A bölcs vadlúdtojás
sehol még,
sötétet lélegző
sötét csak,
a bölcs vadlúdtojás
sehol még,
sehol, a lélegző
sötét csak.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
mondhatatlan,
álmodva lét-
nemlét-magáról,
el s vissza újra
más alakban.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
véghetetlen,
el s vissza újra
más alakban,
lelkével hál a
sós szelekben.

A bölcs vadlúdtojás
sehol még,
szódás pokolban
fő a mélység,
sehol, csak
sárvizek zuhognak,
a bölcs vadlúdtojás
sehol még.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
mondhatatlan,
álmodva lét-
nemlét-magáról,
el s vissza újra
más alakban.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
véghetetlen,
el s vissza újra
más alakban,
lelkével hál a
sós szelekben.

A bölcs vadlúdtojás
sehol már,
sötétet lélegző
sötét csak,
a bölcs vadlúdtojás
sehol már,
sehol, a lélegző
sötét csak.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
mondhatatlan,
álmodva lét-
nemlét-magáról,
el s vissza újra
más alakban.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
véghetetlen,
el s vissza újra
más alakban,
lelkével hál a
sós szelekben.

A bölcs vadlúdtojás
sehol már,
szódás pokolra
nyílt a szótár,
sehol, csak
sárvizek zuhognak,
a bölcs vadlúdtojás
sehol már.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
mondhatatlan,
álmodva lét-
nemlét-magáról,
el s vissza újra
más alakban.

Álmodva lét-
nemlét-magáról,
lelkével hál a
véghetetlen,
el s vissza újra
más alakban,
lelkével hál a
sós szelekben.

A bölcs vadlúdtojás
sehol még

A gyolcsokat

hogy lengenek,
hogy lángol rajtuk
át a nap,
a szélben felnyíló
sebet,
miről beszélni
sem szabad,

az ablakot,
amint a szél
bevágja, hogy
sarkig reped,
hallod, hogy
Beethovent fütyül,
fordítja a
köpenyeket,

a házakat,
raktárakat,
hogy lángol rajtuk
át a nap,
a szélben felnyíló
sebet,
betűkkel lángoló
falat,

az ablakot,
amint a szél
bevágja, hogy
sarkig reped,
hallod, hogy
Beethovent fütyül,
fordítja a
köpenyeket

A végső, fegyveres magányt

mosódni el
gyorsképeken,
violaláng-vert
arcukat,
amíg a fán
halál terem

A csöndet

míg a tört üveg
rázkódni kezd,
a ház falát
támasztó angyal
elzuhan,
s csontjaiból lesz
a világ

A gyolcsokat

hogy lengenek,
hogy lángol rajtuk
át a nap,
a szélben felnyíló
sebet,
miről felismered magad,

az ablakot,
amint a szél
bevágja, hogy
sarkig reped,
hallod, hogy
Beethovent fütyül,
fordítja a
köpenyeket,

a házakat,
raktárakat,
hogy lángol rajtuk
át a nap,
a szélben felnyíló
sebet,
betűkkel lángoló
falat,

az ablakot,
amint a szél
bevágja, hogy
sarkig reped,
hallod, hogy
Beethovent fütyül,
fordítja a
köpenyeket.