JANUS PANNONIUS EPIGRAMMÁI

Félreértékelés

A 15. században két európai hírű írónk volt: Janus Pannonius és Temesvári Pelbárt. Mindketten latinul írtak, magyarul éreztek és gondolkodtak. Babits mostoha velük: Janus „versei már nem jelentősek… szellemeskedő pornográfia martialisi disztichonokban”. Temesvárinak csak a hírnevét említi, azt nem, hogy majd egy évszázadig Európa tőle tanult prédikálni¹. Valójában Janus már tizenévesen kiemelkedett Guarino tanítványai közül, s a kamaszról úgy vélték, hogy „…inter celebres poetas recensendus…”². A híres poéták között tartandó számon. Féja Géza szerint a hazatérés, a „barbár föld”, az itthon megélt fájdalmak formáltak belőle nagy költőt³, ez azonban nem teljesen igaz. Kamaszkori szatirikus epigrammáival kezdődik a magyar világi költészet – jelenlegi ismereteink szerint. A honi élmények gazdagították érzelmi és gondolati spektrumát, de nagy formátumú és kész művészként érkezett haza.

A humanista költő és példaképe, az ezüst- és aranykor latin versművésze szükségszerűen kettős arculatú életművet alkotott. A szebbik arca őszinte, gátlástalan, szenvedélyes, érzelemgazdag és pogány életörömtől habzó erotikus (obszcén, pornográf) líra. Kevésbé megkapó a mecénásokhoz, uralkodókhoz írott hódoló, ajnározó versezetgyűjtemény, amely viszont nemcsak megélhetését, hanem művészete értékesebb részének megszületését is biztosította. Ez utóbbi érdekében olykor még a hivatalos propagandista szerepét is kénytelen volt fölvállalni.⁴ E két véglet között helyezkedtek el az elégiák, az őszinte panegiriszek, a természetversek, önvallomások, mitológiai, történeti tárgyú munkák. Ez a sokszínűség jellemzi Janus életművét is.

Szellemisége forrásai

Élete legfogékonyabb tizenegy esztendejét Itáliában tölti. Ami szatirikus szemléletének kialakulásában a legfontosabb, a „reductio artium ad Sanctam Scripturam” korában. Vagyis akkor, amidőn a művészetek számára a Szentíráshoz való illeszkedés követelménye megszűnik. És hat rá az olasz nemzeti öntudatra ébredés is.

A humanista szakít a megrontott középkori latin nyelvvel, és visszatér a hibátlan klasszikus irodalmi latinhoz. Az elegáns társadalmi stílust Terentiustól, a tudományokat jobbára idősb Pliniustól tanulja. Vergilius, Cicero, Seneca, Ovidius tananyag. Catullus, Martialis példakép. Horatius, Propertius, Tibullus az aranykorból, Petronius, Persius, Juvenalis az ezüstkorból hat a reneszánsz szatírára. A latin szellem az egyetemes középkori kultúra meghatározója. Janus földije, Szent Jeromos az ókor végén Vergiliust és Cicerót olvas, hogy védje nyelve tisztaságát a provinciális latintól. A szigorú erkölcsű, skolasztikus Pelbárt atya pedig Juvenalist, Ovidiust, Senecát, Pliniust használ forrásként szentbeszédeihez. A különféle irányzatok, törekvések tehát a latinitáson belül maradva különülnek el egymástól. A klasszikus latinságot a görögség iránti rajongás jellemzi. (Az etruszk művészet is annak reinkarnációja.) A humanizmus is. Itáliai környezetében Janus talán a legjobban tud görögül, s rengeteget fordít latinra. A reneszánsz szatíra távoli előde a Krisztus előtti 7. században élt Arkhilokhosz. Elsősorban Martialis közvetítésével kerül be a kor ismeretanyagába. Túlzás, hogy „mindent gúnyolt és ócsárolt”⁵, ám kétségtelen, hogy a spártai hősi eszmény nem vonzotta. Az életet mindennél többre becsülte, majdhogynem erkölcsszatírákat írt, kiszolgáltatottságában pedig gúnyverseket rittyentett, ezekben élte ki indulatait. Arisztophanész mindent örökölt tőle, azonfölül fantasztikummal és paródiával gazdagította a gúnyolódás művészetét. A tizenéves Janus szenvedélyes odaadással tanulmányozza a görögöket és Martialist. Magától értetődően utánozza is őket, ám hamar tanúbizonyságot tesz arról, hogy nem satiricus doctus, hanem vérbeli gúny- és paszkvillusmester. Ami abban nyilvánul meg, hogy Phaedrushoz, Petroniushoz, Martialishoz és Juvenalishoz hasonlóan élete hétköznapi valóságát verseli meg. Kendőzetlen nyerseséggel, vulgáris stílusban, obszcén szavakkal.⁶ Művelve a verizmus klasszikus ókori és annak késő középkori, humanista irányzatát. Amiből az következik, hogy a magyar (szatirikus) irodalom előzménye (Janus jóvoltából) a klasszikus görög–latin szatíra, a bujkáló pogány magyar hagyományok és a keresztény moralitás mellett. Ez a klasszikus befolyásoltság minden európai és csak az európai irodalmakra jellemző. A nemzeti nyelvek uralomra jutásával az egyetemes európai jelleg – európai irodalom nemzeti nyelvekre tagolódva – jobbára mindmáig fönnmarad.

Fölény és barbárság

A lélektani fölénybe kerekedés vágya, a fölsőbbség tudata vagy hiedelme a nevetés, a kinevetés s áttételesen a komikum, a szatíra, az irónia kritériuma – az elméleti irodalom szerint. Különösen a polgárság kialakulásától. Thomas Hobbes, Baudelaire, George Meredith, Marcel Pagnol a komikus lélektani fölény legmarkánsabb megfogalmazói. Kosztolányi állítja: Karinthy „könyvének uralkodó tónusa a fölény. Ez minden humor bázisa.” A nevetés pedig „Chant de triomphe”, diadalének.⁷

A fölény oka koronként változott.

A középkorban a keresztény erkölcsrend volt az alap. Vittorio Cian írta: „Az a mód, ahogyan a középkorban fölfogták és tanulmányozták a római szatíraírókat, megmutatja azt a fölfogást is, amit a kor a szatíráról vallott. Ez a fölfogás szinte teljes egészében morális volt, amiért is az irodalmi termék úgy tűnik föl, mint a moralizáló, etikus s egyben didaktikus szellem hűséges eszköze és interpretálója…”⁸ Baudelaire szerint: „Mi, Jézus szeretett tanítványai sokkal több komikus elemmel rendelkezünk, mint az ókori pogányok.”⁹ Aminek csakis a keresztény erkölcs és annak magasabbrendűsége lehet az oka. Árnyalja véleményét azzal, hogy a „civilizált kor” is alkalmat ad a kinevető fölsőbbrendűségére, de nem oly mértékben, mint a kereszténység.

A humanista szatírát tápláló fölény összetett. A középkori érték- és erkölcsrend mint mérce fokozatosan érvényét veszti. Helyébe a városi polgár életérzése, erkölcse, furfangja, az ész, a ravaszság, az ügyesség, a polgári cselekvőképességben rejlő magabiztosság és az életöröm eszménye kerül. Nincs azonban teljesen száműzve a humanista szatírából a krisztusi erkölcsi norma. A (pogány) életöröm, a természetesség a humanista költészet jellemzője. E kérdésben nem ismertek fékező tényezőt, de halvány keresztényi bűntudat, elítélés átlengi olykor még a legpajzánabb műveket is. Persze Janus vagy Beccadelli nem azért gúnyolja ki a paráználkodó nőket, mert vétettek a hatodik parancsolat ellen, sokkal inkább azért, mert nem velük, hanem mással, másokkal cselekedték meg azt. Martialis, Catullus vagy Ovidius szatíráiban ez magától értetődő. Ám a pogány életöröm és természetesség kívánalma nem föltétlenül a katolikus szellemiség ellenében bontakozik ki. Sokkal inkább a „középkori világrend tekintélytiszteletével, szellemi zártságával s megmerevedett életformáival folyt a harc, nem pedig emberies tartalmával”¹⁰.

Az Itáliában fakadt reneszánsz szatíra fölényforrása a barbársággal szemben érzett magasabbrendűség. Az olasz humanista azonban a barbár megjelölés helyett szívesebben használja a „hegyentúli” kifejezést, amelyen az Alpokon túl található területeket érti. Ezzel az őslakosra jellemző fölénytudattal azonosulhatott Janus is. Vespasiano de Bisticci véli róla: „Soha Olaszországba hasonló hegyentúli nem jött… Csudálatos tehetségű volt…”¹¹ Amely tény azért lepte meg a bennszülötteket, mert a „hegyentúliak nehézfejűek rendesen”, ő pedig tehetségével a legjobb olaszokat is fölülmúlta. Ezt tudta, és fölényérzetét meg is fogalmazta Ad Prosperum című epigrammájában. Ez a személyes fölénytudat párosult a reneszánsz műveltségi és polgári fölény tudatával. Ezért téved Babits, amidőn Janusban azt a magyart ünnepelte, aki a „nyugati kultúra tragikus szerelmét képviselte … mely azóta is ég legjobbjainkban”¹². Babits mesterségesen szított kisebbrendűségi komplexusát vetítette vissza a középkorba. Janusnak ugyanis semmi oka nem volt, hogy „tragikus szerelemben” égjen a Nyugat iránt. Hiszen ő a nyugati kultúránál előbb járó déli kultúra megtestesítője volt Ferrarában, Páduában, Váradon és Pécsett is. Amely kultúra iránt Északon és Nyugaton egyaránt nem múló nosztalgiát éreztek (Goethe) és éreznek ma is Európa legjobbjai. Janus mérhetetlen magabiztosságára mi sem jellemzőbb, mint hogy még barbárságára is büszke In Pindolam című szatírájában. Pontosan azért tartja magát különbnek az olaszoknál, mert ő barbár, és nem romlott meg a gerince. A latin hízelgés távol áll tőle.¹³

Pornográfia, obszcenitás, erotika

A három szó még csak nem is szinonima. Rokon fogalomnak is csak módjával nevezhető. A porno kifejezéssel a latin nyelvben nem találkoztam.¹⁴ A porné görögül utcalány. Porneia prostitutio, paráználkodás, bujálkodás. Az Újszövetségben bálványimádás értelmű. A porneion nyilvánosház. Az obszcén latin szó jelentése rút, ocsmány, trágár, fajtalan, erkölcstelen. A nemiséggel kapcsolatban degradáló, pejoratív a felhangja. Ma jobbára az anyagcserére értendő megjelölés. A régi latinban a mai pornográfia, pornográf szó megfelelője. Az olasz disonestának, impudicónak fordítja. Az obscoenum eredetileg szeméremtest, az obscena nemzőszerv, alfar. Az erotika fogalomköre: voluptarius, libidinosus, impudicus, amatorius. Vagyis élvezetes, gyönyörkeltő, feslett, buja, kéjsóvár, kicsapongó, fajtalan, szemérmetlen, szerelmes. Valószínű, hogy a természetes, heteroszexuális szeretkezéssel kapcsolatos szó elsősorban.

A lascivissimae imagines – pajkos, buja képek értelemben – az obszcenitás szinonimája. A lascivito, lascivia, lascivus – komikumtörténeti szócsoport. Tréfa, tréfás, pajzán, féktelen, pajkos, csintalan, buja értelemben használatos. Jobbára a játékosság s csak másodsorban a bujaság, trágárság jellemzi. A középkori mulattatók lascivusnak minősített dalokat, jeleneteket adtak elő, amelyek nem voltak föltétlenül obszcén-pornografikusak, de enélkül is elegendő okot szolgáltattak az egyházi zsinatoknak, hogy tiltsák és üldözzék őket.

Ha igaz, hogy Janus Pannonius, Beccadelli, Martialis pornográf, illetve obszcén költő volt, akkor azt szókincsük vizsgálatával tudjuk cáfolni vagy igazolni. Ha igaz, hogy az idősebb kortárs, Beccadelli volt Janus „fölszabadítója”, Martialis, Catullus pedig eszményképe, szellemi kapcsolatukról a legtöbbet szókincsük összehasonlítása mondhat. Janus vállalta Martialis-vonzalmát. „Verum simia Martiali haec est” – írja az 56. epigrammában. Vagyis Martialis majmolójának, ha úgy tetszik, majmának vallja magát. Tegyük hozzá, hogy ezzel a szerénykedéssel öndicséretét próbálja szalonképessé tenni. Mindenesetre Aeneas Sylvius azt tanácsolja neki, hogy Martialis helyett tanulmányozza inkább Jézust.¹⁵ A Martialis contra Janus kérdésben a leendő II. Pius, alias Aeneas Sylvius autentikus, mert ő kölcsönözte neki az ezüstkori költő műveit. Erről az Ad Aeneam Sylvium, a Responsio, az Ad eundem és az In crudelem praetorem című versek tanúskodnak. Esztétikai és elméleti értékű vallomása ugyanitt; megnyugtatja barátját: az „improbus” és „lascivus” szavakon és verssorokon „tekintete átsiklik”. És azt a kérést is visszautasítja, hogy elküldje neki (nyilván pajzán) verseit. Jellegzetes humanista magatartás. Örömmel vétkezik tettben, szóban, írásban, de szégyelli azt. Az erotikus cselekedetet mindenképpen tagadja. Az In Petrum című magyarországi epigrammájában azzal utasítja el bírálóját, hogy nála csak a „vers szabados”, ő – Péter – viszont „pajzán életet él”.¹⁶ Vallja ezt annak tudatában, hogy korábban nemcsak nőkkel való üzekedéseit, hanem homoszexuális tevékenységét is kinyilatkoztatta.¹⁷ Ez a tudathasadásos viselkedés jellemzi a humanista költőket. Beccadelli is megtagadja később Hermaphroditusát, de az érte kapott babérkoszorúról nem mond le.

Erotikus szókincs-mustra

Karakterizálandó az erotika, obszcenitás, pornográfia mibenlétét, Catullus [C.], Ovidius [O.], Martialis [M.], Beccadelli [B.] és Janus [J.] idevonatkozó szavaiból adok mintát. A szómagyarázatok sejtetik, mely szavak pornografikusak, durvák, melyek átvitt értelemben használatosak, inkább körülírók, mintsem nyersen szókimondóak.

A fentebbi szószedetet a teljesség igénye nélkül állítottam össze. Egy példa a hiányzó szavakra. Janus a 123. epigrammában a pars rész szót a penis, a locus hely szót a vulva helyett alkalmazza. Egyértelműen. Ilyen szövegkörnyezettől függő, a helyi jelentésértékre átminősült szó meglehetősen sok van az említett költőknél.

Szalonretorika és irónia

Ovidius talán a legtartózkodóbb, legelegánsabb erotikus poéta. Ezért írhatja róla Szerb Antal, hogy dandy, szalonköltő.¹⁸ A szinonima, a perifrázis, az eufemizmus nemcsak megfinomítja a különleges tárgy előadását, hanem iróniába is hajlítja. Az eunuch vagy castratus (herélt ember, illetve állat) helyett alkalmazott körülírás, „nec vir, nec femina” vagy a „nec equo mea membra cohaerent” – azaz: saját testrésze (itt nemi szerv!) nem hasonlítható a lóéhoz¹⁹ – ironikus, illetve önironikus az eufemizmus, a perifrázis által. Azok az eufemisztikus körülírások, hogy: velem tölti az éjt, karjai közt hever, szerelemben lángol, együtt nyújtózik az ágyban, az éjt pajzánságokkal tölti, nyelvvel csókol, nyelvet bedöf – elsősorban Ovidiust jellemzi, és mind-mind a közösülés megfinomított formában előadott változata. Ovidius buja erotikájának éppenséggel ezek az eufemizmusok a forrásai.²⁰ A lectus (ágy), torus kerevet katalizátorszerepet tölt be, „gyöngéd” allegóriákat minősít át „harsány” erotikus élménnyé. A conubium (törvényes házasság), a concubitus (együttalvás) nála a szeretkezés szinonimái. Az utcalány durva változatai helyett szívesen alkalmazza a metrix szót, ami eredetileg pénzért dolgozó, pénzt kereső értelmű volt. A rafinált, rutinos, ordas üzekedőt legföljebb sollersnak, vagyis találékonynak mondja.

Ironikus téma a dominus és az ancilla (úr és cselédlány) közti nemi aktus. Az enyhe korholás természetesen nem magának a szeretkezésnek szól, hanem az úr-szolga viszony ideiglenes fölborításának. Ezt vélhetnénk társadalmi előítéletnek, bár ezt nehéz bizonyítani. Sokkal inkább a cselédlány alárendelt helyzetéből következő kiszolgáltatottságának nehezményezése nyilvánulhat meg ebben. A latinok, irányultságukra jellemzően, a görög mitológiában és történelemben találnak rá mentséget. Achillész és Agamemnón is megcselekedte azt, tehát a római is megteheti.

Janus bonyolultabban adja elő e kedvelt ókori erotikus témát. Ad Guarinum Veronensem című epigrammájában megcsipkedi a nagytiszteletű tanítómestert, mert egyik fia elhált egy szolgálólánnyal. Guarino szégyene, hogy ancilla a menye – eddig a társadalmi előítélet enyhe formája. Amikor arra a veszélyre figyelmeztet, hogy lányai is járhatnak úgy, mint a szolgálólány, a családban elkövetett bűnért bibliai szellemű büntetést és bibliai méretű bűnhődést helyez kilátásba a családon belül. Pogány-latin fölfogás és zsidó-keresztény morál együtt munkál epigrammájában.

Penetráns erotika, obszcén megjelenítés

Ovidius fojtott, decens erotikájától merőben különbözik Catullus, Martialis, Beccadelli, de még Janus erotikája is. Nemcsak a közönséges, durva szóhasználattal, hanem a pedicare, cinaedus, fellare fogalomkörök gyakoriságával is (utóbbi az orális közösülés csak e célra használt megjelölése). A homoszexualitás, a pedofília, a szodómia az ókorban megtűrt jelenség. Mivel a zsidó-keresztény erkölcsrend tiltja az öncélú nemi életet, és különösen szigorú e tekintetben a középkor aszketikus szellemisége, ha Janusnál fordul elő cinaedus vagy pedofil téma, az kizárólag kamaszos provokáció, gyermeteg hencegés, szándékos meegbotránkoztatás, de majdnem mindig elítélően ironikus vagy gúnyos. Janus valóban Janus-arculatú. Pogány-keresztény kettősség munkálkodik benne.

Catullus magától értetődő természetességgel szereti az életet, az élvezeteket, az alantas és az emelkedett érzelmeket. Olykori nyersesége, szókimondása ebből fakad. Martialis szókincse és formai világa gazdagabb. Talán a legárnyaltabban sokrétű költőink között. Beccadelli már mesterkélt, erőszakos, élvetegsége és obszcenitásba mártózása programszerű. Olykor nemcsak obszcén, hanem provokatívan penetráns is: „si buccam olfacies, culum olfacisse putabis”²¹ (ha az arcát szagolod, olyan az, mintha a rothadó valagát szagolnád). Ami utalás az illető személy ferde hajlamaira. Efféle undokság Ovidiusnál elképzelhetetlen. Catullus és Martialis sem kultiválja, Janus sem, bár ő sem tartóztatja meg magát az obszcén-pornográf szavak használatától. A cunnus eleve degradáció, mivel a nőstény állat nemi szerve az eredeti jelentése. A cunnus equae durva gúny, az érintett nő lóméretű nemi szervének megnevezése. Az oscula vagy a basium, esetleg basia lingua csók-szinonimák összekötése a figere (bedöf, beszúr) igével a finom erotikát pornográfiába fordítja. A basium szerelmes, a suavium üdvözlés értelmű csók. A futuere egyértelműen a legdurvább szó, nemi aktus értelemben. Az orális közösülésre is van a latin nyelvnek speciális szava. Pompeji falain találtak „Fortunata fellat” feliratokat, s a „Fortunata szopik” szöveget rajzzal egyértelműsítették. E szexuális tevékenységet különben szívesebben írják körül poétáink. A szopni igére több változatot ismer a latin. Sugo (anyatejet szop), suco (uzsorás, vérszopó, vérszívó), lactens (szopó), infans puer, tehát beszélni nem tudó gyermek vonzatában, lactaris (szoptatós); a lac (tej) szó származékai. Ugyancsak egyedi kifejezés az irrumo (szájba basz), Catullusnál fordul elő.

Catullus és Martialis az utcanő megnevezésére használja a scortumot, ami eredetileg bőrdarabot jelentett. A lupa közel áll az „ordas kurva” fogalomhoz. A lupanar (bordély) a leggyakrabban használt köznapi kifejezés. A prostibulum önmagát mutogató személy, „strichelő lotyó”, bordélyház is. A prostituo, prostitutio is jelentésváltozással vált az ismert fogalommá, nyilvánosan kiállító, mutogató, önmagát kiárusító személy tevékenysége, amitől finomságban különbözik a meretrix, aki mutogatás nélkül keres pénzt szolgáltatásaival. A proseda a pro-sedeo (elöl ül, kiül) ige származéka. Az az utcalány, aki a prostibulum, vagyis a bordély előtt ül, csalogató reklámként.

Obszcenitás és gúny

Az erotikus motívumok java szatirikus, ironikus, gúnyos. A fajtalankodások, nemi aberrációk, a szexmániákusok, fehérmájúak különösképpen degradatíve kigúnyoltattak. A latin-pogány és a keresztény erkölcsi normák között nincsenek átjárhatatlan határok, sőt a Krisztus születése előtti évtizedekben kialakulnak a keresztény szellemiség előképei. A stilisztikai alakzatok, így az eufemizmus, a puhább, megértőbb, de mégis elmarasztaló humor, a perifrázis és a terpeszkedő kifejezések az irónia és a gúny eszközei. A Lesbia-versek költője 33. epigrammájában a fürdőtolvaj Vibenniust és cinaedus fiát gúnyolja eufemisztikus körülírással.²² (Az atya jobbja koszosabb, a fiú feneke falánkabb.) Megjegyzendő, hogy Catullus lényegbevágóbban szókimondó eufemizmusában is, mint tette volna azt Ovidius.

Invektív átkozódás, kaján káröröm, indirekt, dicséretnek látszó gyalázkodás, szatirikus feleselés dúsítja az eszköztárat, amiből bőven kölcsönöz Janus is. Ovidius a Második könyv X. versében ellenségének kívánja, hogy ágyban lankadt taggal feküdjön.²³ Másutt az impotenciát úgy fejezi ki, hogy „… vir… marcet ab annis” (az évektől elerőtlenedett). A történésben, szövegkörnyezetben a kép egyértelművé és ironikussá válik.²⁴ Janus és elődeinek direkt meghatározásai alkalmatlanok a finom iróniára, megsemmisítően gúnyosak, enyhébb esetben szatirikusak. A szexuális tehetetlenség, párhuzamban a szexuális kielégíthetetlenséggel, jellegzetesen szatirikus téma. Kudarc, fölsülés, póruljárás, a languidus, a férfiszerv lankadtságra utaló epiteton ornans gyakori szatíra- vagy paszkvillus-tárgy. Martialis micsoda kárörömmel konstatálja: „Linguat cunnum, Lingis, non futuis meam puellam.” Finom fordításban: csak nyalogatod, de nem teszed magadévá nőmet.

Obszcenitás az erkölcs szolgálatában

A durva szó, nyers és egyértelmű megnevezés tagadás, degradáció is lehet egyben. A szókiválasztásban egyfajta erkölcsi állásfoglalás, kritikus véleménynyilvánítás fejeződik ki. Nemcsak Janus, hanem a meglehetősen szabados ókori szerzők elképzelései is tartalmaznak keresztény szemszögből is értékelhető szempontokat. A foedo eredeti értelme: bemocskol, beszennyez. Megbecstelenít a második jelentése. A spurco (beszennyez) a megerőszakol szinonimája. Ha az oblino, contamino, commaculo jóval enyhébb – bepiszkol – szinonimákkal vetjük össze őket, nem kétséges, hogy alkalmazásuk a meggyalázás szinonimájaként erkölcsi elítélést, megvetést tartalmaz. Még Beccadelli is használja erkölcsi megvetésként a foedo szót: „foedum, putensque lupanar” (bűzhödt, mocskos bordély).

A keresztény normáknak megfelelően ítélik el a pénzért vett és árult szerelmet. Ovidius gyűlöli a prostitúciót. „Megfizetett ágynak hála sosincs s ne legyen!”²⁵ A római közvélemény ambivalens módon viseltetik a bordélyházakkal szemben. Az 5. században, a nagy pestisjárvány idején minden idegent kitiltottak a Városból, csak az utcanőket nem. Pompejiben járdák, falak jelei vezették a lupanarokba az érdeklődőket, de a városi tisztségviselők megválasztása előtt, a kampányok idején úgy járatták le a jelöltek ellenfeleiket, hogy a falakra íratták: a közismert lotyók javasolják riválisaikat aedilisnek. Ami biztos bukással járt, még az állandó lupanarvendégek körében is.

Mitológia és erotika

Az életet élvező latinok mitológiai szimbólumai szükségszerűen erotikus jelképek is. Lesbia verebe Venus szent madara. Az 1. században talán ezért is házi madara a nőknek. Martialis is obszcén értelemben emlegeti a passert. A mitológiai motívumok elegánssá, erotikus allegóriaként való alkalmazásuk finommá nemesíti a stílust. Ovidius élt a lehetőséggel. Babits is említette róla szólván: sokat tanult Kallimakhosztól.²⁶ A legtöbb – kb. 25 – mitológiai szereplője neki van. Őt követi Janus 15 és Beccadelli 13 figurával. Amor, Cupido, Venus, Leda, Jupiter, Tonans, Bacchus, Paris, Helena (mind a kettő Beccadellinél) a gyakoribb erotikus jelkép. Beccadelli Homéroszból, Janus Vergiliusból merít szívesebben. Ovidius a keleti mitológiából is. Osirist, Isist, Apist honosították a latinok. Jellemző a mitológiai szimbólum erotikus mondandó finomítására való használatára Janus Optat coitum puellae című epigrammája, amelyben azt kéri kedvesétől, amit Jupiter kapott Junótól, Mars pedig Venustól.

Mitológia és szatíra. A jelképek közérthetősége

Tárgyunk szempontjából érdekesebbek a mitológiai allegóriák mint szatirikus eszközök. Janus Pannonius Ad Aulum című verse a kapzsi pénzsóvárság jellemszatírája. Ha az olvasó nem ismeri Midász király történetét Dionüszosszal, Erüszikhtón esetét Démétérrel, nem értheti meg a szatirikus célzást. Az Ad Rullum csattanója érthetetlen, ha az olvasó nem tudja, hogy Iphis hol férfi, hol nőalakban bukkan föl az ókori mondákban. Parodizálja azt is, aki mániákusan hosszú eposzt akar írni ókori mintára. A cím is gúnyolódás: In Basium Parmensem de Hesperide ab eo coepta iam dudum et non dum finita. Vagyis, Zala Mária fordításában: A pármai Basinusnak a Hesperisről, amelyet már régen elkezdett, de még mindig nem fejezett be.

Epigrammáiból össze lehet állítani az első magyar esztétikát. Az In Theodorum, az Ad Paulum és a De amatore librum veterum című epigrammákban azokat gúnyolja, akik csak a régit tartják jónak. És miközben rajong a görög és latin múltért, mitológiáért, De Narcisso et Pygmalione című kétsorosában közvetett módon magát a mitológiát is kigúnyolja. Nem ellentmondásról van itt szó. Fölülnézetből ítéli meg környezetét, s kritikai szellemével jól érzékeli fogyatékosságát, hibáját, bűnét. Nem híve a szélsőségeknek, a túlzásoknak. Semminek, ami nem természetes. Habitusa eleve az ésszerűtlen ellentmondások fölismerésére és tagadására van hitelesítve, s ennek következtében megnyilatkozásai jobbára gunyorosak, szatirikusak.

Catullus, Martialis, Ovidius, Beccadelli, Janus műveiket olyan szimbólumokkal tűzdelték meg, amelyek előzetes ismeretet követelnek, hogy szatirikus vagy erotikus célzásukat fölfogjuk. A pompeji falfirkák irodalmi anyagából arra következtethetünk, hogy volt olyan társadalmi réteg, amelynek műveltsége alkalmas volt erre. Bizonyos szellemi arisztokratizmustól azonban így sem volt mentes az arany- és ezüstkor költészete, s Janus is a humanista kiváltságosoknak írt. Martialis veristának mondható epigrammái bővelkednek a köznapi életből vett adatokban. Étel- és borfajták neveiben is. Amit az átlag-itáliai megértett. Ha azt írta Martialis, hogy a házigazda vinum Pelignumot, Vaticanumot vagy Veientanumot öntetett a vendég ivóedényébe, akkor kigúnyolta a házigazda fösvény kisszerűségét, mert az első borfajta a rabszolgák löttye, a másik kettő pedig lőre volt. Amit tudtak Rómában, de nem biztos, hogy tudták Hispániában vagy Szicíliában is.²⁷ Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Janus ritkán adott értelmi támpontot szatirikus jelképeihez, mert szűk környezetnek írt, Martialis viszont ezt ritkán mulasztotta el. Ő birodalomban gondolkodott.

Papi hivatás és erotikus költészet

Erotikus epigrammáinak java része paszkvillus vagy szatíra. Az obszcenitás tehát eszköz. Azonfölül sikamlós verseit kamaszkorban, diákkörnyezetben, diákrigmusokként írta. Nem az ő hibája, hogy mégis maradandó értékűek. Bűntudata mindazonáltal együtt élt vele. Mentegetőzik: Cicerót, Catót emlegeti, aki részt vett floraliákon. Hivatkozása nem meggyőző, hiszen Cato, belépvén a színházba, ahol a színésznők éppen vetkőzni kezdtek, nyomban sarkon fordult.²⁸ Janust inspirálta elődje, Beccadelli nagy sikere, és Martialis példája is buzdította. Az igazi, a szenvedélyes és következetes obszcénvers- és Beccadelli-ellenzők a szerzetesi kolostorokon belül forrongtak.²⁹ Tehát bizonyos értelemben a humanistáktól elszigetelten. Martialis 1535 verséből mintegy 150 erotikus. Janus 462 epigrammájából 58 mondható erotikusnak, 504 összes verséből tehát alig több tíz százaléknál. Martialisi arány. Csakhogy Martialis Phaedrus nyomán szórakoztatva akar tanítani.³⁰ Átvéve bizonyos mértékig Phaedrustól a szegény–gazdag ellentétben rejtező társadalmi szatírára való hajlandóságot, ami viszont gyéren bukkan elő Janusnál. S áttételesen. Janus erotikus költészetéről mindmáig elítélően és mentegetve esik szó. Érdekes mentő körülményt hoz fel Sabbadini, Guarini életrajzírója, aki azt állítja: Janus obszcén, durva szavait eredetileg magyarul írta be a latin szövegekbe.³¹ Bárhogyan is van, vitatott, átkozott, eltitkolt erotikus epigrammái a magyar civil, világi szatíra történetében a jellem- és az erkölcsszatíra kezdetei.

Jellemkarikatúrák

Janus epigrammáiban a martialisi „vere dicere”, a mondj igazat, más műformáiban a „belle dicere”, a mondd szépen esztétikáját követi.³² Ami a szatírákat illeti, egymásnak merőben ellentmondó nézetek csapnak össze. Arkhilokhosz meghirdeti a szatirikus büntető hadjáratot: „…egyhez értek… Hogyha engem bárki megbánt, szörnyen visszabántom én.” (Franyó Zoltán fordítása) Phaedrus szerint viszont senkit sem szabad megbántani. Martialis vallja: „parcere personis, dicere de uitiis”³³ – kímélni a személyt, beszélni az életről, bírálni a bűnt és nem támadni az egyént. Ezt persze senki sem tartja be, mert a klasszikus és a humanista jellemszatírák személyhez kötődnek, s többnyire nevesítve is vannak. Janus pedig egyértelműen személyre szóló jellemszatíra-vadászatot folytat.

Fiatalkori epigrammáiban mintegy nyolc-tíz alkalommal foglalkozik a pénztelenséggel, a diákéletforma nyomasztó és jellemző kísérőjelenségével. A pénzhiányt meg is szenvedi. Az üzleties Guarino túszul tartja bezárva, amíg megérkezik „tandíja” és kollégiumi költségeinek fedezete Vitéz Jánostól. Ezekben az epigrammákban alakulnak a jellemszatíra alapelemei, hogy azután az In Iudeum Foeneratorem című, 163. epigrammájában az uzsorás alakja megformálódjék. A fenero értelemváltozása történeti folyamatot tükröz. Eredetileg tisztességes kamatra kölcsönzést jelentett, Janus idejében már uzsorakamatra adott kölcsönzést értettek rajta. Uzsorástól egy lépés a gazdag. Phaedrusnál megbízhatatlan barát, hatalmaskodó, szemtelen, erkölcstelen, kapzsi, fösvény. Janus gazdagja kétszínű. Vagyona biztonságából magasztalja a szegénységet (De divite laudante pauperum, 81. ep.).

Több epigrammájában is felbukkan azonban a szellemi tisztességtelenek, tolvajok, plagizátorok, verslopók, dilettánsok gyülekezete. Kigúnyolja a sznobot, a „doctor simulatus”-t, vagyis az áltudóst. A középkori oszlopfőkön és faliképeken ábrázolt emberi hibák valóságos tárháza epigrammaművészete. Az önhittség, önteltség, hazudozás, fösvénység, lustaság, tirannusi hajlam, piperkőcség (Ovidius, Martialis!), hiúság, mohóság, de még kopaszság tárgyú epigrammái is egyfelől a latin klasszikus múltra mutogatnak vissza, másfelől középkori szerzetesrendi regulák erkölcstanát példázzák. A magyarországi epigrammái közül a besúgókról írottak érdemelnek figyelmet. Janus bekerül a királyi udvar vonzáskörébe, anyagi és hivatali hatalommal rendelkezik, környezetében tehát megjelennek az udvaronclelkűek, a potyalesők, az intrikusok. Bővül a jellemhiba-arzenál. Fölbukkannak a különc, fura figurák, a fordított életvitelű ember (De homine praepostero, 394. e.), akinek komikus „szerkezeti” hibája majd Karinthy „éjjel karosszék, nappal ágy” képtelen ötletében bukkan elő évszázadokkal később. A vizet prédikál, bort iszik, a hangoztatott erkölcsiség és a megélt erkölcstelenség közti ellentmondás az In Petrumban (421. e.).

Epigrammai témái visszatérnek később, vagy éppenséggel sorozatot alkotnak. Martialisi gúnnyal részletezi a fösvény vendéglátó gazda ételválasztékát. Nem tartózkodva a durva degradálástól sem. „Lanae hoc laventur, aut equorum colei.” (A fölszolgált kotyvalék gyapjú vagy ló herezacskójának az áztatására szolgált.)

Főpapi korszakának megváltozott életformája új tematikát hoz szatíraművészetébe. Megjelenik a politikai paszkvillus, amely nem hiányzott korábban a magyar krónika- és levélirodalomból sem, és Mátyás védelmében, Frigyes császár ellen gúnyolódik.

Egyházi témájú szatírái

Voltaképpen nem antiklerikális írások a szó mai értelme szerint. Személyek tévelygéseit, visszaéléseit, bűneit gúnyolja, akik nevezetesen az egyház tagjai, s amiket gúnyol, azok a keresztény szellemiséggel össze nem egyeztethető téveszmék és bűnök. Bűnbocsánat-cédulák árulása, a búcsúk haszonlesői, a főpapok mohósága, a papok foglalkozásukhoz nem méltó magatartása, a hívők babonás-pogány hiszékenysége nem vallásellenes szatíratémák. Még azt is megkockáztatom, szatíráinak eszmeisége a középkori aszkézistől sincs távol. Savonarola az egyház életében bepenészlett pompát, fényűzést, kufár- és kalmárszellemet forradalmian ostorozó ideológiájától sem áll távol. Említhetjük velük kapcsolatban Temesvári Pelbárt fölvilágosult skolasztikáját vagy Luther egyházmegújító kritikáit. De előzménye a 13. századi Planctus destructionis, és utóda Apáti Ferenc Feddő éneke az 1520-as évekből. És a pannonhalmi főbűnábrázolások között találunk olyat, amelyet a kőfaragó barátarcban fogalmazott meg. És középkori freskók Utolsó Ítéleteiben is ott vonulnak püspökök, pápák a pokolra, elkövetvén azokat a bűnöket, amelyeket Janus kipellengérez, gyakran névre szólóan.

Egyházi személyeket és vétkeiket kritizáló epigrammáinak szellemisége bonyolultabb a látszatnál. Skolasztikus hévvel ítéli el a reneszánsz életmódban tobzódó papságot, de reneszánsz tisztánlátással, fölvilágosultsággal és életszeretettel fedezi föl az aszketikus dühében önmagát kiherélő szekszárdi barát tettében a groteszk, bizarr komédiát. Csakhogy Janus a „religiose pater”-ról szóló epigrammájában az esztelen túlzásba hajtott és a keresztény hitnek is ellentmondó cselekményt gúnyol, és mégis Jupiter, a pogány életöröm és buja élvezetek főistene jön be a képbe, ő mondja ki az ítéletet: agyadat kellett volna kiherélni, „obszcén” testrészedet pedig odadobni a farkasoknak. Ha innét nézem az epigrammát, akkor az bizony nem a középkori skolasztika, hanem a pogány erotikakultusz helyzetéből degradálja a papot. A pápák nemiségével (férfi-e, nő-e az emlegetett?), nemi életével foglalkozó epigrammák nem mentesek az arkhilokhoszi személyeskedéstől, a kaján pogány cinizmustól sem. Nem a szüzességeszményt vagy a házasságtilalmat kéri számon a kigúnyoltakon, hanem erkölcsi kétlakiságukat ostorozza.

Janus szatirikus magatartásának meghatározó összetevője, hogy nem ismert el senkit maga fölött. Fűzte baráti viszony pápához, maga is főpap, Vitéz Jánossal sem unokaöccsi alárendeltségi viszonyban volt. László királyhoz baráti érzelmek kötötték, Mátyást is kedvelte, de nem engedte maga fölé nőni. Önmaga abszolút fölényére és magabiztosságára építő gúnyoló volt.

Eroto-szatírák

Erotikus versei lazán körülhatárolható csoportokra oszthatók. A serdülőkori epigrammák gyöngéden csipkelődőek, kamaszosan hivalkodóak, hencegőek, valóságosan megélt buja élmények nélkül. A tejet ivó és bordalt író Petőfiről vallott szerepjátszó-elmélet köszön vissza a Janusról kialakított irodalomtörténeti véleményekben. A magyarországi epigrammák között akad is egy, amely ezt a föltételezést látszik igazolni. Az In Petrum, amelyben szigorú erkölcsi életről vall, pajzán versei ellenében és azoknak ellentmondva.

A második csoportba tartoznak azok az epigrammák, amelyek bővelkednek obszcén szavakban, sikamlós szituációkban, gunyoros, paszkvillizáló és durván sértegető elemekben. Szép példa e körre az Ursula-versek, amelyek elsősorban a leányzó mindent magába faló, hatalmas vulváját gúnyolják. Azt, hogy minő személyes élmény serkentette erre a szikrázó gúnykitörésre, nem tudhatjuk. Önmegtartóztató élete, a lélektan logikája szerint aligha. A Lucia-sorozat a hölgy mohó telhetetlenségét és illetlen viselkedését gúnyolja. E versekkel érintkeznek azok, amelyekben a szeretők kielégíthetetlenek, és fűvel-fával lefeküsznek. Közülük a legközismertebb a Sylviáról szóló epigramma. Allegóriája finom szerkezete Arkhilokhosz „varjúraj a fügefán” jelképére emlékeztet.

A harmadik csoport a cinaedus és a pedico, a fajtalankodó, kéjenc és fiúgyermekekkel üzekedő figurák minden esetben elítélő szatírája. Erotikus szatíráinak legalább tíz százaléka e témakörbe tartozik.

És végezetül azok a durván pornografikus, sértegető, gyalázkodó versek, amelyek az utóbbi két csoportból kerülnek ki. Talán e versek miatt vélekedhetek róla úgy, hogy obszcénabb költő Martialisnál is. Egyáltalán nem biztos, hogy Janus pedofíliával és pederasztiával megvádolt és kigúnyolt alakjai valójában nemi aberráltak voltak. Az ókori szatirikus hagyományokból oly gazdagon merítő költő átvehette azt a klasszikus szokást is, hogy a szatirizálandó személyt erotikus elferdüléssel vádolták meg, degradálás céljából. (A pedico és a cinaedus fogalmak alkalmazása valakire a kigúnyolás, lejáratás módszere is lehetett, minden különösebb valóságtartalom nélkül.)

Szatíráinak szellemi háttere

Beccadelli és Martialis serkentő hatásán kívül Janus szellemi-szatirikus gyökerei között felismerhető a Carmina Priapea³⁵ erotikus és gúnyos szemlélete és ízlésvilága, akár áttételesen, akár közvetlenül jutott el hozzá. Az ókori erotika és obszcenitás emez alapműve mintegy összegezés, szintézis, aminek hatását nem kerülhette el humanista erotikus költő. De talán ennél is fontosabb szellemi útravalót kapott szatirikus valóságlátásához Publius Ovidius Naso Metamorphoses című munkájából. Ez a mű hatalmas összefoglalása az ókori mitológiai-történeti témáknak, epizódoknak, anekdotáknak, mítoszoknak. Gyanítom, hogy az Átváltozások ihlette az egyes epigrammákat is, különösen a mitológiai tárgyúakat, de serkenthette a költő egyetemes ember- és világmegítélésének a kialakulását is. Különösen az özönvíz előtti kor emberének elvetemültsége rímel Janus világlátására, amelyet élete második periódusában az elégiák 35. darabjában fogalmazott meg, aligha tagadhatóan saját tapasztalatainak sugalmazására is. A költemény körül kialakult szakmai vita ismertetése messze vezetne.³⁶ A V. Kovács Sándor véleménye szerint válsághangulatot tükröző vers a mi olvasatunkban összefoglalja Janus egész szatirikus mondandójának a lényegét. Mégpedig ugyanazt, amit Ovidius is sugalmaz, Vörösmarty pedig így fogalmaz meg: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény.”

Janus mint valami invektívában, cantilenában, feddő vagy siratóénekben indulatosan leltározza az emberi aljasságokat. Testvérgyilkosságtól a templomdúlásig, költekező életmódtól az uzsoráig, a bujaságtól a pénzéhségig, uralomvágytól az álnokságig. Verse sok bűnmotívuma egyezik Ovidiuséval, de különösen a gyilkosságok, háborúk, vérengzések elemei csengenek össze. Azt mondhatnánk, hogy Janus szatirikus epigrammái mind benne vannak a Consultatio Dei Patris et Filii…-ben, epigrammáiban azonban nincs meg mindaz a téma, amit elégiájában fölvezet.

A szakmai vita, hogy mikor írhatta Janus ezt a művét, valószínűleg eldönthetetlen. Feltehetően nem ifjúkorában, inkább érett fejjel, betegsége által gyötörve és csalódva környezetében. Ezt sugallja apokaliptikusan sötét hangulata.

Szatirikus eszköztára

Az epigramma szerkezete lényegében azonos a komikum, a vicc, a filmgeg, anekdota, adoma szerkezetével. Voltaképpen a komikumszerkezet bővítménye, akárcsak a többi műforma. Áll expozícióból vagy indukcióból vagy fullánkos klauzulából. A kettő rendszerint ellentétes egymással, s az ellentét föloldása váratlan meglepetést kelthet. A filmgeg definíciója: „A geg túlfeszített helyzet váratlan, de gyors megváltoztatása, oly módon, hogy az alaphelyzet által keltett feszültséget föloldja, s ezzel nevetést vált ki a nézőből.”³⁷ Az epigramma természetét, minéműségét tekintve lehet humoros, szatirikus, ironikus, játékos, csipkelődős, évődő; és lehet invektíva, paszkvillus, travesztia, groteszk.

Jellegzetes degradáló módszer az invektíva. Támadó, szidalmazó, dühös, indulatos, fölháborodott, átkozódó, kíméletlen, leleplező túlfűtöttsége miatt rendszerint nincs komikus hatása. Föladata azonos a szatíráéval. Invektíva Titus Vespasianus Strozzával való vitája, jellegzetes középkori, kora újkori asszonycsúfoló. Tipikus középkori invektíva-témát szolgáltatnak a részegesek, a lusták, a torkosok – a kopaszok mellett. Politikai indíttatású invektíva a szent korona visszaszerzése ügyében izzik föl. A harmadik típus a nemi aberráció ellen gerjed.

A paszkvillus éppen Janus évszázadában nyer nevet egy durva verseket gyártó foltozóvargáról, bizonyos Pasquinóról. Invektívához közel álló gúnyvers, pamflet, olykor próza. Azt mondhatnám, az invektíva szerzője nem veszi magának a fáradságot, hogy jogos (vagy jogtalan) indulatát, degradációját komikus eszközökkel szatírává nemesítse. A paszkvillusszerző megáll félúton. Janusnál invektíva, paszkvillus gyakran keveredik szatírával. Természetesen a paszkvillus jelen van az irodalomban elnevezése előtt is, akárcsak a groteszk. A paszkvillus visszafogott, gunyoros, olykor játékos elemekkel dúsított invektíva. Példa rá az In Teclam, 154., az In furem Vergilianum, 35., az Egy fölösleges kérdezgetőre, 39. és az Ad Marcum, 47. epigramma.

Ahogyan a széleken egymásba folyik az invektíva és a paszkvillus, úgy mosódik egybe határmezsgyéin a paródia és a travesztia. Az előbbi viszonylag ritka a humanista költőknél, s még ritkábban vegytiszta. A szakirodalom a De vulva Ursulae című epigrammát annak tartja,³⁸ mert az Aeneis VI. énekének alvilágleírása, fordulatai és színei derengenek föl benne. Gyanítom, hogy inkább travesztia, hiszen a fenséges mintát „alantas” tárgyra alkalmazza. Műfajelméleti kuriózum: minek lehet tartani az ókori latin fullók, ványolómunkások indulóját, himnuszát, ami így kezdődik: „Fullones ulalumque cano, non arma virumque…” Vergilius-nézetből minden bizonnyal travesztia, fullo-szemszögből paródiánál is magasabb értékrendű vers.

A gúnyos dicséretek, laudációk, adhortációk elvesztik önállóságukat, s mint szerkezeti elem, alkotórész szivárognak be Janus epigrammáiba. (Például In Nicolum, 46., Ad Iulum, 50., In Gasparem, 61. epigramma.)

A tréfás átkozódások, feleselések, visszavágások és nem utolsósorban az ironikus és önironikus alávágások át- meg átszövik költészetét. Elevenné, mozgalmassá, dialógusjellegűvé teszik mondandóját.

A groteszk, a bizarr viszonylag ritka nála, akárcsak humanista társainak munkáiban, ami nehezen magyarázható, mert az őket körülvevő képi és szobrászati világ tele van ilyen motívumokkal. Ha mégis, akkor a nyomorékokról, törpéről vagy a rohanó, fejét vesztett madár látványáról szóló epigrammájában bukkan elő. A fonák helyzet és jellem iránt sem érzéketlen (a már említett De homine prepostero), de az a fajta abszurd képtelenség, „tótágast álló világ”, ami megvan már Arkhilokhoszban³⁹, megvan a diákköltészetben és goliard színjátszásban, belőle teljességgel hiányzik. Mintha nem lett volna átjárás a vágáns, goliard, diákos költészet és a Janus-féle humanisták magas művészete között.

Alliterációk, szójátékok

Szatirikus eszköztárának részei a fentebb ismertetett szavak, jelzők, epitheton ornansok, jelzős szerkezetek és főnévi alakok. Továbbá a Martialisra, de Lucretiusra, Vergiliusra is oly jellemző szójátékok, alliterációk. A Janus előtti magyar szépirodalom az Ómagyar Mária-siralom, a krónikák és az oklevelek narrációi is kedvelték az alliterációt.

Janusnál leggyakrabban a „kettős” alliteráció fordul elő. Carmina centum, mihi mihisti, annus adest, carmina culpas, patria pastum, possum precibus, virginitas valeas, semper sumere, vos venerande parens – ennyit ízelítőként. Az összetett és a halmozott alliteráció ritkább, de hatásosabb. Cubuisse cum cinedo, cerva canis Cyrum. Parce, precor, Pallas. Dederis, diu dollebis. Flammes veteres flevere. Furari furtum quando poeta facis. Cum Cane nexa canis… cum caderent.

A szójátékkal dúsított alliterációk még megkapóbbak. Az Anellus asellus – személynév + szamaracska becéző, de becsmérlő, illetve trágár értelemben való használata komikus degradáció. Vállveregető gúny. Kedveskedő, szójátékos, halmozott alliteráció: Ludorum pater, pater leporum – vagyis Martialis. Enyelgő tréfák és kedves élcek atyja. A nehéz kérdés című epigramma (123.) tréfás kérdéssel kezdődik, majd adomává bővül. „Cur penem cunnus, cur contra mentula cunnum” – „Miért áhítja a fütykös a puncit, a punci a fütyköst?” (Csorba Győző eufemisztikus fordításában.) A 126. epigramma, az Ad amicam, vagyis Barátnőjéhez, természeti képekkel, költőien fejezi ki vágyakozását, ragaszkodását kedveséhez, még mitológiai allegóriát is alkalmaz, majd meredek obszcén csattanóba hajtja a verset, bőven alkalmazva alliterációt: „Consortes utinam Veneris sic vincla catenent / Haeret ut implicito cum cane nexa canis!” – „Vénusz láncai bár úgy kötnék a szeretőket, / mint ahogy a nőstény- s kankutya összeragad.” (Ugyancsak Csorba Győző tapintatos magyarításában.) A mindössze nyolcsoros vers hét alliterációt tartalmaz, benne három egyszerű szerkezet halmozott alliterációvá áll össze. A 133. epigrammában, Lédához fűződő szerelméről szólva, nemcsak halmozott alliterációt, hanem mássalhangzókra épülő szójátékot is alkalmaz. „…laesit me Leda sagittis / Nubere digne Deo, gignere digna Deos.” A továbbiakban három összetett, ám ölelkező alliteráció köti össze a négy sort. Íme a képlet: 3. sor: m, n, qu, c, c, p. 4. sor: c, t. 5. sor: n, p, n, qu, m, t. 6. sor: c, m, c, p, t. A halmozott alliteriáció önmagában is lehet szatirikus megoldás, segítve a klasszikus epigramma-geg szerkezetét. „Nil nisi vana leges levium mendacia vatum / Quorum sola fuit, Calliopea fames.” Szabad fordításban: A család nagy diadalairól olcsó költők léha meséi regélnek, akiknek korgó gyomruk súgta a hazugságokat.

Az ölelkező alliterációk Janus szövegét közmondássá tömörítik: Galle, rogas quae sit perfectae regula vitae; / Ne facias, nolis quod fieri ipse tibi.” Kálnoky László fordításában: „Érdeklődsz a tökéletes élet titkai után; / Mit te nem óhajtasz, másnak olyat sose tégy.” Hasonlóképpen tömör, szellemes az Ad nummos: „Palponum patres curarum pignora nummi, / Vos habuisse, timor: non habiusse dolor.” A pénzhez: „Hízelgőt nemző atya, gondok gyermeke is vagy! / Bírni a pénzt félek: de fáj, ha nélkülözöm.” (Csonka Ferenc fordításában.)

Szatíratörténeti summázat

A humanizmus a szatíra és az irónia fejlődésének nagy összegezése és fordulata is egyben. A görög szatíra Arkhilokhosz műveiben szélsőségesen személyeskedő, konvenciókat romboló, a szatíra szakrális funkcióival szakító művészet. Arisztophanész formai, gondolati tekintetben továbbfejleszti ezt az örökséget, és belopja a politikát témakörébe. A latin szatíra továbbfolytat, mímel, de finoman behozza a szegény–gazdag társadalmi ellentétet, és az élet örömét helyezi a szatirikus értékrend csúcsaira. A középkor bibliai és keresztény erkölcsi indíttatású. Megítélésre alkalmas magaslati pontja az aszkézis és a hit dogmatizmusa. Szatírája (invektívája) az isteni törvények ellen vétőket sújtja. Kísérőjelensége az elriasztás és a megfélemlítés, főleg a groteszk elemek által. Ugyanakkor fölerősíti a tiszta, ártatlan-szegény, bűnös-gazdag ókorból örökölt társadalmi ellentétet. A humanista szatíra, tagadva a skolasztikus és aszketikus dogmatizmust, a természet, vagyis az életöröm jogrendjét fogadja el minősítő szempontnak az aszkézissel szemben. Ennek érdekében érvényesíti újra a görög–latin értékrendet, és a múlt utánzásával új normát vezet be a szatíratörténetbe. Az eljövendő, a városi-polgári morált.

JEGYZETEK

¹ Babits Mihály: Az európai irodalom története, 1979. 152. l.
² Bertoni, Giulio: Guarino da Verona fra letterie cortigiani a Ferrara. 1492–1460. In: Huszti József: Janus Pannonius, 1931. 4. l.
³ Féja Géza: Régi magyarság. 2. jav. bőv. kiad. 1941. 68. l.
⁴ Adamik Tamás: Martialis költészete, 1962. 19. l.
⁵ Szerb Antal: A világirodalom története,1962. 19. l.
⁶ Adamik, 1979.21. l.
⁷ Szalay Károly: A komikum breviáriuma, 1970. 65., 155., 159., 299., 327., 382., 481. lapok
⁸ Vittorio Cian: La satira. 8. l. in: Rózsa Zoltán: Szatíra és társadalom az itáliai középkorban és kora reneszánszban, 1984.
⁹ Baudelaire, in: Szalay, 1970. 159. l.
¹⁰ Féja, 1941. 69. l.
¹¹ Vespasiano de Bisticci, in: Huszti, 1935. 28. l.
¹² Babits, 1979. uo.
¹³ Vitéz János és humanista társai, valamint Mátyás reneszánsza legföljebb Itáliával volt lépéshátrányban. A legtöbb európai ország reneszánsza a 16. században virágzott. Nálunk Balassi képviselte, magyarul. Az pedig nem volt szempont, hogy milyen nyelven írtak a humanisták. Janus vallotta: „Quid refert que quis scribat bona carmina lingua?” (Ad Marcellum. 226. ep. 118. l.) Mindegy, hogy milyen nyelven, csak jót.
¹⁴ Sandrone-Coda – latin olasz, Szenczi Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Finály Henrik, Burian János, Györkössy Lajos latin–magyar szótárai alapján.
¹⁵ Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása, 1935. 77. és 97. l.
¹⁶ Csonka Ferenc fordítása alapján.
¹⁷ In eundem, 169. ep. 90. l. „Lascivo cubuisse cum cinaedo.” A 165., 166., 167., 168. epigramma is a cinaedo és pedico szexualitással foglalkozik, de gunyoros céllal. Linust szatirizálja, nyilvánvalóan ostobasága miatt: „Iszkol a z ördög… a farcicerétől”. Csorba Győző fordítása.
¹⁸ Szerb, 1962. 93–95 l.
¹⁹ P. Ovidius Naso: Amores. Kétnyelvű. 1943. Karinthy Gábor ford. Az idézetek és utalások előfordulásuk sorrendjében: Második könyv, III. vers, 80. l. Első könyv, IV. vers. Magyarul 61., 65., 85., 103. lapokon.
²⁰ Uo. 66–67., 69., 102–103. lapok.
²¹ Beccadelli, Antonio: L’Ermaphrodito, 1922. Olasz–latin kiad. 26. l.
²² Catullus versei. Ford., bev., jegyz.: Csengeri János. Kétnyelvű, 1901. 42–43. l.
²³ Ovidius, 1943. Karinthy Gábor fordítását fölhasználva.
²⁴ Uo. Első könyv, XIII. vers. 66–67. l.
²⁵ Uo. Első könyv, X. vers. 56–57. és 58–59. l. K. G. fordítása.
²⁶ Babits, 1979. 57. l.
²⁷ Martial: Épigrammes, 1–2 k. 1930. Francia–latin kiadás. 1. k. 48. l. 103. ep. „et veientani bibitur faex crassa rubelli” és 2. k. 93. l. 45. ep. „Vaticana bibes, si delectaris aceto: / non facit ad stomachum nostra lagone tuum.”
²⁸ Lásd: Adamik, 1979. 194. l.
²⁹ Részletesen a kérdéskör: Huszti, 1931. 50–51. l.
³⁰ Adamik, 1979. 72–75. l.
³¹ Huszti, 1931. 323. l. 68. jegyzet. Ami nem igaz, de jellemző adat a költő származásáról szóló vitához. Kora magyarnak tudhatta, méghozzá magától Janustól, máskülönben ez a föltételezés föl sem merülhetett volna.
³² Adamik, 1979. 193. l.
³³ Martial, 1933. 2. k. Lib. X. 33. ep. 88. l.
³⁴ Huszti, 1931. 319. l. 18. jegyzet.
³⁵ Szepes Erika: Carmina Priapea, in: A szerelem kertjében. Erotikus jelképek a művészetben. 1987. Szerk.: Hoppál Mihály és Szepes Erika. 136–178. l.
³⁶ Janus Pannonius Összes Munkái, 1987. 710. l. 35. jegyzet.
³⁷ Szalay Károly: A geg nyomában, 1972. 21. l.
³⁸ Huszti, 1931. 55. és 137. l.
³⁹ Franyó Zoltán: Ősi örökség, 1959.