I

Örvendj, drága Fabullusom! Költő vagy valahára!
Mert Cumae, Stabiae, Baiae meg Puteoli olvas…
Ismer Parthenope, s becsül Paestum is, te poéta!
Pár hónapja, hogy arra járt Calvusod – bebarangolt
mindent, sétafikált sokat, fürdőzött, s unalomból,
sejted tán, be-betért nehány kétesebb, fura helyre
is… Hej, fránya Fabullus, én mindenütt lejegyeztem
akkor játszi, malackodó, pajzán verseidet, még
csúf firkáidat is, miket thermák, közbudik, olcsó
csapszékek, fogadók, büdös korcsmák, kéjlakok, őrült
bordélyházak, örömtanyák, bús teátrumok, úribb
villák büszke falára rótt, rögtönzött a kezed – már
megrögzötten, amint bevált, ádáz, régi szokásod
csak diktálta füledbe… Jaj, közben, drága Fabullus,
folyvást fölkacagott a kedv bennem! Feszt röhögött nagy,
zsíros vaskosakat, zsivány!… S úgy másolta le zsúfolt
hetvenkét müvedet kacsóm, hogy meggémberedett. Hát
rabszolgád vagyok én, kujon tékozló? Tavaly éppígy
körmöltem le vagy ötvenöt firkálmányod a forró,
sziklás partokon, ős szikul földeken, Catinától
Agrigentumig, és tovább, föl Panormusig, át a
bájos Tyndarisig! Bizony, megdolgoztam eléggé
híredért, te bitang lator! Mars! Menj, léha fiacskám –
írd meg végre magad, s nem én, összes versedet! Add ki!
Költsél, lusta Fabullusom! Költő légy valahára!

 

II

Terminus átka lesújtson, özönlő, gyáva gyalázat,
        (- - - - ) bajain legelészők!
Szemtelenül lepik el buta döglegyek így a lepényt, ha
        porba lehullt a piac peremén. Hess,
hátra, ti műlatinok! Hova szálltok az albai hegyre?
        Mért hiszitek ti is azt, hogy a bátrabb
        Romulus oldala mellett szoptatok ős anyafarkast?
        Szoptatok ám, de rohadt lupanárban,
haemusi ordasok és hazudósak ( - - - - - - )
        pindusi kecskeszaron gurulók… Mért
méltóság ( - - - - - ) mindent összekoszolni?
        ( - - - - - - - - ) nem érdem
önmagatok maszatolni, nem értitek ( - - - - - )
        mért dicsekedni, ti mély latinok? Mért?

 

III

Utálkozom, ha Curius föl-fölszólal,
forr, gőzölög, mint lógané az út szélén,
s böfögni kezd az őslatin szentségekről.
De az se jobb, csak harsogóbb, ha Torquatus
kitárja torz torkát, s recseg, csikordul, mint
kerékbe tört tengely, melyet rég nem kent meg
kocsis, kliens – de mégis oly kenetteljes,
hogy közröhej… Gaz, rossz ripacs, ravasz disznó:
süvít, sipít, ha szól, röfög, fölordít, hörg
Torquatus! Ám a többi sem különb rétor.
Se Victius, ki birkaszarként pattog már,
se Lesbius, ki szárazon sziszeg szürkén:
kígyómorálú s jéghideg, mint egy béljós
segédpap. Így papolnak ők a százszorszent
erkölcs s a hon nevében – és hazudnak, míg
erszényük ismét megtelik… Szavalnak még
szemforgatón, s a köz javát akarják mind:
szenátorok, bősz torkosok, könyökvédős
kis törtetők, torzsalkodó toportyánok.

 

IV

Rettegj, Pompeius, újra van reménység,
bár még Gallia földjein vadászgat…
Pöffeszkedni, galád varangy, soká nem
bírsz – szétpukkan az elzsarolt hatalmad,
hólyag, mert hazatér talán a bátrabb,
s rád ront majd ravaszul! Nagyobb sosem lesz
túlzott híred, idült puhány, piperkőc!
Meglásd, messze loholsz, pohos, te ismét
gyáván, mint guberálni gyors (- - - - - - -)