Ismerős, de nem tudom, honnan. Abban biztos vagyok, hogy emberemlékezet óta nem láttam. Barátságosan rám köszön előadás előtt a Radnóti Színház előcsarnokában – Jaj de örülök, hogy véletlenül találkoztunk! –, és táskájából sebtiben előhúz egy összehajtogatott papírlapot, s a kezembe nyomja. Elmormogok valami köszönésfélét, belepillantok a papírba (nagybetűkkel többször: Nemzeti Színház), barátságos mosoly, ő jobbra, én balra el.

Véletlenül akad kezembe otthon a papírlap: Gondolat-kísérlet a NEMZETI SZÍNHÁZ megépítésével kapcsolatos ellentétek feloldására, tartalmi megközelítésben.

Szép cím. Kicsit hosszú, kicsit tudálékos, de szép. Maga az írás rövid, csak harmincnyolc gépelt sor. Dátum: 1998. november 12. A napot kézzel átjavították hatodikára. Amúgy gépirat, másolat. Az eredeti példányon kéziratos megjegyzés: Várhegyi Attila államtitkárnak – Kedves Attila, megfontolásra továbbítom – Üdvözlettel Mádl Ferenc 98. XI. 6.

Régi az újnak, miniszter az államtitkárnak – és az utolsó bekezdésben kiemelten szedve a nevem. Nocsak!

Az ötletadó információkutató – aki az egyoldalnyi fogalmazványt elkövette, és november derekán a színház előcsarnokában véletlen találkozásunk örömére a kezembe nyomta – soha nem volt a barátom, jószerivel alig ismertem, már a nevét is elfelejtettem. Rövid írásából kiderül, hogy ő viszont nagyra tart engem: „A hagyományőrző színház és színházművészeti kar összehangolt együttműködésének felvázolására legalkalmasabb szakember Szigethy Gábor színháztörténész. Elméleti és gyakorlati felkészültsége Németh Antal képességeihez viszonyítható. Az általa kidolgozandó koncepció összevethető Bálint András elgondolásaival.”

Szép, nagy, gusztustalan csapda. Mert ugye aki ilyen jókat ír az emberről, annak nem illik azt mondani: Kedves uram, az anyukáját ajánlgassa, ne engem! Az ötletadó információkutató (ezt is hogy kitalálta: címet, rangot, szellemi méltóságot önmagának!) goromba megjegyzésemet hallgatva nyilván értetlenül, sőt sértetten nézne rám, mondván, már meg nekem mi bajom, hisz ugye a Nemzeti Színház nemzeti ügyéről van szó, s a Németh Antal az aztán igazán volt valaki stb.

Függetlenül attól, hogy ötletadó prókátorom elképzeléseit milyennek tartom (fellegjáró ötlet, minden át- és végiggondolás nélkül), függetlenül attól, hogy mit gondolok a Nemzeti Színház ügye körüli hercehurcáról, függetlenül attól, hogy nem szoktam mások ötleteit „felvázolni” és „kidolgozni” (a magaméit pedig nem szoktam másokra erőszakolni), a papírlapot újra és újra kézbe véve egyre idegesebben olvasom a fogalmazványt és az államtitkárnak címzett néhány kéziratos sort.

Aki közszereplést vállal – akár csak úgy, hogy ír, cikket, könyvet, akármit, és nem tudja pontosan, olvasói mit gondolnak írásáról és róla –, azt is vállalja, hogy közszereplése okán munkáját – íróember esetében az írásait – sokféleképpen ítélik meg az olvasók. Így, úgy, amúgy.

De mi van akkor, ha egy ötletadó önjelölt jóakaróm megkérdezésem nélkül kommendál engem egy volt miniszternek, az továbbítja az ajánlatot a jelenlegi államtitkárnak, az ötletadó csekélyke dolgozatát – már a volt miniszter kéziratos ajánlásával – másolatban terjeszti, és elmeművének olvasói – a volt miniszter, a jelenlegi államtitkár és még ki tudja, kik – az ötletadó ostobaságait az én ostobaságaimnak gondolják, s jóhiszeműen feltételezik, feltételezhetik: egyetlen vágyam, hogy az ötletadó elképzeléseit „felvázoljam” és „kidolgozzam”? Még egy számomra tökéletesen ismeretlen építészmérnököt is ajánl figyelmes pártfogóm, akivel – úgy gondolja – mi ketten remekül felvázolhatnánk és kidolgozhatnánk az ő elképzeléseit.

Ott sem voltam, meg sem szólaltam, csupán egy ötletadó jóakaróm agresszív kotyogása következtében már szalonképtelen vagyok ott, ahová még be sem tettem a lábam.

Barátom vigasztal: megállítja őt az utcán egy ismerőse, s kérdezgeti: Igaz, hogy te leszel a minisztériumban a főosztályvezető? Barátomnak némán leesik az álla, ismerőse folytatja: Mert a – mondja a nevet – téged ajánlott. Barátom tátog: Nem, nem tudok róla, és nem is akarok főosztályvezető lenni… Ismerőse elkedvetlenedik: Ja, nem, akkor szevasz!

És megyünk tovább.

Ki erre, ki arra.

A közbenjárók, a barátom, én – meg az ország.