Kikötő

JEGYZETEK ÉJFÉL UTÁN

Pilinszky a rózsalugasban. Megfáradt pengearca, bár virágok adják a glóriát, belehasít a sötétbe, s mintha az egyetemes homályon próbálná számon kérni a keserves, testet-lelket megkeserítő előrehaladást. Tapogatódzó mozgásában mégis van valami bizonyosság, a bűn terhével rakottan is ki fog érni a fényre. Egyelőre ólomszürke ég, Isten bűnbocsánatot nem adó fazakának fedője zárja el a készülődő világosságot. S a vékony kezek, mint a dőzsölő dombtól erőre kapó venyigék, megpróbálják följebb nyomni a fedelet. Ami megvillan, abban ott a hajnal egy darabkája.

Az öregember, ha tagjaiból kiszökik az élet, elherpácsul az ágyon, s miközben petyhüdt izmainak heveréssel igyekszik újabb töltést adni, egyre csak azon morfondírozik, hogy még az év végén el kellene mennie Debrecenbe. A Bűn és bűnhődés, amelyet egy – a színpadot tekintve – Dosztojevszkij-specialista, Szakonyi Károly formált drámává, különös izgalmat tartogat: vajon működik-e a dramaturgia szabályai szerint épült, az írói újrateremtéssel az összeütközéseknek drámaiságot kölcsönző szerkezet? Hogyne működnék, előlegezi meg magának az élményt a hencseren a semmittevés fogdájában raboskodó, fáradtan is utat engedve a fantáziálásnak. De amíg megbizonyosodhatik róla, addig is – tulajdonképp az elcsigázott test helyett – vonatozzék a képzelet!

Pákh Albert uram, a jó tollú életképíró, Petőfi egyik közeli barátja az Utazás Debrecenben című, fölöttébb hangulatos útirajzában rögtön fölütésként bevezet a cívisváros kellemetességeibe. „Vakmerőség lenne tőlünk kérdezni: van-e ember? – tehát csak azt kérdjük: van-e magyar e hazában, ki ne lett volna egyszer életében D-ben? D. híres magyar város túl a Tiszán, de mégis úgy hisszük, hogy van olyan magyar, mégpedig sokan vannak olyan magyarok. És van-e magyar e hazában, ki ne kívánkozott volna egyszer életében D-be? Ilyen is lesz, pedig milliószámra, ámbár mégis sokkal kevesebb, mint ama föntebbiek. Pedig szó, ami szó, de ez a D. volna tulajdonképpen azon Mekka, hova minden magyarnak legalább egyszer kellene életében zarándokolnia lelkesedés és erősödés végett, s minden nem magyarnak azon hit megszerzése végett, hogy csakugyan mégis vannak magyarok a világon. Vagy nem? Vagy talán bizony Pest? Oh, hagyjátok azt a szüntelen előnkbe tálalt Pestet, melynek megvan a maga érdeme, de e tekintetben D-nel távolról sem mérkőzhetik. Pest egész magyarsága gyönyörűen megférne D. Péterfijajában, pedig ez a Péterfija csak egy utcája a nagy D-nek. Hatalmas egy város ez a maga nemében! Határa 14 négyszögű mérföld, tehát akkora, hogy egész Torna eltérne, még kényelmesen ki is nyújtózhatnék benne, hasonlóképpen egy sereg németországi önálló státus csak olyformán érezné magát rajta, mint egy-egy sziget a nagy tengeren.”

Semmicske újságoknak, amelyek főképp a bajkeverésben jeleskednek, nem kéne oly magasan hordaniuk az orrukat. Az alábbi adatok, amelyek egy 1848 hírlaptörténetét tárgyaló cikkből valók, mindenképp alázatra intenek. „A legnépszerűbb újságok postán terjesztett példányszáma 1848 végén: 1. Kossuth Hírlapja 4212 pld.; 2. Pesther Zeitung 2811 pld.; 3. A Nép Barátja 2710 pld.; 4. Pesti Hírlap 2556 pld.; 5. Nemzeti Újság 795 pld. Magyarországon összesen 21 487 példányt postáztak ekkoriban naponta. (Ehhez járultak még a helyben eladott lapok.)”

Erdélben Kolozsvárból, Böjtmás hónak XIII. napján, Krisztus születése után az 1554. esztendőben Tinódi Lantos Sebestyén – lantját és eszét forgatva – Jázonról és Médeáról ekképpen szóla: „Jázont az Média kezdé igen kérni, / Ne akarja fejét ott ő elveszteni, / Mert az arany-gyapjút Márs isten őrízi, / Sok vitézek veték ott magokat halni. // Ott nem hagya többet leánnak szólani: / »Nem akarok ebben egyebet én tenni, / És jó szolgáimtul megszégyenültetni, / Szégyennel országomba esmét el-bémenni.«”

Ha Shakespeare vérivó homok, Csehov teázó vulkán.

A falak már elmozdíthatóak, de nincs, aki mögéjük nézzen. A szabadság (vagy annak illúziója?), sajnos, sokaknak elvette a látását.

Elrontott közmondás: Sok lúd disznót szavaz.

Umberto Ecónak (most jelent meg magyarul a Nyitott mű) sok igazsága van; az egyik ilyen annak sugallata, hogy a magában (kutatási eredményeiben) bízó tudós legyen önérzetes, meglelt igazságától eltántoríthatatlan: „Sosem szabad hagyni, hogy mások ostobasága sakkban tartson bennünket.” Mindezt a könyvének új kiadásába fölveendő A zen és a Nyugat című tanulmány, pontosabban a bővítés kapcsán mondja. Mielőtt Jack Kerouac, a nagy csavargó egyik, 1958-as vallomását idézi, bátran világít rá a „megvilágosodottak” tévedéseire: „… az egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a zen nem egészében a társadalmiasságot, csak a konformizált társadalmat utasítja el, éspedig a spontán társadalmiasság javára, amelyben a kapcsolatok szabad és örömteli összetartáson alapulnak, minthogy mindenki egyazon univerzális test részének tartja a másikat. A beatnemzedék prófétái tehát – anélkül, hogy tudatára ébredtek volna – pusztán egy keleti konformizmus külsőségeit vették át, s a zent vallásos éjszakai csavargásaik és szakrális féktelenségük igazolásaként lobogtatták.”

„Vágja le a fejét, szomszédasszony, tegye a sütőbe, süsse meg, akkor majd nem fogja többé abajgatni! Hogy szereti? Az más. Akkor majd ő fogja levágni a magáét. Nem jobb az ilyent megelőzni?”

Aki naponta borotválkozik, gyakran néz a tükörbe. S ezért észre sem veszi, hogy a vele szemben lévő arcmáson mit és mennyit alakított az idő. Másokkal találkozva viszont hajlamosak vagyunk az „idegen” öregedését nyugtázni, holott nálunk is baj van, a petyhüdt bőrtokban lóbált giling-galang vészesen jelzi kivonulásunk kezdetét.

A nagyváradi Ady Múzeumban bolyongót elsőre nem a hely szelleme, hanem a kopottas külső ragadja meg. Festeni kellene, javítani a falat, a padlózatot, újraálmodni a helyenként kincseket rejtő tárlókat. Mindezt olyképpen, hogy egyszer és mindenkorra száműzettessék az Adyt körüllengő szegénység. Nem utolsósorban azért, hogy a kisebbség e nagyja életművéhez méltó körülmények közt fogadhassa magyar és nem magyar, régi és még csak ezután leendő hódolóit. Ám meglepetés is akad. Az eredeti dokumentumok közül az egyik különösen szívemnek tetsző. „A magyar ifjúság 1930. március 23-án vasárnap este 8 1/4 órakor a Fővárosi Vigadó nagytermében Csorba Géza szobra leleplezése alkalmából ADY-EMLÉKÜNNEPÉLY keretében hódol Ady szellemének a költő édesanyja előtt” – tudatja a plakát, külön is hangsúlyt vetve a szereplők impozáns névsorára. S az unikum? Egy külön kártyán az összes részvevő (ceruzás) aláírása, s köztük több még ma is fényes név: József Attila, Illyés Gyula, Féja Géza, Erdélyi József, Földessy Gyula, Csorba Géza, Veress Sándor (a kitűnő zeneszerző Bartók- és Kodály-dalokat adott elő zongorán).

Hajdanában-danában, úgy pár évtizeddel ezelőtt Csucsán Goga özvegyével is beszélgettem. Emlékezetem szerint akkor még nem volt ilyen úrias – múzeumi – rend a kastélyban, s az Erdélyi Helikon egy-egy száma, évfolyama is karnyújtásnyira volt a látogatótól. Ma valamiképp – lehet, hogy a rendezettség folytán? – a magyar anyag egy kissé hátrébb szorult, s a könyvtárszobába csupán bekukucskálni lehet. Kísérőnknek, a filológus-könyvtáros Mészáros Józsefnek, a hátrahagyott Szilágyi Domokos-versek közreadójának köszönhető, hogy a múzeumi őr, lelkesedésünk láttán megenyhülve, engedte megszemlélni a gyűjtemény egy-egy becses darabját. S akárhogyan alakult is Ady és Goga viszonya – Ady igazságosztó kegyetlenséggel vált meg egykori barátjától –, jólesett kézbe venni az Új versek (III. kiadás) azon példányát, amelyben az 51. oldalon lévő A Tisza-parton című vers alatt, Goga kézírásával, a román fordítás is szerepelt. Bár a Muzeul Octavian Goga nem sokat őriz Ady emlékéből – a kertbeni kicsiny házat tekintve azt is hamisan (gulasch-fokosch hangulattal) –, Csucsa hallatlanul fontos pont a magyar irodalom térképén.

A művész szépsége a tehetség. Ha nem így volna, a világhírű koloratúrszopránt, Edita Gruberovát aligha ösztönözné valami is odaállni az operaházi pódiumra a japán kontratenor, Yoshikazu Mera mellé. A királynői megjelenésű nagyasszony és az alakjában férfi és nő között „megrekedt”, növése szerint csaknem törpe – együttesük csak a kezdet kezdetén volt megmosolyogtató – tökéletes párt alkotott. Amire nem egy hatásos duett volt a bizonyság. De a dalestre a koronát Gruberova tette föl a Lammermoori Lucia őrülési jelenetével. Ami itt elhangzott, a megsebzettség ilyen fokának átélésével, az csodán túli, a részek megkoszorúzásával is befelé nyelt hang: Donizettibe oltott idegzúgás, a drámaiságot fájdalmas – kivetkőző – panasszá emelő sikoly, földöntúli ének.

Székely János Jenő márványt redőztető plasztikai sebészete, mert a szobrászművész így akarja, sohasem csak a felület organikus formáiban, jelimádattól sűrűsödő labirintusaiban, a csiszolt és megmunkálatlanul durva részek fénysúrlódásaiban nyilvánul meg. (Még akkor sem, ha az Erdős Renée-villa kertjében a fűbe „szórt” nonfiguratív szobrok szemlélése közben elsőbbre ez jut az eszünkbe.) Sokkal inkább a külső által megindított, de minduntalan a centrum felé irányuló – kevésbé látványos – hullámmozgásban. A szépérzet fölkeltésének ezt a vonulatát, erősítendő a felület plasztikai játékát, a belső mag vonzása teszi teljessé.

Erdély Miklós-kiállítás a Műcsarnokban. Túl van méretezve. Egy nagy művésznél a kevesebből is látni, hogy az életmű mit ér, a kisebb alkotónál pedig a sok is kevés.

Móricz Zsigmond fehér ingujjban, a nyakkendőjét éppen hogy csak meglazítván rakja a szekeret. Szemét nem csípi a törekből fölszálló por, tenyerét nem töri a vella nyele, ám a nyakába csorgó izzadsággal alig tud megbirkózni. Mikor a kis patak elindul a gerincen lefelé, időnként hátra-hátrakapdos, s az ingen keresztül hüvelykujjának begyével – akárha egy legyet nyomna el – próbálja megállítani. Akárhogy is van, mindez foglalkozási betegség. Ment volna inkább villamoskalauznak?

Barátaim, színházzal foglalatoskodók, a teátrum szent hely. Dühösen, szeretettel vagy kiábrándultan is tapodhatjátok a világot jelentő deszkát, de cselekedeteitekkel el kell számolnotok. A figyelő szem, Harag György számon kérő tekintete kisüt minden súgólyukból. A modern magyar színjátszás halhatatlanja, akit ti nem – vagy csak alig – akartatok befogadni, esténként kiszáll a marosvásárhelyi csupasz, ám cicomátlansága folytán is ékes koporsóból, és ellenőrző körútra indul. Jaj annak, aki nem tud a szemébe nézni!

A Kunstforum (Bécs) meglepetést meglepetésre halmozó kiállításai azért nyereségesek – az Austria Bank efféle értékföltáró tevékenységét itthon is el kellene tanulnunk –, mert a tárlatok kiválasztásában (jóllehet mindegyik érdekes, figyelmet keltő, mi több, tájékoztató is) egyetlen játszik szerepet: az esztétikum. S a jót minél szélesebb körben láthatóvá tenni – nyereség. Önmagunk gazdagságának bizonyítéka. A pénzen, az egyik legfontosabb mozgatóerőn kívül nyitottság is kell hozzá: Észak és Dél, Kelet és Nyugat, fehér és fekete, avantgárd és hagyományos, régi és új, figuratív és absztrakt, szent és profán, kapitalista és kommunista, földi és szakrális, vagyis az összes értéktermő terrénum csak így kerülhet egymás mellé. Tehát a tárlatok sorozata egyfajta gyűjtőmedence. Mélységét az érték adja, ám terjeszkedésének alig vannak (talán nincsenek is) határai.

Egyetlen szín, jelen esetben a vörös, meghatározhat-e érzületeket, ideológiákat, esztétikai irányzatokat, élet- és látásmódokat? S ha igen, mi bennük az a közös, ami a XV. századi ikon szentjének, Dimitrij Szolunszkijnak díszes palástját éppúgy lángra lobbantja, mint az e század közepén meghalt kisorosz David Davidovics Burljuk kucsmás vándorló őseinek egzotikus „bugyogóját” vagy kortársának, Kuzma Szergejevics Petrov-Vodkinnak a föld nehézkedési törvényét szinte legyőző, égbe ugrató lovát? S ha az orosz néplelket faggatva a beszédes festmények (népművészeti és egyéb tárgyak) titkaihoz egy kicsit közelebb is jutunk – noha október himnuszának hangjaiba nem föltétlen halljuk bele, pedig népbuzgalmi okokból oda tartoznék, az ószláv egyházi énekeket –, a vér „ideologikus”, izgató színének ezernyi fölbukkanása, úgy is mint hatalom, méltóság, mártírium vagy a zászló színéből új tartalmat kifacsaró avantgárd, bőven kínál az értelmezők számára munkát.

Egyelőre maradjunk a tényeknél: a Kunstforum Vörös [szín] az orosz művészetben című, a szentpétervári Állami Orosz Múzeum kincseiből válogató tárlata mintegy másfél száz mű (ikon, festmény, szobor, plakát, szakrális, nép- és iparművészeti tárgy) szemléjével hat évszázadot fog át. Megdideregtető bőkezűség. Nemcsak azért, mert szentjeik vércsöppjei, Krisztus mártírhalálából eredeztetve, fölöttébb meghatározzák például Kazimir Szeverinovics Malevics tér nélkül lebegő modern ikonjának (Vörös négyzet, 1915), Ivan Albertovics Puni repülő hangszerének (Vörös hegedű, 1919) s az agyagból gyúrt gyermekjátékoknak-állatfiguráknak egyneműségében is izgató színvilágát. Hanem mert a széppé emelt vörös (a krasznij jelentése mindkettőt fedi) boldogságtudata mellett ott a diktatúra Lenin és Sztálin nevével jelzett kemény vörösének irtóztató fenyegetése is. (Az előbbi egy orosz parasztház szobájának ikon díszítette szent [szép] sarkában, az utóbbi egy, ugyancsak ez alkalomból megépített kommunista-dolgozószoba látványában és a végtelen magnószalagról fölhangzó mozgalmi énekekben szimbolizálódott.)

A képszerkezetet meghatározó – feszítő – vörösről mint az avantgárd elmaradhatatlan eleméről a tárlaton szereplő remekművekből (is) kiindulva még sokáig regélhetnék, hiszen a Kunstforum-beli Rot in der russischen Kunst történelmi visszatekintésében jól érzékelhetően hangsúlyt kap Malevicsék-Tatlinék-Goncsarováék újító tevékenysége. De ez az elemző szívéhez közel álló művészek és művek kiemelése volna abból a sorból, amely épp azáltal lebilincselő, hogy az „ősokot”, az ikon szín- és formavilágát s a népművészet ősiségét őrző vörös menyasszonyi ruhát jelöli meg az itt teret kapott modernitás egyik lehetséges előzményének.

A Barométer – Az ex YU magyar közérzeti irodalom antológiája (Zenta – Tóthfalu – Szabadka, 1997) híven követi a szerkesztő, Székely András Bertalan művelődésszociológus és kisebbségkutató karakteres álláspontját. Akit egyetlen szempont vezérelt: „a kiválasztandó művek mennyire tükrözik az egykori szövetségi állam három északi egységében élő nemzettársaink közérzetét, az őket körülvevő közeg valóságát, a kisebbségi magyar sorsot”. Azt is rögzítette, hogy még mi mindent kívánt válogatásával reprezentálni: a szülőföldhöz való kötődést, a megmaradás módozatait vagy annak lehetetlenségét, a többséghez és a nemzet zöméhez való viszonyt, az 1991-hez vezető utat, s nem kevésbé azt, hogy az azóta történtek miként alakították az egyén (vagy közösség) tudatát.

A föntiekből az következnék, hogy a Barométer nem esztétikai értékek szerint épült. Szerencsére nem így van. Hiszen a jugoszláviai (délvidéki) magyar írók legjobbjai – Ács Károlytól Tolnai Ottóig és Sziveri Jánosig, Herceg Jánostól és Fehér Ferenctől Domonkos Istvánig – közérzetükről vallva nemegyszer remekművet tettek az olvasó asztalára. Itt elég talán csak Domonkos István két korszakos jelentőségű versét, a Kormányeltörésben címűt és a Kuplét megemlíteni. Ám az esztétika toborzószempontjai mellett a különleges arcélű antológiát a demográfiai kiáltások (Burány Béla, Dudás Károly, Biacsi Antal), a kisebbségi magyarság nem egy traumáját vizsgáló látleletek (öngyilkosság – Hódi Sándor; nemzettudat és -mentalitás – Varga Zoltán, Vajda Gábor) s nemkülönben a második világháború utáni megtorlások lázbeszédszerű visszhangja ugyancsak jellemzik. Miképp? Ha Dudás Károly Gödörben című oknyomozó történelmi vádiratából, a sok jellemző megszólalásból csak egyet is idézünk, körvonalazódhatik a bosszú által sújtott délvidéki magyarság közérzete. A szabadkai Blaško Stražarković, aki a véres események idején az újonnan alakult rendőrség politikai komisszárja volt, így vallott a dokumentumfilmes Siflis Zoltán kamerája előtt az őt kérdező Matuska Mártonnak: „Az nem titok, hogy itt a temető mögött, ahol valamikor a Mačković-téglagyár volt, itt tömegsír van… S ha már erről van szó, elmondom azt is, hogy amikor a háború után első ízben Szabadkán járt Tito, akkor mondott is egy nagy beszédet, aminek a bevezetőjében közölt valamit, amit a hallgatóságból alig valaki értett. Én értettem. Ilyesvalamit mondott: »Itt most egy kicsit kitakarítottatok. Most munkával kell folytatni«. Hát én megértettem, hogy neki az OZNA (Népvédelmi Osztály) vonalán pontos értesülései voltak a »takarítás« méreteiről.” Dudás persze a szenvedő fél jogán az emlékezőt egy kissé kiigazítja: „A szabadkai »takarításról« – ami sokkal inkább nagytakarításnak nevezhető, hiszen a szemtanúk és a hozzátartozók vallomásaiból és a Zentai úti temető mögötti tömegsírok nagyságából ítélve itt több ezer ártatlanul kivégzett magyar ember csontja hever – újabb megdöbbentő vallomások kerültek megörökítésre.”

Aki ad a közérzetére, az a másik közérzetére is kíváncsi. Így, föltehetőleg, a Barométer sokáig sokunknak olvasmánya lesz.

Érdemes volt egy év után újra, most már nyitottabb szemmel megnézni a bécsi Staatsoper Richard Strauss-előadását. A rendező, Harry Kupfer egy csaknem horrorigényű megjelenítéssel vitte színre az Elektrát. (Igaz, a színpadkép sokkjában benne rejlik egy ehhez igazodó értelmezés lehetősége is.) Csontok, karok, húscafatok. Nem csupán ama bizonyos királyi fő vágatott le – hogy egyúttal végigkísérve a tragédiát mozdíthatatlan díszletelemmé váljék –, de lekaszaboltatott minden hagyományos, a kukucskáló színházra jellemző játszási mód is. Kupfer természetesen a freudi motívumot kiemelő Hofmannsthalra s Straussra épít, s így Elektrát, a bűnös lányt többször is közel engedi szobor-apjához (a másik hangsúlyos díszletelem épp a fej nélküli, így is a zsinórpadlásig nyújtózó, megölt király). A szoborról kötelek rengetege lóg, amelyek közül az egyikbe vagy a másikba Elektra ugyancsak belekapaszkodik. S az igazságosztó halálok után nem örömtáncba kezd, hanem valamiféle önmagát is büntető, görcsös vonaglásba, melynek egy véletlen (?) „akasztás” vet véget. Önmagát fojtja meg a hurokkal.

Életem nem attól sanyarú, hogy veled élem; sokkal inkább attól, hogy te nem azzal éled, akivel szeretnéd.

Prokop Péter, a Rómában élő s gyakran hazalátogató, a nyolcvanat éppen most ütő örökifjú barátom, akinek zsörtölődéseinél talán csak szeretete nagyobb, megint megajándékozott bennünket egy könyvvel. Az Innen-onnan találomra (Jel Kiadó, 1998), a festő-író grafikáival díszítve, azt a miniatúrákból álló sorozatot folytatja, aminek nem egy tagja már korábban is ámulatra késztetett bennünket. Bölcs, ám karcos humor fogja keretbe az aforisztikus tűhegyeket. Amelyekkel a szerző nemcsak másba szúr, hanem – önismeretről tanúskodván – magába is. Háryjánosnak gondolva magát boldog, holott kalandjai mindig emberiek.

Kérlek, ne vedd el Diderot-tól örökölt lámpásomat! „Követelhetik tőlem, hogy keressem az igazságot, de nem követelhetik, hogy megtaláljam.”

Életemben a legnagyobb szenvedést a dohányosok okozták. Csaknem negyven éve, munkába állásom kezdetétől tart vesszőfutásom. Minthogy a mérhetetlen füsttől többször is rosszul lettem, orvostól orvosig vándoroltam, hogy olyan pirulát kaphassak, amely immunissá tesz a „ködgomollyal” szemben. Ők türelemre intettek, s biztattak, mondván: majd csak változik a „társadalom” belátóképessége. Lehet, állapítom meg szomorúan. Lehet. De még jócskán odébb van az ígéret földje. Mit követtem el az emberiség ellen, milyen bűn súlya nyomja lelkemet, hogy füstölt sódarként kell itthagynom e furcsának ugyan furcsa, de mégiscsak szeretetre méltó árnyékvilágot?

Órigenész, az ókor egyik nagy keresztény gondolkodója írja (Pesthy Mónika fordítása): „Akinek tehát az igazság a fontos, ne nagyon törődjék az elnevezésekkel és a szavakkal, mivel az egyes népeknél más és más szóhasználati szokások vannak; inkább arra kell figyelnie, mi a jelölt dolog, nem pedig, hogy milyen szavakkal van jelölve, különösen, amikor ilyen nagy és súlyos kérdésekről van szó. Így kell tennünk például, amikor azt kutatjuk, vajon van-e olyan szubsztancia, melyhez nem kapcsolódik sem szín, sem alak, sem tapintás, sem nagyság, hanem csak a szellem képes megragadni, és mindenki úgy nevezi, ahogy akarja. A görögök »aszómaton«-nak, azaz testetlennek mondják, a Szentírás azonban láthatatlannak nevezi, hiszen az Apostol kijelenti Istenről, hogy láthatatlan.”

Balázs Árpád Ének a vízen című CD-jét hallgatom. Ha van Pannon derű, akkor ez a gyermek- és felnőttkarra írott kórusmuzsika, a Bartók–Kodály-örökséget folytatva, kiváltképp mutatja az életérzés és gondolkodás eme fontos elemét. A zeneszerző a magyar dalkincs s – ami meglepőbb – a magyar és világlíra örökösének tudja magát. Végtelenül gazdag az a hagyomány, amelyre épít. Tán hajdani mestere, Farkas Ferenc sokirányú zenei (nemkülönben irodalmi!) érdeklődése bátorította arra, hogy a kórust – a népdalt csilingelő gyermekhangot és a huszadik századi modern zene bábeli vízióit – már-már zenekari hangzással szólaltassa meg. S az így elérhető érzelmi plaszticitást a legmagasabb szinten tartván megszületik egy sohasem volt pasztellkép. Ennek színei, akár a reneszánsz udvari muzsika örömteli madrigáljában csillognak, akár a Bartókért kiáltó Horatius-maszk nyelvzavar okozta kakofóniájából merítenek, egy megszenvedett boldogságtudatot reprezentálnak. A zeneszerző fölöttébb ismeri az egymásra rakódó, egymást gazdagító kultúrák rétegeit, s amikor Burnstől Puskinig, Heinétől Shelleyig feszülő – verseikre írott – kórusműveiben és a magyar líra (Arany János, Csanádi Imre) szövegeire készült dalokban egy kissé saját önarcképét is festi, közel kerül ahhoz az eszményhez, amely szerint az énekhang a humánum egyik – ha nem a legfőbb – megnyilvánulása.

„Adja Isten, / hogy több újesztendőt is megérhessünk, / ne búval, ne bánatval, / több örvendetes napokval. / Dicsértessék a Jézuskrisztus.”