Pályakezdésekor a Nyugat esszéíró nemzedékének két „legtudósabb” tagja, Halász Gábor és Szerb Antal „szeretett bele” a lobogóan szőke, egyszerre gyönyörű, etikus és tehetséges fiatal nőbe, aki nem sokkal később azt szervezte már, hogy példaképei sorsában ne teljesülhessen be az utolsó stáció. Néhány esztendővel később, a pálya íveit sejtető első megjelent verseit követően az Ezüstkor nemzedékének a későbbi Újhold-asztaltárs Rónay György mellett szépíróként és irodalomtudósként is nagyra hivatott reprezentánsa, Sőtér István líránk négy nemzedékét bemutató antológiájában kiváló beleérző készséggel vetítette előre a generációja „legférfiasabb” költőjeként számon tartott Nemes Nagy Ágnesről, hogy „jövője nehéznek és kockázatosnak ígérkezik; az alapzat, melyet első verseivel lerakott, túlságosan bonyolult és nagyigényű ahhoz, hogy a majdani építménynek egyhamar felhúzhassa tetőzetét.”¹ A „között-létig” legjobb ismerője, Lengyel Balázs pedig ugyanebben az esztendőben, 1948-ban A mai magyar líráról szóló áttekintésének lezárásában már azt jövendölte, hogy ez a „nehezen mondható” kimondását céljának tekintő líra úgy kapcsolódik majd költészetünk tradícióihoz, hogy abban a költői és művészi ideálok helycseréje a műértés és értelmezés új, más dimenziói mellett egy magatartásforma és logikai rend, valamint egy etikai tartás jelképrendszerét is kiépíti majd.²

A Nemes Nagy-líra mindkét korai értelmezőjének igaza lett; egyrészt azért, mert a költőnő jövőjét valóban nehézzé és kockázatossá tette a történelmi idő: az az intellektuális líra, melynek reprezentánsa lett, hosszú ideig „szektahívőket” vonzott, vonzhatott csupán. Pedig Nemes Nagy Ágnes költészetének kiindulópontja azonos volt azzal a korábban már nemcsak elfogadott, de a viszonyítás esztétikai minősítőjegyévé is kiterjesztett József Attila-i megállapítással, mely szerint „A líra – logika”. Nemes Nagy Ágnes – a „tündöklő gondolat” szolgálójaként – ezért tekintette mesterének Arany Jánost és Babitsot, Vörösmartyt és Kosztolányit, Saint-John Perse-t és Rilkét, akik mindnyájan a „nehezen mondható” kimondását avatták műformáló erővé. A költő alkotói színre lépése tehát tulajdonképpen a líratörténet egy korábban megkezdett folyamatába illeszkedett. Abba a folyamatba, melynek lényegét Nemes Nagy Ágnes a „hegyi költőt” idéző, lenyűgöző esszéjében a Babits-líra fejlődéstörténetét elemezve a tárgyias lét-líra világképi, formai és tartalmi sajátságaiban jelölte meg, a tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líra kialakulásáig rajzolva meg mesterének, rajta keresztül pedig követőinek pályaívét.³

Mivel pedig köztudomású, hogy az „Arany-mintát” tovább értelmező Babits nemcsak többértelműen tárgyias lírájában talált követőkre, hanem az úgyszintén „Arany-mintára” kialakított és továbbértelmezett lírai-morális esszében is, méghozzá nemzedékformáló erővel, szinte törvényszerű, hogy Nemes Nagy Ágnes tollán is megszületett a lírai-morális Babits-esszé újabb, kettős közvetítéssel kikristályosított változata. Nemes Nagy Ágnes ugyanis mestereinek tekinthette már a „hegyi költő” tanítványait is. Elsősorban Halász Gábort és Szerb Antalt; egyiküket azért, mert számára az esszé éppúgy „logika” volt, mint az objektív líra reprezentánsa számára a vers, s az értelemhez való makacs ragaszkodása elemzéseit határozott szemléleti és gondolati egységbe kovácsolta. Másikukat pedig azért, mert elbűvölően színes egyéniségének, művészi érzékenységének és sokműfajúságának karizmatikus ereje a fiatal költőre pályakép-meghatározó erővel hatott. Azáltal tehát, hogy Nemes Nagy Ágnes a magyar esszé vonulatából Aranyhoz és Babitshoz, valamint a Babits-„akol” tradícióihoz kapcsolódott, minősítette is annak a műfajnak a rangját, melynek pályája második szakaszában elkötelezett művelője lett. Ez annál is inkább fontos, mivel az irodalomtudomány általában hajlik arra, hogy a költők prózájának másodlagos szerepet tulajdonítson az életműben. Nemes Nagy Ágnes esszéi azonban – hasonlóan vallott és vállalt elődeiéhez – azt is bizonyítják, hogy a szaktudománynak nem magához emelnie kell a „kísérlet” műfaját, nem is „együttműködnie” annak művelőivel, hanem szembe kell néznie azzal, hogy az esszé az alkotói önkifejezés teljes jogú műfaja, hiszen megírásához éppúgy ihletettség kell, mint a vershez. Művészet tehát, ezen belül pedig prózaváltozat, miként azt a lírával azonos hullámhosszra kerülni egyébként nehezen tudó Lukács György már századunk első dekádjában, majd pedig, évtizedekkel később, a gyakorló esszéíró pozíciójából 20. századi esszénk egyik klasszikusa, Gyergyai Albert megállapította.⁴

Lukács ugyanis A lélek és a formák (1910) című kötetének előszavaként Popper Leóhoz írott azon levelét használta fel, melyben – Walter Pater és Wilde írásai alapján – kijelenthette a „kísérlet” műfajáról, hogy az olyan művészet, melynek gyökereit a platóni dialógusok és a középkor misztikus látomásai között kell az olvasónak keresnie. Ennek alapján – az idősebb Schlegelt követve – ő maga intellektuális poémának nevezte az esszét, íróját pedig olyan platonistának, akit csak eltérő élményei különböztetnek meg a költőtől, akinek ihlete – az esszéista „fogalmi élményeivel” ellentétben – érzéki képekben nyer kifejezést. Lukács tehát az ily módon művésszé minősített esszéistában és a költőben is azt kereste, ami összeköti őket. Ez pedig az ő értékítélete szerint nem volt más, mint a sorsproblémák megoldásának kísérlete, a líra közvetlen eszközeivel az egyik oldalon, egy könyv, egy vers vagy egy kép közvetítésével a másikon. Számára az esszé egyszer már elbeszélt érzéki élmények újrateremtése volt. Azaz – maga is teremtés, mivel „a már megformáltról, vagy legalábbis az egyszer valaha létezettről beszél, és lényegéhez tartozik, hogy nem új dolgokat teremt az üres semmiből, hanem csak újra elrendez egy egyszer már valahol elevenet”.⁵ Miként egykor Montaigne, ő is a festészetből vette a bizonyító analógiát, s arra a következtetésre jutott, hogy az esszé tárgyának az értelmezés általi újraértelmezése félig kreatív, félig pedig mimetikus folyamatot jelez, ily módon helyezve közös alapra a „kísérlet” paradoxonát a képmás paradoxonával. E közelítés szerint a költőt az esszéírótól mindössze az érzéki, illetőleg a fogalmi ihlet közti különbség választja el. Az esszét is író költő esetében – Nemes Nagy Ágnes életműve a példa rá – a két ihlettípus között feloldódik a különbség, hiszen „metszetei” elválaszthatatlanok lírájától, már azért is, mert – aligha véletlenül – szinte valamennyi költőpályák és alkotások problémáit analizálja, a gyakorló költő pozíciójából értekezve a szabad versről, a vers mértanáról vagy a költői képről az egyik oldalon, s többek között Babitsról, Rónay Györgyről, Áprilyról és Jékelyről a másikon.

Gyergyai Albert esszédefiníciója, mely kalandnak, „a lélek kalandjának” nevezte a kísérlet műfaját, alighanem közelebb állt Nemes Nagy Ágnes gondolkodásmódjához. Gyergyai ugyanis a műfaj első két klasszikusáig, Montaigne-ig és Baconig visszanyúlva műfajhatárokat feloldó képlékenysége okán olyan prózaváltozatnak, tehát hangsúlyozottan szépírói alkotásnak tekintette az esszét, melyben a hangsúly kiemelten a változatra, azaz a gondolkodás folyamatának sokszínű rögzítésére, s nem a tételszerű kinyilatkoztatás fontosságának hirdetésére esik. Számára így a tollal való kísérlet az alakváltoztatás és a folytonosan új alakban megjelenés Virginia Woolf Orlandójára emlékeztető műfaja lett, hiszen „nem a jellem, nem a tények, nem az életrajz, sem a látlelet, inkább egy hangszín, egy mosoly, egy futó szó vagy arcvonás” a lényege. Az esszé a mechanikus időt a regényhez hasonló módon szétfeszíti, a múltat a jelennel újjáteremti, majd bizonyítja a két idősík összetartó egyidejűségét. Gyergyai szerint így és ezért oldódik fel a „társasági” (Montaigne) és a tudományos ötleteket rögzítő (Bacon) esszé különbsége is a morálban, s válik az esszéíró meghatározó élményévé saját szubjektivitása és közlésvágya. E koncepció szerint az esszé kritériuma épp ezért nem lehet más, mint az elemzés tárgyának sokoldalú, a mindenkori olvasót is beszélgetőpartnernek tekintő megvilágítása. Az esszé tehát kiművelt emberfők sokaságát követelő társas műfaj, azaz prózaváltozat, Thomas Mann-i értelemben vett „közös történet és szép beszélgetés”, melyet soha nem a kész dogmák, hanem az alkotói képzelet és etikum irányítanak.⁶

Ezen előzmények alapján paradoxnak tűnhet, hogy Nemes Nagy Ágnes „közös történeteinek” és „szép beszélgetéseinek” az esszé „védelmében” született írások sorába is illeszkedniük kell. Pontosabban az a paradox, hogy a több évszázados, azonban képlékenysége okán „kész fogalmi edényekbe” nem sorolható műfaj legitimitása az irodalomelméleti rendszerek számára egyáltalán kétséges lehet, habár tudjuk, hogy a gondolkodás folyamatának eme tükörképével épp a „tág végtelent” ostromló rugalmassága miatt a zárt rendszerek nem is akartak mit kezdeni. Így aztán pontosan az szorul az esszé művelőinek „védelmére”, ami a kísérlet műfajának legnagyobb erénye: a – miként Halász Gábor fogalmazott – „ragaszkodás a tépett eszmények között is a magatartáshoz”. Ebben az értelmezésben az esszé a gondolkodás szabadságának a műfaja, művészi sokszínűsége mellett elsősorban magatartás (etikai tartás)-jelképi funkciója és jelentősége van. A műfaj Cs. Szabó László által még a harmincas évek közepén jelzett etizálódásának folyamata tehát jóval korábban, az először tudatosan esszét író Montaigne színre lépésével megkezdődött, s tart mindaddig, amíg lesz író, aki élni tud a szellemi szabadságnak kizárólag e műfajban kínálkozó lehetőségeivel. Az esszé ugyanis minden időben „hűségesen őrzi egy korszak szétzilált kíváncsiságát, összehasonlító szenvedélyét, és megszerzett tulajdonságként örökíti át az irodalmi őrszolgálat ösztönét”.⁷

Aligha vitatható, hogy Nemes Nagy Ágnes – szellemi integritását mindenkor őrizve – az esszé szabadság-jelképiségét egész pályáján egyedülálló művekbe transzponálva jelenítette meg. Minden egyes esszékötetének – a Babitsról szóló „vázlattal” (1983) és a Szőke bikkfák-kötetbe (1988) foglalt verselemzésekkel együtt első kiadásban ötnek – már a címválasztása is jelképes értelmű volt. A kötetek egységes vezérelvét az teremtette meg, hogy természetesen valamennyi a költészet, a költői hivatás problémáival foglalkozott, s – esszéire alkalmazva saját versdefinícióját, mely szerint vers az, „amit nem lehet prózában elmondani” – azt mondta el a versről, amit csak prózában lehet elmondani. Ezért aztán, ha esszéköteteinek forrásait kutatjuk, a már idézett mesterek – elsősorban Babits, a tanítványok és Gyergyai – mellett kirajzolódik egy újabb arcél: T. S. Elioté, aki az objektív líra kivételes művészi érzékenységű költő-kritikusaként modern, kritikus-költőjeként viszont klasszicista, azaz a líra megújítása felől nézve kifinomult művészi hallása ellenére is konzervatív. Az ő, verstani és verstörténeti kérdéseket boncoló írásai (pl. az Ezra Pound metrikája és költészete, 1917 vagy a Gondolatok a szabad versről, 1917), s különösen azon koncepciója, mely szerint „költészetről beszélnünk tulajdonképpen költészetről való tapasztalatunk kiszélesítése”⁸, akár bármelyik Nemes Nagy-esszékötet mottója is lehetne. A műfaj tehát, mely teret adott az irodalomról alkotott nézetei kifejtésének, ebben a logikában nem lehet más, mint ugyancsak klasszicista, azaz értékőrző. Amennyiben pedig az értékőrzés egyet jelent a konzervativizmussal, akkor az esszé az önkifejezésnek egyrészt klasszikus értelemben konzervatív, másrészt viszont, épp az előbbiekből következően, nemcsak műfajok, hanem időhatárok fölött is álló önkifejezési formája.

Ez az értékeket és a szellem szabadságát egyaránt őrző „konzervativizmus” a Nemes Nagy-esszékötetek gondolati összefogó ereje is. Erre vallottak címválasztásai is: a „legalább 64” bruges-i hattyút az irodalmi megpecsételés metaforájaként élesztette újra első „prózaváltozat”-gyűjteményének címében, majd valamennyi esszékötete tematikáját a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? összefoglaló címben is. Az „elharapott költői nyelv” lírája kapott itt „teoretikus megerősítést” a versekből megismert és azokból következő képi láttatás eszközeivel. Nemes Nagy Ágnes gazdag képrendszeréből merítve például – minden kétséget kizáróan Arany János „tűnékeny”, mégis „tantalusi”, a költők által azonban épp ezért örökké leszakítani vágyott almája jelent meg újra annak a jonatánnak és batulnak a képében, mellyel saját látomásának (A lovak és az angyalok) angyalait – mint a hiány könyvéből, Lengyel Balázs Két Róma című kötetének (1995) visszaemlékezéseiből tudjuk, egy idős kanonok szelíd megrovását is vállalva – ő maga kínálta. Igazolta is Nemes Nagy Ágnest az idő, hiszen ugyanez az „alma” többször villan majd fel esszéiben is, méghozzá nemcsak a 64 hattyú (1975) Tűnékeny alma című írásában. Így ismét egy híres elmefuttatásban, mely az „élet-halál” rilkei, egyrészt az életből következő, másrészt viszont az életet kiegészítő alapmegfogalmazását „már nem gyümölcsként érő”, hanem „a hold túlsó oldalaként tőlünk elforduló” korrelációként értelmezte tovább a Rilke-almafában. Eszerint „élet-halál korrelációját, holdkerekségét vagy almakerekségét (csutkájával a torkunkban) tartalmazza a …vers”⁹, egy elültetendő fa „jutalomalmáját” kínálva az olvasónak. Aki, ha „magába ültette” azt, újra rátalál majd annak a művészet szakralitását ünneplő Archaikus Apolló-torzónak a második sorában („Nem ismerhettük hallatlan fejét / melyben szeme almái értek…”), melyről Nemes Nagy Ágnes kivételes érzékenységű, a hiányt érzékelhetővé-láthatóvá tevő verselemzései között olvashatunk. Miként Apolló szemének láthatatlan almái arccá teszik az egész testet, úgy viszi Nemes Nagy Ágnesnek A költői képről szóló írásában az elioti „időfolyó” „A halott négereket, a teheneket, a tyúkketreceket / A keserű almát s az almában a harapást”.¹⁰ Azt a hiányt tehát, melyet a költő esszéjében „fogakkal kicsipkézettnek” nevez, „egy bizonyos”, szavakkal nem, „legfeljebb egy almával” jelölhető „időélmény” végtelen dimenzióit emelve ki.

Mindebből kitűnik talán, hogy Nemes Nagy Ágnes számára a költészet és az esszé, azaz prózaváltozat-írás egymást kiegészítve jelentette a hivatást. A két műnemnek az életműben való összefonódása azt is jelzi, hogy az esszé nemcsak elválaszthatatlan az alkotói önkifejezés egyéb műfajaitól, hanem egyenértékű is velük. Épp ezért nem meglepő, hogy Nemes Nagy Ágnes esszéi nemcsak „védik” a műfajt, hanem egy eddig ismeretlen műtípusban meg is újítják. Már a második esszékötet, a Metszetek (1982) megjelenésekor feltűnt ugyanis írásai között egy új műtípus, melyet ő a tőle megszokott szellemességgel – és a jelentős egyéniség szerénységével –, talán Kassák Szénaboglya címmel összefogott életrajzi feljegyzéseire emlékezve, Irodalmi szénaboglyának nevezett. Ez a „szénaboglya” azonban nem csupán a literatúra problémáival foglalkozik, hanem – a mindenkori esszé etikumcentrikus jellegéhez, polemizáló hajlamához és az olvasót vitapartnernek tekintő alapállásához ragaszkodva – rajzol meg arcképvázlatokat, és fogalmaz meg morális tanításokat. Az írások szűkszavúsága az eddigieknél is jobban kiemeli Nemes Nagy Ágnes egyik legnagyszerűbb emberi és műfajoktól független művészi erényét. Azt ugyanis, hogy – miként korábban a mesterének tekintett Halász Gábor – makacsul ragaszkodik az értelemhez, s ily módon, noha ismeri és alkalmazza a megértés és a tolerancia humorba oldott kifejezési formáit, lényegében csak az etikailag-művészileg feddhetetlen élethelyzetek mindenek fölötti primátusát ismeri el. Úgy differenciálva az erény és a bűn, a jó és a rossz között, mint egy romantikus regény pozitív hőse. E rövid írások azt is nyomatékosan kiemelik, hogy mivel az esszéíró – ez esetben a költő maga – gondolkodási folyamatának stációit megosztja beszélgetőpartnernek tekintett olvasójával, írásait egy fiktív dialógus, nem pedig egy tudományos dolgozat logikai rendjére építi. S mert ebben a dialógusban a legszemélyesebb gondolatait tárja fel – miként erről Gyergyai Albert is szólt már az esszéről szinte Montaigne „stílusában” folytatott „beszélgetésében”, melyet Nemes Nagy Ágnes természetesen egy, a költészetről szóló dialógussal folytatott¹¹ –, azok néhány részlete koncentrált kidolgozást igényelhet. Ez tehát az „irodalmi szénaboglya”, a Metszetektől kezdődően valamennyi Nemes Nagy-esszékötet záróköve, azaz gondolati foglalata. A Nemes Nagy-esszék eddigi ismeretében talán nem látszik paradoxnak, ha azt regisztráljuk, hogy ezen kötetenkénti „szénaboglyáknak” a versciklusokhoz hasonlóan éppúgy gondolati ívük és szigorú belső logikájuk van, mint Nemes Nagy Ágnes úgyszintén köteteket átszövő, a költői kép esztétikai minőségrendszerére, ezen belül is a hasonlat formateremtő erejére koncentrált „verstanának”. Hiszen éppúgy szigorú gondolati íve és belső logikája van a Hányféle…?-ciklusnak, mint a Jácintról szólónak, majd a Napóleon-tyúkot és szingaléz csodahalat magába foglaló állatsorozatnak. Innen pedig egyenesen vezet az esszéírói példatár „A szórakozottság örömei”-n és a szójátékokon (Azsúr, plissé; Gyertya, gyufa, gyámpénztár; Stucc és spádé) át Az élők mértanáig, hogy aztán a költő-esszéíró és az esszéíró-költő – Eliot által megrajzolt, irodalmunkban azonban már Arany és főleg Babits óta élő – Janus-arcát egyetlen, a kiegyenlítődés harmóniáját sugárzó fénnyel világítsa meg A vers mértanának dicsérete.

Ebben a dicséretben egyébként Nemes Nagy Ágnesnek – akárcsak Kosztolányinak – „erős vára” a nyelv. Nem mindig és a „szénaboglyában” nem is feltétlenül a maga „költőhöz illő emelkedettségében”, hanem a kifejezés plaszticitásának szolgálatában – „tiszta forrású”, természetes, logikus és oldott alkotói nyelv. Az, amely a legsúlyosabb gondolatok kifejtése közben nemcsak megengedi, de természetessé is teszi a bensőséges, leginkább az élőbeszédhez közelítő fordulatok alkalmazását az esszében. Olyanokét például, mint a „visszatestesült hasonlatként” öntözgetett jácint kapcsán feltámadó „Aggályok gyötörnek”, mely kiindulásból egyenesen jácintfürtű homéroszi hősök lépnek a történetbe – a Sasad téesz jóvoltából. A Leskelődni című írás macskahősének kíváncsisága viszont a zavarba ejtő jelentésátvitelek „nyelvgazdagító” hatására figyelmeztetheti az olvasót – egy életre, hiszen aligha lehet felejteni azt az alany és tárgy filozófiai viszonyát megfordító példatárat, mellyel Nemes Nagy Ágnes az „erős vár” védelmében érvel: „Leskelődik a kis autóbusz”; „Leskelődik a kis ismeretelmélet”; „Leskelődnek a kis jakobinusok”. Ha viszont a Hányféle…?-sorozat példatárából a rétről szólót emeljük ki – „nem egy egész rétet, nem a rétet an sich, csak egy részét” –, már valószínűleg korántsem lep meg bennünket az a megállapítás, hogy „Fű, az van a réten, ezt tanúsíthatom. Bár korántsem annyi, amennyit feltételezhetnénk.”

Nemes Nagy Ágnes írásait követve egyre bizonyosabbnak tűnik, hogy a fiatal Lukács találóan utalt az esszé kreatív és mimetikus jellegére. Még találóbb Gyergyai Albert megállapítása, amikor a kísérlet és a kaland összefonódását tekintette az esszé legfontosabb műfajformáló elvének, azt bizonyítva, hogy az olvasmányai közvetítésével sokszor századokon át vándorló esszéíró egymásra rétegződő élményei megéléséhez álarcok sorozatát ölti magára. Amennyiben pedig az esszéíró elsősorban lírikus, az általa írt esszé lírikusi szerepek és maszkok felmutatásának területe lesz.

A gesztenyefával övezett krisztinavárosi templom látványát címválasztásában jelképpé emelő következő, az előzőhöz viszonyítottan látszólag lazább szerkezetű, az összképben mégis szigorúbb gondolati egységbe fogott esszékötetben (Látkép gesztenyefával, 1987) a sokféle műfaj – interjúk, rádióbeszélgetések, tanulmányok és az immár elmaradhatatlan „szénaboglya” – a költő számára a legfontosabbat: a pálya íveit s azon belül is természetesen a versalkotás kérdéseit veszi mikroszkóp alá. Méghozzá oly módon, hogy egyrészt megerősíti az irodalomtörténeti hitelét egy másik műfajnak, az interjúnak, melynek esztétikai és etikai értékeit talán még az esszéénél is többször kérdőjelezte meg a szaktudomány. Ezáltal pedig eleve „kivédi”, hogy a költők prózáját, legyen az bár esszé, tanulmány, interjú vagy akár „szénaboglya”, valaha is a költői életmű „hordalékaként” vagy annak árnyékában kezelje a – Halász Gábor szavával élve – „teremtő kritika”. Annál is inkább, mivel ezek a prózai írások Nemes Nagy Ágnes esetében többek között olyan, valóban nagy horderejű problémákat tárgyalnak, mint például a „metszetek” között A vers mértanának egész tömbje, melyből minden egyes résztanulmány kulcsfontosságú, vagy a Látkép…-kötetben a szabad vers problémáinak analízise. Az interjúk pedig – az esszéíró-költő és a költő-esszéíró között átvezető műfajként – úgy hitelesítik az életmű egészét, hogy e folyamatban az elsődleges műnem prioritásának kell dominálnia. Ennek bizonyításául idézhetjük a Villamos című versnek a költőnő általi, a mű születésének legprózaibb körülményeit is feltáró analízisét éppúgy, mint azokat a verselemzéseket, melyeket mesterei és barátai műveiről készített, olyan, az egyes alkotások legmélyebb rétegeibe hatoló érzékenységgel – elég csak a már idézett Rilke-versre, Babits Esti kérdésére, Arany V. Lászlójára vagy a Csokonai-versek báját megidéző írásokra és bármely Kosztolányi- vagy József Attila-vers elemzésére gondolnunk –, amelyre csak egy másik költő képes. Egy, a megidézett alkotókkal egyenrangú költő. Az interjúk és a verselemzések stílusa egyébként abban az értelemben is megismételhetetlenül egyedi, hogy nemcsak tökéletesen megeleveníti Nemes Nagy Ágnes felejthetetlenül szuggesztív, a mindent megnevezés ódiumát egész életútján vállaló személyiségét, hanem illeszkedik abba az esszéírói gyakorlatból kikristályosodott koncepcióba is, melyet a műfaj védelmében – ismét csak Montaigne-t követve – tételesen Gyergyai Albert fogalmazott meg, s mely szerint esszé szinte minden lehet: a vallomás, az önéletrajz és az önvizsgálat éppúgy, mint az „elsősorban önmaga világát rendező szellemiség” bármely megnyilvánulása. És esszéisztikus elemeket is tartalmazhat minden epikus jellegű alkotás: egy, a beszélgetést „írott társalgássá” avató levélgyűjtemény (Mme Sévignéé például) éppúgy, mint egy, a modern írónak a „köztér és az elefántcsonttorony” közötti küzdelmét bemutató emlékirat (így Chateaubriand Síron túli emlékiratai) vagy egy lélektani vallomásregény. Nemes Nagy Ágnes „önmaga világát rendező szellemisége” indikálja, hogy egy általa adott interjú vagy rádióbeszélgetés és az „irodalmi szénaboglyába” sorolt rövidebb írások kétségkívül megfelelnek a legrugalmasabb műfajnak tekintett esszé esztétikai kritériumainak is. Annál is inkább, mivel egyrészt makacsul tiszteletben tartják a történetiség elvét, másrészt – akárcsak az esszének – lényegük az alkotói szubjektivitás és a mindenkori olvasót a történetbe vonó közlésvágy. Nemes Nagy Ágnes gondolkodásának Halász Gáboréra emlékeztető egyenessége és eleganciája az önkifejezés fent említett módszereinek rangját is megemeli, hiszen ha a költő-esszéírónak és az esszéíró-költőnek mindig tárgyi tudása teljes fegyverzetében kell színre lépnie, joggal engedelmeskedhet nemcsak a „kihagyás, a tömörítés, egy bizonyos elliptikus írásmód”¹² diktálta, legalább annyira etikai, mint esztétikai elveknek, hanem a mindent megnevezés drámájába szubjektív élményei vállalásával is bepillantást engedő közlés- és tanításvágyának is. Amelyek a jó esszé születésének is kritériumai. Feltűnő, ám mégsem meglepő azonban, hogy a történetiség elve Nemes Nagy prózai írásaiban is elsősorban képekben nyeri el kifejezési formáját. Ez a képekben írt történelem metszetek, életképek és látképek sorozatából állt össze, az egymásra rétegződő élmények prousti egyidejűségét teremtve meg az életműben. Nemes Nagy Ágnes „személyes történelme” egy „közös történet”: egy olyan históriai összfolyamat része volt, mely a szellem integritását etikai mértékül állító sorsfordító pillanatokkal volt tele. S mert a nehezen-mondható mindig-kimondásával teljes szellemi függetlenségét vívta ki, ugyanezt várva el „szektájának” tagjaitól is, megengedhette magának, hogy mindig sarkítva fogalmazzon, személyes élményei újra megélt visszaidézésekor is, olyan átvezetésekkel oldva-finomítva azokat, amilyeneket a Látkép-kötet súlyos interjúiban olvashatunk. Például: „Pályakép, pályarajz: súlyos szavak. Bedagad tőlük az ember torka.”¹³ Vagy: „… én azt képzeltem azzal a csacska fejemmel, hogy az egyetemen irodalomról lesz szó. Hát sok mindenről volt szó, de irodalomról nem. Irodalomtudományról vagy irodalomtörténetről igen. Ennek egyes részei le is nyűgöztek, mivelhogy a professzorom Horváth János volt.”¹⁴ Majd, a „hároméves irodalom” s benne az Újhold kényszerű megszűnését követő ötvenes évek nemzedék-összetartó közös játékait felidézve megismerhetjük ama verses szekreter történetét, mely a Nyugat nagyjainak „korabeli” verseit rejtette. Babitstól például az e kezdetűt: „Ó, mely hellén öröm! a téesz akla márvány.”¹⁵ Mindez ismét ráirányítja a figyelmet Nemes Nagy Ágnes egyik legkülönösebb képességére. Arra ugyanis, hogy nemcsak költőként, hanem esszéíróként is érzékelhetővé tudja tenni a legfájóbb hiányt. Különösen a legsarkítottabb helyzetekben. Babitsét és az Újholdét éppúgy, mint azon asztalokét, melyeket az Ezüstkor nemzedékét egész életművével reprezentáló „vigasztaló személyiséggel”, Rónay Györggyel ült körül az Újhold nemzedéke, hol dióhéjnyi eszpresszóban, hol egy volt közétkeztető étteremben, „melyben délután rengeteg zsugás ült, a kibicek tömegeivel együtt”. Mégis megszületett a legfontosabb: a nemzedékek közötti korszakszintézis, arról beszélgetve, „hogyan viszonylik az ionicus a minore a magyaros hangsúlyhoz… és hogy Tibullus hogyan aránylik Catullushoz”.¹⁶ Mert „Rónay, az külön fejezet. (Tulajdonképpen mindenki külön fejezet.)” Kassák hiánya is, különösen abban a szarkasztikus gondolatmenetben, amely szerint „… a vigyor jelentőségét nehéz túlbecsülni az ember életében. Finomabban úgy mondhatnám, hogy humor nélkül nem lehet élni, pláne, ha nincs rá semmi okunk.”¹⁷

Mindezek alapján aligha lehet kétséges, hogy az ellentétes képek kontrasztjára épülő szerkesztés a Nemes Nagy-életmű lényegi jegyének tekinthető. Így volt ez már az esszéíró-költő gondolkodásmódját tükröző „metszetek” között, hogy aztán a Látkép gesztenyefával-kötetben „egy bizonyos szemszögből” a maga konkrétságában nyerje el kifejezési formáját. E „látkép” fenségét ugyanis Nemes Nagy számára nem holmi elvont művészettörténeti fejtegetés, hanem „a »háztetőélmény« egy sűrített foka” teremti meg. Hogy mit ért e „sűrített fokon”, azt soha nem felejti el az olvasó, ha képének pszeudoesztétikai elemzése helyett mindezt tőle hallgatja meg: „Hogyha lefelé megyünk a Mészáros utcán, a Krisztina-templomot hátulról látjuk. Ez már magában véve is gyönyörű, ez a rövidülésben látott Krisztina-templom: az apszisának az a gömbölyűsége és az apszis fölé emelkedő tetőzetnek a bonyolult ferde vonalai… Az apszis fölé pedig föl van rakva egy kereszt, amit egyébként soha senki nem szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérből élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tűzve a templom apszisa mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik… Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe… valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet.”¹⁸ Élő és élettelen kerül megbonthatatlan közös történetbe itt, s alakul felejthetetlenül szépséges, Nemes Nagy Ágnes „Nem tudhatom”-ját egyetlen képben érzékeltető tavaszünneppé.

A képek kontrasztja azonban nemcsak az élő és az élettelen közös történetiségét valósítja meg, hanem kialakítja ennek az esszéművészetnek a különös, a költészettől el nem választható színvilágát is. A fentiek alapján ugyanis cseppet sem meglepő, ha Nemes Nagy Ágnes egyik lakását barnának nevezi, a másikat pedig világoskéknek, míg az Orlay utcai „mindig késő ősz”, akár egy impresszionista festmény, a zöld és az arany színpompáját őrzi emlékezetében. Õ ugyanis korábban már a költészet jelképévé is azt az ablaktáblák közé zárt kék jácintot – Rilke rózsájának késői utódját – avatta, mely, ha emlékszünk rá, a februári hóesésben szürrealista filmjelenetet varázsolt a Királyhágó utcába: a hófüggöny a virágcserép emelkedésének, azaz „mennybemenetelének” látszatát keltette.

Látható tehát, hogy képrendszerének plaszticitása nemcsak visszaemlékezéseinek és a „szénaboglyának”, hanem a mestereiről és kortársairól készített arcképeinek is meghatározó jegye. Nemes Nagy Ágnes ugyanis képi látásából következően esszéíró-költőként minden portréjában a képzőművészethez – leggyakrabban a festészethez – közelíti azt az esszétípust, melyről Halász Gábortól is tudta már, hogy az nemcsak „bizalmaskodó”, de „tisztelettudó” műfaj is, mely „jó festő kezén leleplezi a magánembert, de megadja a rangot is, a kor divatjára árulkodik a járulékokban, az örök dolgokra utal a lényegben, stílussal és eszmével szolgál, de apró adomákkal is, az arc maradandó vonásaira figyelmeztet és az öltözet múló furcsaságaira”.¹⁹ Képekbe komponálta hát az „eltűnt időt”, s így született meg tollán az a portrésor, melynek darabjait a 64 hattyútól a Látképig valamennyi esszékötetében fellelhetjük. Az ő – képei között élő – Kassákja, akiben volt „valamiféle szilárdság, öreg fémek rozsdamentes azonossága”²⁰, majd az „álom-iskolából” Áprily igazgató úr, aki Nemes Nagy Ágnes életében az „első költő” volt, s akinek jellemzéséhez, róla írván, nyíltan a festészetből veszi példatárát: „A zárkózott romantikusok, a fentebb stílű, néma beszélők fajtájából való. S mint annyian közülük: tájképfestő. Azt mondanám: fontainebleau-i iskola. A Millet-k, a Corot-k rokona. Vagy a németalföldieké. Még az az antik apparátus is megtalálható benne, amit mondjuk Corot szeret mozgatni, kicsiny előtéri figuráival a nagy térképháttér előtt.”²¹ A Szerb Antallal tett Budapesti sétákon viszont a Hétköznapok és csodák és a „bestsellerré tett” irodalomtörténetek szerzője légkörével Houdon azon Voltaire-mellszobrára emlékezteti őt, melynek másolata az esszéíró nemzedék szinte valamennyi tagja íróasztalának elmaradhatatlan kelléke volt. Mindemellett ugyanebben az írásban pontosan körülhatárolható, a Nemes Nagy Ágnes-i gondolkodás foglalatát tükröző értelmezést kapunk az esszéről és a választott műfajukért oly sokszor bírált esszéíró-nemzedék tagjairól is. Nemes Nagy Szerb Antal díjnyertes magyar irodalomtörténetét igen határozottan és szókimondóan helyezi szembe azzal a megkövesedett „akadémiai” szemlélettel, mely szerint „ezek a tanulmányírók valahogy nem elég tudományosak”. Ekképp: „Nem állítható, hogy nincs irodalomtörténeti apparátusa. Van. De nem mutogatja. Megengedi magának (egy irodalomtörténetben!), hogy az általános tudnivalók mellett saját véleménye legyen, és képes odáig »alacsonyodni«, hogy stílusát mindenki megértse. Sőt. Hogy mindenki élvezze… Vagyis esszéíróink ellen igen hamar felmerült az a vád, hogy – esszéírók.”²² Nemes Nagy Ágnes Szerb Antal és az esszéisták értékelésekor tehát kimondja, hogy a műfajt művészetnek, avagy a gyönyörködés és a gyönyörködtetés „tudományának” tekinti. Amikor esszéíróként ő maga analógiákat keres, elődeihez – így a többnyire zenei párhuzamokat idéző Halász Gáborhoz – hasonlóan ezért fordul mindig a társművészetekhez, úgy vélve, hogy a művészeti ágak színes kavalkádja csak segítségére lehet annak, hogy a „kísérlet” műfaja a legbonyolultabb irodalmi folyamatokat is megvilágítsa. Esztendőkkel később, immár a Metszetek írásai között, Gyergyai Albert francia esszégyűjteménye, az Ima az Akropoliszon ürügyén tért vissza fenti koncepciójához, a kreáció és a reflexió, az esszé és bizonyos szaktudományos tanulmánytípusok között téve finoman különbséget, s a „küzdelmet” az előbbi javára döntve el.

Látható tehát, hogy az esszéírót ugyanaz az alkotói következetesség jellemezte, mint az objektív költőt, akinek a vers „bizonyos ellipszistömeggel… a kihagyásoknak a lírai én versbeli helyzetét megváltoztató tömegével” jelentett egyet, mert izgatta a „fogható, látható, tapasztalható tárgyaknak és helyszíneknek a fontossága a versben, amelyek tartalomhordozóvá válnak, továbbá áttételes személyeknek, bizonyos personáknak a jelenléte”.²³ Esszéíróként többször visszatért egy-egy általa már elemzett költői életműhöz; az egész életén át őt „fogva tartó” Babits mellett többek között újra és újra Kosztolányi, Kassák, József Attila, Rónay György, Áprily és Jékely, valamint Pilinszky János műveihez. Ugyanakkor felfedezte magának elődei közül a halk szavú Dsida Jenőt, a „hároméves irodalom” nemzedékének követői közül pedig többek között Székely Magdát és Tóth Juditot. Amikor pedig „Orlandóként” századokon át vándorolt, a képekben való fogalmazás filmekre emlékeztető technikáját vette észre a Kazinczy börtönéveit bemutató Fogságom naplójában, a „szénaboglya” egyik jegyzetében (Vár, esküvő, fekete bársony) pedig az endrődi legendák hősét, Petőfi Sándort láttatta piros köpenyében, Szendrey Júlia várablaka alatt. S megérintette őt Jókai Móric bánata: kezünkben az „aranybánya”, melyet ránk hagyott, s „nem vagyunk képesek” használni azt. Arckép(sorozat) ez az „időben”, mint a József Attila meg nem értését panaszoló írás címében mondja. A képekbe komponálva megállított „eltűnt idő”-ben Szerb Antalt és Halász Gábort követően az Apokrif költője, Pilinszky János is feltűnik: „Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szűk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda… Fehér keze, fehér arca úgy világított az ötvenes évek alagútjain, mint a bányalámpa.”²⁴ „Világított” a Vigilia is, az „időben elterülő dráma”, mely „elvállalt bennünket, megszűnt, lombjukat vesztett írókat… aki nekünk személy szerint helyet és levegőt adott… neve van, műve van, súlyos saját szerepe a magyar irodalomban: Rónay György”.²⁵ Akit Nemes Nagy Ágnes korábban már „vigasztalónak” nevezett. A „hároméves irodalom” vigasztalójának.

Mindebből kitűnik talán, hogy az „időben elterülő drámában”, azaz a korban, melyben élnie adatott, Nemes Nagy Ágnesnek költőként is, esszéíróként is a babitsi értelemben vett „világítótorony” szerepe jutott. Sugárzó intellektusa úgy tündökölt, mint a „hegyi költőé” és a krisztusi szenvedés általa oly felejthetetlenül megörökített mesteréé, Pilinszky Jánosé. Az életben erős volt, etikus és szókimondó. Választott műfajaiban viszont visszafogta vagy iróniába oldotta olykor a kétségbeesés határát súroló indulatait. Személyiségének és művészetének mindenkor, az időben való „arcképpé” válásának pillanatától pedig különösen nagy etikai hitele volt és van. Összegyűjtött esszéinek két kötete (Szó és szótlanság, 1989 és A magasság vágya, 1992) súlyos bizonyítéka annak, hogy nemcsak költőként, hanem esszéíróként is a legnagyobbra volt képes: még életében a saját hiányát is érzékelhetővé tette.

JEGYZETEK

¹ Sőtér István: Négy nemzedék, 1948. In: Sőtér István: Gyűrűk, Szépirodalmi, 1980. 76.
² Lengyel Balázs: A mai magyar líra, Officina, 1948. 115.
³ Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő, Magvető, 1983.
⁴ Lukács György: Levél a „kísérlet”-ről, 1910. In: Lukács György: Ifjúkori művek, 1902–1918, Magvető, 1977. 304–321. és Gyergyai Albert: Esszé az esszéről, 1974. In: Gyergyai Albert: Védelem az esszé ügyében, Szépirodalmi, 1984. 7–25.
⁵ Lukács György: uo., 315.
⁶ Gyergyai Albert: uo., 7–25.
⁷ Márai Sándor: Műfaj és nemzedék, Nyugat, 1936. II. 20.
⁸ Idézi Egri Péter. In: Eliot, T. S.: Káosz a rendben, Gondolat, 1981. 8.
⁹ Nemes Nagy Ágnes: Rilke-almafa. In: Nemes Nagy Ágnes: Metszetek, Magvető, 1982. 195.
¹⁰ Nemes Nagy Ágnes: A költői kép. In: Nemes Nagy Ágnes: uo., 52.
¹¹ Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd a mai versről. In: Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság. Összegyűjtött esszék, Magvető, 1989. 73–82.
¹² Nemes Nagy Ágnes: Látkép gesztenyefával, 1981. In: Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya, Összegyűjtött esszék, II., Magvető, 1992. 421.
¹³ Nemes Nagy Ágnes: uo., 363.
¹⁴ Nemes Nagy Ágnes: uo., 383.
¹⁵ Nemes Nagy Ágnes: uo., 422.
¹⁶ Nemes Nagy Ágnes: uo., 423.
¹⁷ Nemes Nagy Ágnes: uo., 365.
¹⁸ Nemes Nagy Ágnes: uo., 365.
¹⁹ Halász Gábor: Portré és tabló, 1942. In: Halász Gábor: Tiltakozó nemzedék, Magvető, 1981. 1045.
²⁰ Nemes Nagy Ágnes: Kassák. In: Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság. Összegyűjtött esszék, I., Magvető, 1989. 126.
²¹ Nemes Nagy Ágnes: Áprily. uo., 133.
²² Nemes Nagy Ágnes: Budapesti séták. uo., 139.
²³ Lásd: Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék, II., Magvető, 1992. 428–429.
²⁴ Nemes Nagy Ágnes: uo., 284–285.
²⁵ Nemes Nagy Ágnes: uo., 294.