Miért gondoljuk egy-egy költőről, hogy igazi, jelentős művész? S ha gondoljuk, hogyan, mivel igazolhatjuk ezt a gondolatot? Hogyan, mivel szemléltethetjük, érzékeltethetjük vélekedésünk okait? Hogyan, mivel bizonyíthatjuk, hogy gondolatunk nemcsak röpke ötlet, hanem helytálló ítélet, netalán meggyőző érveket rejt magában? Művészetről szólván – mi az, hogy „érv”?

Bertók Lászlónál, az immár tizedik vékony, súlyos verseskötetét lapozva, az jut eszembe: ennek a mással össze nem téveszthető költőiségnek természetét, erejét megidézheti akár három sora:

„A szó a vérből lesz”? Hogyan, miért a vérből? Úgy, ahogy van „vér” szerinti kapcsolat, „vérré” váló étel, „vérre” (és nem babra) menő játék, harc, „vért” (életet) felajánló eltökélés – hasonlatosan az „egy életem, egy halálom” fordulathoz? Ha ez így igaz, akkor ez a „szó” különleges képződmény. „Az egyik (szó) savasan zizeg, mint az univerzum, / a másik (szó) fémízű, mint a halál.” A költői állítást folytató sorok megerősítik, aláhúzzák ezt, a szavak élet-halál felelősségét, hatalmát, illetékességét. „Az egyik” szó – „mint az univerzum”; „a másik” szó, „mint a halál”. Végtelenséggé tágulni és végességgé, megsemmisüléssé zsugorodni képes – a szó? A lét határait idézheti fel – avagy talán azt is, ami e határokon sejtődik, sejtődhet csupán?

Mindkét megjelölt szónak jelzője van. Igen egyedi, önkényes jelzője. Mindkettő tekinthető például különleges szinesztéziának. Az egyik szó „savasan zizeg”: fülünkkel hallhatjuk ezt a „zizegést” (mely az univerzumhoz kapcsolódva a Földön túlihoz, az érzékeken túlihoz is asszociálódik). Ugyanakkor e zizegés „savasságát” nyelvünkkel ízlelhetjük? Talán. Olyan, mint az ízlelhető, de más is. Kémiai fogalmat villant fel, helyesebben affélét, amit a kémiai fogalommal meghatározni igyekszünk. Mindkét esetben egyszerre mozgósítják a jelzők érzéki tapasztalatainkat és absztrakciós készségünket. Főként akkor, ha a párhuzamba állítottak költői találkoztatása személyesen megérint bennünket. Az idézett két párhuzam, két analógia hasonló természetű. A „savasan zizegés” s a „fémízű” megjelölés hasonlóan érzéki-fogalmi élménykereszteződés – meg több is ennél. „Fémízű” a halálhoz hasonlítás jelzője. Mintha „ízét” keresnénk valaminek, amelynek lényege az, hogy (például) az „íz” is megszűnik. Az eleven, tapogatózó nyelv számára a rideg fém a nem-íz „ízét” adja.

Ez a fajta olvasói „ízlelgetés” persze határolt. Hogy is lehetne három sort, annak szavait kiszakítani belső összefüggésrendjéből? Bertók Lászlónál még így is vallanak az egészről. Mégis, egyidejűleg különösen feltűnővé válhat a kiemeléssel az, hogy ebben a költészetben minden részlet, akarva-akaratlanul, látható és kevésbé látható szálak sokaságával szövődik össze. Például a kipécézett három sor – ezen belül az egyes szavak, jelzők és mindezek természete – elválaszthatatlan az adott vers egészétől, de az egész kötettől, annak szerkezetétől, sőt az életmű teljességétől is. Mindehhez hozzátenném: a magyar irodalomtörténetbe való szerves illeszkedésétől hasonlóképpen elidegeníthetetlen. Miért? Hogyan?

A „szó” akár itt, a köteten belül ekként is felbukkan:

A „szívdobbanás”-ban ismét kimondatlanul ott a „vér” is, a keringő véráram – s az „idő előtti” dobbanásban az élet vagy halál közelsége. Különösen a körötte lévő sorokkal s a vers egészével. („Ritmuszavar.” „Ha most / vesztenél el valakit, végleg / elvesztenéd” stb.) Lényegében láncolódik a már idézett három sorhoz, a Fémízű című vershez, például magához a „fém-ízűség”-gel jelzett „halál”-hoz is. S hasonlóan, más-más módon tovább mélyülő költői összefüggés élményét érzékelhetjük, amikor másutt ezt olvassuk:

A „kéngáz” itt a „savasan zizegés”-t, annak kémiai vonzatait is okkal felidézheti; fokozott, más élességű hangsúlyt kap akár már a vers kezdő és befejező képeivel is a „Gyógyszeres dobozok”-kal a mocsárban s a kígyóval, amely „Magasra tartva a fejét, / szájában fecskendőtűvel / hátrafelé úszik.”

Továbblapozva minden eddig felemlített egyedi asszociáció mintegy összefonódva, a költő jelenkori helyzetjelentésének közvetlenségével is feltűnik.

Az a szó, amelyet együtt keresünk – föld felett élők és föld alatti halottak –, múlt és jövő közös számvetésére utal, az adott történelmünkben való létezésünkre. A halál veszteségein túlnövő veszteségekre, azokra, amelyek ősöktől utódokra öröklődnek, ha tetszik, ha nem. A szó keresése, súlya itt, így más megvilágítást nyer. Ám ez szorosan szövődik össze az előbb taglalt képi-fogalmi (transzcendens) horizontokkal. Akárcsak a lefegyverzően egyszerű két sor:

Hagyományaink emlékeinek sűrűjét bolydíthatja fel a költői mondat. Nem csak Petőfitől, Aranytól, Vajdától Adyig, Babitsig, József Attiláig idéződhetnek fel a hasonló és itt mégis árnyalattal mássá váló képek. Nem csak maga az itt aláhúzottan hangsúlyos verselési ritmus megragadó (3/3/4). Kép és ritmus egyaránt alig észrevehetően lesz egyszerre szándékosan idézetté és átváltozottá. A „csönd”, „a temetés”, a „vihar” készülése ismert természeti képből, toposzból újra élő, egyedi metaforává lesz. A csaknem láthatatlan metamorfózis egyik forrása az, hogy az egész vers hasonlatvilágán belül, attól elütően szerepel. A körötte lévő poétikai világhoz képest kirívó. Hiszen az előző és következő szakaszokban a Bertók Lászlóra oly jellemző, egyénien kialakított szólásmód a jellemző. Az a fajta versbeszéd, amely a nyersen tárgyszerűt merészen egybeilleszti a szimbólumot is szimbolizáló absztrakcióval. („Mintha a függönyön aki átlát, / kicsit arrébb tenné a keresztfát.”) Ebben a közegben a kiemelt két sor olyanféle betétként hat („kép a képben”), mint amilyenek például Arany történelmi eposzaiban az archaizáló balladák, regék stb. (a Toldi szerelmében Zách Klára, a Buda halálában a Rege a csodaszarvasról stb. – Csűrös Miklós találó észrevétele). Előző korra, korokra való visszapillantásként bukkan fel a két sor. (Mintegy prédikátori jellegű, felelős emlékeztetés.) Kirí verskörnyezetéből – vagy inkább: mélyére ülepedik. S ugyanakkor éppen a „szavakat keresek menedékül” fordulat át is hidalja ezt a rést. Ez a három szó zsoltárban is elhangozhat; átszól, átível a jelzett korokon, stílusokon. Élménnyé teheti: más lett, más lesz a szó, de gyökereiben, hordozott felelősségében azonos.

De hát – mindezek szerint – Bertók Lászlónál szó-e a „szó”?

Visszatérve akár ahhoz a vershez, amelyből elsőként a három sort kiemeltem, joggal figyelhetünk fel arra, hogy a „szó” mint főnév többször is előfordul, visszatér. De más-más, különös s a költőre jellemző változatokban.

Itt a „szó” a szótári értelmében szerepel. Mégis, vajon valóban a „szóra” kell-e gondolnunk? Hiszen nem a „szó” a fontos, hanem az, ami két szó között van. Akárcsak a mű kezdetén: „Röhögések a szóközökben”. Persze, a „között” és a „köz” sem azonos, de mindkettő rést jelöl. Mindkét esetben nem a szavak testében rejlő mozzanatokról van szó, hanem a rajtuk kívül, az utánuk, az előttük lévő, keletkező helyről, időről, netalán űrről. Amikor azt halljuk a fenti versidézet második mondatában, hogy „Az érkezés kimondhatatlan” – ismét a szó van jelen, úgy, hogy éppen távollétével, hiányával tüntet. Hasonlóan megnevezetlenül, de ugyancsak lényegükkel a szavak tűnnek elő akkor, amikor „kimondod” a nő nevét, vagy amikor eszedbe jutnak „a legjobb verskezdetek”, avagy amikor „Soha, soha ordítja a / süket…”. Maga a „soha” olyan időt meghatározó szó, amely tagadja magát az időt, az időmeghatározást – a szót. Ráadásul „süket” az, aki ordít, vagyis olyan ember, akinek számára nem sokat jelentenek a szavak, hiszen nem hallja meg a szavakat. Mintegy a szó erejének élő cáfolata.

A „fémízű”, mint szó, külön figyelmet érdemel. Többek között olyan jelző, amely – versbéli szerepe révén – a jelzett főnév (halál) jelentéstartományát is magába tapasztja. Így önmagában is névszónak, sőt: névszói állítmánynak, s ekként: hiányos mondatnak tekinthető. Áthágja a szófaji határokat? Igen. Ezt a jelenséget erősíti meg az, hogy a versben a hangsúlyos utolsó sor utolsó szavainak egyike. Még úgy is hallhatjuk: a befejező „halál” szó szinonimája. E belső, költői hangsúly mellett szól az, hogy e különös szóhibrid – egyben akaratlan költői brillírozás – verscímmé válik. S ez a verscím egyúttal az első ciklus címe is, azaz kötetszervező jellegű.

Hozzá kell tennünk: a „fémízű” (akár kis-, akár nagybetűvel!) olyanféle egyedi, költőileg kreált szó, szóösszetétel, amelyhez hasonló – és hasonló természetű szó – többször s mindig hangsúlyosan bukkan fel ebben a legutóbbi kötetben. Lásd: Tojáspor, Nyálezüst, Világméretű, Rododendron, Pontkristály, Világsó. (Ez utóbbi: verscím – mint csaknem valamennyi –, s egyben a kötet záró szava.) Nem gondolhatjuk véletlennek, hogy hasonló szót választott a költő az egész gyűjtemény címeként (Deszkatavasz). Kötetcím, ám megfelelő verset hiába keresünk. A szó egyszer fordul elő az egész kötetben, egy, más címet viselő vers kezdő szava (Kerülgeted).

Az egyedi, költői szóösszetételek között fennakadhat bárki a Rododendron említésén. Hiszen egyszerű, közhasználatú szó ez, növény neve. Igen, de a versben így szerepel: „egy rododendron / bóklászik bennem”. A szó ismertsége – látszólagos. Itt új, önkényes költői jelentésével találkozunk. Ugyanakkor a kiemelt, koholt szavakhoz társíthatjuk – poétikai szerepköreikben – azokat az egyszerű kifejezéseket (többször: verscímeket) is, amelyek távol állnak a neologizmustól, mégis, az előzőekhez hasonló jelzők (nevek) mondatokként lépnek fel (Bizonytalan, Hátrafelé, Párhuzamosok, Megmásíthatatlan, A közepe stb.). S csatlakoznak mindehhez azok a jellegzetes címadások – legtöbbször versrészletek –, amelyeket korábban jellegzetes Bertók-kijelentéseknek neveztem – éppen azért, mert tüntetően hiányosak, logikai-nyelvi hiátusok (Ahogy még; Amit nem is tudom; Ott marad; Minden ugyanoda; Találgatom, mi az stb.). Mindhez kérdés kívánkozhat: Ahogy még (hogyan?); Ott marad (hol?) etc. Különös fajta logikai homály ez, Bertók László egész költészetében megtalálható: kimondatlansággal, üresen hagyott hellyel, hézag érzékeltetésével megteremtett jelentéstöbblet. „Homály” – amely a gondolatok, sejtések belső kivilágítódásához vezető nyom.

Ilyen természetűek ezek a szavak, szólelemények, címek, két szavak is – akárcsak a Bertók-féle mondatok, kvázimondatok: Magával ránt és elejt, ami fog (mi vagy ki az, aki ránt, elejt, fog?); Most akkor melyik fala döng? (minek a milyen fala? hogy döng?); Boldogan lebeghetne (ki? milyen értelemben? Maga a „lebegés” is lebeg stb.) De hasonlóak nála a nyomatékos névmások, kötőszavak, névelők is (ahogy, azelőtt, a közepe, a mindig, ha, mintha). Kérdezhetjük: Hogyan? Mi előtt? Minek a közepe? Stb. Szerves folytatása ez az egész versvilág mesteri, látszat-hányavetiségében megtestesülő belső rendjének. Folytatás és továbbérlelődés. De hogy lehet ezt a rendet, ezt az érlelődést felmutatni?

A kiemelt, különös szótalálmányok lényegükben olyanféle költői képződmények, mint amilyen maga a „szó”? Csupán fokozottan tüntetően excentrikus a megjelenésük? Egy helyütt így hangzik a költő szónoki kérdése:

Az éles kérdésben megtestesülő alapvető kételyre nemcsak a poézis jelentésazonos szóteremtés-igénye a válasz. A már érintett módon: távollétével, az egymás szavát értés égő hiányával megidézett „szó” bukkan fel kimondatlanul a következő képben:

– akárcsak a „sohá”-t ordító süket a taglalt Fémízű című versben. A szó és vér is asszociálódik – az elsőként kiemelt három sorhoz hasonlóan, mintegy annak fonákjaként. De az eddig végigpásztázott összefüggéseknek alkalmas együtteseként egy másfajta költői kérdés kínálkozik:

Talán ez a részlet, ez a „szó” és excentrikus szólelemény, a csupa kérdésből felépített vers közelebb vihet a versvilág nem titkolt titkaihoz. Miért? – kérdezheti az olvasó. Miért kell kulcsokat keresnem egy költészethez? Mire jó ez a mesterkélt elzárkózás?

Valóban: rébuszokkal állunk szemben? Hiszen maga Bertók László is így szerepelteti a versben: „Pontkristály? Mi az?” S a befejező versben hasonlóan: „Világsó is volt. De mi az?!”

Így a kötet utolsó mondata maga is kérdés. Sőt: „?!” jelekkel hangsúlyozott, türelmetlennek, sürgetőnek felfogható kérdés. Hol a válasz?

Rébusz és „megfejtése” olyanféle – gondolom –, mint az ősi „rejtvényeké”, például a labirintus nagy hasonlatáé. Rá- és belevezet annak megfogalmazhatóságába, amiben élünk, szembesít vele (mint a lebocsátkozó Thézeuszt Minótaurusszal), de fonalat is ad kezünkbe a kijutáshoz (Ariadnéhoz hasonlóan). Pontosabban arra döbbenthet rá, hogy mi magunk vagyunk Thézeusz és Ariadné egy személyben. A tévelygő és a kiutat meglelő. A feladatok nyitja magában az autentikus művekben (s kinek-kinek befogadói-újrateremtői képességében) van. Feltárul a jelentés, miként a valóban fürkészett önismeret, helyzetismeret.

Egymás mellé illesztek néhány olyan idézetet, amelyről úgy vélem, hogy ilyen, önmagát fölfejtő lehet.

S e legutóbb idézett vers másik részlete mintha visszatérne a gondolatmenetemet elindító három sorhoz – másként:

Az idézett versek: Még kiderül, hogy te, hogy te meg én; Tele a völgy; Ahogy áll a jövő; Előbb-utóbb. Leghosszabban citáltam a Tárgyakká sűrűsödik című darabból. A két szó – hiányos mondat ismét – verssor, verscím, cikluscím egyaránt. Sokszoros belső megokoltsággal. Nemcsak azért, mert Bertók László fontos kötete volt a Tárgyak ideje (1981). Hanem inkább azért, mert e „tárgyak ideje” voltaképpen ma is folytatódik, felismerések és kifejezőeszközök természet adta, művészi egybeolvadásaként. Találóan állapította meg – még 1995-ben – Csűrös Miklós, talán legkiválóbb ismerője: Bertóknál a kép a misztikushoz hasonló, de más, „megfigyelés áll mögötte”, „a bátor elvonatkoztatás meg a tapasztalati hitel kétszárú mérlegén” egyensúlyozzák egymást metaforái. (Kiemelések tőlem – Sz. K.)

Ennek a „tapasztalati hitel”-nek, egyben a tapintható érzékletességnek kiváló hordozói Bertók verseinek „tárgyai”. A már kiemelt „szó”-hoz hasonlatosak – sőt: összetalálkoznak például a messze vezető, a történelmi és más élménytávolságokat be- és áthálózó szinesztéziák révén. Elsőként a „Fémízű” (halál)-nál álltam meg. Most a benne rejlő különös, fontos „tárgy”, a fém az, amit kiemelek. Különös és fontos: a költészet belső összefüggésében lesz az. Itt, ahol a versek telítettek olyanféle tárgyakkal, amelyek önmagukban sokrétű metaforák, s amelyek – főként e legutóbbi kötetben – többnyire fémek, fém mivoltukban pedig halált idézőek, ridegek. Ahogy az előbb verssorokkal, úgy most ilyen tárgyakkal, tárgymetaforákkal is – úgy vélem – sűríteni lehet e költészet lényegét, természetét.

Például: „rideg tárgyak”, „rozsdaság”, „bádogvödör”, „vas”(-at ropogtat), „gombostű”, „kötőtű”, „üvegcserép”, „drótháló”, „tüskés drótháló”, „szögesdrót”, „fecskendőtű” stb. Egy-egy bertókosan „tárgyias” kép szinte mikrovers: „hófödte óralap”, „vas-szeg a szívben”.

S ha kiemelünk akár egyetlen sort, átütő erejű kép rajzolódhat fel a jelzett szavak, címek, mondatok, tárgyak belső szövedékeinek pókháló-rendjéből:

A felemlített rideg, éles, bőrt felsebző, szúró tárgyak közös jegyei összefonódnak másfajta, visszatérő képekben is: a „szögesdrótgombolyag”-ban, a „fogolytábor”, „börtönudvar”, „börtön rácsai”, maga a „kerítés”, „bekerítettség”, sőt a „kerülgetés” stb. makacs felidéződéseiben is. Ebben az összefüggésrendben magától értetődővé lehet a furcsa hasonlat: „A történelem, / mint a kötőtű.” „Leesik, de ott marad… / A dróthálót ugyanoda feszíted ki. / Úgy érzed, tüskés, pedig csak / be vagy kerítve.” S a képsor, a jelentés-szőttes megfelelőit sorra fellelhetjük az előző, akár a legelső Bertók-kötetekben (az idegek „börtönudvara / emlékezik az ifjúságra” stb.). De feltűnhetnek mindezek költők történelmi találkozásakor is: „Ahogy mint régi vers beindul, / s megáll a drótkerítésen túl, / s a kerítést, húznád a hálót, / s legyintenek, hogy ilyen már volt.” – „Ahogy hirtelen fölkeresnéd / Arany Jánost vagy Ady Endrét, / s ülnétek ott és hallgatnátok, / ahogy csöndesen elszivárog.” (Az utolsó szóban József Attila árnya is megjelenik, Ars poeticájával.)

A drótháló, a kerítés nem csak a bekerítettséghez, s így például a kalitkához kapcsolódik. („Az ösztön, mint lopott kalitkában / a lopott madár, ide-oda ugrál.”) Közvetlenül és áttételesen kötődik a kerülés, kerülgetés ugyancsak ismétlődő, kényszermozgás, útkeresés tétovaságával telített mozzanataihoz. (Lásd: Kerülgeted; Kerítés; Kerülővel menjünk ma, kedvesem stb.) A körülzártság és a kerülő úton járás helyzetkép-mozaikok absztrakt-tárgyias változataiban bukkan fel a Borostyán című versben:

Univerzum – országos univerzum-méretű kalitka, amiben élünk? Ahol „Előre csak / annyit láthatok, amennyit visszafelé is”, ahol „Visszafelé majdnem mindent tudunk”? (Párhuzamosok) Jövőkeresés és múlthoz fordulás ugyancsak e kerülgetéssel járó visszafordulás, visszafordítás és visszájára fordítás/fordulás – a kötet másfajta, akaratlan kulcsszó-sorozata, a „hát”, a hátrafelé, a hátat fordítás stb. ismétlődő, sokféle jelentésudvara: „… mintha a háta hátam lenne, / mintha a mégis lépegetne” – írja Pákolitz István halálakor.

Ez a kiútfürkészés, alapvető irány- és iránytűkeresés ölt költői testet a „gravitáció” szintén visszatérő változataiban, csatlakozásában ehhez az egyre sokszorozódó jelentésszövevényhez. („Tüsténkedik a gravitáció, / saját árnyékát előzi a ló.”)

A kerítések között keringő, kerülő, sokszor visszafelé forduló mozgás ismét a labirintus, az útvesztő csapdája-feladványa? Hol a nyitja, a vége akár a „szögesdrótgombolyag”-nak például, mint egy másik őspéldázatnak, a „gordiuszi csomó”-nak? („Ha kioldanám a gubanc, / lehetnék kuruc, sőt labanc” – írja Bertók.) „Hány kijárat van? Kettő? Öt? Egy sincs?” – így kezdődik A hátán viszi című vers. Befejezhetetlennek bizonyul a versvilág belső összefüggéseinek, történeti, irodalmi és más klasszikus kapcsolatai rendszerének fölfejtése? Zümmög benne a végtelen – ahogyan dong a bezárt, kiútját kereső Dongó a szobában?

Bertók László ugyancsak 1998-ban megjelent, voltaképpen negyedik prózakötetének címe ez. Csokonait, Vörösmartyt megelevenítő esszék, majd az életrajzi-történelmi Priusz után következik ez az alcímében Közelítésekként megjelölt, rövid írások gyűjteménye.

„Semmit sem akart, csak megismerni, meghatározni (tisztázni?) a helyzetet. Az éppen való helyzetet s a saját helyét, szerepét benne. Nem uralkodni rajta, befolyásolni, megváltoztatni, csak […] tudni, hogy mi is ez, miért van, merre mozog, mi várható. De a következő pillanatban már minden arrébb volt, a mérőeszközök […] elbizonytalanodtak […] Rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, s magának kell eldöntenie, hogy egy centi tényleg egy centi-e, s hogy mekkorák a közök […] s hogy elég-e a megmaradáshoz […] ha nézegeti, méregeti, följegyzi, kimondja a látványt és az eseményt, vagy valahol mégiscsak be kell avatkoznia.” (Már minden arrébb volt)

Napló? önvallomás? leülepedett szentenciák sora ez a bizonyos rendszerességgel vezetett s itt csupán szigorú válogatással elrendezett, 1983-tól 1996-ig terjedő időszakban keletkezett feljegyzésgyűjtemény?

„Korunk hőse nem lelkizik, egy arca van, s azt a kívánalmak szerint alakítja, formálja. Arra nem fér rá a félelem, a bizonytalanság, a csupasz saját élet. […] Példa legyen. Nagyobb részben az újság, a rádió, a televízió csinálja. Ha gyenge vagy, és ez kiderül, mi több, ha nem akarsz olyan lenni, mint ők, akkor nem vagy érdekes. De ha ezzel kérkedsz, ha megbolondulsz, akkor átharapják a torkodat.” (Fennmaradni a víz fölött)

Ezt tudva, s így tudva, Bertók László a Dongó… jegyzetei szerint csendes vakmerőséggel vállalja az ekként felfogott „korunk hőse”-létezés szöges ellentétét. A leírt sorok mélyárama az önszembesítő, önnön gyengeségeiről színt vallató, mélybe vivő őszinteség. A megújuló törekvés erre. Erkölcsi önkarbantartás. Annyira és úgy személyes, hogy mindaz, ami papírra kerül, meghaladja az „én” körét. Közérzet-megfogalmazásai – akárcsak a már idézett, eltávolító, egyszerre önbíráló és tárgyiasító hangvétel – nem a feljegyző ember igazának alátámasztására szolgálnak.

„A világ itt van. Ha csak azt nézi, hogy tehetetlenkedik benne, már akkor is, mint a tükör. Mit tükör? Daráló. Fölül be, alul ki. […] Ez ezt tudja, az azt tudja, a baj a legrövidebb út és a legerősebb kapocs az emberek között. Ha nincs baj, ha akkora baj nincs, akkor az érdek van. […] Ha a baj a föld, az érdek az ég, akkor valahol a kettő között, az itt-is-ott-is-ban, a kételkedésben lehet csak akkora erő, ami akkor is fölemel, ha úgy érzed, hogy magad maradtál.” (A közepe ott van, ahol vagy)

Képekbe öltöző reflexiók? Máskor látványból fakadó vagy látványban megtestesülő, a köznapi képből kiolvasott gondolat. „Galambcsapat a téren… Ha valaki átmegy közöttük, felrebbennek, aztán visszaszállnak, illegnek-billegnek, jól elvannak. Egyszerre röpülnek föl, szállnak le, a világ jó. […] Miért, hogy a középszert juttatják eszedbe? […] ők tartanák meg a világot? Nevetséges. Legfeljebb konzerválják, elteszik a jövőnek, aki fölnyitja majd, ha nem lesz friss hús.”

Már az eddig felemlített részeknél is szembetűnhet: a párhuzam, a megjelenítés, a váratlan és jellemző tárgyi s tapasztalati kép. Hasonló, látványt és eszmélést szintetizáló képeket, egyszerű fogalmi közlésnél határtalanabb jelentésű, egyedi metaforákat találunk sorra, gazdag változatokban. Bertók László módján válik különösen beszédessé a kiszakadó zsák, a vízből kiugró hal, a gondosan felfejtett ruha, a téglatörmelék közt kibújó vadkender, üres bádogvödör, elhagyott rézüst stb.

„Mint amikor kirakja, kiszedik a zsebéből a zsebkendőt, a bicskát, az erszényt, az igazolványt, a tollat. […] Igazoltatás? Motozás? Mosás előtti kiforgatás? Üres. Üres és meztelen.” (Ha lenne túlsó vége)

„…nem halálosan fontos semmi sem. Az, hogy a vízből kiugró hal meddig marad a víz fölött, az nem rajta múlik.” (Kész válaszokat várnak)

Önportré az a kis kötet? Más: az alkotói műhely képe; bepillantás erejéig. Műhely, ahonnan nem a forgácsot, a potyadékot mutatja a költő, hanem azt, annyit, amennyit mindebből újonnan kikristályosított. A lírai világ fogantatásának földjén járunk, ha a Dongó…-t olvassuk. A talaj, a televény érzékelhető itt, ahonnan fakad az életmű. A versekkel való érintkezést többször s közvetlenül is meglelhetjük. „Mint lánctalp alatt az ima – ez egy verssor lehet, lehetne. Ilyen rímekkel: Litvánia, Szlovénia, technika, mánia. 1991. július 11-e van. Maradjunk a mániánál.” Másutt: „Egy ijedt állat szeme gödre” – ez is lehetne a címe.

Talán még elemibb olvasói tapasztalat az, hogy a vers, a próza belső rendje mögött álló emberrel, erkölcsiséggel találkozhatunk. Pontos helyzet- és felelősségvállalással, ennek mesteri megfogalmazásával, akár abban a változatában: „Van-e olyan, hogy »pécsi műhely«?”; s akként is: „Miért vagyok magyar?”

S megtaláljuk azokat a részeket is, amelyek – immár egy jelentős életmű hitelével a hátuk mögött – talán emberséghitvallásnak nevezhetőek:

„Ó, a csúnyák, a gyengék, a kicsinyek, a maflák, a mindig későn érkezők, az örök vesztesek […] akiken átnéznek, átlépnek, akiket félrelöknek, letorkolnak, eltaposnak, akik nem számítanak […] nem is szomorkodnak, nem is lázadnak már, csak vannak, mint a behorpadt bádogtetőn az esővíz, mint síkos úton a kopott autógumi […] ha ezek mindent tudnak, de semmit sem mondanak, ha nem versenyeznek, nem akarják elvenni, de az övék, ha el lehet feledni őket, de emlékezni kell rájuk, ha mint a tőkesúly a vitorlást, ők tartják függőlegesen a világot…” (Ha tettet elmulaszt valaki)