedte szabadon. (Akkoriban még joga volt ilyesmihez a felszarvazott férjnek.) A tilosba tévedt hölgyet nem érte bántódás, a legtöbb férj ilyenkor válással tett pontot a kínos ügy végére.

E kor botránykrónikáinak tanúsága szerint a társadalmi bomlás nem korlátozódott egyik vagy másik nemre. Az arisztokrácia és a lovagrend köreiben mindenesetre a nők olyan mértékű személyes, szexuális és gazdasági felszabadulását tapasztaljuk, amelyhez hasonlóval az elmúlt másfél évezred folyamán csak a huszadik század második felében találkozunk Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A sine manu házasságok a magánéletben lehetővé tették a női egyenlőség részleges megvalósítását, és a nők korlátozott felszabadulása a legfelső társadalmi szinten magával hozta a szabadosságot. A züllés panteonjában díszhelyre kerülne Sulla, a Dictator lánya, a párhuzamos szerelmi viszonyairól nevezetes Cornelia Fausta. Ágyastársainak kiválasztásában a társadalmi szint nem volt szempont, divatos kifejezéssel élve úgy is mondhatjuk, hogy szexuális gyakorlatában nem volt elitista.

Sallustius Catilina háborúja című művének egy másik patrícius hölgyről, Semproniáról szóló fejezetében részletes diagnózist hagyott ránk e szociális kór általa megfigyelt tüneteiről. Megemlíti Sempronia férfias bátorságra valló tetteit, szépségét, irodalmi műveltségét, azután így folytatja: „Citerázni és táncolni ékesebben tudott, mint ahogy tisztességes nőhöz illik, és a bujaság sok más kelepcéjét ismerte. Mindig minden kedvesebb volt neki a tisztességnél és a szeméremnél. Pénzét vagy hírét kímélte-e kevésbé, nem könnyű eldönteni. Olyan érzékiség lobogott benne, hogy gyakrabban kezdett ki ő férfiakkal, mint azok ővele. Sokszor megszegte adott szavát, esküvel letagadta adósságát, cinkos volt gyilkosságokban, fényűzése és elszegényedése vesztébe kergette.”2

A fényes galéria dísze, Clodia korának nem éppen diszkrét úri szajhái közül is kitűnt feslett életével. Catullus költészete Lesbia néven állított ki neki útlevelet a halhatatlanságba. Az ősi Claudius nemzetség nevét öccse, Publius, akiről már volt szó, ejtette és írta először népiesen Clodiusnak, hogy ezzel is megnyerje a római plebs rokonszenvét. Clodia is csak így használta a nevet. Vérmérsékletével, jellemével fivére is, ő is a gőgös, arrogáns és erőszakos Claudius ősökre ütött. Mindketten túltettek hírhedt őseiken. Clodiáról azt rebesgették Rómában, hogy megmérgeztette férjét, Metellus Celer consult, aki viszonylag fiatalon és váratlanul halt meg, és hogy saját öccsével vérfertőző viszonyt folytatott. „Rebesgették” – nem elég pontos: az utcákon gúnydalokat énekeltek a testvérpár viszonyáról, és Cicero egy, a Forumon tartott perben nyilvánosan kipellengérezte a hölgy viselt dolgait. Clodia politikai és személyes okokból bepereltette egyik volt szeretőjét, Caelius Rufust, Catullus barátját és riválisát, akivel már találkoztunk. Caelius egyik védője Cicero volt, a másik Crassus, korának leggazdagabb arisztokratája. Cicero hosszú védőbeszédében egyebek között ilyen kifejezésekkel feketítette be Clodiát a bírák és a per közönsége előtt: „arcátlanul vakmerő, kicsapongó özvegy, mértéktelenül tékozló, úgy él, mint egy kéjsóvár ringyó (…) bárkinek odaadja magát, mindig van legalább egy nyilvánosan számon tartott szeretője, kertjei vannak [a Tiberis folyó partján: odajárt fürödni a római aranyifjúság], városi háza van [palota volt a Palatinus-dombon], villája Baiae-ban [a divatos nápolyi öbölben], ahova minden kéjenc szabadon beléphet, fiatalembereket tart ki, és lát el zsebpénzzel.” Az érett szépség a per idején, Kr. e. 58-ban negyven körül járt, születési éve nem ismeretes.

A perben maga a vádlott, Caelius is felszólalt: Clodiát egyetlen gyilkos metaforával, a quadrantaria Clytaemestra (filléres Klütaimnésztra), vagyis az olcsón kapható férjgyilkos kifejezéssel teljesen nevetségessé tette. Rómában köztudomású volt, hogy Clodia egyik szeretője, egy bizonyos Vettius ezüst denariusok helyett egy zacskó vörösréz quadranst3 küldött neki, ezzel jelezve, mennyit ér. Egy másik fiatalember rálicitált egy illatszeres fiolával, amelyben Clodia egy nem éppen illatos anyagot talált: ez volt róla az adományozó véleménye. Caelius védőbeszédében a megfelelő pillanatban tógája alól előhúzott egy ilyen fiolát, és megkérdezte: Vajon mi volt benne? A perről még sokáig beszéltek Rómában: két évszázaddal az események után Quintilianus rétor, az ékesszólás művészetének tanára megdorgálta a régen elporladt Caeliust ezért a tekintélyes férfiúhoz nem illő gesztusért.

Clodia nem vágta zsebre a zacskó aprópénzt, és a sértést korának az arisztokrácia köreiben kedvelt büntetésével bosszulta meg: két embere elkapta és hátulról megerőszakolta Vettiust. A büntetésnek ezt az anális változatát pedicatiónak nevezték, az orális változat irrumatio volt. Amikor például Catullus (XVI. költeményében) kétszer is pedicatióval és irrumatióval fenyegeti meg az általa utált Aureliust és Furiust, nem következetlen, mert megtorlást helyez nekik kilátásba. Római úri körökben ugyanis ezek a nemi aktusok, így a homoszexuális aktus változatai, csak a passzív fél számára jelentettek megalázást, az aktív fél, a helyzet ura lévén, nem tette ki magát közmegvetésnek.

Egy másik előkelő hölgy, Servilia, az ifjabb Cato féltestvére, Caesar kedvenc szeretője – Caesar egy hatmillió sestertius értékű igazgyöngyöt hozott neki ajándékba Hispaniából – ez utóbbi epizódtól eltekintve nem szerelmi kalandjairól nevezetes. Rokoni összeköttetéseket tartott fenn a legtekintélyesebb arisztokrata családokkal, és férje halála után ő egyengette fia, Brutus politikai pályáját, ami különben az apa dolga lett volna. Caesar meggyilkolása után már olyan nagy befolyása volt a szenátusban, hogy egy alkalommal magára vállalta egy már megszavazott, de Brutus és Cassius számára előnytelen törvény visszavonatását.

*

A Caesart követő második triumvirátus által elrendelt proskripció: a feketelisták és vérdíjak, a feljelentések és kivégzések hónapjairól szóló krónikák a korszak hitványságának és emberségének teljes értékskáláját megőrizték. A triumvirek: Antonius, Octavianus és Lepidus terrorja azzal kezdődött, hogy a proskribáltak fejére vérdíjakat tűztek ki. Szabad római polgárnak százezer sestertius,4 rabszolgának felszabadítás, proskribált gazdájának állampolgársága és negyvenezer sestertius járt minden beszolgáltatott fejért. Besúgóknak, feljelentőknek ugyanannyi ugyanazért. Aki proskribáltat bújtatott, azzal halálra ítélte magát. Nőket nem proskribáltak, nem üldöztek, nem végeztek ki, akkor sem, ha elítéltet bújtattak: nem lovagiasságból kímélték őket, hanem mert a nőket a közéletben, politikában nem vették komolyan. Néhány évtizeden belül a császári kormány és közigazgatás a nőket se kímélte.

A bérgyilkosság kitűnő kereseti forrás lehetett: a proskripciók folyamán összesen kb. háromszáz szenátort és kétezer lovagot végeztek ki. Vagyonukat elkobozták – sok esetben éppen ezért kerültek a feketelistára: a triumvireknek sok pénzre volt szükségük a köztársaságiak elleni háborúhoz. Perusia bevétele után további háromszáz szenátort és lovagot öltek meg Octavianus katonái. A polgárháborúk kezdetén, nem egész fél évszázaddal korábban Sulla, a Dictator negyven szenátort és ezerhatszáz lovagot proskribáltatott, ő azonban levágott fejenként csak negyvennyolcezer sestertius vérdíjat fizetett. Tekintve, hogy a két proskripció közötti évtizedekben nem volt említésre méltó infláció Rómában, megalapozott a feltevés, hogy időközben megnőtt a kereslet a hóhérmunka piacán, más szóval a triumvireknek nagyobb szükségük volt erre a hazafias szolgálatra, mint elődjüknek, Sullának. (Julius Caesar közbeeső uralmának éveiben nem volt proskripció.) Annyi bizonyos, hogy a Dictator és a triumvirek hóhéroló párthívei mindkét polgárháborúban meggazdagodtak. Ez korunkban sincs másként.

Antonius, Octavianus és Lepidus mindenekelőtt példát akartak statuálni, hogy mindenki megértse, mi történik azzal, aki ellenük fordul, de ugyanilyen fontos volt a már említett vagyonelkobzás is. Mivel azonban minden gazdag arisztokratát és lovagot: az uralkodó réteget, amelyre támaszkodniok kellett, mégse irthatták ki, a proskripció végén még mindig nyolcszázmillió sestertiusra volt szükségük a háború költségeinek fedezésére, ezért még a leggazdagabb nőket is megadóztatták – ez is újítás volt.

A triumvirek feketelistáján az első proskribált személyiség Lepidus fivére, Paullus, a második Antonius nagybátyja, Lucius Caesar, a Dictator távoli rokona volt. Paullusnak sikerült idejében elmenekülnie, Lucius Caesart nővére, Julia rejtette el, és járta ki neki a kegyelmet. Cicero is az elsők között volt a listán. A formiae-i házába érkező kivégzőosztagnak fivére, Quintus rabszolgája, Philologus (nomen est omen!) árulta el, hol találják meg. Levágott fejét és jobb kezét, amellyel az Antonius elleni beszédeket írta, Rómába vitték. Antonius éppen a Forumon, a Rostrának nevezett szószék közelében lakomázott feleségével, Fulviával, amikor eléje tették a véres fejet. Örömében a vérdíjon felül még egymillió sestertius jutalmat fizetett ki nagy ellenfele gyilkosának. Fulvia pedig durván szitkozódva arcul köpte a fejet, felfeszítette a száját, és hajtűivel átszúrta a nyelvét. Cicero fejét és kezét ezután kiszegezték a Rostrára. A szintén kivégzett Quintus Cicero özvegyének, Pomponiának a kérésére Antonius kiadta neki Philologust. Pomponia a közönséges emberi képzeletet meghaladó bosszút állt férje, fia és sógora meggyilkolásáért: arra kényszerítette az árulót, hogy saját testéből húsdarabokat vágjon ki és azokat megsütve egye meg. Ha másban nem, a rabszolgák ellen összetartott az arisztokrácia.

A terror hónapjaiban, amíg a proskripciók véget nem értek, Róma kapuiban katonák ellenőrizték a távozókat, és Itália egész területén kivégzőkülönítmények vadásztak a proskribáltakra. Egyesek házukban vagy a ház környékén, pöcegödörben, trágyadomb alá rejtőztek el, mások álruhában, például rabszolgának öltözve próbálták elhagyni a várost, hogy valamelyik kikötőben hajóra szállva Szicíliába meneküljenek, amelyet akkor még a triumvirekkel szemben álló Sextus Pompeius tartott megszállva csapataival. Mivel csak férfiakat üldöztek, megmentésükre leginkább az asszonyoknak volt reális esélyük: nem egy házasságnak volt ez a próbája. A házastársi hűség legszebb példáit ebből a korból a realizmussal párosuló vakmerőség, a női találékonyság szolgáltatja. A legtöbb ilyen menekülési történet úgy hangzik, mint egy kalandregény szinopszisa.

A polgárháborús anarchia éveiben a katonai és politikai kalandorok között egyetlen velük egyívású női egyéniség tűnt fel: Antonius felesége, a már említett Fulvia a Fulviusok ősi nemzetségéből. Anyai nagynénje, Sempronia Catilina összeesküvőinek köréhez tartozott, ő az, akiről Sallustius fentebb idézett elmarasztaló körömportréját írta. Fulvia már fiatalon túltett az előző nemzedék patrícius hölgyein: egy Sempronia vagy Servilia hagyománysértő merészségén. Nem érte be megbotránkozást keltő szerelmi kalandokkal vagy a háttérből, családi összeköttetések útján gyakorolt politikai befolyással: ő ott akart lenni, ahol a döntéseket hozzák. Az aranyifjúságból csak a legfeltűnőbb, legerőszakosabb tehetségek, a veszélyes demagógok és szerencselovagok érdekelték. Plutarkhosz megfogalmazásában: „Nem tartotta érdekesnek olyan férfin uralkodni, aki nem vesz részt a közéletben. ő uralkodó felett akart uralkodni, és parancsnoknak akart parancsolni.” Első férjének, Clodius Pulchernak egy utcai csetepaté során történt megölése miatt bíróság elé állított rivális bandavezér, Annius Milo perében aktív szerepet vállalt mint tanú. Második férje, a briliáns, de erkölcsi skrupulusok nélkül dolgozó politikus, Scribonius Curio a köztársaságiak elleni polgárháborúban átállt Caesarhoz, és mint annak egyik alvezére az afrikai fronton esett el. Harmadik férje, Marcus Antonius Caesar meggyilkolása után először mint consul, majd mint triumvir került a hatalomért küzdő politikusok élvonalába. Fulvia a proskripciók alatt kivégeztette római szomszédját, Caesetius Rufust, hogy ingyen jusson hozzá házához, amelyet az addig nem volt hajlandó eladni neki. A katonák Rufus fejét a vérdíj behajtása végett a Forumra vitték Antoniushoz, aki azonban azt felelte: ehhez neki semmi köze sincsen, vigyék Fulviához, az majd kifizeti őket. Ilyen és hasonló véres ügyletekkel néhány hónap alatt jelentős vagyont szerzett.

A köztársaságiak veresége és a proskripciók után a hatalmon való osztozásnál Antoniusnak a birodalom gazdag keleti tartományai jutottak, de Fulviát oda nem vitte magával. A már amúgy is bonyolult helyzetet tovább bonyolította, hogy Octavianus a triumvirátus létrehozásával kapcsolatos egyezkedés során politikai okokból feleségül vette Antonius mostohalányát, Clodius Pulcher és Fulvia alig tizenkét éves leányát, Claudiát, akit nem sokkal később, ismét politikai megfontolásokból, sértő módon egy hivatalos okmánnyal küldött vissza Fulviához, amely szerint a házasság nem konzumálódott, a leány még szűz. Octavianus szabályos propagandahadjáratot indított Fulvia ellen. Amikor híre jött, hogy Antonius Egyiptomban Kleopatra hálójába került, Fulvia féltékenységből nem habozott sógorát, Lucius Antoniust, aki éppen consul volt, Octavianus ellen uszítani, és férje katonáival, annak tudta nélkül, polgárháborút kezdeni, abban a reményben, hogy az itáliai harcok hírére Antonius otthagyja Kleopatrát, és visszatér rendet teremteni. Tévedett. Antonius nem mozdult, Lucius pedig Perusia ostrománál alulmaradt Octavianusszal szemben, aki mindkettőjüket szabadon engedte. Fulvia Görögországba menekült férjéhez, de az szemrehányásokkal fogadta – a rákövetkező évben megbetegedett és meghalt.

Hasztalan lapozgatunk az ókori krónikákban, Fulviáról sehol egy jó szót se találunk. A történelmet a győztesek írják, és Fulvia kétszeresen alulmaradt Octavianusszal szemben: először egyénileg, az általa kezdett itáliai háborúban, másodszor mint a hatalmi vetélkedésben vesztes Antonius felesége és párthíve. Lényeges szempont az is, hogy a patriarchális Rómában rossz szemmel nézték férfias fellépését a nyilvánosság előtt, különösen tábornoki allűrjeit. Praeneste városának megszállásakor például ténylegesen kardot kötött, ő adta ki a jelszót az ügyeletes tisztnek, és buzdító beszédeket tartott katonáinak. Erre addig nem volt példa. Ezekben a hónapokban a megfélemlített szenátorok szavazni sem mertek Fulvia jóváhagyása nélkül. Két nemzedékkel később Velleius Paterculus azt írta róla: „Nem volt benne semmi nőies, csak a neme.”

Több mint kétezer évvel az események után, konkrét adatok hiányában, nem szállhatunk vitába a ránk maradt forrásművekkel. Valószínűnek látszik, hogy Fulvia csakugyan erőszakos volt és kegyetlen, mint annyi más régi római. Bírálói azonban figyelmen kívül hagyták, hogy három férjének, Clodiusnak, Curiónak és Antoniusnak lett volna bőven más választása, egyikük sem volt akárki, és mindhárman Fulviát választották. Az általa veretett ezüstpénzen látható portréjának klasszikus arcéléből ítélve érdekes, szép nő lehetett. Akaraterejének, rendkívüli bátorságának, leleményességének és lojális természetének nehéz helyzetekben nemegyszer tanúbizonyságát adta. Nem vitás az sem, hogy volt érzéke a politikához és a szervezéshez is. Mindhárom férjéhez hű maradt, ami akkoriban említésre méltó erénynek számított, és mindháromnak szült gyerekeket: ilyen szempontból éppolyan hagyománytisztelő volt, mint Fulvius-ősei. Ez is a portréhoz tartozik.

Az eddig felsorolt patrícius hölgyek a köztársaság utolsó évtizedeiben nyíltan szakítottak a nők szerepét kijelölő hagyományokkal: Sempronia és Clodia kihívóan szabados életmódjával tűnt fel, Servilia, akár a 18. századi francia és angol arisztokrata hölgyek, politikai szalonjával hívta fel magára a figyelmet, de a konzervatív szenátusi körök ezt, ha rossz szemmel nézték is, nem tekintették szociális rendbontásnak. Fulvia alkalmazkodott korához: nem habozott az erőszak, a terror eszközeihez nyúlni. Úgy viselkedett, mint a következő évtizedekben a császári család tagjai, férfiak és nők egyaránt, akik szüntelenül egyéni szabadságuk szélső határait keresték.

3.

Az első császárok uralma, Augustus kivételével, lassított proskripció volt: Tiberius, Caligula, Claudius és Nero, négy degenerált arisztokrata, fél évszázad alatt felszámolta vélt és valódi vetélytársait, az ősi patríciuscsaládokat. Seneca írja egy helyütt: „Tiberius alatt a feljelentések következménye pusztítóbb volt, mint bármely polgárháború.” Máshol pontos adatokat is közöl: „Claudius uralkodása alatt harmincöt szenátort és kétszáztizenegy lovagot végeztek ki.” Az új államforma az átlagos római nőnek nem hozott semmiféle kedvezményt, de a mindenkori császár feleségének és rokonainak nő számára addig elérhetetlen hatalmat és előnyöket biztosított.

Lord Acton, múlt századi történész és politikus Angliában gyakran idézett diktuma – „A hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront” – a Julius–Claudius császári házra is érvényes, amivel már az ókorban is tisztában voltak a történészek. „Annyi tapasztalat után a korlátlan hatalom ereje megváltoztatta és megrontotta”, írja Tacitus Tiberiusról. „Kiváló nevelése hiábavalónak bizonyult hatalomra jutásának megrontó hatásával szemben”, így Josephus Flavius Caliguláról.

A hatalom megszerzéséért, illetve megtartásáért folyó szakadatlan küzdelemben a császári család nőtagjait, akár fentebb a köztársasági arisztokrata hölgyeket, több kategóriába sorolhatjuk. Az első a császárkori nőtípus nemiségének hagyományos eszközeit családi és politikai célok elérésére használta, mint korábban Servilia. Ilyen volt Augustus harmadik felesége, Livia Drusilla és a császár unokája, az idősebb Agrippina (Germanicus felesége). Ez utóbbi félig ebbe, félig a következő csoportba tartozik: ő is rendkívül erőszakos volt, anélkül azonban, hogy a hatalom megkaparintása érdekében erőszakhoz folyamodott volna, mint hat évtizeddel előtte Fulvia. A legerőszakosabb politikai törtető típusnak egyedülálló női példánya ebben a korban Agrippina leánya, Claudius negyedik felesége, Nero anyja: az ifjabb Agrippina.

A Semproniára és Clodiára emlékeztető harmadik császári nőtípusnak a család uralma általi tekintély és korlátozott hatalom csupán élvezetek, elsősorban szexuális gyönyörök megszerzésére kellett, ezen a téren próbált eljutni lehetőségeinek szélső határáig. A csoport leghírhedtebb képviselői a császárkorban: Augustus leánya, Julia és Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina. Idesorolhatjuk még a gyerekes élvezetek specialistáját, Nero második feleségét, Poppaea Sabinát is, aki nem a szexualitásban kereste szabadsága határait. Erkölcsi skrupulusai egyik hölgynek sem voltak. Lord Acton idézett gondolatának parafrázisával: ha a hatalom élvezése obszcén, az abszolút hatalom élvezete a legobszcénabb gyönyör.

*

A köztársaság utolsó évtizedében született, patríciusnevelésben részesült és a római matróna hagyományos magatartásának korlátait vállaló Livia Drusilla nem excentrikus viselkedéséről volt nevezetes – ő a császárság államformájában neki jutott szerepkör kereteit szélesítette ki, s ebben sikeresebb volt, mint az első dinasztia bármelyik császárnéja. Ötvenkét esztendeig volt Augustus felesége, és annak halála után további tizenöt évig első házasságából született fia, Tiberius uralkodása alatt nagy tekintélyű és befolyásos anyacsászárné. 23-tól kezdve szenátusi határozat alapján a színházban joga volt a Vesta-szüzeknek (Vesta istennő papnőinek) fenntartott díszhelyen ülni. A Julius–Claudius-dinasztia négy császára az ő egyenes ági leszármazottja volt, trónra lépésük sorrendjében: már említett fia, Tiberius, dédunokája, Caligula, unokája, Claudius és ükunokája, Nero. Nagy hatása volt Augustus döntéseire, főleg családi és személyi kérdésekben, de a császár nemegyszer közügyekben is tanácsot kért tőle. Suetonius idéz részleteket Augustusnak Liviához írott leveleiből. A császár lehetőleg mindent írásban fogalmazott meg, mielőtt feleségéhez fordult, hogy ne mondjon se többet, se kevesebbet, mint amit akar. Tiberius minden bizonnyal anyjának köszönhette, hogy Augustus végül is őt választotta utódjának, holott nem szívelhette modorát, stílusát, emberi természetét. Nem vitás, hogy Tiberius sem volt képes kivonni magát anyjának hatása alól.

Megbízható adatok hiányában korának közvéleménye és az utókor történetírói ókori pletykák és találgatások alapján rossz hírét költötték: egyebek között azzal vádolták – egyesek vádolják korunkban is: elég, ha itt Robert Graves Claudius-regényeire utalunk –, hogy ő tétette el láb alól Augustus három unokáját, Gaius és Lucius Caesart és Postumus Agrippát, valamint a császár unokaöccsét, Marcellust, és saját unokáját, Germanicust, hogy helyettük Tiberius kerüljön a trónra, illetve maradjon uralkodó. Bizonyítani ma már se pró, se kontra nem lehet, bizonyos csak az, hogy erős egyéniség volt, szívós, kitartó, művelt, jól tájékozott a közügyekben is, és értelmi képességei messze az átlagos római arisztokraták fölé emelték. Szívesen és eredményesen intrikált. Plinius például egy helyütt Livia és Tiberius Augustus elleni intrikáit említi, bár konkrét adatot ő sem közöl. Dédunokája, Caligula egy alkalommal „szoknyás Ulixes”-nek nevezte, amivel a Homérosz eposzából ismert Odüsszeusz csavaros eszére és cselszövéseire célzott. Ha igaz a sok valószínűtlen és soha nem bizonyított gyilkosság, amellyel vádolták, akkor Livia a detektívregényekből ismert „tökéletes bűntett” mestere volt; ha nem: akkor marad „szoknyás Ulixes”, ami önmagában nem erkölcsi vétség.

Rossz hírét elsősorban Tacitus zseniális Évkönyveinek (Annales) köszönheti, bár a nagy történetíró is kétféleképpen értékelte személyét. Livia halálának évéhez érve (29) a következő kétélű méltatást találjuk az Évkönyvekben: „Családi életének tisztaságát illetően az ősi hagyományokhoz tartotta magát, szívélyesség dolgában túlment a régi korok asszonyai által helyesnek ítélt mértéken; önkényes anya, hajlékony feleség, férjének fortélyaival és fiának képmutatásával szemben egyaránt jól felkészült asszony volt.” Máshol viszont így ír Liviáról: „Az államnak súlyos csapás volt az anya (Tiberiusé), a Caesarok házának a mostohaanya” (Juliáé, Gaius és Lucius Caesaré).

Suetonius néhány konkrét adatot is közöl. Értesülése szerint Tiberius császár korában „nehezményezte, hogy anyja de facto társuralkodó akar lenni, és ezért egyre inkább kerülte társaságát. […] Gyakran figyelmeztette: ne ártsa bele magát nem nőnek való fontos közügyek intézésébe. Különösen, amikor tudomására jutott, hogy Livia személyesen megjelent a Vesta-templomban kiütött tűz oltásánál, és nagyobb erőfeszítésekre ösztökélte a tüzet oltó katonákat és polgárokat.”

Livia nem éppen tapintatos beavatkozásai közül néhányat Tacitus Évkönyveiből ismerünk. Egyik legnagyobb horderejű közbelépése volt, hogy Gnaeus Calpurnius Piso és felesége, Munatia Plancina hűtlenségi perében kieszközölte Plancina felmentését. A per hátterének és részleteinek leírása itt túl hosszadalmas lenne, elég annyi, hogy Tiberius syriai helytartója, Piso, valamint Plancina ellen a szenátus által folytatott perben az volt az egyik vád, hogy Antiokheiában megmérgezték Tiberius unokaöccsét, Germanicust, akit Augustus örökbe fogadtatott Tiberiusszal, hogy így biztosítsa későbbi császárságát. Tiberius a szenátus előtt, láthatólag nagy zavarban, anyja közbenjárását hozva fel mentségül, kérte: mentsék fel Plancinát. A szenátus természetesen eleget tett Livia kérésének5 – ki mert volna szembeszállni a császárral és Augustus özvegyével? –, Tiberiust azonban annyira felháborította Livia beavatkozása, hogy annak halála után, egy évtizeddel később, pert indíttatott Plancina ellen, aki megértette, mi vár rá, és önkezével vetett véget életének. Tacitus még két bírósági tárgyalást ír le, melyeknek során Livia a törvényes eljárás ignorálásával egy barátnőjének, Urgulaniának az érdekében próbálta feltartóztatni az igazságszolgáltatás menetét.

Az anyacsászárné és a császár fokozatosan romló viszonyát jól illusztrálja a következő incidens, amelyet szintén Suetonius ír le Tiberius-életrajzában. Livia egy időben szünet nélkül nyaggatta Tiberiust, hogy egyik pártfogoltját, aki nemrégen kapta meg a római állampolgárságot, nevezze ki esküdtbírónak. Egy alkalommal megint előhozta a témát, és Tiberius, akinek már elege volt az ügyből, a rá jellemző félig ironikus, félig arrogáns hangnemben azt felelte: engedélyezi, amire kéri, de csak azzal a feltétellel, hogy a kinevezettek nyilvánosságra hozandó listáján Livia pártfogoltjának neve mellé odaírják: az illetőt a császár anyja erőltette rá. Livia úgy méregbe gurult, hogy egy titkos helyről előhozta Augustus réges-régen neki írott leveleit, amelyekben Tiberius mogorva és összeférhetetlen természetére panaszkodott. Tiberius viszont azon sértődött meg, hogy anyja ilyen sokáig megőrizte és ilyen rosszhiszeműen idézi a fejére a rá vonatkozó bírálatokat. A Livia és Tiberius között lejátszódott jelenet légköréből oly hosszú idő után is kiérezhetjük a Claudius nemzetség évszázados gőgjét és kihívó modorát.

Ez utóbbi illusztrálására jó példa Publius Claudius Pulcher esete. Az első pun háborúban (Kr. e. 249) Claudius mint consul a római hajóhad élén a szicíliai Drepana kikötőjénél szembekerült a karthágói hajóhaddal. Az ütközet előtt a madárjósok jelentették neki, hogy a jóslatkéréshez használt szent csirkék nem akarnak enni, ami vallásuk szerint rossz előjelnek számított, mire a consul parancsot adott, hogy a csirkéket dobják a tengerbe, mint mondotta: „Ha nem esznek, akkor igyanak.” Az ütközetben a rómaiak alulmaradtak, és százharminc gályát veszítettek, amiért Rómában hűtlenségi pert indítottak Claudius Pulcher ellen, és súlyos pénzbírságra ítélték. Nem sokra rá meghalt. Néhány évvel később, amikor egy ízben nővérének hordszéke a római Forumon elakadt a tolongásban, Claudia mindenki füle hallatára hangosan felkiáltott: bár támadna fel fivére, és veszítene el még egy hajóhadat, hogy kisebb legyen a tömeg Rómában! őellene is hűtlenségi pert indítottak, őt is pénzbírságra ítélték, de a Claudiusoknak ez meg se kottyant: még háromszáz évig nagy garral jöttek-mentek a római politika színpadán, míg végül az utolsó felvonásban hozzájuk méltó drámai handabandázással el nem tűntek a történelem süllyesztőjében.

4.

Vipsanius Agrippa, Augustus barátja, bizalmas tanácsadója, legsikeresebb hadvezére és hosszú évekig kijelölt utódja jómódú, de politikailag jelentéktelen családból származott: neki nem voltak híres ősei, ő maga volt történelmi személyiség, és két császár nevezetes őse. Augustus, hogy teljesen magához kösse, hozzáadta feleségül egyetlen leányát, Juliát. Öt gyermekük közül két fia: Gaius és Lucius Caesar (Caesar, mivelhogy Augustus örökbe fogadta őket) fiatalon meghalt, a harmadikat, Postumus Agrippát a császár halála után Livia vagy Tiberius nyomban kivégeztette, a két leány közül az egyiket, Juliát feslett élete miatt még Augustus száműzte (száműzetésben halt meg), a másikat, az idősebb Agrippinát Tiberius unokaöccséhez, Germanicushoz adta feleségül: ez az asszony maradt egyetlen egyenes ági leszármazottja, Caligula császár anyja és Nero nagyanyja.

Germanicus és Agrippina jól sikerült házasságából kilenc gyerek született, és néhány évig úgy tűnhetett, hogy Augustus bonyolult és többször füstbe ment tervei végül mégis valóra válnak, de Germanicus harmincöt éves korában ismeretlen okból (betegség? mérgezés?) bekövetkezett váratlan halála a következő évtizedekben egész sorozat grand guignol történelmi incidenshez és végül a dinasztia kihalásához vezetett. Germanicus halálos ágyán Tacitus Évkönyvei szerint „barátai jelenlétében Agrippinához fordult, és könyörögve kérte: fegyelmezze szilajságát, vesse alá a végzetnek büszke jellemét, és ha visszatér Rómába, soha ne ingerelje a nála erősebbeket hatalomért való versengéssel”. Feleségét óvó szavai oly tömören és pontosan foglalják össze a következő másfél évtized tragédiasorozatának veszélyét, hogy nem zárhatjuk ki a lehetőséget: a figyelmeztetés soha nem hangzott el, a drámai felépítést kedvelő Tacitus adta a haldokló szájába, hogy előkészítse művének olvasóját a várható fejleményekre. Mert mindaz, amit Agrippina jelleméről és természetéről később elbeszélt, mindaz, amit Agrippina később tett és mondott, és ami ennek következtében vele és két idősebb fiával, Drususszal és Neróval történt (nem azonos unokaöccsével, Neróval, a császárral), végzetes pontossággal követi a jóslatnak beillő óvás lélektani vonalát – fordított eredménnyel, mert Agrippina szinte programszerűen mindannak az ellenkezőjét tette vagy nem tette, ami ellen, illetve amitől férje óvta.

Tacitus művének egy korábbi fejezetében („könyvében”) már utalt Agrippina tüzes vérmérsékletére, fékezhetetlen lelkére és – ezek ellensúlyozása végett – hitvestársi hűségére és erkölcsi tisztaságára. Végül, ahol Évkönyveiben halála évéhez (33) érkezik, a következőképpen parentálja el: „Agrippina nem tűrt versenytársat, szomjazott az uralomra: női fogyatékosságai férfias becsvágyban nyilvánultak meg.” Tiberius kegyence és főminisztere, Aelius Sejanus 23-ban megmérgeztette a császár fiát, Drusust (a halál valódi oka csak tíz évvel később, Sejanus kivégeztetése után tudódott ki), és így Agrippina két idősebb fia, apjuk halála óta először, ismét potenciális trónörökössé vált, de amint Tacitus írja: „A Germanicus-ház népszerűségének újjáéledése és Agrippina rosszul leplezett anyai becsvágya csak siettette a család romlását.”

Sejanus – hatalma hosszabb lejáratú biztosításának édekében – elhatározta, hogy a trónörökös Drusus után Germanicus fiait is eltéteti láb alól. Evégett, hogy Tiberius gyanakvását, aggályait és gyűlöletét felszítsa, ezenkívül az örökké hatalomra éhes Livia erkölcsi támogatását megszerezze, azt állította, hogy „Róma két táborra szakadt, mintha polgárháború tört volna ki, és egyesek Agrippina pártjának nevezik magukat” (Tacitus). Meggyőzte a császárt, hogy ez a „párt” uralomra tör, ezért mielőbb el kell távolítani vezetőit. Agrippina személyes híveinek és barátainak perbe fogatásával és kivégeztetésével kezdte. Az öt éven át folyó politikai kirakatperek Agrippina, Drusus és Nero bukásával, bebörtönzésével és kínhalálával végződtek. Amit egyik történelmi forrásműben sem találunk, de ami a fejleményekből nyilvánvaló: Agrippina, Liviával ellentétben, nem volt jó emberismerő, nem volt érzéke a politikához, nem vette észre, hogy ügyesen provokálják: emelt fővel lépett egyik neki állított csapdából a másikba, eszébe sem jutott, hogy magatartásával, drámai tirádáival saját maga és fiai alatt vágja a Caesarok családfáját. Hiába érezte úgy és hangoztatta, hogy ügye „igaz ügy”, az erényesség nem pótolja az intelligenciát, a közéletben még kevésbé, mint a magánéletben. Nagyobb, nehezebb küldetést vállalt, mint amilyennek teljesítésére természete és képességei alkalmassá tették.

Ami Agrippinát Fulviával rokonítja, az a lojális természet, hűség és a férfias akciókat kedvelő dinamikus vérmérséklet. Elemében érezte magát a katonák között, és tudott velük bánni – nem a harctéren, hanem a harcok között, a táborban. Augustus uralkodásának utolsó és Tiberius császárságának első évében (14) az akkor huszonkilenc éves, újból várandós Agrippina kétéves kisfiával, Gaiusszal elkísérte férjét a római haderő galliai főhadiszállására, ahova még Augustus küldte ki Germanicust főparancsnoknak a germánok ellen. Agrippina katonai egyenruhát és sarut csináltatott a kisfiúnak, az így jött-ment a táborban, ezért a légiósok Caligulának, „sarucskának” becézték a gyereket, és a név örökre rajta ragadt. (A caliga bakancsnak vagy csizmának fordítása téves: a római légiósok speciális sarut, nem bakancsot vagy csizmát hordtak, képe közismert, Caligula jelentése nem csizmácska, hanem sarucska.) Agrippina összesen két évet töltött férjével a galliai főhadiszálláson vagy a táborban, amíg Tiberius véget nem vetett a germánok elleni hadjáratnak, és vissza nem rendelte őket Rómába.

Az egyik germániai katonai akció végén az a rémhír terjedt el a galliai főhadiszálláson, hogy a germánok elvágták a római alakulatokat a Rajnától, és galliai invázióra készülnek. Az így kitört pánikban egyes légiósok hajlottak volna a Rajna-híd lerombolására, ha Agrippina meg nem akadályozza a szégyenletes szabotázst. A híd lerombolása ugyanis jelentősen megnehezítette volna a római csapatok visszatérését Galliába. Agrippina – férje és az alvezérek távollétében – több napra magához ragadta a kezdeményezést, sőt nő létére a parancsnokságot is; amint Tacitus írja: „ez a nagylelkű asszony a rászoruló katonák közt ruhát és kötszert osztott ki”. Idézi még Plinius azóta elveszett monográfiáját a germániai hadjáratokról, abban olvasta, hogy „Agrippina a hídfőnél állva dicsérettel és köszönettel fogadta a [Germániából] visszaérkező katonákat”.

*

Három évvel a Rajna-hídnál lezajlott drámai jelenet után egy másik patrícius hölgy, Calpurnius Piso syriai helytartó felesége, Munatia Plancina jelent meg a férje parancsnoksága alatt álló csapatok előtt. Tacitus szavaival: „nem tartotta magát a római nőtől elvárt viselkedés szabályaihoz, részt vett a lovasság hadgyakorlatain és a gyalogság díszszemléjén”, ahol nem habozott férjének feljebbvalóját, Germanicust és feleségét, Agrippinát szidalmazni. Ilyen és hasonló incidensek a köztársaság évszázadaiban, de még Augustus uralkodása alatt sem fordulhattak volna elő: ez is a római nők helyzetének fokozatos változását, befolyásuk növekedését jelzi, legalábbis a legfelső szinten, az uralkodó rétegek köreiben.

Nincs társadalmi változás ellenállás nélkül, Plancina szokatlan fellépése a katonák előtt Syriában jó alkalom volt a tiltakozásra. A szenátus 20-ban hozta meg felmentő ítéletét Plancina ügyében, és egy évre rá elhangzott az első erélyes beszéd a helytartó feleségének és általában a nőknek a férjük szolgálati helyén, a tartományokban való jelenléte ellen. Aulus Caecina Severus, diadalmi jelvényekkel kitüntetett volt consul beszédét azzal kezdte, hogy jó házasságban él feleségével, aki hat gyermeket szült neki, de ő a magánéletében mindig ugyanazokhoz a szabályokhoz tartotta magát, amelyeket most javasol: negyvenéves katonai pályafutása alatt az asszonyt mindig Itáliában hagyta, ha őt egyik vagy másik tartományba vezényelték ki szolgálattételre. Így folytatta:

„A gyengeségen és fáradékonyságon kívül a női nem fogyatékosságai közé tartozik, hogy ha módot adnak rá nekik, a nők kegyetlenek, becsvágyóak, hatalomra éhesek, katonák közé elegyednek, és tiszteknek osztanak parancsokat. Nemrégiben egy asszony vezette a lovasság hadgyakorlatát és a gyalogság díszfelvonulását [utalás Plancinára!]. Valahányszor egy tartományi helytartót zsarolásért állítunk bíróság elé, a vádak többsége a felesége ellen szól! A tartományokban a leghitványabb elemek a helytartó feleségéhez szegődnek, az asszony az, aki az ügyeket kézbe veszi és intézi. […] Két helytartói székház van, két parancsnok – és a legönfejűbb, legönkényesebb parancsokat a nők adják ki, akiket valamikor Oppius és mások törvényei féken tartottak, most béklyóikat lerázva immár magán a hadseregen is uralkodnak!”

Az öreg katona nyers beszédének kifejezései és hangsúlyai a régi, köztársasági Rómát, a női felszabadulást ellenző idősebb Cato konzervatív szellemét idézik. Egyenes beszéde nem tetszett a túlnyomó többségükben opportunista szenátoroknak, állandó közbeszólásokkal zavarták, végül Valerius Messala Messalinus emelkedett szólásra. Caecinának adott válasza több szempontból is jellemző, elsősorban mert ez a szenátor a császári család, a rendszer hűséges híve, a sajtó ma azt írná: „a kormánypárt oszlopos tagja” volt, aki inkább leharapta volna a nyelvét, hogysem olyat találjon mondani, ami ellenkezik Tiberius felfogásával. Természetesen a szenátusi arisztokrácia, tehát saját érdekeit is képviselte: a császár közülük szemelte ki tartományi helytartóit és egy-egy hadjárat vezéreit, és ezek az urak szívesen vitték magukkal feleségüket. Néhány szemelvény beszédéből:

„őseink szigorú életmódja az idők során javult és enyhült, mert Rómát nem szorongatják többé háborúk, a tartományok se ellenségesek, és néhány engedményt tettünk a nők szükségleteinek, anélkül, hogy férjük háztartását vagy szövetségeseinket terhelnénk vele: a feleség minden mást megoszt férjével, ami béke idején nem okozhat nehézséget. Háborúba természetesen fegyverekkel [értsd: nem szórakozni] indul a katona, de ha egyszer túlesett a megerőltetésen, van-e magától értetődőbb annál, hogy enyhülést keressen hitvese társaságában? Hogy némely nők becsvágyóak és kapzsiak? Vajon a magisztrátusok nagy része nem hajlamos-e különböző kicsapongásokra? Ami nem akadályozza helytartók kiküldését a tartományokba. Hogy a férjeket nemegyszer megrontja feleségük züllöttsége? A nőtlenek talán romlatlanok? […] Hiába használunk más kifejezéseket saját tétlenségünkre: ha egy asszony kirúg a hámból, az a férj hibája. Helytelen volna egy-két férfi gyarlósága miatt valamennyiüket megfosztani feleségük társaságától, és ugyanakkor a természeténél fogva gyengébb nemet magára hagyni, és kitenni saját kísértésének és mások kéjvágyának. A hitvesi kötelék épsége azzal se igen biztosítható, ha a helyszínen őrizzük, hát még ha hosszú évekre feledésbe merül, mint a válásnál?!”

A beszéd színvonala olyan alacsony, hogy minősíteni sem érdemes. Hányaveti cinizmusa a korabeli uralkodó rétegek erkölcseinek hű tükre. Önellentmondásai semlegesítik egymást, vagyis a beszéd mondanivalóját. Látszólag Caecina minden érvére felel, de Plancina katonai parádézására még csak célozni sem mer. (Livia barátnője és pártfogoltja!)

A vitát Tiberius távollétében fia, Drusus zárta be a következő rövid felszólalással: A császári hercegeknek időnként a birodalom távoli tartományaiba kell utazniuk. Augustus is mindig Livia társaságában utazott Nyugatra és Keletre! ő maga, ha a kötelesség valamely más országba szólítaná, szíves-örömest menne, de nem mindig, ha így elszakadna drága feleségétől és gyerekeitől. (Drága felesége, Livilla két évre rá szeretője, Sejanus kedvéért megmérgeztette Drusust, abban a reményben, hogy Sejanus elveszi feleségül, és Tiberius halála után osztoznak a hatalmon.) Drusus felszólalásának érdekes adata, hogy Augustus gyakran vitte magával Liviát útjaira, de az elképzelhetetlen, hogy Livia akár Agrippinához, akár Plancinához hasonló módon járt volna el. A szenátus tehát kitért Caecina indítványának megszavazása vagy elvetése elől. Hogy beszédének nem volt foganatja, azt ha máshonnan nem, a bibliai Újszövetségből tudhatjuk: Pontius Pilatus, Tiberius helytartója is magával vitte feleségét Judeába.

*

Tiberius nem tartotta szükségesnek, hogy hivatalosan nyilatkozzék a nők társadalmi pozíciójáról, és ha figyelembe vesszük, milyen sok politikai problémát, illetve privát keserűséget okoztak neki az őt körülvevő hölgyek (második felesége, anyja és menye), kitűnik, hogy kritikus szemmel figyelte a nők viselkedését, de nem volt nőgyűlölő: a kérdéssel kapcsolatos nézeteit inkább racionálisnak, hagyománytisztelőnek vagy mérsékelten konzervatívnak minősíthetjük. Két évvel korábban például a szenátus szigorú rendelettel fékezte meg a női élvhajhászást: Tiberius jóváhagyása nélkül ez nem történhetett volna meg. A szenátus egyebek között elrendelte, hogy olyan nő, akinek nagyapja, apja vagy férje szenátor vagy lovag volt, ne lehessen prostituált. A rendeletet kiváltó okok között szerepelt, hogy a praetori családból származó Vistilia az aedilisek6 listáján tette közhírré fajtalanságát. „A régi rómaiak – írja Tacitus – azt hitték, hogy az ilyen fajtalan nőszemélyeket szégyenletes foglalkozásuk nyilvánosságra hozásával már kellően megbüntették. Csakhogy amit az ősök büntetésnek szántak, azt Vistilia hirdetésre használta.” A szenátus Szeriposz szigetére deportáltatta Vistiliát.

Tiberius egyik szenátusi beszédében elismerte, hogy a fényűzés ellen törvényekkel, rendeletekkel úgyszólván semmit sem lehet tenni, a törvényhozás a múltban is hatástalannak bizonyult, de beszédében egy helyütt a nőket hibáztatta, amiért a római pénz idegen országokba kerül, hogy onnan drágaköveket importáljanak. Két nemzedékkel Tiberius után az örökké zsörtölődő Plinius, aki jól kiismerte magát a kereskedelemben és a pénzügyekben, egy számadatot is közöl erről a deficitről: „A legalacsonyabb becslés szerint India, Kína és Arábia évente legalább százmillió sestertiustól fosztanak meg minket – ennyibe kerülnek élvezeteink és hölgyeink!” Tiberius csak a drágaköveket említi, de Plinius más luxuscikkekről is ír; tőle és az egykorú Periplus Maris Erythraei című, görög kereskedők számára készült hajózási kézikönyvből tudjuk, hogy Indiából illatszereket, fűszereket, színes pamutszöveteket, elefántcsontot, Kínából az akkor még méregdrága selymet, Arábiából főleg füstölőszereket importáltak a rómaiak.

Tiberius egy másik szenátusi beszéde hasznos felvilágosítással szolgál a nők jogi helyzetének lassú alakulásáról, illetve a császár óvatos reformpolitikájáról. A flamen Dialisnak, Jupiter papjának halála miatt egy új papot kellett kijelölni. A flamen Dialist, a három legősibb és leginkább tiszteletben tartott római istenség egyikének papját nem választották, hanem a pontifexek néven ismert papi testület jelölte ki: a jelölt csak arisztokrata lehetett, és csak olyan személy jöhetett számításba, akinek szüleit a hagyományos cum conventione in manum, a fentebb leírt cum manu házassági szertartással eskették össze, és aki ha házas volt, maga is ezzel a confarreatiónak is nevezett szertartással esküdött meg feleségével, ami azt jelentette, hogy az apa a confarreatióval ünnepélyesen átadja a férjnek a leánya felett gyakorolt abszolút hatalmat, és az asszony új jogi helyzetében férjének kiskorú leányává válik. A confarreatio szertartását a pontifex maximus,7 a flamen Dialis és legalább tíz tanú jelenlétében kellett megtartani. Nem világos, hogy a flamen Dialis esküvőjén ki helyettesítette őt, illetve hogy szerepelhetett-e kettős minőségben is, mint pap és vőlegény. A confarreatio név magából az ősi rítusból eredt, ugyanis a Iuppiter Farreusnak bemutatott áldozat szertartásához tartozott az is, hogy a menyasszony maga elé tartva vigyen egy darált sóval kevert tönkölylisztből és gyümölcsökből sütött kenyeret (panis farreus), és azzal megkínálja a jelenlévőket. Plinius szerint a római vallás szertartásai között nem volt ennél szentebb rítus.

A flamen Dialis egyházi, azaz szakrális kötelességeinek leírása nem idevaló. Aulus Gellius az Attikai éjszakákban két oldalon sorolja fel a Jupiter papját kötelező és a legősibb időkből fennmaradt szabályokat, amelyek nyilvánvalóan a flamen Dialis szentségének hangsúlyozását, illetve személyének az erkölcsi szennyeződéstől való megóvását célozták. Meg kell azonban említenem, hogy a flamen házassága életre szóló volt: nem válhatott. Ha a pap halt meg először, özvegye többé nem mehetett férjhez, ha ő halt meg előbb, a flamennak le kellett köszönnie papi hivatásáról, amelynek gyakorlásához feleségre volt szüksége. A flamen Dialis nem hagyhatta el Róma városának területét, vagyis nem vehetett részt hadjáratokban, és nem lehetett sem helytartó, sem más tartományi tisztségviselő, ami különben elengedhetetlen volt egy római patrícius számára: elvárták tőle. Egyébként a flamen feleségének, akit flaminicának hívtak, szintén volt egész sor kötelező szakrális teendője. Amint mindebből szükségszerűen következik: az ősi hagyományok és erkölcsök kopásával egyre kevesebben jelentkeztek flamennek.

Visszatérve Tiberius szenátusi beszédére: emlékeztette a szenátorokat a flamen Dialis kijelölésének alkotmányos módjára. Egyszerre három confarreatióval esketett patríciusnak kellett jelentkeznie, akiket azután a pontifexek testülete jelölt, és végül a három közül egyet hivatalosan kijelölt a flamen Dialis tisztének betöltésére. „Ez volt a hagyomány, mondotta a császár, de egyre kevesebben jelentkeztek jelöltnek, mivel a confarreatiós esketési szertartás idejét múlta, vagy csak néhány családban maradt meg [itt néhány okot is megnevezett: elsősorban mind a férfiak, mind a nők közömbösségét a confarreatio iránt, bár a szertartást a vele járó nehézségek miatt szándékosan is kerülték], és mert az apák ellenzik, hogy a confarreatióval elveszítik a flamen és flaminica fölött gyakorolt abszolút hatalmukat.”

Tiberius indítványára a szenátus módosította a flamen-házaspár jogi helyzetét rendező törvényt, anélkül, hogy az egyházi alkotmányt megváltoztatta volna. Az új törvény a flaminicát szakrális szempontból teljesen alárendelte férjének, de hangsúlyozta, hogy különben ugyanazokat a jogokat élvezi, mint minden más római nő. Az eset konkrét példával illusztrálja a római nő jogi helyzetének fokozatos javulását és a fejlődés módját: a törvényhozók utólag szentesítették és szabályozták – nem elméleti, hanem tapasztalati alapon –, amit a társadalom alakulása az idők során gyakorlatilag már elért és megvalósított.

5.

A nők helyzetének igazi változását az uralkodóházon belül, illetve annak perifériáin figyelhetjük meg. Nő továbbra sem vehetett részt a közéletben, nem lehetett szenátor, magisztrátus vagy tartományi tisztségviselő: császárné lehetett, császárnő soha. Livia megpróbálta társuralkodóvá kiszélesíteni az anyacsászárné, az Augusta tiszteletbeli címét és pozícióját, de Tiberius fontos kérdésekben nem engedett anyjának. Az idősebb Agrippina, férjének, Germanicusnak a halála után képtelen volt érvényesülni: férj nélkül nem lehetett sikeres ellenzéki vezető, csak mint bajkeverőt vették tudomásul. Számkivetésben, bebörtönözve, nyomorúságos körülmények között halt meg. Nő a legfelső szinten csak nemének igénybevételével érvényesülhetett bizonyos mértékig, mint a császár vagy a trónörökös felesége, anyja, leánya, szeretője: képesség, rátermettség férfi közvetítése nélkül nem volt elég a hatalomban való részesedéshez. És mivel maguknak a császároknak a helyzete is bizonytalan volt, de facto éppúgy, mint de jure, a tőlük függő nők annál inkább ki voltak szolgáltatva a politika és a sors szeszélyeinek.

Tiberiustól kezdve egyre több nőt ölettek meg a császárok vagy azok, akik nevükben kormányoztak, pusztán azért, mert előkelő származásukkal, szépségükkel, nemiségük, méhük potenciáljával veszélyeztették a császár feleségét vagy a dinasztia jövőjét. A Livia halálától Nero haláláig eltelt negyven esztendőben évtizedről évtizedre romlott a helyzet, ami egyre szélsőségesebb személyiségek és jelenségek feltűnésében mutatkozott meg. Caligula, Claudius és Nero uralkodásának számos incidense – úgy, ahogy ránk maradt, a tettekhez tapadó mondásokkal együtt – változtatás nélkül beleillik korunk abszurd színházának világába, de mert valóban megtörtént, a képtelenség annyival szörnyűbb.

A romlás mélypontját az ifjabb Agrippina hidegen démoni személyiségével érjük el. Clau–diusszal kötött házassága kapcsán Tacitus így mutatja be: „Ettől kezdve az állam megváltozott, mindenki egy nőnek engedelmeskedett – nem olyan buja nőnek, mint Messalina [Claudius első felesége], akinek Róma csak játékszer volt. Merev, szinte férfias önkény volt ez: a nyilvánosság előtt szigor és gyakran dölyfösség, zárt ajtók mögött semmi szemérmetlenség, hacsak nem az uralom megszerzése végett. Pénzsóvárságának nem volt határa, a pénzt az uralom segédeszközének tekintette.” Ez – tömörsége ellenére is – világos beszéd: Agrippinának, Messalinával ellentétben, az uralom nem élvezetekhez, nemi gyönyörök megszerzésére kellett, a hatalmat magáért a hatalomért akarta. Alátámasztja ezt Tacitusnak egy későbbi aforizmája: „Képes volt császárságot adni fiának, de képtelen elviselni mint császárt” – ami nem új: enyhébb formában ugyanez történt Liviával is, aki abban a reményben szerezte meg vagy segített megszerezni a császárságot Tiberiusnak, hogy majd vele együtt uralkodik. Agrippina nem érte be ennyivel: ő Nero helyett akart uralkodni.

Erőszakosságát, irgalmatlanságát senki sem vitatja. Ahogy Claudius feleségül vette, azonnal megölette riválisát, Lollia Paulinát, és amíg teljesen ki nem szorult a hatalomból, különböző ürügyekkel – néha ürügy nélkül – kivégeztette mindazokat a nőket, akikre féltékeny volt, esetleg csupán szépségük miatt. Elég volt, ha Claudius ittas állapotban megjegyezte, hogy az illető milyen szép – ez volt a hölgy halálos ítélete. Másokat vagyonuk miatt tétetett el láb alól, ami neki mindössze az uralom adminisztrálását vagy a hatalom kelléktárának átrendezését jelentette. Nem volt szadista, mint fivére, Caligula, az ölést, akár a szeretkezést, eszköznek tekintette célja eléréséhez, és a cél mindvégig az abszolút hatalom maradt. Ezért fogadtatta örökbe Claudiusszal első házasságából született fiát, Nerót. Csillagjósok megjövendölték neki, hogy fia „uralkodni fog, de megöli az anyját”. Occidit dum imperet: „Öljön meg, de uralkodjon”, felelte a hatalom megszállottja. Rá is érvényes Tacitusnak az a nem vele kapcsolatos megfigyelése, hogy „az uralomvágy hevesebb lánggal ég, mint minden más szenvedély együttvéve”.

Claudius felszabadított rabszolgáira bízta a birodalom és magánélete kormányzását. Róluk alább még szó lesz a császár harmadik feleségével kapcsolatban. Annak bukása után ők vették kézbe Claudius újraházasítását. Mindegyiknek volt egy jelöltje: Narcissus egy Aelia Paetina nevű hölgyet, Claudius elvált feleségét pártolta; Callistus Caligula egyik feleségét, Lollia Paulinát ajánlotta; Pallas, a győztes, Agrippina császári származására helyezte a hangsúlyt – állítólag viszonya volt vele. Agrippina nem bocsátotta meg Narcissusnak a konkurens hölgy jelölését. Néhány évvel később a Fucinus-tó lecsapolása nyilvános botrányba fulladt, Agrippina a felavatáson megjelent császár haragját kihasználva kapzsisággal és sikkasztással vádolta a lecsapolási munkálatokért felelős Narcissust, aki azzal vágott vissza, hogy Agrippina szemére lobbantotta „hatalmaskodó női természetét és túlzott becsvágyát”, ami arra vall, hogy ez a patriarchális szempont továbbra is nyomós érvnek számított magasabb körökben. Agrippina két évvel a botrány után megmérgeztette Claudiust, és nyomban öngyilkosságra kényszerítette Narcissust.

Eltekintve a fogalmazástól, Narcissus nem túlzott: Agrippina már Claudius uralkodása alatt mint császárné sem volt képes, talán nem is akarta leplezni uralomvágyát. A mindenkori császár egyik kötelessége volt a nyilvános bíráskodás, és noha nő nem lehetett és soha nem is volt római bíró, Agrippina nem habozott betolakodni a törvényszékre, hogy ő is bíráskodhasson, csak éppen nem Claudius mellett, hanem külön emelvényen ült. Kiskorú fiának császárrá kikiáltása után nyíltan kimutatta császárnői ambícióját. Mindenhova közös gyaloghintóban vitték őket, sőt Agrippina néha egyedül hevert a hintóban, és Nero mellette gyalogolt. Kezdetben ő intézte a birodalom hivatalos ügyeit, ő kormányzott fia nevében: külföldi követeket fogadott, leveleket írt magisztrátusoknak, helytartóknak, idegen uralkodóknak. Az is előfordult egy ízben, amikor Nero egy külföldi delegációt fogadott, hogy anyja váratlanul belépett a terembe, és a császári emelvény felé indult, szemlátomást azzal a szándékkal, hogy hívatlanul fia mellé ül. Az etikett szerint ez elképzelhetetlen volt, és a botrányt csak a császár mellett ülő Seneca (nevelője és minisztere) lélekjelenléte akadályozta meg. Nero fülébe súgta: menjen anyja elé, és vezesse fel a pódiumra. Az özvegy császárné a kulisszák mögül beleszólhatott a birodalom irányításába, de nyilvánosan nem ülhetett a császár mellé annak engedélye nélkül.

A numizmatika is igazolja az ókori történetírókat, elsősorban Cassius Diót: Agrippina fia trónra lépésének évében, 54-ben arany- és ezüstpénzeket, aureusokat és denariusokat veretett, amelyekre a szokástól eltérően nemcsak az uralkodó, hanem saját arcképét is rátetette. Az 54-ben forgalomba hozott érmék fiával egyenrangú félként ábrázolják a pénzek előlapján, ahol az anyacsászárnénak életében nem lett volna helye, sőt Agrippina neve és címei is az előlapra, Neróé pedig a hátlapra kerültek, oly módon, hogy amint azt a nyelvtan is bizonyítja – uralkodói nominativus Agrippinának, alárendelt, dedikáló dativus Nerónak –, Agrippina volt a pénzt kibocsátó legfelső hatóság, amihez hasonló addig nem fordult elő. Mindez túl sok volt a konzervatív szellemű római politikai elitnek. Seneca és Afranius Burrus, a pretoriánusgárda parancsnoka összefogtak Agrippina ellen, és puccsszerűen magukhoz ragadták az ügyek intézését, amihez – tekintettel anyja erőszakos magatartására – Nero is beleegyezését adta. Az anyacsászárné fokozatos háttérbe szorulása már a rákövetkező évben leolvasható volt az új érmékről: Nero neve és címei az őt megillető előlapra, anyjáé a hátlapra kerültek, és a következő négy évben Agrippina haláláig (59) egyetlen érmét se verettek portréjával vagy rá vonatkozó utalásokkal. Agrippina intelligensebb volt, mint az anyja, volt érzéke a politikához, de helyzetét, valódi lehetőségeinek határát ő sem volt képes felmérni. Éppoly nyomorúságosan végezte, mint az, de az ő megöletése szégyenletesebb: fia gyilkoltatta meg, hogy megszabaduljon zsarnokától, elválhasson feleségétől, Octaviától, és feleségül vehesse szeretőjét, Poppaea Sabinát.

6.

Catullus egyik epigrammájából tudjuk, hogy szerelme, Clodia Pulcher, akit a család magas rangjára való tekintettel, és mert férjes asszonyról volt szó, csak Lesbia néven verselhetett meg, éjjelente „keresztutakon és sikátorokban” bujálkodik, szó szerint: „Remus8 nagylelkű ivadékait csapolja meg.” Ott szedte fel szeretőit, és kapualjakban, a nyílt utcán szeretkezett? A kérdés nem alaptalan: alig fél évszázaddal utána Augustus császár leánya, Julia emiatt vált kegyvesztetté – mondhatnánk: bukott le –, amikor apjának tudomására jutott, mit művel éjszakánként Róma utcáin.

Elméletben semmi sem predesztinálta ilyen bukásra. Gyerekkorában csak jó példát: józanságot, jó ízlést és mértékletességet láthatott maga körül; apja és mostohaanyja, Livia egyszerű, régimódi patrícius-háztartásban éltek, és Julia ennek megfelelő szigorú nevelésben részesült, Augustus még szőni és fonni is megtaníttatta. Tizennégy éves korában adta férjhez unokabátyjához, Marcellushoz, aki két évre rá meghalt. Tizennyolc éves volt, amikor Augustus kijelölt utódját, a Juliánál huszonnégy évvel idősebb Vipsanius Agrippát szemelte ki következő férjének. A kilenc évig tartó házasságból öt gyermek született. Agrippa halála után egy évvel Augustus újból férjhez adta. Választása, dinasztikus okokból, mostohafiára, Tiberiusra esett: rosszabbul aligha választhatott volna – leánya szemszögéből nézve. A tartózkodó, konzervatív és komor természetű Tiberius hosszú távon semmiképpen sem felelt meg az életvidám, szabados Juliának. Noha nem váltak el – Augustus nem engedélyezte volna a válást –, Tiberius négy évvel a házasságkötés után beszüntette az együttélést, és egy évre rá, Kr. e. 6-ban, a császár kívánsága ellenére visszavonult Rodosz szigetére. Julia Rómában maradt, bukásáig még négy év telt el.

Egyéniségét, természetét a legjobban Macrobius Saturnalia című párbeszédeiben – a negyedik század végén – korábbi forrásokból idézett anekdotagyűjtemény érzékelteti. A gyűjtemény előnye, hogy a rövid szövegek a bukása előtti évekből úgy hatnak, mint egy-egy jól sikerült pillanatfelvétel: apjával vagy barátai társaságában állítják elénk, úgy, amint kortársai más-más helyzetekben láthatták, ismerhették. Ezek közül néhány jellegzetes vázlat.

Augustus egy alkalommal túl provokálónak találta a ruhát, amelyben leánya előtte megjelent. Másnap diszkrétebben öltözött. Apja megkérdezte: nem gondolja-e, hogy ez a ruha jobban illik Augustus leányához? „Ma az apám szemének öltöztem, tegnap egy férfiénak”, hangzott a felelet. Más alkalommal a cirkuszi játékoknál Augustusnak feltűnt a különbség a feleségét körülvevő ünnepélyes öregurak és Julia divatosan nyegle fiatalemberekből álló társasága közt. Levélben vetette a szemére a velük használt illetlenül bizalmas hangot. „Ne aggódj – felelte Julia–, hamarosan öregembereket csinálok belőlük.” Augustus egyszer rajtakapta, amint szolgálói éppen kihúzogatták ősz hajszálait – ez nem sokkal bukása előtt történhetett. Megkérdezte: „Néhány év múlva nem leszel-e majd szívesebben ősz, mint kopasz?” „De igen”, mondta Julia. Mire a császár: „Akkor most miért sietteted a kopaszodást?” A viszony még bizalmas, meghitt. Egy idősebb családi barát azt tanácsolta Juliának: hagyjon fel szertelenségével, és vegyen példát apjának mértékletességéről. „ő felejti, hogy Caesar, én nem felejtem, hogy Caesar lánya vagyok”, hangzott a dölyfös, kihívó válasz, a hübrisz szabályos esete. (Leánya, az idősebb Agrippina is így gondolkodott, és ilyen fellengős nyilatkozatokat tett. Egyik, nála nem ritka érzelmi kitörésében a következő színházi szöveget vágta Tiberius császár fejéhez: „Az isteni Augustus szelleme nem néma szobrokba költözött: én vagyok az ő mennyei véréből született igazi hasonmása!”) Augustus egy megjegyzéséből ítélve azt hitte, hogy leányának csak a stílusa kihívó, az élete ártatlan és tiszta. Julia egyik bizalmas barátja vagy barátnője, aki apjánál jobban ismerte életmódját, megkérdezte tőle: Hogy lehet az, hogy gyerekei mind férjére, Agrippára hasonlítanak? „Csak akkor veszek fel utast a fedélzetre, ha a hajótér tele van”, válaszolt Julia.

Mindebből világos: független szellemű, szabadszájú, csípős humorú nő lehetett, akit apja háromszor adott férjhez pusztán politikai vagy dinasztikus érdekekből, és ez az önálló gondolkodású fiatalasszonyból rebellis érzelmeket váltott ki. Úgy viselkedett, úgy kárpótolta magát, hogy az csak tragédiához vezethetett. A hübrisz után a nemezis. Bukásának történetét, ami abból fennmaradt, ókori forrásművek rövid bekezdéseiből, egy-egy odavetett mondatból, félmondatból kell rekonstruálnunk, amihez a történelmi és politikai kontextust is ajánlatos figyelembe vennünk.

*

A „császár” és a „császárság” szó magyarázat nélküli használata Augustus esetében félrevezető lehet. A köztársaság az ő kamaszkorában szűnt meg, családjával együtt a köztársasági arisztokráciához tartozott, annak szellemében gondolkodott és élt: a császárságnak nevezett principatus (a köztársasági princeps senatus, a rangidős senator címe volt) intézményét ő hozta létre és alakította ki több évtizedes alkotmányjogi barkácsolással. A rendszer, a hadseregre támaszkodó önkényuralom csak 284-től kezdve nevezte magát dominatusnak, egyeduralomnak – annak, ami mindig is volt. Az új állam névleg megtartotta a köztársasági törvényhozás, végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás intézményeit, és a res publica nevet, amelynek áttetsző leple alatt a főhatalom egyetlen ember kezében összpontosult. Az arisztokrácia hosszú évtizedekig – egészen teljes kiirtásáig – nem volt hajlandó beletörődni a változásba, és – amint azt a számos összeesküvés bizonyítja – megpróbálta visszaszerezni elvesztett hatalmát.

A császár és az uralkodó rétegek közötti ellentétek a legnyíltabban Augustusnak a hagyományos családi életet regeneráló reformkísérleteivel kapcsolatban mutatkoztak meg. Az arisztokrácia, a szenátus az utolsó polgárháborúban elszenvedett veresége nyomán politikailag sem állhatott ellen az új rendszernek, de a császár erkölcsi reformmozgalmát lelassíthatta és le is lassította: Augustus a Kr. e.-i húszas években nem volt képes megszavaztatni reformjait, és csak tíz évvel később, a köztársasági korszakból megmaradt néptribunusi hatalom, a tribunicia potestas önkényes igénybevételével tudta életbe léptetni új törvényeit.

A két új családjogi törvényt a rendszerváltással együtt járó és egész Itáliában minden társadalmi szinten érezhető válság tette szükségessé. A polgárháborúk megtizedelték a férfilakosságot, a születési arányszám jelentősen csökkent, aminek súlyos katonai és mezőgazdasági következményei voltak. A válsághoz a házasságok ritkulása és a házasságon kívüli együttélés, a concubinatus elszaporodása is hozzájárult. Ilyen körülmények között az arisztokrácia lélekszáma is vészesen fogyott, amit az uralkodónak már csak azért is orvosolnia kellett, mert a szenátorok és magisztrátusok az arisztokrácia soraiból kerültek ki.

A házasságot szabályozó törvény, a lex Julia de maritandi ordinibus jutalmazta a családalapítást, büntette a gyermektelen férfiakat és nőket, illetve azokat, akik kerülték a házasságkötést. Augustus házasodásra kötelezett minden huszonötödik és hatvanadik éve közötti szabad római férfit és minden huszadik és ötvenedik éve közötti szabad nőt. Aki a törvényt nem tartotta tiszteletben, az teljes egészében elveszítette a ráhagyott örökséget, a gyermektelen házasok pedig csak részben kapták meg a nekik járó hagyatékot. A császár a válást is megnehezítette: a válni akaró félnek hét tanú jelenlétében kellett megerősítenie ez irányú szándékát.

A másik törvény, a lex Julia de adulteriis coercendis elsősorban a házasságtörést büntette, s azontúl törvénybe ütköző magatartásnak minősítette, ha egy római férfi egy olyan nővel élt együtt, akivel rangjához illő házasságot köthetett volna. Egy szenátor például ettől kezdve csak egy nála társadalmilag alacsonyabb rangú nővel élhetett együtt házasságon kívül. Házasságtörésért csak a feleséget és szeretőjét büntették, a férj házasságon kívüli szerelmi viszonya csak akkor számított büntetendő cselekménynek, ha egy másik férjes asszonnyal vagy egy arisztokrata hajadonnal kezdett viszonyt, tulajdon feleségét büntetlenül csalhatta. A férj egyébként rabnőivel is szeretkezhetett, az sem számított házasságtörésnek, vagyis az asszony, a nő a törvény szemében továbbra is másodosztályú állampolgár maradt. A törvény a házasságtörést a férfi és a nő külön-külön szigetre való száműzésével és mindkét házasságtörő személyt fele vagyonának elkobzásával sújtotta: ez a fenyegetés nyilván az arisztokráciának és a lovagrendnek szólt, különben Itália területe gyors ütemben elnéptelenedett volna.

Az új törvények egy részét a császár személyesen hirdette ki a Forumon álló szószékről, a Rostráról, hogy ezzel is hangsúlyozza, milyen fontosnak tartja a normális családi élet helyreállítását. Noha az arisztokrácia és a lovagrend jelentős része ellenezte a törvényeket – Propertius ezt versben megírta –, a több évtizedes béke és Augustus erkölcsi reformmozgalma ha Rómában nem is, Itáliában megtette a hatását, és végül, Kr. e. 2-ben a szenátus a pater patriae, a Haza Atyja címmel ruházta fel a császárt, ami ma üres címnek hangzik, de akkor rendkívül nagy, szinte vallásos jelentősége volt, akár az Augustus névnek, amellyel huszonöt évvel korábban tüntették ki. A császár egyébként a római államvallást is megpróbálta újjáéleszteni és átszervezni. Itt kell megemlítenem, hogy Augustus személyes patrónusának, oltalmazó istenségének tekintette Apollót, sok egyéb között a zene, a költészet és a jövendölés istenét, például neki tulajdonította győzelmét az actiumi tengeri ütközetben Antonius és Kleopatra felett. Palotájának egy részét Apolló-szentéllyé alakíttatta át, amelyhez latin és görög nyelvű könyvtárat építtetett, Apolló-kultuszt kezdeményezett Rómában, és az erkölcsi megújhodás programját is apollói sugallatnak tekintette.

*

Ebben a történelmi helyzetben és társadalmi légkörben pattant ki váratlanul Julia botránya. A legvilágosabban Seneca foglalja össze a történteket A jótéteményekről szóló esszéjében: éveken át „csapatosan jártak hozzá szeretői, éjjeli tivornyáin bejárta velük az egész várost, sőt a Forumon és magán a Rostrán, ahonnan apja a házasságtörés elleni törvényét kihirdette, minden éjjel megjelent Marsyas szobránál, és minden szabadosságot megengedett magának, még ismeretlen férfiakkal is”. Seneca, aki fél évszázaddal a botrány után Nero minisztere volt, jól kiismerte magát a közéletben, erről tanúskodik a fentiekhez fűzött érdekes megjegyzése: „A császár, nem lévén képes haragján uralkodni, […] nyilvánosságra hozta azt, amit meg kellett büntetnie, de el kellett volna hallgatnia.”

Cassius Dio a harmadik század elején így írja le ugyanezt: „Amikor Augustus végre megtudta, hogy leánya feslettségében éjjeli tivornyákon vesz részt a Forumon és a Rostrán, irtózatos haragra gerjedt. Már korábban is gyanította, hogy nem él tisztességesen, de nem akarta elhinni. Mert úgy látszik, hogy akik magas hivatalt viselnek, minden másról jobban tájékozottak, mint az őket személyesen érintő ügyekről, és bár az ő tetteik nem kerülik el környezetük figyelmét, ők maguk nem rendelkeznek pontos értesülésekkel arról, amit környezetük tesz.”

Az ügy további részleteit is ókori írók és történetírók műveiben találjuk meg. Plinius írja egy helyütt: „Julia kicsapongásai során megkoszorúzta Marsyas szobrát, amint azt apjának levelei panaszolják.” Más helyütt Augustus leányának „házasságtöréséről és az apagyilkosság tervének nyilvánosságra hozásáról” beszél. Suetonius Augustus-életrajzában röviden megemlíti, hogy „a császár levélben tájékoztatta a szenátust leánya ügyéről, amelyet távollétében quaestorával [a legalacsonyabb rangú római magisztrátus] olvastatott fel, és szégyenében hosszú ideig senkivel sem akart találkozni, sőt leánya kivégeztetésének gondolatával is foglalkozott”. Seneca Az élet rövidségéről írott esszéjében Augustus szemszögéből, az ellene szőtt összeesküvések lélektani légköréből láttatja a császár helyzetét: „Alighogy megmenekült cselszövéseiktől, arisztokrata ifjak, akiket házasságtörésük katonai esküként kötött leányához, ráijesztettek [a lehetőséggel], hogy újból egy Antoniusszal szövetségben álló nő fenyegeti.” (Antoniust és Kleopatrát házasság és politikai szövetség kötötte egymáshoz.) Velleius Paterculus Julia néhány szeretőjének a nevét is közli, akiket Augustus megbüntetett, így Marcus Antonius és Fulvia (!) fiát, Iullus Antoniust öngyilkosságra kényszerítette, egy Scipiót, egy Appius Claudius Pulchert és egy Sempronius Gracchust (három nagy történelmi név a múltból) egy-egy távoli szigetre száműzött Rómából. Ezenkívül számos arisztokratát és lovagot bíróság elé állított – a vádlottak nevét és a perek kimenetelét nem ismerjük. Cassius Dio úgy tudta, hogy Iullus Antoniust több más személyiséggel együtt azzal a váddal ítélték el és végezték ki, hogy a monarchia megkaparintása volt a céljuk. Tacitus értesülése szerint Sempronius Gracchus már akkor elcsábította Juliát, amikor az Agrippa felesége volt, és a „kitartó házasságtörő” Tiberius mellett is folytatta vele a viszonyt, sőt férje elleni dacra és gyűlöletre izgatta, még egy Tiberius ellen Augustusnak írott levél megfogalmazásában is segítségére volt. Végül Tacitus túl szigorúnak tartja Augustus vádjait, és ebből kifolyólag a büntetéseket is: „Mert a nemek közötti közönséges vétségekkel kapcsolatban a szentségtörés és a felségsértés súlyos kifejezéseit használta, amivel túlment az ősök elnéző igazságszolgáltatásán, és áthágta tulajdon törvényeit.”

Tacitus megállapítása pontos: Julia büntetése sokkal súlyosabb volt a törvény által előírt közönséges száműzetésnél. Augustus a Pandateria szigetére deportált leányát eltiltotta a bortól és minden fényűzéstől, az ő külön engedélye nélkül nem értintkezhetett férfiakkal, se szabad rómaival, se rabszolgával, és a kérelmező csak úgy kapott engedélyt a látogatásra, ha előzőleg részletesen tájékoztatta a császárt életkoráról, termetéről, arcszínéről, testének különös ismertetőjeleiről és sebhelyeiről. Öt évvel később a dél-itáliai Rhegium városába deportáltatta Juliát, ahol viszonylag kedvezőbb körülmények között élhetett, de Rómába való visszahívásáról hallani sem akart, és a már elszenvedett büntetéshez ráadásul végrendeletileg megtiltotta, hogy leányát a családi mauzóleumba temessék.

Noha az idézett források több helyütt fedik, azaz ismétlik egymást, nem ugyanazokra a részletekre helyezik a hangsúlyt, és úgyszólván mindegyikben találunk olyan adatot, amely a többiből hiányzik, és amely nélkül az amúgy is hiányos történelmi mozaik áttekinthetetlenné válna. A kibontakozó összkép megközelítése több irányból lehetséges, sőt szükséges, mivel az epizódok töredékesen fennmaradt részletei néhol ellentmondanak egymásnak, és a történészek a mai napig sem értenek egyet abban, hogy pontosan mi történt és miért. Ami a laikust, mint e sorok íróját, óvatosságra inti.

Senki sem vitatja Julia feslettségét, szeretőinek nagy számát, éjjeli tivornyáit Róma utcáin, sem azt, hogy könnyen kapható volt, sőt, mint egy prostituált, ő maga szólított le idegen férfiakat a Forumon, mint elődje, Clodia. Amiben a történettudósok nem értenek egyet: igaz-e, hogy Julia és arisztokrata klikkje államcsínyt készítettek elő, és meg akarták ölni vagy öletni Augustust, hogy helyreállítsák a köztársaságot, vagy mást ültessenek a trónra, például Iullus Antoniust. Csakhogy ennek eldöntéséhez nincs elegendő megbízható adat. Marad a kérdés: van-e ezeken kívül olyan okozati összefüggés Julia botrányos viselkedése és Augustus engesztelhetetlen haragja között, ami az idézetekben nem kapott megfelelő hangsúlyt, holott a botrány szerves része, és a történteket, a szereplők magatartásával együtt, érthetőbbé teszi? A válasz megkísérléséhez valamit Julia baráti körének mentalitásáról és rá gyakorolt hatásáról is tudnunk kell.

*

A köztársaság összeomlásának éveiben vagy közvetlenül utána született arisztokrata nemzedék tagjai – köztük Julia barátai –, a szülői házból annak szellemét és stílusát is magukkal hozták. A főhatalmat elvesztették, de életmódjukat semmilyen körülmények között sem akarták megváltoztatni: régi fényükből nem maradt nekik más, mint a fényűzés. Legkevésbé sem érdekelte őket a szempont, hogy az életmód, amelyhez olyannyira ragaszkodtak, a politikai intézmények fellazulásával párhuzamosan a köztársaság utolsó századában évtizedről évtizedre cinikusabbá vált. Magánéletük és stílusuk a frivol élvhajhászáson túl tiltakozás is volt Augustus és Livia szerény udvartartása és puritán életformája ellen, amelyet a császári pár minden módon rájuk akart erőltetni.

Julia, akit apja házassági sakkfigurának használt dinasztikus politikai játszmájában, természete és vérmérséklete szerint, talán sorsa elleni lázadásként is, közéjük tartozónak érezte magát. Az apja által létrehozott rendszer kultúrájából csak azt sajátította el, ami egyéniségének és ízlésének valóban megfelelt. A császári udvarban és választott baráti körében kifinomult irodalmi ízlés vette körül, a legnagyobb római költők kortársa volt, bizonyára személyesen ismerte az udvarban is megforduló Vergiliust, Horatiust és – akik nyilván közelebb álltak hozzá – a két ellenzéki intellektuelt: Propertiust és Ovidiust. Aligha kétes, hogy Julia ízlésének jobban megfelelt Ovidius erotikus költészete, mint Vergilius mezőgazdasági lelkesedése vagy Augustus és a klasszika-filológusok kedvence, az Aeneis.

Jellemző ízlésére, hogy öt megnevezett szeretője közül három irodalmár patrícius, más szóval úri műkedvelő. A vele folytatott viszonya miatt halálra ítélt Iullus Antonius Diomedeia címmel eposzt írt tizenkét énekben, és a császár pártfogoltja, Horatius egyik ódájában orfikus hajlamú pindaroszi költőként ünnepli az akkor még kegyben álló fiatalembert. Julia egy másik barátja és szeretője, Tiberius Sempronius Gracchus tragédiákat írt, őt a római aranyifjúság körében népszerű Ovidius említi egyik, már a száműzetésben írott költeményében. A közelebbről meg nem nevezett Scipio viszont Propertius barátja; és Propertius esküdt ellensége volt Augustus házasságtörés elleni törvényének. Ez sem véletlen. A szintén száműzött Quinctius Crispinus Sulpicianus a mondén szalonok világából ismerte, bibliai értelemben is, Augustus leányát. Crispinus egyik azonos nevű rokona – perének évében praetor – elsőként rendezett olyan színházi mulatságot, amelyben lovagok és „tisztes matrónák” is színre léptek. Egy hagyománytisztelő matróna, például Livia vagy az idősebb Agrippina, nem érezte volna jól magát ilyen légkörben.

Maga Julia, ötgyermekes családanya – a botrány évében töltötte be harminchetedik évét –, már régen túl volt azon az életkoron, amelyet mentségként szoktak felhozni az ilyen szeméremsértő viselkedésre. Mi vette rá a nyilvános és csoportos szeretkezésre a magisztrátusok szószékén? Az amúgy sem bizonyítható nimfománia nem magyarázna meg semmit: a normát túlteljesítve szeretkezni négyszemközt vagy akár nyolcszemközt, zárt ajtók mögött is lehet. Exhibicionizmus? Elméletben nem zárható ki, bár valószínű, hogy itt sokkal többről volt szó.

Az említett szobor a Forumon Szilénoszt, a görög mitológiai figurát (latinul Silenust), a vén szatír őstípusát ábrázolta a klasszikus pózban: bal vállán borostömlővel, jobb karját a bor védelmében maga elé emelve. Marsyasnak Róma népe nevezte el, valószínűleg tévedésből: ugyanis mind a kettő szatír. (Görögül, magyar átiratban: Marszüasz – de a római nép aligha ejtette nevét görögül vagy görögösen.) Marszüaszt is a görög mitológiából ismerjük: zenei versenyre hívta ki Apollónt, a zene istenét – a kilenc múzsa volt a zsűri –, és Marszüasz végül alulmaradt. Apollón csak azzal a feltétellel vett részt a versenyben, hogy a győztes úgy büntetheti meg a vesztest, ahogyan akarja, és győzelme után jogával élve elevenen megnyúzta a legyőzött szatírt. (A görögök Apollónnak, a rómaiak Apollónak írták és ejtették a nevét. Én itt a szövegkörnyezetnek megfelelően írom „n”-nel vagy „n” nélkül.)

A szobor közelében volt a praetori törvényszék és a magisztrátusok szószéke. Nappal ott gyülekeztek, vitatkoztak az ügyvédek és jogászok – Martialis egyik epigrammájában Marsyas causidicusnak, „ügyvéd Marsyas”-nak nevezi a szobrot –, éjjel viszont a korhelyek és prostituáltak népszerű találkahelye volt.

Nekünk mindez kultúrtörténeti adalék, Juliának, baráti körének, Augustusnak és – szélesebb körben – Róma népének a Forum és a szószék, a törvények szentsége és a házasságtörés, Apolló és Marsyas hozzátartozott hagyományokból kinőtt mindennapi életéhez. Julia tisztában volt vele, mit tesz, amikor azon a szószéken szeretkezik, ahonnan apja kihirdette a házasságtörés elleni törvényét, és hogy mit jelent apjának ez a törvény, hogy Marsyas, akit ő éjjelente meglátogat és virágokkal koszorúz meg, a legenda szerint kihívta Apollót, akit apja személyes pártfogójának tekint. Nem tudhatjuk, hogy az elégedetlen patríciusok közül kinek az ötlete volt a hely és a császárnak oly fontos jelképek nyilvános kigúnyolása, de abban biztosak lehetünk, hogy pompás mulatságnak tartották, és – Juliát is beleértve – úgy érezték: politikai értelemben fügét vagy annál zaftosabbat mutatnak a puritán diktátornak (a szó mai értelmében: Augustus nem használta a Dictator címet), aki megfosztotta őket évszázados előjogaiktól, és most, ha tehetné, az élvhajhászás örökletes örömeitől is eltiltaná őket.

Nem nehéz elképzelni Augustus fájdalmát, szégyenét és fékezhetetlen haragját, amikor egy jelentésből (talán Liviától) mindezt egyszerre megtudta, részleteiben felismerte és átérezte. Túl a törvényszegésen, a szószék beszennyezésén, a családi gyalázaton, egyetlen leánya feslettségén – ha valaki, ő nagyon jól megértette a neki szóló üzenet nyílt és rejtett mondanivalóját. Hogy volt-e valóban ellene szőtt összeesküvés, nem tudhatjuk, de a személyes kihívás, eszményeinek bemocskolása és megcsúfolása teljesen kielégítő lélektani magyarázatot adna a továbbiakban Juliával szemben tanúsított magatartására.

Julia túlbecsülte saját fontosságát („Caesar lánya vagyok!”) és apjának elvakult szeretetét. Talán azt hitte: ha kiderül, mit művelt, megússza egy szigorú dorgálással. Vagy a horatiusi carpe diem („élvezd a napot”) szellemében csak a percnek élt, és a másnapra nem gondolt. Nagy árat fizetett: a száműzetésből nem volt visszaút. Minthogy Augustus végrendeletében nem említette meg leánya szerény évjáradékát, utóda, Tiberius, az egyik felszarvazott férj, trónra lépésekor, 14-ben megszüntette annak folyósítását, továbbá elrendelte, hogy nem hagyhatja el házát, és senkivel sem érintkezhet. Julia még abban az évben meghalt. Ötvenhárom évéből tizenhetet fogságnak megfelelő száműzetésben töltött.

7.

Juliának nem volt hatalma, nem élhetett vissza vele. A császári család első hölgytagja, aki az uralkodó háta mögött éveken át sikeresen visszaélt annak hatalmával: Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina. A kissé hibbant, gyáva és naiv Claudius helyett felszabadított rabszolgái és feleségei – először Messalina, annak halála után egy ideig az ifjabb Agrippina – kormányozták a birodalmat. A négy legfontosabb államtitkári hatáskörrel és teljhatalommal rendelkező parvenü: Polybius, Callistus, Pallas és Narcissus egy évtized alatt együttesen több mint egymilliárd sestertiust kaptak ajándékba a császártól, vagy vágtak zsebre törvénytelenül, állampolgárságok, fontos kinevezések, magas hivatalok kijárásával, zsíros üzletekbe való betársulással, és ha kellett, megvesztegetéssel egyenlő juttatások elfogadásával, nemegyszer közönséges zsarolással. Valamennyien Messalina cinkosai és bűntársai voltak. Claudius főminisztere, Lucius Vitellius consul, született talpnyaló Messalinát is mindenben kiszolgálta, vele párhuzamosan a szintén consulságot viselt Rufus Suillius, besúgó és közvádló az államügyész szerepét töltötte be Messalina szolgálatában. Suillius néhány év alatt háromszázmillió sestertiust keresett úrnője pereivel.

Messalina Augustus nővérének, Octaviának a dédunokája és Claudius másod-unokatestvére volt. Születésének és házasságának időpontja bizonytalan: valószínűleg tíz-egynéhány éves korában adták feleségül a nála harminc évvel idősebb Claudiushoz. Két gyereket szült neki: Britannicust és Claudia Octaviát. Álmában sem gondolhatott arra, hogy férjéből valaha is császár lesz. A gyerekkora óta mellőzött Claudius esélyei a semmivel voltak egyenlőek, de amikor mégis kikiáltották császárnak, Messalina nyomban felismerte lehetőségeit, és fiatalsága ellenére finom taktikai érzékkel manőverezett a politikai dzsungelben, legalábbis amíg a rajta egyre jobban eluralkodó nimfománia és a korlátlannak tűnő hatalom el nem vette az eszét. A róla fennmaradt történetekből úgy tetszik, hogy császárné korában élete fő mozgatóerői a kéjvágy, a féltékenység, a kapzsiság, az agresszív önvédelem és az attól a római udvarban elválaszthatatlan dinasztikus érdekek voltak. Híres nimfomániája önmagában nem volna érdekes, ha egyes megnyilvánulási formái nem lettek volna olyan szélsőségesek, és legalább részben nem kapcsolódtak volna jogászi furfanggal kifundált önvédelmi manőverekhez.

Messalina senkit sem tétetett el láb alól önhatalmúlag: ragaszkodott a törvényes látszathoz; személyesen vagy a császári szabadosok közvetítésével Claudiushoz, később egyenesen házi államügyészéhez, Suilliushoz fordult, és császári rendelettel, esetleg a szenátus előtt tartott per útján szabadult meg képzelt vagy valódi riválisaitól, vagyonuk megkaparintása végett kiszemelt áldozataitól és azoktól, akikről feltételezte, hogy veszélyeztetik gyerekei jövőjét, a dinasztiát. Ehhez volt szüksége a szabadosok, Vitellius és Suillius segítségére: a közös érdek tartotta össze őket.

Először Claudius unokahúgát, Julia Livillát végeztette ki. Sértette a hiúságát, hogy a vele egyidős Livilla nem adja meg a rangjának kijáró tiszteletet, nem hízeleg neki. Szépségét sem tudta megbocsátani, főleg mivel gyakran volt egyedül Claudiusszal. Attól félt, hogy a császár elválik tőle, és Livillát veszi feleségül. Koholt vádakkal egy szigetre száműzette, ahol hamarosan végeztek vele. Nem sokkal később mostohaapját, Appius Junius Silanust is megölette, állítólag azért, mert az nem akart lefeküdni vele. Bizonyíték kellett? Narcissus, akinek mindenkor szabad bejárása volt urához, kora reggel benyitott a császári hálószobába – Claudius és Messalina még az ágyban feküdtek –, és megjátszott izgalommal adta elő meséjét: azt álmodta, hogy Silanus megöli a császárt! Messalina azonnal ráduplázott: igen, ő is egymás után több éjjel ugyanezt álmodta! Azonnal a palotába hivatták Silanust, és azt hazudták a császárnak, hogy erőszakkal be akart hatolni hozzá. A babonás Claudiusnak ez bizonyíték volt, mert megerősítette a baljóslatú álmot, és elrendelte Silanus kivégzését.

Még ugyanabban az évben, Camillus Scribonianus dalmatiai helytartó rosszul szervezett lázadási kísérlete után Messalina is részt vett az összeesküvést követő tisztogatási akció irányításában. Mint más hűtlenségi perek alkalmával, a vésztörvényszékké átalakult szenátus a császár elnökletével hallgatta ki és ítélte el a vádlottakat. Messalina és Narcissus besúgóik jelentései alapján egész sor magas rangú személyiséget, köztük nőket vetettek alá kínzásoknak és végeztettek ki, volt, akit már a börtönben megöltek. Az összeesküvés néhány résztvevője Messalinának és Narcissus szabadosainak fizetett nagyobb összegekkel vásárolta meg az életét. A rákövetkező évben Messalina utasítására Suillius erkölcstelen viselkedéssel vádolta Tiberius unokáját, Juliát. őt is megrövidítették egy fejjel.

Közben nem szabad megfeledkeznünk Messalina főfoglalkozásáról, a szeretkezésről. Céltalan lenne találgatni szeretőinek számát: csak azzal nem hált, aki nem kellett neki. A megszokás minden élvezetnél az egyre erősebb ingerek, ízek, izgalmas újdonságok kereséséhez vezet. Messalina sem érte be sokáig gyakran váltott szeretőivel. Juvenalis Hatodik szatírájában ecseteli egyik újítását. Éjszakánként álöltözetben, fejére szőke parókát húzva kiszökött a palotából, és egy külvárosi bordélyházban Lysica néven árulta bájait. Záróra után ő volt az utolsó, aki szobáját bezárva kielégítetlenül indult haza. Költői túlzás? Plinius egy prózai számadatot is közöl: a császárné inkognitóban versenyre hívta ki az egyik leghírhedtebb római utcanőt, és ő győzött – huszonnégy óra alatt huszonöt férfit elégített ki.

De ez sem volt elég, a kielégülés hiányában újabb izgalomra vágyott: feketemiséket rendezett a császári palotában, természetesen Claudius részvétele és tudta nélkül. Előkelő hölgyeket kényszerített arra, hogy férjük jelenlétében szeretkezzenek más férfiakkal. A férjeket, akik beletörődtek feleségük megrontásába, kitüntetésekkel, magas hivatalokkal jutalmazta meg; aki nemet mondott, azt tönkretette, megsemmisítette. A férjek jelenlétére részben azért volt szükség, mert nyilvános megalázásuk külön élvezetet nyújtott neki, és – ez volt az újítás – a férjek nem jelenthették fel őt a császárnál, mivel hozzájárulásukkal, hogy feleségük részt vehet a csoportos szeretkezésben, büntetendő cselekményt követtek el, és a hatóságok kerítés (lenocinium) vádjával eljárást indíthattak volna ellenük. Messalina besúgószolgálata, úgy látszik, eredményesen működött: idejében megtudta, hogy a pretoriánusgárda egyik parancsnoka, Catonius Justus jelenteni akarja a császárnak, mi folyik a palotában a háta mögött. Azonnal leváltatta, és a szokásos módon, Suillius segítségével kivégeztette. Egyszersmind a másik parancsnokot, Rufus Polliót is eltávolíttatta a gárda éléről, hogy erről az oldalról teljesen fedezve legyen.

Messalinának nem lehetett nemet mondani: Mnester, a kor népszerű mimus (görög eredetű népi bohózat) színésze megpróbálta elutasítani – a császár iránti tiszteletére hivatkozott –, de Messalina, amikor látta, hogy sem ígéretekkel, sem fenyegetésekkel nem képes legyőzni ellenállását, példátlan vakmerőséggel magához Claudiushoz apellált: szüksége van Mnesterre, nem mondta, milyen ügyben, és a színész csak az ő parancsának hajlandó engedelmeskedni. Claudius magához rendelte Mnestert, és utasította: tegyen meg mindent, amit Messalina parancsol neki. Így jött létre a vígjátékba illő helyzet, hogy Claudius, anélkül, hogy sejtette volna, saját felszarvazására utasította Mnestert, aki azt hitte: az ő parancsára szeretkezik Messalinával.

Mnester nevével a kétszer consulságot viselt Valerius Asiaticus perében is találkozunk. A színész szerelmére, úgy látszik, az előkelő szalonok más hölgyei is pályáztak, Messalinának mindenesetre fülébe jutott, hogy az általa kisajátított színész titokban egy Poppaea Sabina nevű társasági dámával, kora legszebb római nőjével is légyottozik, és hogy Poppaeának korábban Asiaticusszal is volt viszonya. Messalina már régen szemet vetett Lucullus kertjeire, s azoknak akkor Asiaticus volt a birtokosa. Mi a megoldás? Poppaea ellen nem indíthatott eljárást házasságtörésért (Poppaea férjes asszony volt), mert akkor Mnestert is elítélték volna, ezért ügyésze, Suillius Asiaticust vádolta Poppaeával elkövetett házasságtöréssel, és hogy Claudiust megijesszék, a felségsértés is szerepelt a koholt vádak között. A per a császári hálószobában, zárt ajtók mögött zajlott le. Suillius mondta a vádbeszédet, Vitellius volt a védő, maga a császár elnökölt. Messalina is jelen volt; éppen azért tartották a tárgyalást a hálószobában, mert az ügyben illetékes szenátusba nő nem tehette be a lábát. Asiaticus beszéde mélyen megindította Claudiust, Messalina is sírt, és kiment a szobából, hogy felszárítsa könnyeit, de kifelé menet azért odaszólt Vitelliusnak: vigyázzon, nehogy Asiaticus kicsússzon a kezük közül. Látván, hogy Claudius hajlik a felmentésre, Vitellius felsorolta Asiaticus érdemeit, a mentő körülményeket, és mintha a vádlott már beismerte volna bűnösségét, kérte a császárt: engedélyezze, hogy az elítélt válassza meg a halálnemet. Claudius bedőlt a cselnek, és megadta az engedélyt: ölje meg magát, ahogyan akarja. Asiaticus még aznap este felvágta az ereit, és elvérzett – Lucullus kertjeit Messalina „örökölte”.

A kertek megszerzése után Messalina le akarta kötni a maga számára Mnestert, ezért ügynökei addig zaklatták Poppaeát különböző fenyegetésekkel, amíg az a bebörtönzéstől és megkínzatástól való félelmében meg nem ölte magát. Claudiust nem tájékoztatták erről a fejleményről. Néhány nappal Poppaea halála után férje, Lentulus Scipio a császárnál vacsorázott. Mi sem jellemzőbb Claudius tájékozatlanságára, mint vendégéhez intézett udvarias kérdése: Miért foglal helyet felesége nélkül? Tőle tudta meg, hogy Poppaea „betöltötte végzetét”.

*

Claudius kivételével már egész Róma tudott Messalina szerelmeiről, nyilván ki is színezték kalandjait (erre vall Juvenalis idézett szatírája fél évszázaddal később!), bár a valóság mindig túltesz a képzeleten, és fantasztikusabb helyzeteket teremt, mint a kieszelt történetek. Ilyen szituációt teremtett maga körül Messalina is, anélkül, hogy felismerte volna, milyen veszélyes játszmába kezdett fúriáival. Politikai ügyességének és taktikai érzékének több köze volt a női ösztönhöz, mint az értelemhez, mert ahogy az évek múlásával lassanként elszakadt a valóságtól, betegesen felfokozott lelkiállapotában végül is képtelen volt megkülönböztetni a lehetségest a lehetetlentől, és hanyatt-homlok rohant a vesztébe. Amint Euripidész megfogalmazta: akit az istenek el akarnak veszejteni, annak előbb elveszik az eszét.

Egy évvel a végkifejlet előtt viszonyt kezdett a Tacitus szerint „legszebb római fiatalemberrel”, Gaius Siliusszal, ami önmagában nem lett volna veszélyesebb, mint mindaz, amit addig kipróbált, ha titokban tartják kapcsolatukat. Messalina ehelyett először rábírta Siliust, hogy váljon el feleségétől, azután leplezetlenül járt hozzá, nagy kísérettel látogatta meg házában, kitüntetésekkel halmozta el, és – így Tacitus – „mintha a birodalom már gazdát cserélt volna”, a császári ház tulajdonát: bútorokat, rabszolgákat és szabadosokat ajándékozott új szeretőjének. A visszavehetetlenül vesztes húzás Claudius egyik befolyásos szabadosának, Polybiusnak a kivégeztetése volt. Vele is viszonyt folytatott, még akkor is, amikor már utasítást adott eltüntetésére. Egyik biztos szövetségesének megöletésével egy csapásra elvesztette a másik három tekintélyes szabados, Narcissus, Pallas és Callistus bizalmát: nem tudhatták, melyikük lesz Messalina következő áldozata, ezért a legközelebbi válság alkalmával ellene fordultak.

A véget Messalina és Silius közösen provokálták ki. Silius a kezdettől fogva tisztában volt a helyzet botrányos voltával és veszélyeivel, de mindent egy kockára tett fel. Azt ajánlotta Messalinának: ne titkolóddzanak tovább, ne várják meg Claudius halálát, házasodjanak össze haladék nélkül, ő örökbe fogadja fiát, Britannicust, és neki meghagyja illegális hatalmát. Messalina kissé bizonytalan volt, nem tudta, mennyire bízhat meg Siliusban, ha kezébe kerül a főhatalom, de elfogadta házassági ajánlatát. Claudius, a nagy hatalmú szabadosok, a pretoriánusgárda várható reakcióira, úgy látszik, egyikük sem gondolt. És így egy szép őszi napon, amikor a császári férj hivatalos ügyben Ostiába utazott, a császárné és az arra az évre kijelölt consul, tanúk jelenlétében, a vallásos ceremóniák tiszteletben tartásával, ünnepélyesen házasságot kötöttek. Érthetetlen, hogyan képzelték el a hatalomátvételt, Silius császárrá kikiáltását, ami Claudius lemondása vagy halála, főként a hadsereg támogatása nélkül lehetetlen lett volna. Márpedig a források sehol sem említenek előkészületeket egy államcsínyre.

Az esküvő hírére Narcissus, Pallas és Callistus sürgősen összeültek, hogy megvitassák, mit tegyenek, mert ahhoz nem fért kétség, hogy egy új császártól ők, Claudius kegyencei nem sok jót várhatnak. Narcissus magára vállalta Claudius tájékoztatását, és azonnal követte Ostiába. Mialatt ez a tanácskozás folyt, Messalina és Silius, mit sem sejtve a közeledő végről, vidám szüreti mulatságot rendeztek. A szórakozást hírnökök szakították meg jelentésükkel: Claudius mindent tud, és már úton van vissza Rómába. A mulatozók szétrebbentek, Messalina Lucullus kertjeibe, Silius a Forumra húzódott vissza. A pretoriánusgárda megkezdte a császárné szeretőinek és Silius híveinek letartóztatását.

Messalina férje gyengeségének és rá gyakorolt hatásának ismeretében eléje ment az ostiai úton, de semmire sem ment könnyeivel: a császári gyaloghintóban ülő Narcissus nem hagyta szóhoz jutni. Miután a pretoriánusok laktanyájában a testőrök biztosították hűségükről Claudiust, megkezdődött az őrizetbe vettek kihallgatása. Az előállított Silius nem tagadta a vádakat, csak azt kérte: végezzenek vele minél előbb, ami meg is történt. Claudius nem ismert kegyelmet, az eléje állított vádlottakat sorban halálra ítélte. Csak Mnester esetében habozott: a színész emlékeztette, hogy az ő parancsára szeretkezett feleségével, de a szabadosok lehurrogták: ahol annyi előkelő ember feje hullott a porba, ott egy színész sorsa nem számít, felségsértést követett el, mindegy, hogy miért, meg kell halnia. Annyi bizonyos, hogy Mnesternek jobb orra volt a veszélyre, mint Messalinának.

Narcissus jól ismerte urát, tudta, hogy haragja hamar lehűl, és szerelme Messalina iránt újból felizzik (lángolásról az ő esetében soha nem volt szó), ezért önhatalmúlag, mint a pretoriánusgárda huszonnégy órára kinevezett parancsnoka, egy tisztekből álló kivégzőosztagot küldött Lucullus kertjeibe. Messalinát ezalatt anyja próbálta észre téríteni, biztatva: ne várja meg gyilkosát, élete véget ért, nem marad más, csak a tisztességes halál vállalása. De, Tacitus szavaival: „abban a kéjvágytól megrontott lélekben nem volt semmi tisztesség”, csak sírt, siránkozott, amíg a katonák rá nem törték az ajtót, és Evodus, a császár egyik felszabadított rabszolgája piszkos szavakkal gyalázni nem kezdte. Ekkor felismerte végzetét, és reszkető kézzel illesztette a tőrt hol a nyakához, hol a melléhez, míg végül a különítmény parancsnoka át nem döfte kardjával.

8.

A pompei születésű Poppaea Sabina, akinek hasonnevű anyját Messalina hajtotta az öngyilkosságba, harmincéves korában került Nero udvarába: négy évig volt a szeretője, három évig a felesége, de ő nem a véletlen szeszélyéből jutott a csúcsra, mint Messalina, neki meg kellett küzdenie azért, hogy császárné lehessen. A neve sem volt segítség: nem tartozott a régi köztársasági nemességhez, családjában nagyapja volt az első consul. A császári dinasztia tagjaival ellentétben a hatalmat nem magáért a hatalomért igényelte, nem vagyonszerzésre használta, nem kísérletezett vele szélsőséges módon, hogy megtudja, hol van a határa, politikával nem foglalkozott, és nem volt sem szadista, sem nimfomániás. Beérte az erkölcsileg és szellemileg egyaránt visszataszító Neróval, akit Kosztolányi véres költőnek nevezett, holott csak véres ripacs, véres pojáca volt, aki verseket is írt, és ránk maradt szobraiból ítélve fizikailag is undorító jelenség lehetett. Néhány erre vonatkozó adat Suetonius Nero-életrajzából: termete átlagos, nyaka vastag, arca közönséges, a foltos, büdös és pocakos test pipaszár lábakon állt. Jó gyomor, amorális természet és kitűnő színészi képesség kellett hozzá, hogy valaki ezzel a szörnynyel évekig együtt tudjon élni, és meg tudja játszani, hogy szenvedélyesen szereti. Tacitus erkölcsi portréja Poppaeáról teljesen negatív. Születése minden előnnyel ellátta: szépséggel, szellemmel, gazdagsággal, csak tisztességgel nem. Erényesnek mutatta magát, de kicsapongóan élt. Hírére nem adott, szerelem nem hatott rá, érzékiségét a várható előnyök szolgálatába állította, gyűlölt ellenségeivel kegyetlenül viselkedett.

Julia és Messalina féktelen tobzódásához képest Poppaea élete és stílusa átlagos polgári jelenség. Csak azt tette – azért, hogy Nero szeretője, azután felesége lehessen –, amit a helyében sok más nő tett volna, ha megvannak hozzá az eszközei. Agrippina eltávolítására izgatta Nerót, mert – írja Tacitus – „Mindenki vágyott az anya hatalmának megtörésére, de senki sem képzelte, hogy a fiú gyűlölete a gyilkosságtól se retten vissza.” A Nerótól elvált Octavia száműzetésében és megöletésében is aktív szerepe volt, mert attól félt, hogy a nép a gyalázatosan elüldözött fiatalasszony visszahívására kényszeríti a császárt, és ő végeztette ki Nero egyik szabadosát, Doryphorust, pusztán azért, mert ellenezte házasságukat. A Pandateria szigetén kegyetlenül meggyilkolt húszéves Octavia levágott fejét – nem tudjuk, kinek az utasítására – Rómába vitték, hogy megmutassák Poppaeának. Szenvtelen, számító, hideg természet volt, de céljainak elérése után nem öletett meg senkit. Ha magatartását a hatalom bűvkörében a császári ház tagjainak viselt dolgaival mérjük, kitűnik, hogy kora szellemének megfelelően viselkedett, és mérsékletet tanúsított, ami nem teszi se tisztábbá, se rokonszenvesebbé, csak reálisabb perspektívában láttatja.

*

Ha semmi nem érdekelte, amivel a hatalom mániákusai foglalkozni szoktak: mivel töltötte szabad idejét, amikor nem kellett hivatalosan reprezentálnia, és Nero nem tartott igényt társaságára? Nem véletlen, mi akadt fenn az ókori krónikák lyukas szitáján, hogyan tartották meg emlékezetükben honfitársai, mit adtak tovább egyéniségéről az utókornak. Pliniusnak és nyomában, százötven évvel később, Cassius Diónak köszönhetjük a természeténél fogva illékony adat rögzítését, miszerint Poppaea arannyal patkoltatta kedvenc öszvéreit, és ezzel Nerón is túltett, aki ezüstpatkóval is beérte. Ugyancsak Plinius jegyezte fel két helyütt is: naponta hétszer mosta meg arcát szamártejjel, és bárhova utazott, mindenüvé ötszáz szoptatós szamárkanca kísérte, hogy tejükben megfürödhessen, mert úgy hitte: ez a tej eltünteti a ráncokat, fehérebbé teszi és megpuhítja a bőrt. Az előkelő vagy legalább gazdag római hölgyek még évtizedekkel Poppaea halála után is követték ezt az általa kezdeményezett divatot. Juvenalis Hatodik szatírájában, ahol a gazdag nők gusztustalan piperecikkeit gúnyolja ki, szintén megemlíti a szamártej divatját és a Poppaeáról elnevezett kenőcsöt, amelyről feltételezték, hogy az ő találmánya. Latin neve pinguia Poppaeana – hogy miből kotyvasztották, nem tudjuk, de Juvenalis idejében a hölgyek ezt is az arcukra kenték.

Poppaea egyik indiszkrét szeretője elpletykálta, hogy csókjának bogyóíze volt. (Talán csak azért, mert előtte éppen szamócát evett.) Hajának szőkeségét Nero egy versében a borostyánhoz hasonlította. Pliniust ez a borostyántípus a híres falernumi bor és a méz színére emlékeztette. A harmincas éveiben járó Poppaea bizonyára mindent megtett szépségének megőrzésére, mert attól tartott, hogy az évek múlásával a nála legalább nyolc évvel fiatalabb és szeszélyes Nero esetleg egy hozzá korban jobban illő nőt választ szeretőnek vagy új feleségnek. Ez váltotta ki belőle az idő múlása ellen hasztalan küzdő szépség sóhaját, amelyet Cassius Dio őrzött meg számunkra. Egy alkalommal tükrébe pillantva észrevette, hogy arca aznap nem elég üde. Környezetéhez fordulva felsóhajtott: „Bár halnék meg, mielőtt öregedni kezdek!” Az istenek meghallgatták kérését: amikor másodszor volt áldott állapotban, és egy alkalommal szemrehányást tett a kocsiversenyekről későn hazaérkező császárnak, Nero úgy hasba rúgta, hogy belehalt a sokkot követő koraszülésbe. Temetése alkalmából Nero parancsára több tömjént égettek el, mint Arábia egész évi termése.

Divatos szépítőszer… szamártejfürdő… arannyal patkolt öszvér… Egytől egyig költséges, de ártalmatlan időtöltés, üresfejű milliomosnők szórakozása. Ha most felélesztjük emlékeinket elődeiről, egészen más természetű képek jelennek meg lelki szemeink előtt: Julia éjjel a szószéken szeretkezik… Agrippina vetélytársa, Lollia Paulina levágott fejének a szájába néz… Messalina a bordélyházban, fején szőke parókával keresi kenyerét… Ez utóbbiak kivétel nélkül felnőttek, dölyfös, degenerált arisztokraták voltak, képzelt jogaikat gyakorolták gátlás és akadály nélkül, amíg rá nem ébresztették őket, hogy Rómában nőknek csak férfiak adhatnak jogot, de hatalmat ők sem. Poppaea alacsonyabb szintről emelkedett a császári palota fényébe, ő nem képzelt jogokat gyakorolt, inkább gyermeteg játékokkal szórakozott – kivéve, amikor helyét a trónon védte –, női fifikával ujja köré csavarta a férfiakat, köztük urát, a rettegett császárt, így szerezte meg magának, amit megkívánt, amiről azt hitte: ez császárnéi rangjához illő. Elődei, ki-ki a maga módján, az ár ellen próbáltak úszni. Egyikük sem vette figyelembe vagy akarta tudomásul venni, hogy férfiak segítsége nélkül római nő – egy gyámság alatt álló másodosztályú állampolgár – nem sértheti meg a konvenciókat büntetlenül, és hivatalosan semmilyen formában nem gyakorolhat hatalmat. Poppaea sikerének titka: alkalmazkodott kora szelleméhez, konvencióihoz, nem lázadt, nem újított – kivéve a kozmetikában –, és csak Nero közvetítésével vagy hallgatólagos beleegyezésével tett olyat, amit a patriarchális római társadalom különben nem tűrt volna el. Poppaeának nincs igazán helye a Julius–Claudius dinasztia császárnéi közt, inkább csak történelmi és személyi antiklimaxként kívánkozott ide.

9.

Messalina ajándékba kapott a sorstól egy császárt, de hét év alatt eljátszotta esélyét, hogy férje mellett a trónon maradhasson, és fia, Britannicus örökölje a császárságot. Életével fizetett gátlástalan mohóságáért. Utóda, Agrippina megmérgeztette Claudiust, és saját fiát, Nerót ültette a trónra, az pedig vetélytársát, Britannicust mérgeztette meg, hogy megtarthassa a trónt. A történelem iróniája, hogy Nero azért ölette meg első feleségét, Messalina (és Claudius) lányát, Octaviát, hogy feleségül vehesse a Messalina által öngyilkosságba kergetett Poppaea Sabina hasonnevű leányát. Anyját, Agrippinát viszont, aki ellenezte válását Octaviától, részben Poppaea kedvéért, részben a korlátlan hatalomért gyilkoltatta meg. Így tehát a dinasztia kihalása végső soron három hatalomra éhes császárné küzdelmének a következménye volt: a köztársasági arisztokrácia színe-java, hölgyeinek segítségével, százhúsz év alatt sikeresen kiirtotta magát.

A birodalom delelőjén, 163-ban Marcus Fronto, szónok és nyelvtudós, Marcus Aurelius császár és a társuralkodó, Lucius Verus nevelője Verusnak írott egyik levelében megjegyzi: „Életemben egyetlen őszintén melegszívű rómaival sem találkoztam. Nyelvünkben szerintem azért nincsen szó erre az erényre, mert Rómában senki sem igazán melegszívű.”9 Naplójának tanúsága szerint Marcus Aurelius egyetértett Fronto megfigyelésével, amelyet ő elsősorban a patríciusokra vonatkoztatott. Róma történetének ismeretében nehéz ellentmondani nekik.

 

1 Plinius: mindenütt az idősebb Pliniusnak a természettudományokkal foglalkozó harminchét kötetes művére utal, más nem maradt fenn tőle.
2 Kurcz Ágnes fordítása. (Ahol a fordítót nem nevezem meg, az idézett szövegrészt én fordítottam – Cs. J.)
3 A quadrans a legkisebb római pénzegység volt. Agamemnón argoszi görög királyt a legenda szerint felesége, Klütaimnésztra ölette meg szeretőjével.
4 1 ezüst denarius értéke 2 ezüst quinarius, illetve 4 sárgaréz sestertius, 16 vörösréz as vagy 64 quadrans volt. A római pénz átszámítását mai pénznemekre már sokan megkísérelték, de a szakértők csak abban értenek egyet, hogy pl. a sestertius valamelyik nyugati pénznemmel lehetett egyenértékű, de hogy melyik áll hozzá közelebb, az bizonyíthatatlan.
5 A nyolcvanas években a dél-spanyolországi Andalúziából előkerült egy római bronztábla a szenátus döntésének teljes szövegével.
6 Aedilisek: Róma városában a consulnál és praetornál alacsonyabb rangú magisztrátusok, közülük egy a város utcáinak stb. rendjét és tisztaságát ellenőrizte, és a vízellátásért volt felelős.
7 A kereszténység államvallássá válásának idején a pápa átvette a pogányoktól ezt az elnevezést, azaz címet, amelyet azóta is használ.
8 A római hősmonda szerint Remus a városalapító Romulus fivére volt.
9 A rómaiak a görög filosztorgosz szót latinosítva philostorgusnak írták. Franciául, angolul és magyarul sincs rá egyetlen találó szó vagy kifejezés, csak körülírni lehet. Az embernek az övéi, elsősorban a családja iránt táplált gyengéd érzelmeit, szeretetét fejezi ki, de szélesebb körre alkalmazva melegszívűséget is jelent.

 

vissza