Thassy Jenő

Özönvíz

Imrétől üzenet érkezett, kézzel firkált sorok, régi, elegáns szentegáti, csontszínű levélpapíron: „Viszontagságos utazás után hazaértem. Szentegát még áll, egy csoda folytán, amelyben Katinkának is alapos része volt. Pest után elmondhatatlan élmény saját ágyamban aludni. Itt még élelem is van bőven. Siess hozzánk, mielőtt még mindent szétszednek! Anyád is túlélte a vihart, úgy halljuk, hogy Pécsett van. Ha jönni tud, Guidót is szívesen látjuk, és Raile Jaksit, és Pált, ha kiszabadul. Ölel: Imre.” És alatta lila tintával Katinka elegáns zsinórírása: „Kedveském, még élünk egy kicsit, de már nem sokáig, ezért jobb, ha siet hozzánk. A maguk otthonát a front feldúlta. Mamiját Pécsett látták ismerősök. Kerestetem, hogy költözzön hozzánk. A régi szeretettel: Katinka.”

Az üzenet áramütésként ért. Többé nem volt nyugságom, azonnal utazási lehetőségek után néztem. Vasút még nem közlekedett, a Szervita téri ingajáratot éppen elmulasztottam. Végül is Sólyom László jött segítségemre, akinek szintén megmutattam az üzenetet. A főkapitányság egyetlen üzemképes teherautójának javítása a befejezéséhez közeledett, élelmiszer-beszerzésre fogják használni. Ha gondolom, hogy Szigetvár környéke – esetleg Biedermann Imre segítségével – erre alkalmas, akkor ad mellém egy beosztottat a gazdasági osztályról, és a szükséges menetparancsot, a szovjet parancsnokság engedélyét, hogy a Dunántúlra utazzak. De amint fölvásároltuk az élelmet, a teherautónak vissza kell térnie Budapestre. Ez nem egy kötetlen kirándulás, hanem sürgős küldetés, ez a feltétele az engedélynek. Mindent megígértem, csomagoltam a motyómat. Sok időt nem igényelt, mert egy váltás ruházatom maradt csupán, és útra készen állítottam be a főkapitányságra. Három idegtépő napba telt, amíg a teherautó menetkész lett. Az utolsó pillanatban sofőrünk mindig újabb és újabb bajokat fedezett fel. Jó darabig ott álltam mellette a garázsban, de amikor láttam, hogy a rozoga tákolmánnyal mennyi baj van már az indulás előtt, felmentem az irodámba, nehogy végleg elbátortalanodjak, és felkészültem arra, hogy az az átkozott tragacs sohasem fog elindulni.

Addigra a gazdasági hivatal emberén kívül Guido egyik golyószóróval felszerelt rendőre is várta az indulást lent, az őrszobán. Titkárnőnk, Szécsényi Ilona rendőrírnok is felkéredzkedett egy barátunk, Boroviczényi Dódi kíséretében, aki szintén elhagyta a Szikla-kórházat, hogy a Dunántúlra induljon apja keresésére. Amikor kiállítottam úti engedélyét, tudtam meg becsületes keresztnevét – Károly György –, noha már pár éve jó barátok voltunk. Ez jellemző rá. Dódi „aranyifjúságunkhoz” tartozott, minden elegáns koktélpartira, teatáncra és bálra meghívták, anélkül, hogy nagy vagyon állt volna mögötte. Mindenki kedvence lett, pedig nem volt zsúrfiú. Segítőkész természete, gyors esze, jó humora és kellemes külseje hozzájárult népszerűségéhez. Pedigréje is segített: édesanyja, az osztrák Schoenborn grófnő Zita királyné udvarhölgye volt a végsőkig – a száműzetésig, sőt a visszatérési kísérletig. Édesapja Károly király legutolsó szárnysegédje volt, szintén elkísérte a száműzetésbe, aktív szereplője volt a hazatérési kísérletnek. Erről könyvet is írt, amely a húszas években olaszul jelent meg, de Magyarországon is nagy hullámokat vert, a szerző a fiatal Horthy-rezsim feketelistájára került. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy fiát a pesti „haute mode”-ban romantika lengje körül. De túl mindezen, Dódi varázsát az is emelte, hogy húszéves korában már kiforrott jellem volt, az ember ösztönösen érezte, hogy mindig a helyeset cselekszi, és minden körülmények között lehet rá számítani. Ezt Ilcsi is alátámasztotta, elbeszélése szerint az ostrom alatt a szorongatott Szikla-kórháznak Dódi volt a meg nem örökített hőse.

Amikor az átkozott tragacs végre beindult, és nyitott fedélzetén drótkerítéskötegek, kapa, kasza és egyéb, a falusiak körében kapós, régóta nélkülözött, csereberére szánt áruk között szorongtunk, két rendőr és pár ismeretlen között, közös emlékeinkről óvakodtunk szót ejteni. Ilcsi tenyeres-talpas tramplinak volt maszkírozva, ahogy az a demokratikus rendőrség egy írnoknőjéhez illett. Dódi melósnak öltözött, keveset beszélt, nehogy választékos modorával magára terelje a figyelmet. Én, mint a sajtóosztály vezetője és a küldetés parancsnoka, kínosan igyekeztem, hogy a két régi barát között ki ne essem szerepemből.

Budapestet először hagytuk el az ostrom óta. A peremvárosok lesújtó látványt nyújtottak: belövések, üszkös romok Érd környékén, a műút kövezete siralmas állapotban, szovjet járművektől zsúfoltan mindkét irányban. Kezdett besötétedni, és mi még mindig Pest megyét róttuk, amikor egy falu kellős közepén teherautónk lerobbant. Nem ért bennünket meglepetésként, mert az utolsó kilométereket köhécselve és rángatózva tette meg, de volt benne annyi tisztesség, hogy egy erősen kivilágított, tágas épület előtt döglött be, amelyről kiderült, hogy a Kommunista Párt helyi központja.

Lekászálódtam, bemutatkoztam a párttitkárnak, egy sanda tekintetű, bajuszos emberkének, bemutattam menetparancsnokunkat, és szállást kértem éjszakára. Akárhol elalszunk, ha kell, a földön is, csak tető alatt. A párttitkár felesége, egy termetes, tűzrőlpattant menyecske intézkedett:

– Józsi, én és te átköltözünk éjszakára a szépszobába, és átadjuk az ágyunkat a pesti rendőr elvtársaknak. A többiek a tanácsteremben alhatnak a szalmazsákokon, nem ők az első szállóvendégeink.

Megköszöntem, de tiltakoztam, hogy saját ágyukból űzzük ki vendéglátóinkat. Mi is beérjük a tanácsteremmel és a szalmazsákkal.

– Szó sincs róla, kérem! Nem maguk az elsők, akikért ezt tesszük, ugye, Józsi? Vas Zoltán elvtárs is nálunk töltött egy éjszakát, és azt mondta, régen aludt olyan jól. Az ágyunk olyan széles, hogy keresztbe is fekhetett rajta, ezt mondta Vas elvtárs. Maguk hárman is kényelmesen elférnek benne. Ugye, Józsi?

A szúnyogcsődör férj bólintott, én pedig abbahagytam a tiltakozást: ha Vas elvtárs is ott aludt, az más!

Vacsorát is kaptunk, paprikás krumplit vékonyan szeletelt virslivel, karcos vörösbort és fonnyadt téli almát befejezésül. Koccintottunk „az új demokráciára”, sofőrünk lelkére kötöttem, hogy amint pirkad, a falu beígért kovácsával tegye ismét menetképessé tragacsunkat. Nyugodalmas éjszakát kívántunk, és mi hárman visszavonultunk a párttitkár-pár hálószobájába. Az ajtót ránk csukva Ilcsiből kipattant az elfojtott kacagás:

– Ha Ami most látna bennünket, vajon mit szólna?

Ami a nagyanyja volt, a somogyvári kastély úrnője, özvegy Széchenyi Imréné Andrássy Mária, aki Ilcsit nevelte, amióta megözvegyült anyja másodszor férjhez ment Fejér megye főispánjához. Dódi is, én is sokszor vendégeskedtünk Somogyváron, ahol az öreg Mária néni – Erzsébet királyné fő-udvarmesternőjének, Andrássy Leontine-nak leánya – a XIX. század etikettjét átmentette a XX. derekára, míg az orosz csapatok közeledte menekülésre nem késztette Buick autóján. Néhány bőrönd, Erzsébet lánya és veje, Erbach-Schoennerg Viktor herceg – a német császár unokaöccse, Hitler-ellenes disszidens diplomata – kíséretében az osztrák Alpok felé tartottak. Mit mondott volna Mária néni, ha látja kedvenc unokáját, amint kezeslábasra vetkőzik két hasonló öltözékű fiatalember társaságában, hogy bebújjanak a Kommunista Párt titkárának valóban szokatlanul széles ágyába?

A dunyhát az orromig húztam, abba fojtottam kuncogásomat, az olvasólámpa eloltása után. Ez a kuncogás a vidámság és a keserűség keveréke volt, mint a jó humor általában. Mária néni, aki anyátlanul felnőtt saját anyám pótanyjának szerepét is vállalta, a szociális beállítottságú arisztokráciához tartozott, alkalmazottjai egy életen át szolgálták, saját házat, földet és nyugdíjat kaptak. A kis birodalom összeomlása, az öreg grófnő menekülése felszabadulás helyett valószínűleg tragédiát jelentett számukra is. Ezen morfondíroztam, miközben Ilcsi szuszogásából kivettem, hogy őt már elnyomta az álom. Ő feküdt középen, a két lator között, én a bal oldalon, Dódi a jobb szélén. Ő még ébren lehetett. Vajon mi járhatott a fejében? A szomszéd szobában a párttitkár-pár még borozgatott. Rendőrségi beszerzőnk szórakoztatta őket ostromtörténetekkel, amit a párttitkár az új világ ecsetelésével vegyített: földosztás, marakodás a szociáldemokratákkal, és a lehetőség, hogy hamarosan előreléphet. Vas elvtárs kilátásba helyezte, hogy az olyan emberek, mint ő, a kerületi titkárságban még többet tehetnének a falvak vonakodó népének felébresztése terén.

– Józsi, mielőtt nagyobba harapsz, jobban tennéd, ha saját pitvarodban söpörnél egy kicsit – torkolta le ásítva a felesége. Mentek aludni ők is.

A tragacs végül is elindult, jóval a reggeli után, amely tejföllel nyakon öntött lángosból állt. Ilyesmit sem láttunk, mióta is? A jó ég tudja! A párttitkár parolázott velünk, de a felesége volt az, aki szavakba öntötte, amit gondolt:

– Aztán ha visszatérnek Pestre, szóljanak egy jó szót Józsi érdekében! Ezt a Vas elvtárs is megígérte, amikor ő aludt a mi ágyunkban.

Én is megígértem. De mindmáig betartatlan maradt az ígéret. Pedig az az éjszaka – az aszszonyság ágya, oldalamon Ilcsi, szomszédunkban a földosztó, szociáldemokratákkal marakodó párttitkárral, és előttünk a fenyegetés, hogy hamarosan szembekerülünk múltunkkal – kitörölhetetlenül emlékezetembe vésődött. Ami elmosódott azóta, az a harminchat órás út volt, le Dél-Somogyba. Fogalmam sincs, hogy hányszor kaptunk még defektet. Nem tudom, hol álltunk le, kik voltak az utasaink, és hol szálltak le. Viszont élesen emlékszem egy, a miénknél is rozogább teherautó sofőrjére, akit saját tragacsa cserbenhagyott, és felkéredzkedett a szomszéd városkáig, hogy onnét valami alkatrészt hozzon. Tagbaszakadt fiatalember volt, de amivel emlékezetessé tette magát, az a története: megerőszakolta őt egy bárisnya, egy szovjet női katona. Ráfogta a géppisztolyát, leszállította a volán mellől, és az útszéli árokpartra terített zsákon bizalmaskodott vele. Amikor befejezte, ismét ráfogta géppisztolyát, és követelte, hogy még egyszer!

– Madame, mondtam neki – mesélte a legény –, a puska nélkül sem tudnám, de ha rám fogja, még kevésbé sikerül.

Ilcsi is hallotta a történetet, belepirult egy kicsit, de tapintatosan elengedte a füle mellett. De a szex tovább kísért bennünket. Egy újabb utasunk körorvos volt, aki elrekvirált lova és kocsija hiányában gyalogosan járta be körzetét. Ő azzal szórakoztatott bennünket, hogy megmagyarázza, szerinte mi az oka a nők állandó megerőszakolásának, miből ered az ázsiai lovasok kielégíthetetlen potenciája:

– Egész nap a nyeregben ülnek, ennek dörzsölése ingerli őket. Egyik női páciensem panaszolta, hogy ugyanaz a szovjet katona egy fektében négyszer becstelenítette meg. És nem ez az egyetlen eset, amelyet hallottam, hasonlókat hallok a falvakban, bárhová megyek. Ilyesmi mifelénk a háború előtt sohasem fordult elő.

A háború! Kiégett német tankok, elhagyott páncéltörő ágyú, beleragadva a letarolatlan kukoricaföld iszapjába; páncéltörő, amely legjobb napjaiban is szúnyogcsípés lett volna a Vörös Hadsereg hatalmas tankjai ellen; lövészárkok a szántóföldeken keresztül, vörös zászlós diadalkapu Kaposvár bejárata előtt, cirill feliratos üdvözlet a „Felszabadító Vörös Hadsereg”-nek. A vesztett háború csüggesztő képe tárult szemünk elé, ahogy úti célunk felé közeledtünk. Túl a dombokon, toronyiránt harminc-negyven kilométerre lehetett Ilcsi otthona, Somogyvár. És néhány dombbal arrébb Bogát, az én nagyapám szomszédos kastélya. Ilcsi azt mondta, hogy legszívesebben leszállna, és gyalog indulna haza. De aztán mégse tette, jött velünk tovább Szentegát felé, ahol még sohasem járt. Katinkát sem ismerte, sem ő, sem Dódi. Csak Imrével találkoztak Pesten, az ostrom előtt, amikor Guidóval és velem bujkált a nyilasok idején. Nekivágni egyedül a vidéknek, amely nemrég még csatatér volt, ahol a győztes megszállók csapatai kószálnak – ez nem csak egy fiatal lánynak lehetett ijesztő, gondolom, sem Dódi, sem én nem vállalkoztunk volna egy ilyen gyalogtúrára. Ütött-kopott teherautónk, úti dokumentumaink és rendőri kíséretünk – maroknyi együttesünk a köhécselő tragacs tetején is a biztonság halvány érzetét kölcsönözte számunkra.

Hirtelen ismerőssé vált a vidék, jegenyesor szegélyezte a kövesutat, Szigetvárnál kanyarodott Szentegát felé. Magánút volt, Imre apja, az öreg Rezső báró építtette még annak idején. Hadseregek kevésbé használhatták, mert a Kaposvár–Szigetvár közötti úthoz hasonlítva majdnem békebeli állapotban találtuk. Begördültünk az erdőbe, amely a szentegáti kastélyt rejtegette. Elszorult szívvel készültem a látványra: kivágott fák, lövészárok, romos sarok. De semmi ilyesmi. A hosszú, földszintes épület – közepén emelettel és ezüstözött terasszal, melyre színes napernyő ereszkedett – változatlanul trónolt a főbejárathoz vezető, kavicsozott sétaúton. Békebeli látványt nyújtott, éppen csak a szökőkútból nem szökött fel vízsugár, és a virágok hiányoztak a medence körül. Habár április elején jártunk, talán még a dúlás előtt sem nyíltak itt ilyen korán a virágok. A vendégház, a vadászkastély, amelyet fedett folyosó kötött össze a főépülettel, szintén érintetlennek tűnt. Itt állíttattam le a teherautót, nehogy elcsúfítsa a nem túl szép, de mégis méltóságteljes kastélyt. Rendőreink, az őr, a sofőr és a beszerző meredt szemekkel bámultak a békebeli látványra. Mire lekászálódtunk, előkerült a kastély ura, Biedermann Imre, ugyanabban a darócnadrágban és kopott pulóverben, amelyben utoljára láttam, amikor elhagyta a romos Pestet.

– Itt a pesti rendőrség! – örömrivalgással rohant rám, husángkarjaival átölelt, felkapott és megpörgetett. Aki nem ismerte, ijesztőnek találhatta a viharos fogadtatást. Bemutattam neki rendőrkíséretemet, Ilcsi és Dódi hátrébb húzódtak, kilétüket védelmezve. Imre a vadászkastély földszintjén nyitott szobákat rendőreinknek, utána visszatért hozzánk. Felismerve Dódit vállon veregette:

– Isten hozott nálunk arra a néhány pillanatra, amíg még a mi otthonunk.

Ilcsinek majdnem bemutatkozott, majd felismerte, és két cuppanós csókot nyomott arcának két oldalára:

– Csak nem csapott fel maga is rendőrnek, Ilcsi? Igen? Okosabbat nem is tehetett volna, mert aki ma védtelen, azt előbb-utóbb bekísérik.

A hátsó bejáraton vezetett be bennünket a kastélyba. Bekopogtatott Katinka szobájába, de bebocsátás helyett a zárt ajtón keresztül tájékoztatta a kedves vendégek érkezéséről; a rendőrség kiszállása – ezúttal kivételesen – kellemes meglepetés volt.

– Isten hozott benneteket! Imre, vidd őket a hallba! Mindjárt készen leszek, és kapnak egy vermutot, amíg ebédet rendelek.

Ez is békebeli emlék volt. Katinka délelőtt, amíg arcával el nem készült, nem szokta elhagyni szentélyét, ahova még férjének sem volt szabad belépnie.

A hosszú folyosó, két oldalán vendégszobákkal, változatlan volt, akárcsak a piros kókuszszőnyeggel fedett hall. A hatalmas Orion rádió is a helyén állt, karosszékektől övezve, de varázsszemét lehunyva, senki sem hallgatta. Imre megjegyezte:

– Régen, a háború idején London híreit lestük, de London többé nem érdekes, amióta az amerikaiakkal karöltve kiszolgáltatott bennünket Moszkvának. Moszkvát sem érdemes többé hallgatni, most Budapesten keresztül szól hozzánk magyarul, a mi saját rádiónkból.

Katinka lépett be, a régi Katinka. Fekete kosztümben, fehér selyemblúzzal, ragyogó szőke haja mesterien kibodorítva, arca is a régi, szép arc, de kissé merevebb, mintha maszk lenne. És amikor megcsókolt, éreztem, hogy az is volt, a make-up megvastagodott. Hangja, a búgó orgonahang változatlan volt. És mint mindig, azt mondta, amit kellett. Tudott Ilcsi családjának meneküléséről, de arról nem volt híre, hogy mi történt Somogyvárral távozásuk után.

– Légy elkészülve, kedvesem – mondta Ilcsinek –, hogy mindent széthordtak. Az marad csak meg, amit régi jó embereitek eldugtak a számotokra.

Dódi apját ismerte, de hollétéről fogalma sem volt.

– Szétszórtak bennünket, mint szélvihar a szénaboglyát!

Anyámról annyit tudott, hogy otthona elvesztése után Pécsre menekült, egy hónaposszobában lakott. Koharits Karcsi, a szigetvári takarékpénztár igazgatója révén küldött neki egy kis pénzt, de a meghívást Szentegátra vonakodott elfogadni. Koharits egyszer látta is a Széchenyi tér egyik padján napozni, Bethlen István társaságában. Nem mert odalépni, mert Bethlennek is volt társasága, egy orosz őrnagy ült mellette. Alkalmasint védőőrizetbe vették a volt miniszterelnököt, aki az oroszok bejövetele után előjött rejtekhelyéről, és jelentkezett náluk.

Gyula, az első inas lépett be, ezüsttálcával, rajta vermutospoharak és sós stangli, kis sajtos pogácsa. Összenéztünk Ilcsivel és Dódival. Mintha egy filmbe léptünk volna be, ahol régi szerepünket kell ismét játszanunk, de nem ismerjük a szöveget, és lompos öltözékünk is elüt a környezettől. Imre kötött össze bennünket a valósággal. Megígérte Dódinak, aki el akarta kísérni Ilcsit Somogyvárra, hogy holnap a bankigazgató barát, Koharits révén eljuttatja őket Kaposvárra, onnét a piacról hazatérő szekereken csak kiérnek Somogyvárra. Ami engem illet, kölcsönadja hátaslovát, Drávatamási toronyirányban nem lehet több harminc kilométernél, egy nap alatt megjárhatom. És amíg én oda vagyok, ő bemegy Szigetvárra a rendőreimmel, és elintézi a bevásárlást. Katinka az emeleti vendégszobáinkba vitt bennünket, én a parkra néző régi szobámat kaptam. Ilcsié és Dódié az udvarra nézett, a néma szökőkútra és mögötte a kápolnára, amely a párizsi Dôme des Invalides-nek, Napóleon sírjának miniatűr mása volt, mint azt Dódi nyomban fölfedezte.

– Ott nyugszanak Imre szülei – mondtam neki –, és ha eljön az ideje, oda készülnek ők is, Katinka és Imre. – Ezt automatikusan mondtam, a régi idők nyomán. És azonnal megbántam, mert arra gondoltam, hogy jobb, ha nem sietnek az odaköltözéssel, ha igaz az előérzetünk, hogy Szentegátról hamarosan kitessékelik őket.

Katinka megtalálta húgának egy régi ruháját, amely nagyjából illett Ilcsire, aki vállasabb és magasabb volt, mint a filigrán Katinka. Dódi és én fivérének, Lalának otthagyott ruhatárából kaptunk sportzakót, inget és civilizált nadrágot. Vacsora előtt mind a hárman kádban fürödtünk, mindenki a saját vendégtraktusában, ahol finom szappan, kölni és puha fürdőlepedő várt ránk, ettől majdnem elsírtuk magunkat. Mikor a hallban ismét találkoztunk, Katinka szerint a felismerhetetlenségig megcsinosodtunk. Ő hosszú, lila estélyi ruhában jelent meg, habár azt mondta, csupán köntös, melybe kényelmes belebújni, ha nincs kedve öltözködni.

Ami a régi Szentegátból hiányzott, az a weimari vendégsereg. Csak Katinka kissé szenilis édesanyja, Olympia néni volt jelen, és egy Waller Etelka nevű fiatal leány, Katinka csodálója és udvarhölgye, olyan titkárnőféle, meg mi hárman. Heten ültük körül a kisebédlő ovális asztalát, ahol azelőtt a Katinka szerinti „úgyszólván egyedül vagyunk” idején is tizenketten szoktak gyülekezni.

Étkezés előtt a szokásos koktélceremónia, Gyula inas tolta be az üvegekkel, poharakkal telt gördülő kocsit a jegesvödörrel, ezüst koktél-shakerrel. Katinka az előcsarnok pálmakertjéből, a citromfáról leszakított egy érett citromot, ezüstkésével felvágta a White Lady szükséges alapjához. Az éveken át annyiszor látott ceremóniát most megbűvölten figyeltem; Katinka makacsul kitartott megszokott formája mellett. Ilcsi, csinosan a rózsákkal telehintett, sötétkék emprimében, a csodálattól kissé nyitva feledte szépen formált, kissé duzzadt ajkát. Egyedül Dódi találta mindezt természetesnek, az ostrom róla teljesen lepergett, és akkor sem döbbent meg, mikor Imre kedélyesen felröffent:

– Amint látjátok, a múlt itt még mindig kísért. De ha tizenkettőt üt az óra, köddé válunk valamennyien.

– Meglehet – mondta Katinka –, de addig használjunk ki minden pillanatot, hogy a létünket meghosszabbítsuk.

Lehunyt szemmel ő kóstolta meg először italkreációját, bólintott, és belekezdett a történetbe: hogyan menekedett meg Szentegát az újabb tatárjárástól. Először a Gestapo őrizte a visszavonuló németek fosztogatásától. 1944 júliusától zár alá vették a birtokot. Imrét – akit orvos sógora Sztójay miniszterelnök felhasználásával kiszabadított a Gestapo fogságából – újra le akarták csukni. Beültek a kastélyba az Erdélyben szolgáló, majd Pesten eltűnt tulajdonos hazatértére várva. Ő, Katinka, túszként továbbra is maradt várúrnő; főzetett nekik, kiszolgáltatta őket, és közben gondoskodott arról, hogy a visszavonuló, fosztogató németektől megvédjék otthonát. De elérkezett a pillanat, amikor a kényszerű Gestapo-vendégek is belátták, hogy nincs más választásuk, mint a távozás, ha nem akarnak szovjet fogságba esni. Búcsúgesztusként aláaknásították a kastélyt, a vadászházat, a kápolnát. Mindezzel elhencegtek Katinkának, büszkén bemutatva művüket, és invitálták, tartson velük, elviszik Bécsig, ahol húgához, Margiczihez, Zimmermann-Meinzingen professzor feleségéhez költözhet. Katinka ráállt, csomagolt, anyját elküldte a szomszéd birtokoshoz. Lefizette a hátramaradt gestapós embert, polgári ruhát és menekülést ígért neki, ha Szentegátot megkíméli, és az erdőben robbant valamit, hogy a távozókat megnyugtassa: romhalmazt hagytak maguk mögött a beözönlő Vörös Hadseregnek. Katinka a menekülőkkel ment egészen Barcsig, ott lelépett, visszafordult, egy traktoros hozta haza árkon-bokron keresztül Szentegátra, mely az egyetlen gestapós ember őrizete alatt még mindig sértetlenül állt.

Sértetlen maradt, mert a szovjetek, hallatlan szerencsére, ezt a zónát új szövetségesükre, a bolgár hadseregre bízták. Egy franciául beszélő bolgár tábornok, a régi cári hadsereg volt tisztje, a bolgárok főparancsnoka volt az első vendég, aki ideérkezett. Katinka a kivilágított kastélyban estélyi ruhában fogadta a megszálló-vendéget, akinek a fogadtatás úgy megtetszett, hogy itt rendezte be főhadiszállását. Bolgár tisztek lakták a vadászkastélyt, a tábornok és kara néhai apósa és anyósa – Rezső báró és Elise báróné – kvártélyába volt beszállásolva. A bolgár megszállók három hónapig maradtak, minden ezüstöt a helyén hagytak, egyetlen hamutartó sem hiányzott. Amikor Szigetvárról a földosztók kiszálltak, a bolgár parancsnok korbáccsal kergette ki őket a kastélyból, és rájuk parancsolt, hogy vissza ne merjenek jönni, mert ez a kastély a demokratikus Bulgária védelmét élvezi.

– A bolgárok elmentek, a földosztók azóta sem tértek vissza – fejezte be történetét a harmadik pohár White Lady után Katinka. – Hanem Koharitstól hallom a takarékból, hogy a térképeket már elkészítették arról, hogy miként osszák fel Imre birtokát. De Szentegát már kétszer megmenekült, tudtommal ez az egyetlen kastély a környéken, amely elkerülte a dúlást. Talán így rendeltetett, talán lesz még valamilyen szerepe az új, demokratikus világban. Éjjel-nappal ezen töröm a fejemet, és amióta Imre hazajött, már volt egy-két ötletünk, de erről még korai lenne beszélni. Ne igyunk a medve bőrére, ahogy nálunk, Erdélyben szokták mondani.

Ha nem is a medve bőrére, de vacsorához kétféle bort is ittunk a négy fogás mellé, és utána egy kis konyakot. Elnehezülve tértünk puha ágyunkba az egykoron aláaknázott kastélyban. Ámulva és bámulva, ami engem illet: lidércnyomástól kísértve a másnapi lovaglótúra miatt.

Pirkadatkor indultam, a kastélyban még mindenki aludt, a háziurat kivéve. Imre kikísért az istállóba, és bemutatott hátaslovának, Zeusznak. Ösztövér, óriási állat volt, elég erős ahhoz, hogy száz kilóhoz közeledő urát cipelje – és túl magas az én szerény 175 centiméteremhez.

Kiválasztottuk a legöregebb és legócskább nyerget, felkészülve arra, hogy esetleg elszedik tőlem, a lóval egyetemben. Imre intett, hogy kerüljem a falvakat, ki tudja, mi lakozik bennük.

– Elhagyva Szentegátot menj toronyiránt a Dráva felé, előbb az én földjeimet keresztezed… pardon, a földeket, amelyeket hamarosan elvesznek tőlem. Megismered őket nagy táblájukról, az őszi munkálatokat már befejezték. Ha elhagytad, kövesd a kis térképet, amelyet piros ceruzával kijelöltem…

Csak a térképet ne említette volna! Allergiás vagyok rá. A Ludovika egyik záró nagygyakorlatát nekem kellett tervezni, de rosszul illesztettem be a térképet a terepjáró asztalkájára, és elvesztettük az ellenséget. Száz kilométerrel odébb voltunk, miközben egy tábornok hajolt fölém és a térkép fölé, és lihegett a tarkómra…

– És siess vissza, amennyire csak lehet! Nem lesz egy percnyi nyugtom sem, amíg biztonságban vissza nem térsz – búcsúzott tőlem Imre.

Segítenie kellett, hogy fel tudjak kapaszkodni a hórihorgas Zeuszra. Megveregettem a nyakát, és a fülébe mormoltam:

– Le ne dobj, öreg, mert magamtól nem tudnék ismét felkapaszkodni a hátadra.

Kocogva indultunk abba az irányba, amerre Imre szerint a Dráva folyt. Átvágtunk gondosan művelt tábláin, két tanyát kereszteztünk, kitűnően karbantartott épületek, meglátszott rajtuk a gondos gazda, Imre munkája.

Visszaidéztem Biedermann Imre tanait a régi képviselő-választásról, és később is, dolgozószobájának magányában a földosztás szükségéről, a középbirtokok és a kertgazdaságok megteremtéséről. Mennyi pénzt költött kísérleteire, Magyarország modernizálására…

Most a Vörös Hadsereg veszi majd át „modernizálásukat”, és a sok áldozat, amelyet Imre hozott – a támadások, amelyeket a birtokos szomszédoktól, akik veszélyesnek tartották „szoci nézeteit”, elviselt –, mind hiábavalónak bizonyult. Akárcsak a mi nevetséges fáradozásunk Budapest megmentésére; a háborúból való kiugrás elősegítése, mielőtt bennünket is elnyel az áradat – mind, mind hiábavaló volt. Akárcsak most, az én lovaglásom a semmibe. Mit keresek én itt? Ami volt, és ami nincs többé? Miért hajkurászom ezt a szegény lovat? Olyan csüggedés fogott el, hogy legszívesebben visszafordultam volna Szentegát felé, hogy visszafeküdjek az ágyamba, és reméljem, rossz álom volt az egész, ha ismét felébredek, minden úgy lesz, mint régen.

Lovaglóbotommal saját combomra ütöttem, hogy kirázzam magam ebből a veszélyes tespedésből. Ilyesmi velem nem szokott előfordulni, én eddig egyik napról a másikra, egyik óráról a másikra éltem, szemem kizárólag az előttem álló feladatra szegeztem, és valami belső meggyőződés hajtott: hogyha megoldom azt, ami éppen a dolgom, akkor lesz, ami lesz, és minden rendbe jön. Vagy ha nem, elválik, hogy mit kell ezután tennem, és akkor az új napon új kihívással nézek szembe, és így tovább. Segített az is, hogy általában nem voltam magamra hagyva, barátok serege vett körül. Guido, azelőtt a bátyja, István és zseniális anyjuk, Frederika; Imre és az ő baráti köre, Katinka esze és eltökéltsége… Hirtelen eszembe jutott, amit a háború vége felé Katinka mondott egy alkonyatkor, amikor a Biedermann-mauzóleumból a naplemente fényében úszó kastély felé haladtunk, és Margaret Mitchell Elfújta a szél című könyvéről beszélt, amelyet épp akkor olvasott: „Úgy érzem magam, mint egy kukac, amely egy lapos fehér tányéron kúszik a perem felé, ahol mindennek vége van, és ahol jön a semmi, az esés.” Pontosan ezt éreztem én is Zeusz hátán. De a ló félreértette a lovaglóbotot, amikor a combomra csaptam vele, azt hitte, hogy ez neki szól. Lassú kocogásából gyorsabb ügetésbe csapott át. Kellemetlen volt a mozgása, ha nem ellensúlyozom a „könnyűzéssel”, kirázza a lelkem. De talán pontosan ez kellett nekem akkor.

A terjedelmes táblák, erdőségek elmaradtak, magunk mögött hagytuk a mamut Biedermann-birtokot, keskeny parasztföldecskéken vágtunk át, ha falut láttunk, azt megkerültük. Határában már látszottak a háború nyomai. Zeusz megugrott egy elhagyott rohamsisak láttán, ha nem szorítom térdemmel, lerepülök róla. Tört ablakú, tűz pusztította személyautó egy dűlőúton, odébb teherautó roncsa, amelyet légitámadás érhetett, egy elhagyott tanya, félig kiégett házak és egy szomorúan vonyító kutya. De más életnek nyoma sem volt. Drótsövény egy szántóföld kellős közepén. Szögesdrótakadály a hatalmas szovjet tankok leállítására? Három helyen is át volt szakítva, az egyik ilyen kapun irányítottam keresztül Zeuszt. A csatározás nyomainak kerülgetése túlzottan lekötötte figyelmemet ahhoz, hogy magamra gondoljak, magam felett siránkozzam. Jöttek a jegenyefák, a vidék kezdett ismerősebbé válni. A Drávát még nem láttuk, de nedves lehelete megcsapta az orrunkat.

Az egyik falu körvonalait fölismertem. Ez Tótújfalu, pedig nem tótok lakták, hanem horvátok, akik közül sok magyarul is alig tudott. Szép tisztán tartották házaikat, legtöbbjük cseréppel fedett, és virág is több volt a léckerítések mögötti kis előkertekben, mint a mi kis toprongyos falunkban, Drávatamásiban. Anyám lenvásznat vásárolt tőlük. Azt mondta, dolgos, istenfélő népek, jól járt velük az ország. Tótújfalu után jött Potony. Ezt is horvátok lakták. Mindkét helyütt jártam már a Bájos húzta nagy kerekű, kétüléses amerikai hajtókocsinkon, valamikor a háború vége felé vajat jöttem vásárolni. Utána Kastélyosdombó következett, ez már szűkebb pátriámhoz tartozott. Itt volt a postaállomás Hörömpöly Irén postamesternővel, akivel jól járt a Magyar Királyi Posta, mert egy fizetésért két postamesternőt kapott. Irén húga, Hermin nemcsak főzött vénkisasszony nővérére, hanem a posta szétosztásában, bélyegek, pénzesutalványok eladásában is segédkezett, a kurblis telefonközpont kezeléséhez is értett. Együttesen a Hörömpöly kisasszonyok kezüket Kastélyosdombó, körülötte több puszta és Drávatamási kisközség pulzusán tartották; életét, titkait évtizedek óta ismerték. A hivatalukkal szemközt volt Erdődy Rudolf gróf otthona, egy földszintes kúria, amelynek csak hátsó, vendégtraktusára húztak egy emeletet. Az excellenciás úr, a lovasegylet elnöke és titkos tanácsos hozott mozgást a Hörömpöly kisasszonyok életébe falkavadászatainak vendégeivel és a címére érkezett táviratokkal, telefonhívásokkal, többnyire lóügyekben. Mindezért cserébe az Erdődy-birtok tejbe-vajba fürösztötte a postás kisasszonyokat.

Persze ez már a múlté. Habár ha van posta, ha nincs, a Hörömpöly hölgyek bizonyára a helyükön maradtak, és tudják, hogy mi lett Erdődy Rudi bácsival. És a mi otthonunkkal, Drávatamásival. Anyám, akinek szintén sok szívességet tettek, bőkezűen ellátta őket vaddal, gyümölccsel, tűzifával és egyéb terményeinkkel. Erős kísértést éreztem, hogy leálljak, és a kisasszonyoktól – ha ugyan még megvannak – szerezzem első híreimet. De aztán ellenálltam a kísértésnek, mert érintenem kellett volna a községet is. Ki tudja, mi történt ott? Veszélyeztetem a lovat, ha feltartóztatnak. Toronyiránt vágtam neki Drávagárdonynak, a Tamásival szomszédos, protestánsok lakta falucskának; ezúttal az Erdődy-birtokot kereszteztem, utána a gárdonyi polgárok földecskéin lovagoltam át. A gárdonyiak határában kezdődött az én birtokom.

– Megérkeztünk – mondtam Zeusznak, aki egykedvűen kocogott, már lelassulva a fáradtságtól. Elhaladtunk a kökénybozót határsáv mellett, amely a mi földjeink kezdetét jelezte. A háborúnak itt egyre több jelét láttuk: üres lőszerládák, szétdobált konzervdobozok, az őszi vetésnek semmi nyoma, a zsíros földet eke helyett hernyótalpas tankok, teherautók abroncsai szántották fel. Elhagytam a Gárdony és Drávatamási közti dűlőutat, amely makacsul kikövezetlen maradt. Földjeinkre kanyarodva kiértünk a Dráva partjára. A magas partról lenézve a rohanó folyóra nem lepett volna meg, ha holttesteket látok benne, hasonlókat azokhoz, amelyeket naponta halásznak ki a Dunából. De az ár kizárólag egy kidőlt fát hordott a hátán, és közömbösen rohant vele tovább. Megrendülten néztem. Vagy tíz éven át júniustól október elejéig lubickoltam benne, feküdtem könyveimmel ezüstösen csillogó fövenyén, úsztam ide-oda hirtelen támadt és ugyanolyan gyorsan eltűnő zátonyai között. Ellentétben anyámmal, aki rettegett tőle, én a Dráva fia voltam, és többet vártam tőle a viszontlátás pillanatában, mint azt, hogy továbbrohanjon.

Megindultunk az ár ellen, Barcs és a házunk irányába; Zeusz a fejét lógatta, nekem elszorult a torkom. Ezek a földek annyi keserű vitát váltottak ki anyám és köztem. Kifogásolta, hogy nem járom vele hajnaltól napestig a határt, hogy csak körülbelül tudom, hol kezdődik és végződik az, ami az enyém, hogy a földdel nem forrtam úgy össze, mint „azzal a buta Drávával”.

– Tőled a szemedet is kilophatják, amíg a könyveidet bújod. – Anyám monoton hangját hallottam, amint a kanyar felé közeledtünk. A vízimalom eltűnt, a háború sodorhatta el. A gyümölcsöskertünket a folyótól elválasztó bozót megritkult, alighanem a hadműveletek során irtották ki. Egy helyen átvághattunk. Az elöregedett gyümölcsfák kopasz ágaikat könyörögve nyújtották az ónos égbolt felé. Hirtelen egy mélyedésbe ütköztünk: lövészárok hasította ketté a gyümölcsöst. Túl mély és széles ahhoz, hogy átgázoljunk rajta. Követni kellett, túl az egykori teniszpályán, amelyet már a háború előtt kikezdett az enyészet, egészen a kis fenyvesig, ahol hirtelen vége szakadt. Erről a kis dombról megpillantottam otthonomat.

Még állt a magas tetejű, vastag falú vén ház és előtte az oszlopos bejáró, amelyet anyám építtetett, és amelyre olyan büszke volt. Az egyik oszlop ugyan kidőlt, de a másik három még tartotta a tetőt, amely innét, a fenyők közül, egy félrecsapott kalap benyomását keltette. Megindultam feléje, de a lovat visszafogva, lépését vánszorgássá lassítva. A romos Pestre, Budára gondoltam, és hasonlókra készítettem föl magam. Ahogy közeledtünk, belövésnek semmi nyoma, ami változott: az ablakokról hiányoztak a zsalugáterek, ablaküveg nem volt, némelyiknek a keretét is kiszabadították, a vén tölgyfa kapu két szárnya is hiányzott. Mint a fogatlan vénember nyitott szája, meredt a bejárat az előtte lévő, csonkított oszlopú aláhajtásra. Az ablakok – üveg és itt-ott keret nélkül – vak ember üres szemgödrére emlékeztettek.

Hirtelen erős kísértést éreztem, hogy visszaforduljak. Ehelyett a konyhabejárathoz irányítottam lovam. Az ajtó itt is hiányzott, de a három széles cementlépcső még a helyén volt. A bejárat előtti harangot, amely ebédre szokott hívni bennünket, kiszakították a helyéről, vörös téglák vicsorogtak rám a lyukból. Sebhely a vén ház testén. Lecsúsztam lovamról, és a konyha-bejárattal szemközti orgonafához kötöttem a gyeplőt; nem mintha menős lett volna a szegény pára, örült, hogy végre leálltunk.

A maratoni lovaglástól én is tántorogva álltam lábamon. Imbolyogva mentem fel a lépcsőkön. A konyha előterében felszedték a csempéket, alatta a téglakövezet idegennek tűnt, ilyen lehetett régen. A konyha keveset változott, a hatalmas tűzhely a helyén állt, de hiányzott az óriási vaskondér, amelyben a víz szokott melegedni, és nem volt fazék, tűz, bútorzat. Hideg, barátságtalan, tágas helyiség, ahol három-négy fehérnép sürgölődött, sütött-főzött a jobb napokban. A hosszú folyosóra nyíló ajtó még a helyén volt, ez senkinek sem kellett. Nyikorgott, amikor benyitottam. A folyosó üresen még hosszabbnak tűnt, kövezete kongott lépteimre, a hangot a boltíves mennyezet visszaverte. A bútorzat eltűnt, a hosszú szervírozóasztal, a fapadok, amelyek viktoriánus szekrények voltak, ha felcsaptam tetejüket. Az egyikben úti takarók összehajtva, a másikban teniszütők, labdák – ósdi és régmúlt nyarak lehelete –, fürdőruhák. Eltűnt a könyvespolc az első világháborús magazinokkal, a Die Woche majdnem ötesztendős krónikájával, eltűnt a hatalmas szekrény az ágyneművel, abroszokkal, törülközőkkel, frontján hatalmas tükörrel. A helye még látszott, vagy tízméteres lehetett, meglepett az üresség, amelyet maga után hagyott. A nagyebédlő ajtaja hiányzott, akárcsak bútorzata és az öt Thassy ős olajportréja – nagy bajuszú, vérbő emberek, anyám szerint önzők lehettek, de ő sem ismerte egyiket sem. Mind eltűntek. A szomszédos szalon – pipázó, ahogy nagyapám ideje óta hívták – parketta nélkül tátongott: felszedték, és alkalmasint eltüzelték. A cserépkályha, amely felfalta, még a helyén állt, vén banyakályha, de semmi sem maradt a bútorokból, képekből, szőnyegekből; a zongora, a rádió – nyomuk sincs, pedig mennyire megtöltötték valamikor ezt a tágas hodályt. A többi szoba szintén üres volt, de itt-ott még egy-egy ajtó a helyén, mind tárva-nyitva. Ahogy végigjártam a házat, hirtelen kezdtem elveszteni tájékozódási képességemet. Összekevertem a vendégszobákat, nehezen találtam rá anyám szobájára, szomszédságában a sajátomra. Kinéztem a nyitott ablakokon, hogy a látvány segítsen a tájékozódásban, de csak jobban összekavarodtam. Sok fát kivágtak, eltűntek a ház mögötti hatalmas platánok, az üvegtelen ablakokon keresztül a kert mást mutatott, mint ami emlékezetemben élt.

Megelégeltem ezt a sétát a megkopasztott házban, amelynek kísértetiességét csak növelte, hogy semmi rom, a vakolat ugyan itt-ott hullott, a falakon az eltűnt képek helyét lenyomatuk és a szögek jelezték, de a padlózat, ahol még megmaradt, szépen ki volt seperve, mintha valaki az én visszatérésemre készült volna. A legelső szobában, amely valamikor az apámé volt – innét indult el azon a végzetes éjszakán, hogy a betolakodó szerbektől kisfiát és várandós feleségét megvédje –, elhatároztam, hogy elég volt ebből a kísértetjárásból, az erőfeszítésből, hogy rekonstruáljam, mi hol volt valamikor. Visszaindultam a folyosó felé, melyet mi „gang”-nak neveztünk. És amikor oda kiléptem, hirtelen szembetalálkoztam egy élőlénnyel. A konyha felől egy kismacska közeledett. Amikor meglátott, megtorpant, és rám meredt. A hosszú gang két végén álltunk, és bámultuk egymást. Én gyorsan azt számolgattam, a három vagy négy utolsó macskánk közül – a legutolsót Macuokának hívtam, egy japán politikustól megihletve – lehetett-e valamelyik kölyke. Esetleg Macuoka unokája?

Vigasztaló volt végre valakivel, valamivel találkozni, aki múltunkból lépett elő. Halkan szólítgatni kezdtem:

– Ci… ci… ciccc! – és óvatosan megindultam felé.

Erre hirtelen sarkon fordult, iszkolt kifelé, a konyhaajtónál eltűnt szemem elől. Ő otthon volt, én voltam az idegen. A betolakodó.

Ami ezután következett, arra úgy emlékszem, mint egy régi-régi lázas betegségre, amelyet akkor is, amikor történt, félig önkívületben éltem át.

Nem ültem fel ismét az elcsigázott lóra, kantáránál fogva vezettem fel a Dráva partjára, kerülve a gazdasági épületeket és a hátrafordulást, a búcsúpillantást házunkra. A Dráva-parton értem el volt gazdasági ellenőrünk, Csík János telkét. Felesége, Etel kislánykorában játszópajtása volt megölt bátyámnak, Endrének, azután szobalány, szakácsnő, majd házvezetőnő lett nálunk. A házaspár az udvaron tevékenykedett, a baromfit és a disznót etették. Amikor megjelentem, a Dráva felől jőve, nyomomban egy hórihorgas lóval, Etel felsikoltott, férje pedig zokogni kezdett, percekig nem tudta abbahagyni. Halottnak hittek, mert valaki a faluban a nyilas uralom végnapjaiban azt hallotta a rádióban, hogy engem is kivégeztek a katonatisztekkel, Kiss Jánossal és Nagy Jenővel együtt. Anyám elől titkolták a hírt, ami könnyen ment, mert a háború hirtelen erre söpört végig, és volt egyéb dolguk is, mint az én sorsomat találgatni. Előbb a visszavonuló németek vittek el mindent, amit csak lehetett: az autót, a rádiót, a télire tárolt gabonát. Amikor Bájost, egyetlen megmaradt lovunkat szedték el, anyám puskát fogott rájuk, és majdnem az életével fizetett a lóért.

A lóról eszükbe jutott, hogy meg kell etetni és itatni szegény Zeuszt. Bekötötték istállójukba, ahol egy magányos tehén búslakodott, utána beültünk a konyhába, ahol vacsoráztak, pedig talán még öt óra sem volt. Ételüket megosztották velem, pedig én szabadkoztam, hogy nekem még ma vissza kell mennem Szentegátra, és különben sincs kedvem enni. Etel, mintha nem hallotta volna, elém tette a rakott krumplival púpozott tányért, úgy, mint régen. Anyám ilyenkor mindig megjegyezte, hogy a krumpli a legfelségesebb étel, királynak, koldusnak egyaránt kedves. Anyám most Pécsett van, mesélte Etel, kissé már összeszedte magát. Etel nővére, Juliska és sógora, Kocsis Sándor találtak neki egy hónaposszobát, mert nem akart sem rokonainknál, sem Szentegáton meghúzódni, azután…

Az „azutánt” lefekvés után kaptam meg. A Csík házaspár sötétedés előtt nyugovóra tért hálószobájában. Nekem a nappali sezlonján vetettek ágyat, és hallani sem akartak arról, hogy sötétedéskor nekiinduljak a hosszú útnak. Amíg a túl rövid és tört rugójú sezlonon feküdtem, a szomszéd szobából hallottam Etel hangját. Szaggatott mondatokban beszélte el a napot: amikor a németek eltűntek, többé nem lőttek, nagy csend lett, aztán özönlöttek az oroszok. Anyám odahaza várta őket. Magára maradva, mert a vén szakácsnő időben átszaladt Barcsra. Bodri kutyát a küszöbön lőtték le, mert vicsorgott rájuk, a csacsit, Csindrát sorozattal küldték a másvilágra. De ennél borzalmasabbak is történtek. Etel zokogni kezdett, és férje is vele sírt.

Anyám utána átment hozzájuk. A szomszéd fia, egy tizenhárom éves gyerek – aki senkinek sem kellett még katonának – kísérte az erdőnkbe, ahol a csősz félig föld alatti kunyhójában töltött két napot. A második éjszakán visszaszökött házunkba. Mindent nyitva talált, és összezúzva. A térdig érő kiszórt holmik között gázolt, amíg meg nem értette, hogy ott fekszik darabokban mindene, menteni késő lenne, innét el kell mennie. Ugyanez a szomszéd fiú kísérte el, gyalogosan, a hullámzó frontvonalak között, Szigetvárra. Onnét jutott be Pécsre, ahol előbb a püspök segítette, azután sógora és sógornője és Biedermann báró is. A Csík házaspár beszámolója zokogásba fulladt, álomba sírták magukat. Én pedig hallgattam, úgy tettem, mintha aludnék. Ez volt az utolsó éjszakám Tamásiban.

Imre jóvoltából élelemmel megrakott, kijavított teherautónkkal két nappal később indultunk vissza Pestre, Ilcsi és Boroviczényi Dódi nélkül, akiket a szigetvári takarékpénztár igazgatója juttatott el Kaposvárig. Én, Szentegátra visszatérve, már nem találkoztam velük. Katinkát és Imrét is alig láttam, a hosszas lovaglás után ágyba zuhantam, és alig tudtak felverni, amikor szállítmányunk készen állt az indulásra. Ponyvával letakartuk az értékes élelmet, a rendőrrel a tetejére ültünk, hagytuk az élelembeszerző tisztet a sofőr mellé telepedni. Nem voltam éppen beszédes kedvemben, de a rendőr kollégát sikerült rávennem, hogy pécsi kerülővel térjünk vissza Budapestre. Nem vitatkozott: Szentegát földi paradicsomnak tűnt számára, a sikeres bevásárlásért dicséretet remélt visszatértünkkor, és tekintélyem toronymagasságig nőtt előtte, hogy olyan értékes barátaim vannak, mint Biedermannék. Pécsre érkezve a Széchenyi téren álltunk le. A tetőről lekászálódva a rendőrt állítottam a rakomány őréül, de a beszerző is vállalta, hogy figyel, csakúgy, mint a sofőr: mind féltettük a rakományt. Megígértem nekik, hogy fél óránál nem lesz hosszabb látogatásom, hisz a Munkácsy utca 27., ahol anyám lakott, egy ugrás a térről. De még azt is megtakarítottam. A tér túlsó oldalán ült, egy padon, a bágyadt tavaszi napsütésben. Ismeretlen esőkabát és kalap volt rajta, majdnem elsiettem mellette. Ő vett előbb észre, a nevemet próbálta kiáltani, de csak egy kis hörgés lett belőle. Átöleltük egymást; mintha valamivel kisebb lett volna, mint mikor utoljára láttam, a kaposvári vasútállomáson. Sírt egy nótát, de nem sokat, mert nem tartozott a sírós asszonyok közé. És különben is, túl sok volt a kérdeznivalója. Igazán nem történt bajom a szegény, összebombázott Budapesten? Miért vagyok olyan rettenetesen sovány? Van-e meleg ruhám? Nem vagyok-e veszélyben? Nem visznek-e el hadifogolynak? Magáról nem mondott semmit, így én sem kérdeztem. A szállásáról beszélt. Megfelel arra a kis időre, amíg még marad. Amint felmelegedik, és nem kell fűteni, megy vissza Tamásiba, összekaparni azt, ami megmaradt. Néhány jó emberünk magához vett pár bútordarabot, a többit széthordták. Ellentmondtam: menjünk a szállására, szedjük össze holmiját, és jöjjön velünk Pestre, a sofőr és a beszerző között kényelmesen elfér. Pest ugyan romváros, de a jezsuiták szívesen befogadják, amíg életünk visszatér a rendes kerékvágásba. Nem! Ő nem jöhet! Ha elhagyjuk az otthonunkat, biztos mindent szétszednek. Az ő kötelessége, hogy mentse a még menthetőt, utóvégre mégiscsak ez az otthonunk. És ott vannak a halottaink is, a sírokat is gondozni kell.

Az elkövetkező perceket érveléssel töltöttük, hogy Pest vagy Tamási. Meggyőzni nem tudtam. Közben a kezemet morzsolta, és ha abbahagyta, megsimogatta arcomat. Kapaszkodott belém, és nekem el kellett hagynom. A tér túlsó oldalára kísértem. A teherautó mellől bennünket lesett. Körülöttünk orosz és magyar katonák, csavargók őgyelegtek. Túl veszélyes volt az élelemmel megrakott kocsival itt várakozni.

A búcsú előtti pillanatokat a pénz feletti vita vitte el. Háromezer pengőt tukmáltam rá, de az istennek sem akart ennyit elfogadni, mert nekem is kell, lerí rólam, hogy éhezem. Azt sem volt hajlandó megígérni, hogy átmegy Szentegátra, és Biedermannéknál marad addig, amíg vissza tudok térni Somogyba, hogy lakhatóvá tegyem házunkat. Így váltunk el egymástól a Széchenyi téren, kölcsönösen megígérve, hogy vigyázunk magunkra, és írunk egymásnak. De még ez is meddő ígéret volt, hiszen a posta sem működött. Amikor szétváltunk, utolsó találkozásunkra gondoltam a kaposvári állomáson, a vihar előttire – és mégis, akkor jobb volt.

Az amputált ember érezheti úgy magát, mint én, a Dunántúlról visszatérve. Kiskorom óta kevés időt töltöttem Tamásiban, de volt egy „odahaza”. Most maradt az üres ház és nehéz élete után még jobban sebzett anyám Pécs egyik terén, egy padon. Ezer szerencsémre nem volt senki, aki kikérdezzen.

Guido örült, hogy baj nélkül és megrakodva tértem vissza, túlságosan el volt foglalva a maga bajával. A spanyol diplomata visszaköltözött lakásába, gondjainkra bízott két leánya is szedelőzködött. Nem a hazaköltözésről beszéltek, hanem a repülőgépről, amely nemsokára jön a külföldiekért, hogy elvigye őket ebből a pokolból, amely ma Pest. Guido orrára volt írva, hogy reszket az elszakadás gondolatától. Amit nem könnyített meg, hogy Bea szüntelenül emlegette: fél lábbal már künt van a „nyugati világban”. Gyakran járt húgával a városban, búcsúlátogatásokon. Nappal már kevésbé volt veszélyes kilépni az utcára. A romos város kezdett kivirágozni, bedeszkázott üzletek nyíltak, a kapuk alatt perzsavásár zsibongott; sok pénzért, főleg dollárért bármit lehetett kapni: nejlonharisnyát, narancsot és banánt, zseblámpaelemet, rövidhullámú, hordozható rádiót.

A mi életünkben az egyetlen változás a munka sokasodása volt. Korábban kelt a nap, és vele mi is. A reggelit már nem a rendházban fogyasztottuk el, hanem a rendőrségen. Én az íróasztalom mellett, a kerületi kapitányságok jelentései fölé görnyedve. Ilcsi visszatért Somogyvárról, és suttogó beszámolójából azt vettem ki, hogy nem járt sokkal jobban, mint én. A kastély áll, de többé nem az ő tulajdona, ezt tudomására hozta az új, helyi vezetőség. Odalent elővigyázatosságból elhallgatta, hogy a rendőrséghez szegődött, nehogy feljelentse valaki, hiszen a letűnt osztályhoz tartozik. Ilcsi, aki odahaza szigorú nevelést kapott, különösen az „etikett” szellemében felnőtt nagyanyjától, hamar megtanulta az új illemszabályokat, a népi származás kidomborításának szükségességét. Szécsényi Ilona rendőr alhadnagy lett. Ha a régi baráti körből bekopogott valaki az irodánkba, úgy tett, mintha nem ismerné őt, és óvatosan, de érthetően csendre intette az illetőt is.

Ez volt az egyik problémánk. Neki is, nekem is. Hamar elterjedt a hír, hogy hol dolgozunk. És ha az ismerősöknek valami engedély kellett – többnyire utazáshoz –, akkor hozzánk állított be. Szép nevek jöttek: Bethlen, Szapáry, Cziráky, Erdődy, Almássy – mindnek különös csengése volt. Még akkor is, ha a titulust hivatalosan nem törölték el, csupán különcnek tartották viselőjét, aki az új sajtó gúnytáblájává vált. Vigyáznunk kellett, hogy ne üssük meg azt a régi tónust, ahogy annak idején csevegtünk. Engem a származás rejtegetése kísértetiesen emlékeztetett a zsidóüldözésre, a rossz oldalon született nagymama eltitkolására, a rejtjeles utalásokra és az óvatos öncenzúrára. Kezdtem megérteni, hogy főkapitány felettesem, Sólyom László ex-vezérkari százados miért fogalmaz olyan óvatosan, és kerüli a „kérlek alássan” kommunikációt, amelyben valószínűleg felnőtt.

Az egyik reggelen csengett a telefonom. Jól ismert, rideg hang:

– Itt Sólyom… Értekezlet van nálam, nem hagyhatom itt, de szükségem van egy jelentésre, amely odahaza maradt, az íróasztalom bal felső fiókjában. A feleségem átadja majd, ha érte megy. Legyen szíves felhozni nekem!

A főkapitányt és családját a kapitányság Wurm utcai székházában helyezték el. Átmenetileg pár szobás kis lakást kaptak ott. Én még nem jártam náluk, bár Sólyom futólag említette:

– Egyszer Görgeyvel együtt majd meghívlak egy pohár italra.

Az „egyszer”-re sohasem került sor, de feleségével már többször találkoztam. Fiatal volt, bájos és kissé riadt.

Ő nyitott ajtót, és amikor megmondtam, hogy mi járatban vagyok, leültetett az első szobában, és eltűnt az ajtó mögött. Alig lépett ki, egy idősebb ember dugta be fejét a félig nyitott ajtón. Szinte suttogva kérdezte:

– Ugye te vagy a Thassy Jenő?

Igenlő válaszomra jóvágású, ősz úr lépett be, kezet nyújtott és bemutatkozott. Öt percet vagy még kevesebbet töltöttünk együtt, de a találkozás kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Sólyom Laci apósa nyugalmazott csendőrezredes volt. Elég régóta van nyugdíjban – mondta –, a múltja nem volt exponált. De most ő is és felesége is álmatlanul fekszenek az ágyban, egymás kezét fogva várják, hogy mikor jön értük a politikai rendőrség, esetleg a saját vejük. Azt akarta megtudni tőlem, mint volt tiszt bajtárstól, hogy tett-e Laci említést róla nekem vagy Görgey barátomnak. Mert a bizonytalanság mindennél rosszabb.

– Soha, ezredes úr! – nyugtattam meg. Köszönetet suttogott, megszorította kezemet, és elment, mielőtt leánya visszatért volna.

Amikor Guidónak elmeséltem a találkozást, először hitetlenkedett, utána ugyanúgy reagált, mint én.

– Ennyire rossz lenne a helyzet? Talán jobb, ha állást változtatunk, vagy esetleg országot.

Nem voltam egészen biztos benne, hogy ezt a meggyőződés mondatja-e vele, avagy kezdi előkészíteni a talajt, hogy ő is kövesse Beát külföldre. Amit meg is tett, amikor a pillanat bekövetkezett.

A múltam – „földbirtokos”, sőt papíron „nagybirtokos” – most hirtelen előtérbe került, mert jött a földreform. Inkey nagyapám okos ügyvédje még a háború előtt, az örökösödési adó kétszeri kivetésének elkerülése végett fia és leánya helyett az unokák között osztotta szét a bogáti birtokot. A haszonélvezet előbb nagyapámnak, majd az ő gyermekeinek volt fenntartva. Így papíron a bogáti birtokból én 800 hold feletti földet kaptam, ami Tamásival együtt meghaladta az ezer holdat, a nagybirtok alsó határvonalát. Ez nem változtatott azon a tényen, hogy anyám és én az egész háború alatt állandó pénzhiánnyal küszködtünk. Az ezüstjeink be- és kivándoroltak a különböző zálogházakból, de inkább be, mint ki. Végül Budapest ostroma a zálogházakban pusztította el a Batthyány-, Zichy-, Inkey-ezüstneműt, ami édes mindegy, mert Tamásiból vagy a visszavonuló Harmadik Birodalom, vagy a bevonuló Vörös Hadsereg cipelte volna el.

A földreform dilemma elé állított. Nem azért, mert felosztás fenyegette földjeimet, hanem mert a „nemzet hálájaként” az ellenállási mozgalomban való „aktív részvételemért” egyike voltam a kitüntetetteknek, akiknek felosztandó birtokából háromszáz holdat mentesítettek.

Amíg Imre még velünk volt a rendházban, a készülő földreformról untig eleget hallottam tőle, folytatva tanait, melyeket a háború alatt ontott rám. Imre a középbirtokos rendszer híve volt, ötszáz holdat tartott ideálisnak. Erdei Ferenc szociográfus, a Nemzeti Parasztpárt politikusa mint belügyminiszter, a Kommunista Párttal összhangban, másként oldotta meg a földreformot. A száz holdat meghaladó birtokokat javaslatuk szerint – a későbbi kártalanítás kilátásba helyezésével – azonnal fel kell osztani, a paraszti birtok felső határát kétszáz holdban állapították meg, a háborús bűnösök, volksbundisták és hasonló népellenesek földjét azonnal elkobozzák. Imre már az Erdei-féle terv szellőztetésekor megjósolta, hogy a Kommunista Párt szándéka nem az egészséges kisbirtok megteremtése és a földre éhes kisparasztok fellendítése, hanem az ellenkezője: a földek feltördelése, szétosztása, hogy később saját kezükbe vegyék azt vissza.

Engem az egész földvita – be nem vallottan – évek óta untatott. Belülről ismertem a béresek mostoha sorsát, gyerekeikkel játszottam, úsztam a Drávában, ettem a sült tökmagot földes padlózatú konyháikban, barátkoztam velük, és enyhe lelkifurdalást éreztem azért, hogy én az élet naposabb oldalán születtem. Imre tanait kamaszkorom óta elfogadtam, ami némiképp megnyugtatta lelkiismeretemet.

Most, amikor a földreform vitája – előbb Debrecenben, az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, majd annak Pestre költözése után – a közvetlen közelemben folyt, csak fél szemmel figyeltem oda. Nem a saját érdekem veszélyeztetése kötötte le figyelmemet, hanem a politikai viaskodás. A Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt váratlan támogatásával, szembefordult Erdei Ferenc tervével, ellenezte az azonnali és elhamarkodott földosztást. Egészséges kisbirtokokat kell létrehozni, ez volt közös jelszavuk. A földreform kérdése politikai cirkusszá vált, amiben volt drámai feszültség, és ez hatott rám. Imre elutazása előtt két estét ültem vele Varga Béla főtisztelendő úrnál, aki Balatonbogláron volt plébános, és a náci megszállás idején a jezsuita rendházban talált menedéket mint bujkáló kisgazdapárti képviselő, pártvezető-helyettes. Az ő cellájában vitatták meg Imrével az egészséges földosztás kérdését. A paraszti származású Varga páter valamivel kisebb középbirtokot kívánt, mint Imre, de engem érveiknél sokkal jobban lebilincselt személyiségük. Átható, kék szemével, zengő, mély hangjával, öles termetével Toldi Miklós-féle jelenség volt. Áradt belőle a falu ereje, és magával sodorta hallgatóját, még ha azt nem kötötte is le különösebben a téma. Imre, a Nagy Krokodil, aki németül, franciául, angolul és olaszul is beszélt, mindezeken a helyeken forgatta a földet, tanulmányozta a gazdálkodást és a politikát. Párbajozó vitapartner volt, váratlanul vágott, cáfolt, tele humorral, meglepő fordulatokkal és mélységekkel, aminek ellentmondott komikus megjelenése, hajkoszorús kopasz feje, vastag termete, dorbézoló görög istenre emlékeztető külseje. Napestig elhallgattam volna mindkettőjüket, anélkül, hogy okultam volna belőle.

A birtokreform-rendelet március derekán jelent meg, a Hitler-féle megszállás első évfordulóján, és az 1945/600-as számot kapta. Az Ideiglenes Kormány kabinetjének minden egyes tagja jóváhagyta, a kultuszminiszter, gróf Teleki Géza kivételével, aki nem vett részt az ülésen, de később ráírta a jegyzőkönyvre: „A rendeletet rossznak, keresztülvitelét törvényellenesnek tartom.”

A törvény a hazaárulók, háborús és más, népellenes bűnösök földjét ellenszolgáltatás nélkül elkobozta, a száz holdnál nagyobb úri birtokokat megváltás ellenében igénybe vehetőnek nyilvánította, a parasztbirtok felső határát kétszáz holdban állapította meg. Az ellenállási mozgalom résztvevői háromszáz holdat megtarthattak birtokaikból. Közöttük volt Biedermann Imre, Gaál Franciska, a filmszínésznő, állítólag Vorosilov marsall szeretője és jómagam.

Tavasz közepén kezdődött meg a Dunántúlon a földosztás, ezért döntenem kellett, hol igénylem a mentesített háromszáz holdas földemet. A helyszínre kellett utaznom, hogy döntsek, de előzőleg ki akartam kérni Imre tanácsát, így Szentegát volt az első állomásom. Rövid szabadságot kértem és kaptam a főkapitánytól, és nekiindultam, de merőben más körülmények között, mint az első alkalommal. Ezúttal a jármű egy Mercedes-Benz típusú limuzin volt, a Szociáldemokrata Párt tulajdona, és utasa nem kisebb koalíciós előkelőség, mint a Szociáldemokrata Párt főtitkárának, Szakasits Árpádnak a neje. Ezt az előkelő kapcsolatot egy korábbi ismerősömnek köszönhetem, akit nyugodtan barátnak nevezhetek. Ő Korcsmáros Nándor író volt, aki a rendszerváltás után az Újságíró-szövetségnek és a Fészek Klubnak lett elnöke.

Imre valamikor 1942 táján fedezte fel őt valamelyik pesti kávéházban. Vaskos neo-Zola-regényeket írt a szociális igazságszolgáltatásról és a küszöbönálló változásról. Műveit kevesen vásárolták, még kevesebben olvasták, de baloldali intellektuális körökben bizonyos rangot kölcsönöztek Nándinak. Alacsony, tömzsi ember volt, vízilóra emlékeztető, inkább nyájas arccal. Jelen voltam Szentegáton, amikor Imre először levitte magával. A kastély művészekkel és arisztokratákkal volt tele, akik bámulták a furcsa szerzetet, ám ez nem zavarta az új vendéget. Evett, ivott bőségesen, utána leült a két legcsinosabb kis kontesz mellé, és azzal szórakoztatta őket, hogy hamarosan jön az új világ, letűnik az úri rend, a kastélyos élet, győz a szociális igazság. A konteszeket megborzongatta az ilyenfajta jövő. Imre mulatott új barátján, mert Korcsmáros Nándor nem lépett be sem a szocialista, sem a kommunista pártba, egyszerűen baloldali intellektuel volt, sőt mi több, Imre szerint baloldali royalista. 1917-ben, ifjú újságíró korában háborúellenes aktivistaként interjút készített Károly királlyal, akit egy cikkben vérszopó háborús bűnösnek nevezett. Az uralkodó magához kérette, két órán át beszélgetett vele. Nándi újabb interjút készített, amelyben a király mélyen emberséges lett, a kamarilla és a háború rabja, noha ő is a békét áhítozza. Nándi újabb riportja később négyszáz oldalas regénnyé bővült, amelyet megküldött a száműzetésbe kényszerült királynak, aki időközben nemcsak a háborút, hanem a trónját is elvesztette.

Korcsmáros Nándor a náci megszállásig gyakran vendégeskedett Szentegáton, ahol mindenki megszokta, sőt megszerette. A nyilas uralom alatt bujkálnia kellett. Keresték, de nem nagyon, mert éppen csak elköltözött lakásáról, s nevét és személyét Korcsmáros Nándor íróból Korcsmáros Sándor vívómesterré változtatta. Buttykay Emmy színésznő budoárjában bujkált, ahol többek között rózsaszín selyemhuzatú rekamié és egy díszes imazsámoly képezték a bútorzatot. Guidóval együtt itt látogattuk meg, élelmet és híreket vittünk neki. Az orosz megszállás után, amikor Korcsmáros a Sajtó Klub és a Fészek élére került, megmaradt hűséges barátnak. Ő javasolta, hogy Szentegátot Katinka és Imre menedzselése alatt vegye át a Fészek Klub, művészek pihenőhelyének. Korcsmáros Nándi nekem is segített, amikor megtudta, hogy Somogyba kell mennem. Szakasitsnéval ő éppen Szentegátra készült, hogy ezzel az újabb patrónussal cementezze Szentegát jövőjét mint a Fészek vidéki fiókjáét. Invitált, hogy csatlakozzam hozzájuk. Szakasits Árpád, noha nem volt bent a kormányban, mint a munkáspárti koalíció másik főtitkára Rákosi Mátyás után a „népi demokrácia” legbefolyásosabb emberének számított.

Egy késő áprilisi, verőfényes reggelen a Wurm utcai főkapitányság elé gördült a Mercedes, hátsó ülésén a megtermett Szakasitsné terpeszkedett, oldalán az elégedettségtől sugárzó főtitkárral, aki a nyitott ablakon keresztül mutatott be útitársnőjének. Szakasitsné a kezét nyújtotta, félreérthetetlenül az ajkam felé feltornázva. Lehajoltam, és kezet csókoltam neki. Később, amikor megkérdeztem tőle, hogyan szólítsam, a válasza így hangzott:

– Csak szólítson nyugodtan kegyelmes asszonynak!

A Wurm utcától Szentegátig hosszú volt az út, de a beszélgetésből csupán ez ragadt meg az emlékezetemben, valamint beható érdeklődése, hogy miféle ennivalókat tudna beszerezni.

Megérkezésünk után csak egyetlen éjszakát töltöttem Biedermannéknál. Imre a következőt tanácsolta: mondjak le a saját birtokomról Tamásiban, ahol nagyobb a földéhség. Bogát környékén, ahol túl az Inkey-birtokon a mamut Esterházy-birodalmat is felosztják, a kisparasztság kevésbé fogja zokon venni, ha egy tagban megmarad háromszáz hold föld.

Második visszatérésem az özönvíz utáni Tamásiba éppen olyan viszontagságos volt, mint az első. Ezt az utazást is Imre szervezte, „lórén” – ló húzta, keskeny síneken haladó vagonban –, birodalmának „iparvasútján” küldött be Szigetvárra. Ott a takarékpénztár igazgatója bérelt nekem egy eladó motorkerékpárt, és ha megtetszene nekem, a bér árát levonnák a vételárból. A 250-es Puch valahogy túlélte a háborút és a „felszabadulást”, tulajdonosa föld alatti krumpliveremben rejtegette. Hála a Ludovika motorvezetés tantárgyának: teherautó-, személykocsi- és motorkerékpár-vezetői kiképzést kaptunk; egyikben sem jeleskedtem, de mint a többi vizsgán, ezeken is átcsúsztam. A Puchra ülve visszakaptam valamit elveszett mozgásszabadságomból. Az egyetlen hátrány, hogy védelmül csupán a rendőrkarszalag, igazolvány és egy hatlövetű pisztoly szolgált, de Koharits Karcsi szerint a Szigetvár–Barcs zóna már nem volt hadműveleti terület, a Vörös Hadsereg Bécs felé hömpölyög, az utak aránylag szabadok és veszélytelenek.

Első utam mindenesetre Elekmajorba, Kammerer Ferenchez és feleségéhez, Mária nagynéném – apám mostohahúga – birtokára vezetett. Ez Szigetvár határán feküdt, ősztől késő tavaszig sártenger övezte, hozzájuk még a háború sem tudott behatolni. A villany, telefon úgyszintén elkerülte őket, a XIX. század birsalmaszagú nyugalmában éltek dombtetőre épült kúriájukban, amely karcolás nélkül vészelte át a háborút. Ezt a nyugalmat egyedül Mária néném – Matyinak nevezte a család – feszült idegei zavarták meg. Négy nyelven olvasott, túl a negyvenen feleannyinak sem látszott, az ősz-tavasz falkavadászatait mesterien lovagolta végig dámanyeregben. Fekete, sleppes kosztümjében a legdekoratívabb jelenség volt Erdődy Rudolf gróf szimat után szaladó vadászatain; szikrázó drágakő, smaragd talán, de a sártenger vagy a nyár pora zárta el a világtól, ahová vágyott. Magányát csak mutatós férje, Feri – Furkó – enyhítette, aki olyan jó volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni. És ott élt még szöszke leánya, Süsse, és fia, Elemér, aki huszárönkéntesként eltűnt a Pest környéki harcok idején. Félő, hogy elesett. Eltűnése óta gyász lengte körül Elekmajort.

Itt várt reám anyám, aki kiköltözve pécsi szállásáról, elém jött, hogy együtt térjünk haza. A „haza” azt jelentette, hogy házunk legkevesebbet szenvedett három szobája ablakot kapott. A volt gazdasági ellenőrünk, a Csík házaspár – Jani és Etel – a „jó embereink” által megmentett néhány bútordarabbal és két kölcsönkért priccsel lakhatóvá tette. Mehetünk haza, üzenték Elekmajorba, a szigetvári takarékpénztár közvetítésével. A háború után odalenn, Dél-Somogyban ilyen „kommunikációs központok” kezdték meg a széttördelt ország darabkái között megszakadt kapcsolat helyreállítását.

Elekmajor tucatnyi szobája színültig megtelt menekültekkel, Furkó bácsi édesanyja, Marika néni az egyenes hátú, a földet seprő hosszú ruhába öltözött dáma, két vénkisasszony unokahúg, gyerekek vagy hárman; valamennyien otthonukat és birtokukat vesztett rokonok, ültek a szépen terített asztal mellett, porcelán és ezüst, kikeményített asztalterítő, minden majdnem úgy, mint régen, még a háromfogásos ebéd is, csak a hangulat hiányzott. Elekmajor napjai is meg voltak számlálva, a földosztó bizottság bejelentett látogatásától csak napok választották el a vendéglátó házat. Az asztalnál engem beszéltettek Budapest ostromáról és az éhínségről, amely a romba döntött fővárost fenyegeti. Minderről a vidékieknek csak szórványos híreik voltak. Saját bajaikat szinte feledtette a tragédia, amely Budapestet sújtotta. A beszámoló utáni első kérdés az volt:

– És mikor mennek ki innét az oroszok? – Megválaszolni ezt nem lehetett, hacsak azzal nem, hogy egyelőre inkább jönnek, mint mennek, Bécs ostromára özönlenek.

Anyám az asztalnál keveset beszélt, és még kevesebbet fogyasztott. Kerek arca kissé megsoványodott; amikor észrevette, hogy őt figyelem, a pillantásával cirógatott.

Asztalbontás után élénkült csak fel a hangulat, amikor arról volt szó, hogy indulnunk kellene. Ki tudja, hogy milyenek az utak, nem kapunk-e defektet? Anyám hevesen tiltakozott a gondolat ellen, hogy felüljön mögém a motorkerékpár hátsó ülésére, és úgy jusson haza Drávatamásiba. Nem és nem! Ha nincs más lehetőség, ő inkább gyalog vág neki, egyszer már megtette ezt az utat, a háború kellős közepén. Ha kell, ismét nekivág. Végül is Matyi néném volt az, aki pompás pszichológiával leszerelte:

– Laya, te, aki sorra nyerted a Monarchia lóversenyeit magasugratásban, félelmes akadályokon át Bécsben, Münchenben, Olaszországban, és egymás után nyerted a serlegeket, csak nem fogsz megijedni egy motorkerékpártól, melyet a fiad vezet?!

– Ijedtségről szó sincs, Matyi! Csak restellem.

Végül mégis felkapaszkodott mögém, kissé bizonytalanul imbolygott, amikor nekiindultunk, de régi lovastermészete feltámadt, és mire kiértünk Szigetvár kövesútjára, már úgy ült a nyeregben, mintha hozzánőtt volna, de a motorzúgáson keresztül a fülembe kiáltotta:

– Csak ismerőssel ne találkozzunk! Hajts keresztül minél gyorsabban a városon!

A jegenyesorral szegélyezett kövesúton átrobogtunk az ismerős falvak szegélyén: Nagydobsza, Kisdobsza, Istvándi, Darány – régi vasútállomásunk. A kanyarnál, ahol az út Kastélyosdombó felé kanyarodott, én letértem jobbra, a Drávatamásiba vezető dűlőútra, pontosabban a sárga homoktengerbe, ahol annyi autó szokott elakadni. A Puch jobban bírta, mert a mély csapást kikerülve a szélén hajtottam, ahol a gyalogjárók keményebbre taposták. Így értük el a rétet, ahol a háború alatt a leventéket gyakorlatoztattam, hogy bevonult oktatójuk felesége továbbra is kapja a fizetését. A falu futballpályának is ugyanezt a rétet használta, mögötte húzódott a temető, Tamási egyetlen dombocskájának oldalán, tetején családunk kriptája. Leállítottam a motort, toltam felfelé a dombon, anyámnak nem kellett noszogatnia, mindketten magától értetődőnek tartottuk, hogy első látogatásunk halottainknak szóljon.

A háború a temetőn alig változtatott, valamivel több volt a sírhant, ennyi az egész. Harcnak nyoma sem volt, kriptánk – Gary Cooper idegenlégiós filmjének, a Beau Geste erődjének mása – továbbra is uralta a dombtetőt, a vasrácsos kiskaput ezúttal nem kellett kulccsal nyitni, félig tárva volt, gaz verte fel a három kőlépcsőt. Az öt, betonnal övezett sírt senki sem háborgatta, a párnaszerű kőlapok, rájuk vésve a benne nyugvók címerei, szintén túlélték az „úri világ” letűnését és a népi demokrácia beköszönését.

Letérdeltünk a bal szélső sír peremére, apám és Endre bátyám nyugvóhelyére. Anyám lehajtott fejjel imádkozott, én pedig azon töprengtem, hogy vajon amikor „az történt”, amikor el kellett Tamásiból menekülnie, volt-e ideje, hogy búcsút vegyen ettől a terméskőből épült erődtől. Aztán az ötlött az agyamba, hogy apám földjei hamarosan átmennek a falu tulajdonába. Meghagynak-e bennünket a házban vagy sem? Ez még kérdéses. Jobb, ha hozzászokunk, hogy Tamásiból mostantól kezdve ez a sírkert a mi egyetlen biztos otthonunk. Anyámnak ezt nem mondtam, amikor lefelé gyalogoltunk, mindketten hallgattunk, de könnyen megeshet, hogy ugyanazt gondoltuk.

Leérve az útra, a falu széle előtt anyám leállíttatta velem a motort, leszállt, és ott szólalt meg először:

– Te csak menj előre! Én itt elválok tőled, gyalog megyek tovább, a kertek alatt. Majd a háznál találkozunk.

Nem ellenkeztem, hagytam, hogy a falut megkerülve, a kertek alatt induljon a Dráva irányába. Csak amikor eltűnt egy szérűskert mögött, indítottam el ismét a motort, és amilyen gyorsan csak engedte a homok, keresztülhajtottam Tamási fő- és egyben egyetlen utcáján. Pár ember lézengett csupán a házak körül vagy a járdán. Senkit sem ismertem fel, és reméltem, hogy a motorosban engem sem ismernek fel. Anyám gyakori perpatvaraival ellentétben én békében éltem falummal, de ez most megváltozott, a föld vert éket közénk. Én tudtam, hogy lemondok róla a falu javára, de ők még nem tudták, és talán ellenségnek tekintenek, a földesúrnak, aki megint felülkerekedett, és kibúvót talált, hogy megvédje tulajdonát. Örültem, hogy senkivel sem találkoztam, senki sem várt rám.

Kertünk bejáratánál leállítottam a motort, úgy toltam a vörös téglából épült, íves bejáraton keresztül, amely szép, kovácsoltvas kapunkat tartotta, de azt elvitte a háború, csak az oszlopok maradtak a helyükön, és felettük az ív, mint egy diadalkapu, pontosabban a megszégyenülés kapuja. „Vae victis!”, mint a régi Rómában, amikor a megvesszőzött legyőzötteknek a szégyen kapuja alatt kellett átvonulniuk.

A vén ház a helyén állt. A hiányzó ajtókat deszkából ácsoltakkal pótolták, a folyosó betört ablakait szintén bedeszkázták, de a mi szobáinkét ismét beüvegezték, a zsalugátert és a hiányzó spalettákat függöny pótolta.

Ezen az estén nem volt időnk sebeinkben vájkálni; látogatók sora érkezett. A Csík házaspár ételhordóban hozta át a vacsorát, mint a háború utolsó szakaszában, a háztartásunk feladása után. De most a tányért, evőeszközt is ők adták. Utána a volt alkalmazottak jöttek sorra, mindnek volt valami jó szava:

– Meg tetszenek látni majd, hogy szép lassan minden helyreáll! – Ilyesmit mondtak, s ez jólesett nekünk, de egy kicsit mégis olyan volt az íze, mint a halottas házban tett látogatásnak.

A falusiakkal másnap délelőtt semleges helyen találkoztam, túl a mi majorságunkon, a falu túlsó végén. Volt aratógazdánk, Wolf Pista rendezte így, ő csődítette össze az embereket; pár asszony is eljött. Lehettek vagy harmincan, egy üres telken ácsorogtak, és vártak az érkezésemre a félig kész vályogház mellett, amelynek építését a háború félbeszakította.

Erre szegeztem a tekintetemet, amíg a csoporthoz beszéltem. A jórészt álmatlanul töltött éjszaka alatt volt időm kigondolni, hogy mit fogok mondani. Beszéltem nekik az új törvényről, amely felosztja a nagyobb birtokokat, a mentességről, amit háromszáz hold erejéig én kaptam, és a döntésről, hogy azt nem itt választom, hanem Felső-Somogyban, mert itt szűkén van a föld. Az egyetlen, amit szeretnék megtartani, a ház, ahol felnőttem, és körülötte a kert, hogy ne szakadjak el egészen a falutól, ahová tartozónak érzem magam.

Egy idősebb gazda válaszolt, akit csak látásból ismertem, de a nevét nem tudtam, csak annyit, hogy nem tartozott a „vörösök” közé, akiket egykor anyám feketelistájára vett. Hadnagy úrnak szólított, megköszönte, hogy nem szállok perbe a faluval, amely a háború nélkül is elég nyomorúságos volt, de most még inkább az, ám vállvetve talán csak talpra állunk megint. Ami a „kastélt” illeti, az nekik nem kell, tartsuk csak meg.

– … és szépen elférünk majd egymás mellett, mint azelőtt is. – Helyeslő mormogás a többiektől, utána kézrázás, egy néni pityergett.

– Hát köllött nekünk ez a háború, amibe a németek sodortak, és most itt a munka, felesz mindent.

Ennyi volt az elválás Tamásitól. Húszperces műtét, és nem is fájt nagyon.

Amitől jobban tartottam, hogy miképpen tudom anyámat elszakítani innét. Ő sokkal jobban hozzánőtt az én tulajdonomhoz, melyet tigrisként védett, hogy úgy adja át nekem, ahogy azt ő átvette. De ez is sokkal simábban ment, mint hittem volna. Amikor felvetettem az ötletet, hogy látogassunk el Bogátra – az ő leánykori otthonába, ahol át kell adnom nagyapámnak a mentesítési iratot, amely talán lehetővé teszi neki, hogy ne kelljen öregkorára kiköltöznie –, anyám vita nélkül ráállt. Sőt még hozzátette, hogy akkor talán ott tölt egy kis időt, és segít mostohájának a ház körül, most, hogy magukra maradtak, úgyszólván személyzet nélkül.

Úgy távoztunk, ahogy érkeztünk: ő a kertek alatt gyalog, én a falun keresztül motoron. A kriptánál találkoztunk, és ott búcsúztunk Drávatamásitól.

Késő délután érkeztünk Bogátra. A nagy kastélyt változatlannak találtuk, az ajtók, ablakok itt nem hiányoztak. Az egyetlen szokatlan, hogy nagyapám és felesége, Tilda néni két kerti széken kint ültek a kései napsütésben a feljáró előtt. Korábban teaidőben a túloldali terasz volt megszokott helyük vendégeikkel.

A motor hangjára Tilda felugrott székéből, készen arra, hogy bemeneküljön a házba. De amikor felismert, és meglátta anyámat, amint lekászálódik mögülem a motorbicikliről, hisztérikus nevetésben tört ki, amit nem tudott abbahagyni, mert mikor átölelte őt, már görcsösen zokogott.

– Te, Laya… te egy motoron… és én azt hittem, hogy megint azok a gyűlöletes oroszok jönnek ellopni valamit.

Tilda néni, akit a kaján kuncogás jobban jellemzett, a háború óta sem tanult meg szépen sírni, hüppögve beszélte el, hogy mit szenvedett. Az elásott ezüstöt valaki, aki megleste, kiásta. Az oroszok szinte naponta betoppannak, és elvisznek valamit a házból, ahonnét bármelyik nap kitehetik őket, ha jönnek a földosztók. Jövőjét – amit már az első világháború előtt olyan szépen elrendezett, amikor hozzáment megözvegyült nagyapámhoz, aki neki is apja lehetett volna – most romokba döntve látta, amit a naponta ismétlődő kis megaláztatásoknál is rosszabbul viselt.

Nagyapám, aki jócskán túllépte a nyolcvanat, udvariasan felemelkedett, a szokottnál melegebben ölelte át anyámat, velem kezet rázott, és azt mondta, hogy ha majd Tilda kissé magához tér, megmutatja, hogy melyik vendégszobák vannak még használható állapotban.

Tilda néni nyomban megnyugodott, amikor átadtam neki az írást a háromszáz hold mentesítéséről.

– Micsoda váratlan fordulat! – ismételgette az írást forgatva. Régi egyénisége kezdett visszatérni, már kalkulált, hogy kinek mutatja be, hol nyer időt.

Négyesben vacsoráztunk az ebédlőben. Gizi, Tilda néni komornája, most szakácsnő és szobalány egy személyben, szolgálta fel a vacsorát. Az adagok nem nőttek meg, de a háziasszony fukarsága most érthetőbb volt. A ketchup, a chutney, a ritka fűszerek, amelyeket nagyapám szedett össze afrikai, indiai vándorlásai alatt, még mindig az asztal közepén álltak, de az ezüsttálca helyett most egy fatálon. Tilda néni feladta szokását, nem öltözött át a vacsorára valami egzotikus kimonóba, ugyanaz a szvetter, szoknya, blúz volt rajta, mint délután, de valamit mégis felvett a múltból: régi, csipkelődő modorát.

– A drágalátos angoljaid, akikért Barcza Gyuszi és te is, Jenő, úgy rajongtatok, cserbenhagytak bennünket, és kiszolgáltattak az oroszoknak. Most kezet csókolhattok annak az iszákos Churchillnek!

– Háborúban álltak a mi országunkkal, semmivel sem tartoztak nekünk – intette le feleségét kissé szárazon nagyapám. – És akinek egy folyosó az otthona, az nem kifogásolhatja, ha időnként átjárnak rajta az idegenek.

Ez volt körülbelül a leghosszabb politikai megnyilatkozás és egyben megrovás, melyet valaha is hallottam az öregúrtól feleségének címezni. Tilda néni nyomban témát változtatott. Ausztria szorongató óráira tért át, ahol rokonsága várta az ítélet napját.

Tíz órakor nyugovóra tértünk, előtte nagyapám körüljárta a házat, és szokása szerint felhúzta az órákat. Elkísértem, hogy lássam, mi maradt meg Bogátból. Feleannyi óra, mint azelőtt, de mind a földszint, mind az emelet még be volt rendezve, ha itt-ott hiányoztak is bútordarabok vagy egy-egy szőnyeg. A villany is működött még, víz folyt a csapokból. A lefekvés előtt forró fürdő várt előbb anyámra, majd rám a földszinti vendégszobáinkat elválasztó fürdőszobában. Tamási után Bogát még mindig kacsalábon forgó kastély volt, mint egykori dajkám, Marika regéiben.

Amikor Bogátról kihajtva a Balaton felé vivő kövesútra fordultam, egy orosz katona állított le, rám fogva puskáját. A motor még járt, két lábamra támaszkodva elővettem az igazolványomat és a hajtási engedélyt. Rá se nézett, köpött egyet, és kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a kormányt. Dőlt belőle a borszag, olyan részeg volt, hogy tántorgott. Még jobban, amikor mellbe löktem, és a motort beindítva megpördültem körülötte, és az ellenkező irányba, Kaposvár felé száguldottam, kicsit úgy, mint azt amerikai gengszterfilmekben láttam annak idején. Az orosz utánam eresztett egy sorozatot, de csak a motorom által felvert porfelhőt lyukasztotta ki. Meg sem álltam Kaposvárig, onnét tovább Szigetvárra, ott leadtam a motort a takarékpénztárban. Mély sajnálattal váltam meg a derék Puchtól, de beláttam, hogy Budapestet talán sohasem érném el rajta. Egy késő reggeli vonaton Szentlőrincre, a vasúti csomópontra utaztam, a zsúfolt vonat lépcsőjén lógva. Ott szálltam át a félórával később érkező budapesti gyorsra, de annak már a lépcsőin is fürtökben lógtak az emberek, az egyik vagon tetején viszont négy egyenruhás rendőr ücsörgött.

– Van-e ott még hely egy ötödik bajtársnak? – kiáltottam fel hirtelen elhatározással.

Ők húztak fel, az egyik fülke nyitott ablakából ismeretlen kezek toltak alulról. Életemben először, de nem utoljára utaztam vonat tetején, ahol a jegyet sem kérte tőlem semmilyen kalauz. Eleinte elég ijesztő volt, a középen kellett ülni és egyensúlyozni. Alagút szerencsére nem volt ezen a vonalon. De annál több alacsony híd, amelyek alatt eldübörögtünk, ilyenkor lapulni kellett a vagon tetején. A rendőrök pécsi fiúk voltak, akik Pesten szolgáltak, ott élték át az ostromot. Már kétszer utaztak vonattetőn haza, hogy otthon jóllakjanak és bevásároljanak.

Dombóvár után megvendégeltek házi sütésű kenyérrel, hideg hússal, kovászos uborkával. A borosüveget is nyújtották, de nem voltam még annyira gyakorlott a vonattetőn való utazásban, hogy el merjem fogadni.

Átfázva és kormosan érkeztünk a Keletibe, szerencsére még sötétedés előtt. Egy vasutas létrát nyújtott felénk, a leszállás kényelmesebb volt, mint a felhágás, leszámítva gémberedett tagjainkat. Nagy barátságban váltunk el egymástól, megígérték, hogy felkeresnek majd a sajtóosztályon, és akkor rajtam lesz a sor, hogy megvendégeljem őket.

Talán mondanom sem kell, hogy soha többé nem találkoztam velük. Ez az ismeretség egyike volt azoknak a háború utáni találkozásoknak, amikor idegenek segítik egymást a mostoha körülmények között, pár órát együtt töltenek, osztozva a veszélyekben, közben szórakozásként kiöntik lelküket, elmondják történetüket. Az együttlét elviselhetőbbé teszi azt, hogy minden pillanatban az életüket kockáztatják. Az érkezés és a túlélés pillanatában meleg barátsággal válnak el egymástól, de egy hét múlva az arc és név, sőt az úti emlék is feledve lesz, az újabb kockázatok elmossák őket.

Páter rektor, a jezsuita rendház főnöke, aki szent ember hírében állt, számunkra szinte láthatatlan volt. Egyszer találkoztunk vele a lépcsőházban, korán reggel, munkába igyekezve. Ő alulról jött, valahonnan az alagsorból, útban a kápolna felé. Megköszönte nekünk, hogy a rendőrőrszoba felállításával védjük a rendházat ezekben a zavaros hetekben, mi pedig a saját köszönetünket mormoltuk, hogy befogadott bennünket, amikor hajléktalanokká váltunk. Kétperces találkozás, amely páter rektor barátságos biccentésével ért véget – ebből állt ismeretségünk. Meglepetésként ért, amikor egy csípős márciusi reggelen Váradi Jancsi kopogott be hozzánk, hogy páter rektor szeretne velem szót váltani. Dobogó szívvel követtem a klauzúrába, Guido egyedül indult a főkapitányságra. Mindketten attól tartottunk, hogy megsokallotta a megnyúlt vendéglátást, és útilaput kapunk, mielőtt még lenne hová költöznünk. A spanyol leányok hazatérése a következő héten volt esedékes, de Guido és én továbbra is tanácstalanok voltunk, hogy hol üssük fel sátorfánkat. A Rózsadomb a hidak pusztulása miatt elérhetetlenné vált, mint annak idején a bujkáló zsidó üldözötteknek, a rendház ezúttal is oázis volt a veszélyes sivatagban; a távozás gondolata megborzongatott. Ez járt az eszemben, amikor beléptem vendéglátónk cellájába, amely még kisebb és kényelmetlenebb volt, mint a többieké, amelyekben már jártam. A páter íróasztalánál ült, helyet mutatott a kényelmetlen széken, és még le sem ültem, máris rátért a tárgyra:

– Egy szívességet kell kérnem öntől. Nem szívesen teszem, mert gondolom, hogy nem lesz könnyű teljesítenie, de sajnos nincs más választásom. Arra kell kérnem, hogy kísérjen el az Andrássy út 60-ba, és intézze el, hogy Péter Gábor, az államvédelem parancsnoka fogadjon. Nyisztor Zoltán rendtársunkat letartóztatták, az Andrássy úton raboskodik, az ő érdekében szeretnék szót emelni.

Ettől a kéréstől gyorsan leültem, azaz inkább leroskadtam a székre. Nyisztor atyát személyesen nem ismertem, de tudtam, hogy írásai miatt exponált személyiség volt, kiállni mellette nem nagyon ajánlatos, számomra egyenlő az ismeretlenség ködéből való kilépéssel, korai állásfoglalással, amelyet mindenáron szerettem volna elkerülni, amíg csak lehet. Anélkül, hogy elutasítottam volna, óvatosan közöltem vele, hogy noha a sajtóosztály élére kerültem, az Andrássy út 60-ba nem vagyok bejáratos. Talán jobb lenne, ha előbb a főkapitányságon próbálkoznánk.

A rendfőnök, mintha ezt a választ várta volna, az imazsámolyra mutatott, amelyen egy kis bőrönd állt:

– Ebbe vannak a legszükségesebbek becsomagolva, egy kis élelem kíséretében. Ezt szeretném eljuttatni még ma Nyisztor atyához. És azt is szeretném megtudni, magától Péter Gábortól, hogy milyen lépéseket kell tennünk ideiglenes szabadlábra helyezése érdekében, esetleg óvadék fejében.

Ezzel az eltökéltséggel nem tudtam vitába szállni, arra szorítkoztam csupán, hogy leszögezzem, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy sikerül őt bejuttatni az ÁVO rettegett főnökéhez. A rektor felemelkedett, kabátja után nyúlt, és felkapta a kis bőröndöt:

– Hát akkor induljunk!

Átvettem tőle a bőröndöt, és a lehető legrosszabb előérzettel kísértem le az utcára. A portán ügyeletes rendőrünk szalutált, mikor meglátott bennünket, ami azt a gondolatot villantotta agyamba, hogy remélem, vissza is térünk ma ide. Péter Gábort hetente egyszer láttam, a hétfői osztályvezetői értekezleten, ahol igyekeztem úgy elhelyezkedni, hogy valaki nagy fejű üljön előttem, és eltakarja a kilátást erre az ijesztő emberkére. Ösztönösen éreztem, hogy jobb, ha minél kevesebbet látjuk egymást, ha nem hívom fel magamra a figyelmét. A rektort is a saját gondolatai foglalhatták el, szótlan gyalogolt mellettem, ajka mozgott, keze a zsebében volt, talán a rózsafüzért imádkozta. Erre mindkettőnknek szükségünk volt. Azon spekuláltam, hogy a főkapitányságon nem kötöttem senkinek az orrára, hogy a Horánszky utcai címünk azonos a rendházéval. Azután Péter apostolra gondoltam, aki megtagadta Jézust a veszély pillanatában. Módfelett kényelmetlen volt ez a séta a Józsefvárosból a foghíjas Nagykörúton, ahol a forgalom főleg szovjet járművekből állt, ütött-kopott magyarokkal és néhány lovas kocsival keveredve.

A baljós épülethez érkezve a bejáratot őrző géppisztolyos rendőrnek felmutattam igazolványomat, és megmondtam neki, hogy látogatót hoztam, aki szeretne Péter tábornok úrral beszélni.

– Maga bemehet a portára, onnét majd feltelefonálnak. A pap várjon kinn az utcán! – A tányérsapkás, géppisztolyos őrről lerítt, hogy új rendőr, és az is, hogy azelőtt a túloldalhoz tartozhatott, valahol a pesti alvilágban. A páter hallotta a választ, tapintatosan hátrébb húzódott a járdán, szabadon hagyva a bejáratot. Beléptem, a kapu félig nyitva maradt, mintha a kívül álló őr tudta volna, hogy engem is hamarosan kitessékelnek onnét.

Benn három géppisztolyos őrködött, a negyedik egy asztal mögött ült, előtte könyv, amelybe feljegyezte, hogy ki vagyok, mit akarok. Aztán a telefonhoz nyúlt. Ebben a pillanatban az utcáról hatalmas robaj hallatszott, üvegcsörömpölés és egy tompa puffanás, artikulálatlan kiáltástól kísérve. A három géppisztolyos kirohant, én utánuk. A kövezeten, törött üvegcserepektől övezve, egy vérző test hevert. Középkorú férfi lehetett, de vonásait eltakarta a vér, alkalmasint fejest ugorhatott az egyik felső emeletről, az ablaküvegen keresztül. A három rendőr – látva, hogy mozdulatlanul fekszik, nem próbál menekülni – felnézett az ablakra. A rektor addigra a vérző test mellé térdelt a járdán, és halkan beszélt hozzá; hogy mit, nem hallottuk. Az épületből több rendőrtiszt is kirohant, és utánuk két civil ruhás, jól ismert alak: Kádár János, a Kommunista Párt budapesti feje, főkapitány-helyettes, Péter Gáborral a sarkában.

A Kádár–Péter Gábor páros figyelme a roncsolt test után a rektorra irányult, aki még mindig mellette térdelt, és beszélt hozzá, ügyet sem vetve a rendőrközönségre, amely karéjban övezte.

– Ki hozta ide ezt a papot?! – kiáltotta Kádár János, akitől felemelt hangot hónapok óta tartó ismeretségünk során sohasem hallottam még. – Vigyék be a rabot az épületbe! – utasította a rendőröket. – Maga pedig jobban teszi, ha hazamegy! – Ez a rektornak szólt, aki felemelkedett, és amint a rendőrök fölkapták a roncsolt testet, a vérfoltra és a cserepekre szegezte tekintetét. – Nem hallja, hogy mit parancsoltam?! Takarodjék innét!

A rektor engedelmeskedett, egy pillantást vetett rám, aztán besüppedt vállal megindult az Oktogon felé. Péter Gábor, eddig szótlan tanúja a jelenetnek, most felém fordult:

– Ugye maga hozta ide ezt a papot? – sziszegte. – Jöjjön fel az irodámba, ne fáradjon a belépési engedéllyel, kövessen!

Péter Gábor és Kádár között mentem fel a második emeletre. Hogy mit láttam, és mit mondtak nekem a tízperces szózuhatagban, a törött ablakú irodában, azt jórészt elmosta a félelem, amely egész testem rázta. Péter vitte a szót, és valami olyasmit mondott, hogy tévedek, ha azt hiszem, hogy nekem most mindent szabad, mert az utolsó pillanatban átálltam, hogy túléljem a változást. Megígérte, hogy mostantól kezdve majd rajtam tartja a szemét. Nehéz lenne leírni az érzést, amely elfogott ebben a törött ablakú irodában, ahol Péter Gábor vasvillatekintete és Kádár szótlan, szúrós asszisztálása alatt remegtem. El voltam rá készülve, hogy ott tartanak. Hatalmas meglepetés volt, amikor megparancsolták, hogy takarodjak, és ide többé ne merjem betenni a lábamat. Egy rendőrtiszt kísért le, ekkor vettem csak észre, hogy többen is voltak a szobában. Rogyadozó térdeim nehezen engedelmeskedtek a kifelé vezető úton. Az Andrássy út első padján, biztos távolságra a 60-as számtól, lerogytam. Jó időmbe telt, amíg eléggé összeszedtem magam ahhoz, hogy elvánszorogjak a főkapitányságra.

Ahelyett, hogy Guidóhoz kopogtattam volna be – normális esetben ezt tettem volna –, Sólyom László irodájába mentem, és megkérdeztem kígyószerű titkárnőjét, lenne-e főnökömnek tíz perce, hogy fogadjon engem magánügyben. Az arcomra lehetett írva a magánügy természete, mert Vértes Klára vita nélkül ajtót nyitott. Sólyom egyedül ült irodájában, egy aktacsomóba mélyedve. A kígyó ránk csukta az ajtót.

Szépítés nélkül elmondtam neki a reggel történetét, azt is, hogy csak vonakodva engedtem a rektor kívánságának, kényszerből, azért, hogy befogadott bennünket, amikor bajban voltunk, és nemcsak minket, hanem a nyilas rendszer által üldözött másfél száz embert. Sólyom szótlanul hallgatta történetemet, csinos feje kezdett elsötétedni, mintha frissen borotvált arcán hirtelen kékes szakáll serkedt volna. Rám szegezett tekintete nyugtalanul vándorolni kezdett, mintha azt kereste volna, hogy van-e valaki a közelben, aki hallja, amit mondok.

Amikor befejeztem – azzal, hogy talán jobb lenne, ha lemondanék állásomról, és megválnék a rendőrség kötelékétől –, hideg pillantással mért végig, és most a rendőrfőkapitány beszélt:

– Nem látom ennek szükségét. Feltéve, hogy a jövőben gondosabban válogatja meg környezetét. Lehetséges, hogy azok a papok jó tanárok voltak tíz évvel ezelőtt, az is lehetséges, hogy az üldöztetéskor, ki tudja, mitől vezetve, emberségesen viselkedtek. De ez nem jelenti azt, hogy útjaink azóta nem váltak szét, és azt sem, hogy a demokratikus rendőrség főtisztviselői nem találhatnának megfelelőbb otthonra és környezetre. Ez útmutatás önnek a jövőt illetőleg.

Az audienciám ezzel véget ért. Az ajtónál voltam már, amikor utánam szólt:

– Megpróbálom majd megmagyarázni és elsimítani ezt a sajnálatos incidenst.

Sikerült-e neki, nem tudom. Kádár János, aki nem volt az a szembe néző típus, ettől fogva még jobban kerülte tekintetemet, akárcsak mi az övét. Péter Gábor soha többé nem állt velem szóba, jóllehet ezt azelőtt sem tette.

Guidóval kutatni kezdtünk más lakáslehetőség után. Raile atya, aki a rektortól hallotta már történetemet, és tőlem másodszor, csak ennyit mondott:

– Amire számítottunk, elkezdődött. Jobb, ha visszavonjátok innét az őrszobát, mielőtt benneteket csuknak le.

(Folytatjuk)

Részlet a Balassi Kiadónál Hátraarc címmel megjelenő memoárból.