Egy este – a nap végén, a történet valamelyik kezdetén a sok közül – arra lettem figyelmes, hogy mindent fordítva látok. A bal kezem a jobb helyére került, és viszont. Az ajtó másfelől nyílt, másfelé. Egy nagy tükörben voltam. Nem előtte: benne, hiszen én magam is megváltoztam. Nemcsak a környezetem fordult át tükörré, hanem én is. Nemcsak így láttam, hanem ilyen voltam. Emiatt aztán, amellett, hogy meglepő és egy kissé zavarba ejtő volt a jelenség, a történés és végül az állapot, mulatságos is volt. Nem ijedtem meg tőle. Értetlenkedtem csupán, noha lehet, hogy vártam rá. (Mintha másodszor veszítettem volna el az ártatlanságomat; a gyönyört most is elfödte az izgalom.) Az előző, a „természetes” szimmetriám a világban ugyanúgy megszokás, beidegződés dolga volt, mint ahogy szokatlan ez a mostani. Azt viszont nem tudtam, hogyan találhatnék vissza a tanult állapotomba, hiszen a változás okát, módját, de még az idejét sem ismertem, vissza sem fordíthattam tehát. (Akár egy félig végrehajtott gyilkosság… Nem lehet meg nem történtté tenni, végigvitelében viszont meggátol az eddig elvégzettek látványa, érzése.) Egyszer csak felálltam az asztal mellől, ahol egy tűzeset jegyzőkönyvét olvastam, és a falnak ütköztem. Kifelé indultam pedig, el a faltól, ahogyan általában. Végül is meghitt, megépített otthonunkban is mindegyre a falaktól menekülünk, nemhogy itt… Én most, pontosabban valamikor beléptem, sőt beleolvadtam egy tükörfalba. Mégsem jutottam át. Sehová. Sokan képzeljük úgy, hogy a foncsor mögött egy másik szoba, hegyvidéki táj, óceáni távlat nyílik, de eleve lemondunk az átjutásról, mint minden lehetetlen vágyunkról (és nem csak a valóra váltásukról), utazásunkról, filmvásznon tündöklő szerelmünkről. Ez is megszokás dolga. Hogy nem megyek, mert úgysem lehet. Most sem kerültem át a mélységes túloldalra, ahol minden más létező, de ismeretlen áll. Nem álmok azok, az álmok nem tükörbeli és nem is tükör mögötti képek. A tükör mögött itteni világunk ismeretlen fele látszik, mondjuk; de ezt is csupán a könnyebbség kedvéért, restségemben mondom.

Én azonban – ismétlem – most nem a tükör mögött, nem is a tükör előtt tartózkodtam, mozogtam, hanem benne, a tükörben. A tükörnek nem a távlatos terében, hanem a mérhető, bár elenyésző vastagságú lapján. Lapjában. Ahhoz képest tágas három dimenzióban mégis. Nyilván bíztam a vissza- vagy az átjutásban – ezt meglepetésemben természetesen nem tudatosíthattam, hiszen mással voltam elfoglalva, leginkább önmagammal –, tájékozódni igyekeztem tehát mindenekelőtt. Hogy itt milyen. Milyen lehet. Ugyanolyan volt, éppen csak fordított. A fonákja valaminek, ami elveszítette a színét, a rendre fénynek, majd a sötétnek fordított felületét. Miközben maga volt a felület. Vagy a látszat. A dolgoknak az az érzékelhetetlenül vékony héja, amelyben a színük a visszájára vált át. Ebben a kétséges, leheletnyi közegben aztán azt is megsejtettem, hogy közelebbről nemcsak a jobb és a bal oldal felcserélődését érzékelem majd, hanem egyszerre a kettőt, és amikor egybeolvadnak végül, már nem is érzékelek. Működnek ugyan az érzékszerveim, de nem osztják két oldalra a világ látványát, a távlat is megszűnik, összeér az „előttem” és a ”mögöttem”, ahogyan a földtekén sincs „fent” és „lent”, és mintha – éppen a tükörben – kiegyenlítené és azzal kioltaná egymást a kettő. Egyetlen ponttá zsugorodik a tér, és aztán, a saját logikáját követve, ez a pont megszűnik. Nem létezni szűnik meg, hanem pontnak lenni. De megvan valamiképpen. Nem is valahol, hanem csak megvan. Öncélúan, nevetlenül. Mondjuk, a nevét veszíti el. Kérdés akkor, hogy mi marad, illetve hogy mi lesz belőle. A megítélést nehezíti, hogy én vagyok benne. Az a létező, mégis felfoghatatlan pont az én nevemet viseli majd. (Ezt is csak az érzékeltetés, tehát mások kedvéért mondom, ha ne adj’ isten követni vagy bár látni akar valaki.)

Egyelőre azonban mindez lehetőség volt csupán, vagy esély, elvont lehetőség és esély, amilyen maga az a ponttalan pont. Egyelőre csak a jobb és a bal oldal felcserélődését tapasztaltam, a tér különben a helyén volt. Mondhatnám, működött, még ha fonákul is, a visszájáról. Fel kellett használnom tehát a maradék időt és egyúttal a végtelen esélyt, hogy felmérjem s azzal megváltoztassam jelenlegi helyzetemet. Mindenekelőtt tehát viszonyítanom kellett valamihez, így szereznem bizonyosságot arra, ami most már kétségkívül megtörtént velem, és új esélyt kínált a jövőre, amikor már nem is lesz jövő. Az idő nem szűnik meg persze, éppen csak más mérték szerint igazodik, talán önmagát méri.

A megbizonyosodáshoz szükséges viszonyítási műveletet az egyedül kínálkozó módon a lakáson kezdtem. Ez a szükséglakás mindeddig (nem mindmáig, nem is mostanig és még csak nem is mindeddig, hanem mintegy általában, egyáltalán) az én részem volt, nem csupán az átmeneti tulajdonom és menedékem, olyannyira, hogy fel sem figyeltem a létezésére, a jellegtelensége sem zavart, csupáncsak éltem vele és benne, ahogyan a bélműködését sem tudatosítja az ember, amíg fájdalom nem jelzi a rendellenességét. Most azonban se fájdalmat, se mámort, se jót, se rosszat nem éreztem, nem éltem át, miközben tudtam, hogy ezt kellene tennem. Nemcsak mert így lett volna természet szerint való, hanem mert akartam is. Az érzékelésem is ép volt, éppen csak önmagát érzékelte. Éreztem, hogy érzek, mondhatnám. Üresben jártak – akár egy végtelenül tágas, neonkék fényű szerelőcsarnokban – az érzékszerveim. Nem is a szerveim, hanem az érzékelésem, maga a képességem. Kitágult, már-már végtelenné vált, és még ezt a növekedést sem jelezte vissza, önnön létezésén kívül semmit sem bizonyított. Úgy darált, akár egy hulladékmegsemmisítő gép, amelyből kifogyott az anyag, és a saját anyagát is felőrölte már. Könnyűnek kellett volna lennem tehát, de nem könnyű voltam, csak nem volt súlyom. Feltehetőleg ezért nem ijedtem meg a jobb és a bal oldal átfordulásától egymásba. Erőlködés nélkül, tudattalanul ment végbe, talán egy ősinél is eredetibb ösztön vezényletével. Ilyen voltam, és bármikor ilyen lehettem volna, ha másfajta térbeli konvenciót tanulok. És még másmilyen is, a végtelen számú lehetőségek szerint, és nem is csak az egyik vagy a másik, hanem egyszerre az összes lehetőséget betöltve.

Ezt az esélyt akkor éreztem először, amikor testtelenné vált a feleségem. Akkor előbb megrettentem tőle, később beletanultam, és mindegyre ez ellen, a megszokás ellen dolgoztam, de a megszokás ellen csupán, mert hiszen vágytam a tárgyára, a testnélküliségre. Talán csak a meglepetés, a váratlan, átmenet nélküli történés, a hirtelen kezdet rémített meg akkor. Nem a gyönyör elragadó, lecsupaszító, a test szövetét kiritkító, megsemmisítő érzése volt, hanem a szerelemé. Mintha külön szerettem volna azt a nőt, akinek a teste testemben kéjérzetet okozott, és fizikai, vonagló valója mögött feltűnt volna ugyanaz a nő, akibe szerelmes voltam. Mégsem másvalaki volt az, hanem másféle. A kettőssége már a különbözőségét, ugyanakkor az elválás, az elszakadás lehetőségét hordozta, fenyegetően. És nem akartam, hogy beváltsa a fenyegetését, nem bírtam kivárni, kétségbeesett vágyakozásomban inkább kipróbáltam ezt a képtelen esélyt, hogy megbizonyosodjam róla: mondhatni, átmentem a nőhöz, akit szerettem, egy nő testén, amely örömet szerezve is megfélemlített, magához kötött. Azt reméltem, hogy végleg kiismerve lehetséges esélyemet, majd visszatérhetek, láthatok, tapinthatok, elkeverhetem testnedveimet az övéivel. Azokban a pillanatokban ez az asszony ürügy volt arra, hogy eljussak éppen őhozzá. A szerelemhez magához, ha úgy tetszik. Elsőre nem sikerült: a szerelem alakszerűen tűnt fel mögötte, a zsigerein túl, de nem értem el, csak éreztem – nem érzékeltem – inkább, tudtam, hogy ott van, ott vár, oda hív, odaát. A gyakorlatok közben azonban egyre közelebb kerültem, nem is ahhoz a tökéletes derengéshez, hanem vágyam valóra válásához, egyre inkább azonosultam vele (nem vele, hanem valamivel, ami jó volt, élvezetesen kínzó, és teljesen betöltött, visszavetítette rám az iránta táplált érzéseimet, mondhatnám: így egy bugyorba, képbe fogott vele), és egyre inkább zavart, hogy szörcsögő, nyákos anyagot kell legyűrnöm érte. Minél erősebben, végül már vadul szerettem, márpedig annál szerelmesebb lettem belé, minél közelebb kerültem hozzá az idegen zsigereken át, annál inkább viszolyogtam a köztünk élve vergődő akadálytól, éppen a kéjes zsigerektől, amelyek valójában – és tényleg a maguk valójában – ugyanő voltak. Volt. Fizikai megnyilatkozása, még ha rövid gyönyöröket okozott is, elfödte, sőt elzárta előlem őt magát, mintegy részletekre bontotta, és külön-külön kínálta fel: mintha egy légszobor lábainál heverne öntőformájának törmeléke, arra vágyva követelőzőn, hogy felsebző cserepeit csókoljam máris véres ajkaimmal. Szinte megtébolyodtam, és nem is a szerelemtől – hiszen tudtam, már-már éreztem is, hogy az van, vár –, hanem saját erőfeszítésemtől, hogy elérjem, és az ágyon heverő teste kitárulkozása, vad odaadása gerjedelmemmel együtt csak fokozta félelmemet, hogy soha nem sikerül teljesen legyűrnöm a gyönyörű és undorító akadályt. Nem juthattam el őhozzá, csak nélküle. Amint ezt megértettem, egyszeriben a semmibe tűnt minden más érzésem, pontosabban magába szippantotta az egyetlen és teljes szerelem. Azon túl pedig megint csak vágy volt, esély és a lehetetlen. Őt magát is felemésztette. Hovatovább a szerelem alaktalan alakja állt magában, tisztán kirajzolódva, kibontakozva és mégis egyre távolabb. Hiábavaló volt talán lerombolnom ezt az asszonyt, ha messzire vetült mását, megsokszorozódott, ugyanakkor erőteljesen, kínzón sűrített érzetét nem ragadhattam meg. Ez dühített fel, ez keserített el: az erőfeszítéseim hiábavalósága. Hogy fölöslegesen hoztam áldozatot, feláldozva őt. Haragomnak pedig nem lehetett más célpontja, anyaga sem, mint ő maga. Ő mindig ott volt, kéznél. Mindig elérhetően és bűnösen. Igenis, belátom, a bosszúmat töltöttem ki rajta, ahogyan egykor a kedvemet. Megtoroltam rajta a bűnt, amit azzal követett el, hogy odaadta magát, az ártatlanságát nekem, gátlásaitól szabadultan a legmélyét, az eredendő vadságát és a húsát szabadította rám, elborított a melleivel, a nyálával, a becéző szavaival, a nyöszörgésével és a pillanatonként megújuló rettenettel, hogy nem leszek képes többé kiszakadni az öleléséből.

Ha lenne barátom, tudom, azt mondaná: a spekuláció ragadott el, és túl meszszire. Saját gondolataimat követem, felelném erre én, a magam útját járom, szó szerint. Vagyis a gondolat előttem halad, és maga után von, bizony, fizikai mivoltomban is; a magam útja pedig nemcsak hogy a sajátom, hanem vonszol is, belőlem indul, és hozzám ér el. Bizony, én magam vagyok az, különféle szokványos nevek alatt, bevett szófordulatokban, felháborító közhelyekben, és mögéjük kívánok kerülni, vagy kikerülni szeretném őket. Kikerülni közülük, mondhatnám.

Ott voltam hát a tükörlapban, érzékelhetetlenül és mégis ott, és mégis én, teljes, noha megszűnésre ítélt anyagszerűségemben. (Mintha és egyelőre. Kiritkultan és felkészülten.) Ekkor azonban levertem a nyitott ablak párkányáról az egyik virágcserepet. Az egyiket a három egyforma közül. Befelé, a szobába esett, és hatalmasat puffant. Robaja nem a padlóról hallatszott, hanem fentről vagy oldalról. És ami a legfurcsább, nem kifelé, a közös függőfolyosó cementjére zuhant, noha belülről, a szobából löktem meg, amikor jobb helyett balra fordultam. Kifelé kellett volna buknia, és nem azt tette. Nem egy tárgy – egy élőlényt rejtő tárgy – önállósulásáról volt szó mégsem. Azt jelentette az ellentétes oldalra bukása és a meghatározhatatlan irányból hallatszó robaja, hogy szimmetria nem csupán egy szokványosan függőleges vagy vízszintes tengely mentén létezik, hanem bárhol, és egyszerre több is. A tengermélyi ároknak bárhol, bármelyik hegyvonulat a földkéregbe gyűrt ellentett alakmása lehet. Még csak nem is a méretükön múlik. A részarányosság nem méret és forma dolga. A szögletes postaláda (mindig üres) egy légbuborékot képez le, egy nyelv a szájban, esetleg a háztető egyik vagy talán az összes cserepe (naphosszat azokat nézem). És így tovább. Ez a helyes, bár talán nem pontos kifejezés: és így tovább. Bármeddig, bármikor, bármi. Egymás tetszőleges tükörképe minden. A szoba sarkában az az asszony az én asszonyom, éppen csak más. De mégis ő. Balra mozdult most – valójában jobbra, a szekrény felé.

Itt megálljunk. Nem valójában mozdult, hanem a tetszőleges vagy esetleges szimmetriában el valamerre. És ekkor a világban valahol, egy feltérképezhető, megnevezhető helyen ellentett mozgást végzett valami. Egy gyökér, egy injekciós tű, egy kenyérmorzsa. Ezeket természetszerűen nem érzékeltem, de tudtam róluk, ugyancsak természetszerűen, tudtam a helyváltoztatásukról, habár nem ismertem azt a helyet. Az az ő helyük volt, és annak a tükörképe ez az itteni, amelyben az asszony hajához emelte a kezét. Mi több, az a hely itt elvont hely volt, azért is tükörkép. Amikor előbb lépett (az asszony), valahol talán háború tört ki, egymás vérét és belét ontották a harcosok, de – és ezért ha másnak nem, példának jó az elképzelhető képük – a modern hadviseléshez illően messziről, terepformák mögé, silókba vagy éppenséggel az űrbe rejtett fegyverekkel fakasztották a valóságos vért. Megtörténhet, természetesen, hogy az asszony lépése nyomán hajnal hasadt egy másik bolygón, vagy letört egy karszék háttámlája, esetleg egy kígyó rátátotta száját a mongúzra. A szövegszerkesztő gépen alább csúszott a kurzor, egy baktérium megsokszorozta önmagát, egy szent könyvben piros betűvel egészült ki az évszázados textus, hirtelen hiteltelenné vált egy tűzvédelmi rendelet.

Az asszony azonban még átfordult alakomra sem figyelt fel. Nem tudhatta persze, hogy bal kezemet szándékozom-e a szememhez emelni, vagy a másikat, anynyit látott csupán, hogy megtörlöm a szememet, mintha nem hinnék neki. És nem is hittem a szememnek, hanem tudtam, hogy nem hihetek. Érzékeim készülődő kitágulásának, kiritkulásának sejtelmével, a másféle esélyével bizonytalanná vált saját szándékom is, hogy megdörzsöljem a szememet. Erre mondják, hogy akaratlanul – vagy ösztönösen – törli a szemét valaki. Az efféle ösztön persze ugyancsak tanult, az akaratlanság mögött ősi szándék bújik meg, csak nem ismerjük a nevét: káprázat vagy félelem, kedvesség vagy menekülés. Úgy emeltem kezem a szememhez, ahogyan alábbgördül egy földmorzsalék a folyóparton. És úgy, ahogyan a leguán párzik. Úgy is, ahogyan a terepasztalra bök egy mutatópálca, valamint vizet nyel a hal. (Mintha.)

Végre-valahára átvágtam a szobán az ajtóig, megmarkoltam a kilincset. Ehhez balra mozdítottam a karom, hiszen testem új beosztását tanulgatva máris szándékosan felcseréltem az oldalakat. A meglepő, felejthetetlen életösztönöm késztetett tanulásra. Kiléptem aztán a lakásból. Az asszony kérdő hangja nem a hátam mögül, nem is a folyosóról, szemből hallatszott az újonnan tapasztalt szabály szerint, hanem bennem. A tükör lapjában, úgy látszik, kevés a hely még az oldalak, távlatok felcserélődéséhez is. Azt a teret pedig vélhetőleg egyedül én töltöttem be, de teljesen és minden irányban, nem is csak az üvegtábla négy sarkáig, az alsó, felső és kétoldali pereméig, hanem sokkal, de sokkal tovább, túljutva a széleken és a szögleteken – de még mindig nem át. Egyelőre lefelé mentem a lépcsőn. Egy lépcsőn, talán egy másik lépcsőn, de inkább az összesen egyszerre. Megszámlálhatatlan lépcső létezik a földön, és a világegyetemben nyilván véghetetlen (nem véghetetlenül sok, hanem véghetetlen) párjuk, másuk, ha másként nem, természeti alakzatként. Nem, nem „a világ összes lépcsőin egyszerre” lépdeltem lefelé – ez egyszerű gondolattársítás, legfeljebb -átvitel, mindenképpen emberi elmeművelet lett volna, ilyenre sokan képesek, és felelőtlenül képzelegnek is efféléken sokan, néhányan még érzékelhették is. Itt azonban szó sem lehetett érzékelésről, többről volt szó, nagyobb volt a tét. Mondhatnám: önmagam voltam az. A lehetséges létezésem, nem kevesebb. Több pedig nincs ennél.

Olyan volt ez, mint mikor a nagy tüzet láttam. Olyan, feltéve, hogy létezik láng melegség nélkül. Ha nem csak puszta szín az, kékes-fehér lobogás, mint mikor a roppant illékony anyag ég, éppen elváltozik a szilárd és a légnemű közötti halmazállapot, átviszi egyiket a másikába. Akkor az egész égett, s amint eluralkodtak az összevissza csapódó lángok, mindegy volt már, mit emésztenek el, az anyag maga senyvedt, olvadt, mállott, esett szét, és mintegy ráadás volt erre az érzés, hogy mindezt én birtokoltam, és ezentúl mégsem lesz már az enyém, a tulajdonom, a házam, a munkahelyem, emlékeim tetemes részének tárgya, anyaga és raktára, ugyanakkor az a hely, mely az enyéimhez köt, valamiféle gyűjtőtartály, vagy inkább üst, amelyben összefővünk, átvesszük egymás ízeit, és aztán már soha nem leszünk eredetiek, de igyekszünk beleszokni az idegen zamatokba, s azokból kialakítani a reflexeinket. Ebben a szükséglakásban, amelybe a tűzvész után költöztünk, a tárgyak, holmik jó része új volt, számunkra legalábbis, mert különben ajándék, a maradék pedig inkább csak emlékként illeszkedett közéjük, idegenségüket kimutatva. Valójában üres, puszta hely volt, ráadásul tetszőleges is, hiszen a berendezés megszerzésének öröme, a birtoklás és a megszokás avat otthonná egy-egy alkalmi helyet, legyen az kertes ház vagy földodú, cella vagy űrkabin, akármi, ahol fel-felébredünk. Ezt a puszta, tárgyaival is üres teret pedig, akár a riasztórendszerek szabad szemmel nem látható sugarai, szimmetriatengelyek szelték át vízszintes, függőleges és haránt irányban, egymást metszve, egymáson is az ellenkező oldalra vetülve át, hogy minden tárgynak kijelöljék a részarányos helyét, az ellentett állapotát, és bármi bármerre elmozdulhatott anélkül, hogy az együttes egészét megbontaná. Minden a helyén volt, éppen csak a hely nem volt a miénk, és nem is volt meghatározható. Feltételezhetően örökös mozgás, elcsúszás, áttevődés, átfedés, zuhanás, emelkedés közben változtatták helyüket a tárgyak, lények, és nem voltak kiszolgáltatva az érzékszerveinknek. Mi azt hihettük vagy akár képzelhettük, hogy a berendezkedés végleges, miközben minden darab láthatatlanul és folyamatosan változtatta az igazi helyét, vagyis legbensőbb sajátosságát, míg végül állandó kicserélődésük folytán teljességgel megváltoztak, noha állaguk azonos maradt. Így megtörténhetett, hogy egy szekrény tulajdonképpen már régóta kenyérkosár, egy asztal sárgarépa, a lámpa muskátli, mi több, mindegyik csak puszta gondolat. Nyilván nem a külső hasonlóságon múlik, hogy mi mivé lesz, mibe megy át valami, és viszont, de még csak nem is a vágyon, a szándékon – a tárgyak is élhetnek ilyen tulajdonságokkal, ettől lesz olyan minden, mintha… –, hanem valamely szimmetriatengely mentén való elfordulásuk, egymásba játszásuk dönti el az átalakulást, a mibenlétüket. És soha nem véglegesen. Amint átjutott valami egy másikba, és mondhatni, megállapodott benne, a helyén, a formájában, a felülete alatt, máris újraindul a mozgás, az átrendeződés, mégpedig egyszerre nem is két, hanem mindegyik tárgy, lény moccan, suhan, illeszkedik, ülepedik le a másikban észrevétlenül. Igen bizony, ez olyan folyamat, mint az égés, ez a teljes és tökéletes kavarodás és alakváltás és átazonosulás. Ehhez képest mellékes, hogy egyúttal az egymásba átfordult dolgok megsemmisülése is. Inkább a kivetülésük, az átsugárzásuk a szimmetriatengely túlfelére, a másik térbe. És soha nem ismerjük menekülésük rejtekútjait.

Ez az asszony azonban valami véletlen folytán mintha a maga részarányos térfelén, életterében tartózkodott volna, és így nem érhette el a tűz. Ágya azon az éjszakán valamely tetszőleges szimmetriatengely túloldalára esett. Mondjuk, ha a bal oldalon gyújtottam meg az illékony anyagot, ő egy megmentő tévedés miatt a jobb oldalon aludta álmát, habár velem egy lakásban, tehát ugyanott volt. Szíthattam volna a lángot akár a jobb térfélen is, az összes részarányos teret úgy sem borítja el, a kiismerhetetlen tengelyek valamelyike szó szerint keresztülhúzta terveimet. A véletlen vagy a vakszerencse valójában ilyen felcserélődés, vagyis a megfelelés, az azonosság hiánya. Folytonossági hiány a teljességben, az a pillanat a dolgok átrendeződésének folyamatában, amikor éppen úton van egyik odaátra, a másikba, és kétséges helyzetében, mozgásában megragadhatatlan, sőt fellelhetetlen. Se nem ilyen, se nem olyan, ezért aztán elpusztítani sem lehet, mint az egyértelmű dolgokat. Az emberek többsége éppen ezt a hosszúnak érzékelt pillanatot éli: amikor felcserélődik a két oldal. Az érzékeltetés kedvéért mondom csupán: mintha a tükör élén járnák be útjukat, ahol nincs jobb és bal oldal, hiszen mindkettő a semmiben, a megsemmisülésben van: oda lehet lebukni a peremről. Vagy egyenesen és ostobán előrehaladni a végéig. A tükörlap élének és azzal életünknek a végéig. Banális kép ez, éppen illik a bejárt utakhoz, a hálószobai tükrökhöz. Én megszabadíthattam volna azt az asszonyt ettől az egyhangú kényszertől, ha sikerül valamelyik, az éppen kellő, helyén való-levő oldalra állítanom, vetítenem, és véletlenül nem az átállás, az átfordulás pillanatában kapom el. Ez volt a balszerencsém: az ő szerencséje. Persze a tükörlap élén a kettő ugyanaz. Olyannyira, hogy ő nem is tudott róla, ő csupán valami általános véletlennek, balszerencsének tulajdonította a lakástüzet, és csak annyit értett belőle, hogy menekülnie kell, és az szerencsésen sikerült neki.

Nem tartozom számadással, hiába kérdezné barátom, ha volna: miért akartam ezt művelni a szeretett asszonnyal? De hiszen nem akartam, és nem vele. Én megtettem csupán. (Habár ez kissé fellengősen hangzik, akár az angyali üdvözlet.) Én nem őt akartam kiszabadítani az enyémmel szomszédos burkából, a véletlen térfeléről, hanem a minden dolog mélyén kushadó tüzet.(Tudom, ez fennköltnek hat, de legalább tömör.) A többi erkölcsi kérdés – ugye, barátom? Vagyis érzelmi kérdés. Megítélés dolga. De miképpen ítélhetne meg bárki is bármit, amíg a jobb és a bal oldal foglyaként a dolgok szemközti felét láthatja csupán, és soha nem azt, amelyikből nézve megítéli a másikat? A teljesség éppúgy nem viseli el, nem is igényli a megítélést, akár a tökéletesség: hiszen a teljességben az önmagáról alkotott vélekedés is benne foglaltatik. Én pedig afelé közeledtem, mondhatni abban jártam: el akartam veszíteni zavaró ítélőképességemet, azonosulni akartam. (Ennyi szándékoltságot nem tagadhatok.) Csakhogy nem valamivel akartam én azonosulni, hiszen nincs viszonyítási pont, főként akkor, ha felcserélődhetnek az oldalak. Talán a magam léte, a régi életem ilyen lehet. Ilyeténként szerepelhet, de csakis segítségképpen, csak hogy lássam, mit hagyok el, miből fordulok át másba. Egyébre nem való az életrajzom, hiszen éppen az állandó megítélés, az ítéletekkel szembeni védtelenség tette kétségessé, és a kétségessége miatt vált elviselhetetlenné. Mindegyre rákérdeztem: helyes-e? Vagyis: a helyemen vagyok-e? A jobb kezem az-e, aminek balként a tükörben látom? Az asszonyom nem az alakmásom-e véletlenül?

Az utcán hasított belém először a rémület, éppen amikor már kezdtem megszokni a jobb és a bal oldalam felcserélődését, majd megszűnését. Elképzeltem, hogy egy régi szerelmemmel találkozom elsőre; a viszontlátás szokványos „varázsa” azt jelentené, hogy emlékszem csupán, még ha köznapi eséllyel életre keltek is az emlékeim, és nem átváltozásom folyamatának egyik köztes állapota zajlik éppen. Az utca azonban néptelen volt. Most azt képzeltem – ezt a szegényes és némileg alpári elme- és álombeli műveletet használva újra –, hogy a járókelők másutt vannak, sőt, talán mások is, nem járókelők: szivacsok, világítótornyok, levegőmolekulák, kenyércipók, és ellentett mozgásuknak is csupán a képzete helyettesíti őket. Jótáll értük, mondhatnám, mintha egy párhuzamos térben valóban léteznének. És tényleg, nem is hiányoztak nekem, olyan jól helytállt itt a jelentéses hiányuk. Mármint az a feltevés, hogy az utcán embereknek kellene lenniük. Miközben már nem is este volt, nyári fényben fürdött az utca.

Házak persze voltak. Saját súlyuktól roskadozó párkányok, megvetemedett ablakok (azokban befőttesüvegek, műanyag zacskók, muskátlik), sárgás kapubejáratok. A romos tűzfalak odvaiban a verébfészkek városi kóca is valóságos volt. Még létezett is. De így: volt. Az egész utcát, és nyilván a teljes várost a múlt idő uralta most, amellyel nyelvtanilag is felidézzük általában. Az elvont és általános igeidő a helyén volt, mintegy jelen idejű alakjával is kiteljesedve fejezte ki a várost, egyenként a házakat, udvarokat, villamosokat, már-már névre szólóan mindegyiket. Az én jelen idejű létigémben viszont a jövő idejű forma – alak! – sejlett beváltatlanul.

Itt még, most az egymásra vetülések ideje volt. Az épületekben (bennük!) egyszerre látszott a hajdani üres telek és a jövőbeni puszta tér két másik épület között és helyén. Különös árkok szabdalták az udvarokat, mélyükön rozsdás vasak, koponyacsontok hevertek. Mi több, a téglákban látszott az anyaguk, ahogyan magába olvasztja az őshüllők leheletét és a cigány vályogtaposók lábfejét, a csillámokat, rovarokat, rég eltűnt alkonyi visszfényeket. A betontömbök kavicsain átzúgott a folyó, és azon hidak íveltek át, az egyiken süveges vámosok szedték a hídpénzt, a másikat bontották éppen, és eldugott lőszert találtak a keresztgerendák tövében harcsabajszos munkások, akikből előtűnt a csontváz, és amögött egy másik, ősapai hús. És így tovább. Emitt a pincegödör fölé áttetsző domb magasodott, benne egy másik odú nyílt, és egy szerelmespár osont feléje. A nő hasában fejjel lefelé, akár a délibáb, ott csüngött a még meg sem fogant magzat. A város rendkívül népes volt, hiszen az összes természetesen egymásra következő, sőt mesterségesen behatárolt korok minden alakzata, lénye itt nyüzsgött, tiporta, eltakarta egymást, és átderengett rajta.

Az vélhetően a csemegebolt volt, rikító reklámbetűkkel az ajtaja felett és kutyahúgy-nyomokkal előtte a járdán. A járda is volt persze, szemcsés, szürke aszfaltjával, azon eldobott, használt papír zsebkendőkkel. Utóbbiak viszont csak fehér foltnak hatottak egy tervrajzon. Ott állt a romos szálloda is, melynek mindhiába zárták el hevenyében vasrácsokkal a betört ajtóit, ablakait, valamiképpen mégis tűz ütött ki a lakatlan szobákban, lángok hemperegtek az ágyakon, és nézték magukat a tükrökben, majd fel, a tető felé menekültek, mintha piros hálóruhás vendégek lennének, és végül sikerült is elhagyniuk átmeneti szállásukat, fekete odvak maradtak a helyükön, parázsmintázatú var lepte el a deszkákat, és az olvadó anyag fürtökben szilárdult meg az ablakpárkányokon. Most is hever egy szemeteskonténer az úttest szélén, de nemsokára elkerül onnan valahova a város szélére, sőt talán más városokba vagy egyenesen külföldre, utazik, átlényegül a krumplihéj, a tejeszacskó, a ruhafogas kampója, a kabátujj is vele, megerjed, vagy füstté válik, halmazállapotával együtt legbensőbb tulajdonságait is feladja. És senkinek nincs erre egy szava, hacsak nem halott csecsemőt találnak a konténerben. A védtelen tárgyak, a hulladékká silányult, kecses vagy erős, tápláló vagy okosan segítő eszközök névtelenül múlnak el, és még nyoma is alig néhánynak marad meg az ajtó vedlő festésén, a szekrény szagában, a gyomor űrében egy kis ideig, valami nevenincs sóvárgás képében. A hiányérzet szippantja fel a dolgokat, és cseréli el őket az általa gerjesztett emlékezetben, hogy egymás helyét elfoglalva végül magát az emlékezetet is eltemessék. Állandóan takarítunk, és úgy hisszük, az egészség érdekében szabadulunk meg egykor kedves tárgyainktól és a maradékoktól, noha önvédelemnek kellene nevezni ezt a tüsténkedést, aminthogy az is. Más szóval rettegés. Tisztaságmániánk a félelem tébolyult bizonyítéka. Ezért takarítjuk el a szülői házakat, a rokoni holtakat, akiknek az életünket köszönhetjük. És azt mondogatjuk közben: felejteni legalább annyira fontos, mint emlékezni. Csak azt nem tudjuk, hogy ugyanegy, egymás árnyképe a kettő. Önvédelem. Attól félünk, ami megtart, kesztyűs kézzel fogjuk meg legkedvesebb állatunk tetemét. Akkor inkább a tűz, az a legtisztább.

Az ott még egy kutya. A kutya nincsen itt, egyetlen élőlény sincsen itt, elment mind, és magával vitte a nevét. Ők átjutottak, és ezt most egyedül én tudom róluk. Ők azt sem tudják, hogy létezem, legfeljebb elgondolnak. Magamra hagytak a bezárt lakásban, magamra bíztak, mintha saját nagyobbik testvérem volnék. Hagytak ki persze ételt, maradékot legalább. De mennyi időre lesz elég? Eltartanak-e a halálomig? Vagy a hiányukba pusztulok bele? Nem mindegy, igazán nem mindegy. Tudnom kellene, éreznem legalább a különbséget, a szimmetriatengely valamelyik odalát.

Azt az asszonyt is, legalább miután túljutottam rajta, most legfőképpen. Hiszen nem elfelejteni akartam, hanem elérni. Lehet, hogy nagy kívánkozásomban, mohóságomban mégis túllendültem rajta, és magam mögött hagytam. Szerencse még, hogy valamelyik részarányos térben ismét megtalálhatom. Lehet, hogy ott vár az összes szimmetriatengelyek találkozásánál, az összes vágyott terek fókuszában lángol. Verdes, lobog, piroslik. (Megriaszt némileg, hogy még mindig képileg látom, képként tudom csak elképzelni, megjeleníteni. A látványtól annál kevésbé szabadulhatunk, minél távolabb kerültünk tőle.) Az összeolvadásig kellene megközelíteni, és a végső szabadulás csak az azonosulásunk lehet. Mi azonban még csak az átfedéseknél tartottunk, az esetleges egymásra találásnál. Honnan tudta volna ő, hogy mikor megyek el (a lakásból, teszem azt), vagy hogy ő mikor fog elküldeni? Melyik lesz az a pillanat? A szándék, a vágy mikor tör ki egy látható mozdulatban? Annyit tudtunk csak mindketten, hogy egyszer elkövetkezik. Amikor majd egy kissé felemeli a jobb kezét, pedig én azt szeretném látni, baljával igazítja a kontyát, hogy azt mondhassam magamban: ez a mozdulat ismerős, ez a mozdulat már az enyém. És ő jobbjával nyúl a cigarettáért vagy valami másért. Lehet, hogy csak elfintorodik. Ettől a lebecsülő vagy kérdő, de akár kedveskedő izomrándulástól egyszeriben gyönyörűen szimmetrikussá válik a különben kissé ferde arca, mintegy megmerevedik. Én az enyhe, kedves torzságát szerettem, és szinte feljajdulok, amikor önkéntelenül is tökéletesre igazítja arcának egy tökéletlen moccanása. Ennyi lennénk? Ez lenne testem átfordulásának az oka, mégis? A jobb kéz lefelé bökő hüvelykujja halálba küldhet? Picinyke ér pattan meg a bal agyféltekémben, és máris… Felháborító és megalázó. Igenis, még a gondolat is elviselhetetlen, hogy egyszer effélére gondolhatok. Miképpen azt is? Mi mozdul, hol, hogy csak úgy „gondolok”? Néha képes vagyok érezni a gondolat útját a fejemben, sőt a zsigereimben, és közben tudom, még gondolom is, hogy nem érzékelhető. Nem hagy nyomot. Legfeljebb megmozdulok tőle. Jobb kezemmel megmarkolom a balt, felemelem, fel egészen a gondolkodó fejem fölé, és ennek a gesztusnak olyan jelentése lesz – diadalmas ám –, amilyenre nem is számítottam. Hiszen nyújtózkodtam csak, mert megfájdult a hátam. Nem akaratlagosan tettem. Lehet, gondolkodni sem szándékosan gondolkodom. Muszáj. De nem tudom, hogyan megy végbe, és hogy miért. Nem tudom, miképpen cserélődött fel a két oldalam, és milyen következményekkel jár ez, csak annyit tudok, hogy megtörtént, és én utólag fedeztem fel, mintha nem rajtam múlna. Lehetséges volt, létrejött tehát. És még hány, de hány lehetőség bujkál bennem, amiről nem tudok! A külső kényszereket nem számítva is. Amikor arra késztetnek, hogy… Amikor „viszonyulnom” kell, és ítélkeznem. Amikor látom, hogy az az asszony más mozdulatot tesz, mint amilyent akartam, hogy tegyen. És ettől kétségbeesem. Világgá megyek, mondhatni.

Most már az útkereszteződésben állok. Igazi útkereszteződés, nem képletes, nem jelképes, ez is szándékolatlan, nem én teremtettem meg, és nem is használom valaminek az érzékeltetésére. Négy háztömb között állok tehát, és azokról sem tudom, milyenek, mit rejtenek és mivé lesznek. De az útkereszteződés valódi. Éppen csak nem tülköl rám egyetlen gépkocsi sem. Vasárnap lenne tehát? Elkeresztelhetném akár keddnek, ez rajtam áll, nem szükséges hozzá szentszéki rendelet, de még a bevett szokást is megszeghetem. Ez az én időm, és senki másé. Éppen ott állok ugyanis. Érzem a lábamban. Az egyikben. A jobb vagy a bal lábamban, ahogy vesszük, illetve nevezzük. Ez nevetséges. Elvégre nem a megnevezésen áll vagy bukik semmi; úgy könnyű dolgunk lenne. Most viszont én vagyok az. Na jó: ez. Lehet, hogy csak terjengek, akár a fény vagy helyén az árnyék. Mint holmi vetület. Tükörlapnak csapódott, szétfolyó látvány, amint túlfröccsen saját határain. De bent, a tükör magányos anyagában, nem rajta ám! Van, ami összetartja még. Két oldalról a lap első és hátsó felülete közé préseli, szétnyomja, azonosítja a képet énvelem, ugyanakkor visszavetíti rám, majd beszívja a megkettőződött képmást is, újra kilöki magából, és végül oly sokat nyel el, hogy formátlanná kenődik az egyetlen alak.

A néptelen utca eszerint átjáró már. Először is, szabadon fel lehetett cserélni a két oldalát, az épületek meg sem rendültek belé. Szilárdan álltak, éppen csak nem a maguk helyén, utólag semmissé tették az építkezési munkálatokat, de még a terveket is, az összes variánsaikkal együtt. Nem volt ebben semmi rendkívüli, nem éreztem, hogy történne valami is. Minden volt, megvolt. És bár ijesztő lehetne az elmúlt dolgok együttes megjelenése, álom lenne csak. Én nem féltem a falakon, köveken, aszfalton átderengő múlt űrétől és a jövőben a helyüket elfoglaló pusztaságtól. Nem is örvendtem a látványának. Nem is látvány volt, nemcsak látszat, felület, hanem olyannyira természetes együttes, együttlét, hogy nem tartott igényt a szemlélő érzéseire, sem a bámulatára, sem a rettenetére, még a jelenlétére sem. Az érzelmek, amelyeket rávetíthettem volna kedvelt városomra, önmagukba visszahúzódva és zárkózva minőségükkel együtt a sajátosságaikat is elveszítették. A város, a puszta eredetével, múltjával és ugyanolyan jövőjével, egyszerű, már-már sivár tény volt. Talán adalék csupán. Ez egy.

Kettő: a lángok. A lángok mindenben benne szunnyadnak, nemcsak a dolgok és a föld, hanem önmaguk mélyén is – láng van a lángban –, mindennek minden ízében, porcikájában, a dolgok megszilárdult, mondhatni jól nevelt fedőrétege alatt. Az öngyulladás eseteit leszámítva, ami a dolgokban rejtező lángok létének banális bizonyítéka maga is (hiszen senyvedni kezdhet levegőtlen parazsával a raktárnyi búza, papír, igenis éghet a buta marharépa, az avarról, a fáról, az egyes vegyületekről nem is szólva, az emberek belső égését nem számítva, még példaként sem), a lángok fellobbanásához külső segítség kell, és azt csak az ember tudja nyújtani: kinyit egy ajtót, szellőzőaknát, és bebocsátja az oxigént, vagy egyszerűen gyufát gyújt, tüzet csihol. Csak mi szabadíthatjuk ki rabságukból a lángokat. A gyermeki kíváncsiság ugyanúgy tűzre vethet egy békát a patakparton, mint az eszmei elszántság egy másik embert. Krumplisütő út menti tűzrakás vagy eretneket pokolra küldő máglya, tiltakozásként önégető szerzetes végül is ugyanazt szolgálja: a dolgok héjának lehántását, feltörését, akár a szabadulást. Fogyaszthatóvá tesszük a világ dolgait, bizony a boszorkányokat és a babot egyaránt, igazi megsemmisülésük azonban bennünk megy végbe, amikor megemésztjük az ily módon előkészített, életben tartó táplálékunkat, hacsak nem az előkészület, a tűzgyújtás, a szándék, az ítélet kimondása maga a megsemmisítés, és nem az égés, a sercegés, a lebomlás. Nemhiába írják le (körül) még jobb szerzők is lángokkal az emlékezést. Áthaladni a tűzön: találkozni az elmúltakkal, megtisztulva fogadni az egyszer-volt-hol-nem-voltakat. Avagy kiszabadítani a dolgokból a beléjük zárt, a saját emléküket, és így magunkévá tenni a történetüket az anyagukkal és az idejükkel együtt. Erről van szó. Ehhez készül minden emberi találmány: nemcsak a gyufa és a benzin, a villamos szikra és a kenderkóc, hanem az öröm és a bánat is. Az inkvizítor bocsánatért esdeklő imája, a macskát tűzre vető gyerek szepegése, az elmúlt szerelmek bűntudata. De még a nemes düh, a rémtettet igazoló eszme is. Azzal a reménnyel, hogy önmagukból kiszabadítva a dolgokat, mi magunk is felszabadulunk. A szabadság pedig értést jelent. Hogy felfogjuk, amit elrejtett a héj, a méhlepény, a csigaház, a sztratoszféra, a mákgubó, a kardhüvely.

Én azonban most, valamely szimmetriatengely túlfelén, a tükörfényes űrben sem dühöt, sem bűntudatot nem éreztem, teszem azt, a benzin és a gyufa használata miatt. A tett önmagában hordja mentségét, az eredmény kioltja az aggályokat, sőt az érzelmeket, amint azonosul velük. Különben létre sem jöhetne. Előző lakásom, az otthonom felgyújtása már nem is emlék volt számomra, hanem példa. Matematikai, érzelemmentes példa, egy végeredmény igazolása és bizonyítása, olyannyira elvont, hogy bármit és bárminek az ellenkezőjét is bizonyíthatta. Azzal együtt az égetés oka is elégett, és vele a megítélésnek még a lehetősége is. Botor köznapisággal azt mondhatnám: nem tudom, miért tettem. Ellenpróbaként felemlítem, barátom, hogy nem titkoltam a tettet, a nyomokat sem tüntettem el. Azokat maga a tűz seperte el, talán ezért is választottam ezt a megoldást, újabb bizonyosságként, hogy a dolgok önmagukban, vagyis az emlékeikben léteznek, mélyükön láng lobog, és valahol, egy másik térben, illetve dologban, másként ugyan, de tovább létezik mindegyik, újabb szabadulására vár (már ha ilyen emberi érzelmet, állapotot tulajdonítunk a látszatra élettelen tárgyaknak is, noha ezt is csupán példaként mondhatom).

Az útkereszteződésben állva a következő felismerés az volt, hogy nem is figyelek az épületekre, a városra. Ezeket tudtam, megvoltak előttem, és meglesznek nélkülem. Önmagamra figyeltem, önmagamat érzékeltem, de úgy, mint puszta érzetet, úgy, mint holmi kívülálló, önállóan létező jelenséget, mondjuk, éppen a várost, de akár egy rovart, kulcsot, virágot, húsmócsingot – egyik sem rémlett fontosabbnak a másikánál. Nem állítom, hogy fel lehetett volna cserélni őket (felcserélődtek maguktól), a fontosságuk, azaz a jelentéktelenségük éppen abban állt, hogy jelentésüket tekintve nem különböztek egymástól és tőlem. Nem egyformák voltak, de a jelentésük, a „mondandójuk” ugyanaz volt. Éppen csak felbecsülhetetlen, talán egyenesen felfoghatatlan. Semmit nem vont le belőle, hogy én értem-e vagy sem. Nem kellett értenem. Ebből az örökös megértési kényszerből is szabadulva, mely még az agyametszett emberi lényeket is folyamatosan gyötri, egyszerűen én magam lehettem, és még ennek érzékelése sem kínzott, hiszen nem késztetett ítélkezésre. Igazi élet volt ez így, átfordultában, az átmenet pillanatában, mondhatnám: kettesben magammal, az egyesülés hideg mámorában. Egyik részem sem figyelte már a másikat, elmém nem ellenőrizte végre a mozdulataimat, az arckifejezésemet, a „küllememet”, miután kiadta a parancsot erre vagy arra. Nem szégyenkezett a megjelenés, a megnyilatkozás sutaságáért vagy vétségeiért, nem helyesbített. Annyit tudott csupán, de mindkét, de az összes felével – pontosan, a tetszőlegesen váltogatott, számtalan jobb és bal oldalával –, hogy egyszer majd eggyé olvad a kettő, az összes, nem lesik egymást többé valamelyik térbeli vagy tudati szimmetriatengely, frontvonal ellentétes oldaláról, mely az egész világot felosztja, és minduntalan rákényszeríti a maga egyik felének ítéletét a másikra. Nem is másítja meg ezentúl (soha) a róla alkotott benyomás, az elandalodó vagy dühös vélekedés, a segítő, a szerelmes, az ártó szándék. A segítőkészség éppúgy el akarja változtatni ugyanis a dolgokat, a lényeket, akár a kínzatás, sőt a megsemmisítés. Rendet akar rakni valamiben, ami éppen attól bomlott meg, hogy az eredeti rendteremtés során két oldalra, féltekére, táborra, sejthalmazra oszlott, és azok korrekciós indulattal törnek egymásra, hogy helyreállítsák az egységüket, de ebben a küzdelemben hovatovább csupán a két fél izmosodik és önállósul, miközben az önfeladásra igyekszik, az egybeolvadásra: ahogyan a párzó lények is egyesülésük mámorában érzik legerőteljesebben a különneműségüket. Ez az egymásba hatolás viszont, ahogyan most én érzékeltem (végre érzékelés híján), nem az egyik pusztulását jelenti, nem az egyik fél boldogító igáját a másikon, nem az egymás rovására erősödő és terjeszkedő hatalmat, hanem az egymásra találást azon a mérhetetlenül vékony héjon, mely a dolgok színét választja el a fonákjától. Egynemű és pontszerűvé zsugorodott-sűrűsödött, majd anyagát veszített állapotában mindennek eggyé kell lennie, mi több: minden egyetlenegy lesz. A legtisztább magányban viruló őssejt, és mégsem az, mert hiszen nincs múltja, jövőjét pedig magába olvasztotta. Félek, hogy mégis újra kettéosztódik, megpillantja két oldalát a fényben, és újra egymásra tör, egyesül, hogy szétváljon megint, és így tovább.

Istent ismerve is fennáll ez a veszély, és egy-egy vétésünkkor valóra válik. Elmondom, barátom, hogy én is azzal az asszonnyal maradtam. Vezeklésképpen. Valahányszor rápillantottam, vagy felvettem az általa mosott inget, vagy ettem a főztjéből, hát még amikor rám mosolygott, megpróbált gyöngéd lenni velem, noha tudta már, hogy nem viszonzom elbátortalanodott közeledését, mindig eszembe jutott, hogy bűnt készültem elkövetni ellene, kiforraltam végestelen-végig, és csupán a véletlen hiúsította meg. Nem bűntudatot éreztem ilyenkor, hanem dühöt, amiért nem vittem végbe valamit, ha már egy végső erőfeszítésel rászántam magam, mintha nem is tehettem volna egyebet. Nem, bűntudatom nem a tűz után volt, hanem előtte, szándékom, tervem készítése közben, folyamatosan, mintha a bűntudat is távoli, mélységes ösztönként vergődött volna bennem, akár a vezeklés vágya. Ha a bűntudathoz sikerül megszereznem – utólag – a bűnt, a kettő kiegyenlíti, sőt bizonyosan megsemmisíti egymást; lehet, hogy fájni fog, de megnyugszom az egyöntetű, biztos fájdalomban, megpihenek. Így azonban kielégítetlenül ténferegtem, képzelegtem, vezekeltem: a sikertelenségem miatt. Jobban szenvedtem tőle, mint ha gyilkolok. A tehetetlenségem, a tehetségtelenségem, az elhibázott tett, az elpocsékolt bűntudat gyötört, ugyanúgy, ahogyan kiszemelt áldozatom kedveskedése, mosolya, a létezése, melyről egyszer már azt hittem, képes voltam az alaktalan semmibe átvetíteni a szerelmes gyakorlatok során. Az is olyan volt, mintha elveszejteném, és a tűz fellobbanása is mintha… A félig végzett dolgok kétszeresen kísértenek, a félig sikerült merénylet a kudarcával megtetézve rémesebb a valóságosnál, nagyobb a terhe, hiszen nemcsak a tudatát kell elviselni, de a tanúját és egyben áldozatát is, a folyamatos jelenlétüket, megkettőződésüket és egymásba olvadásukat. Azt az asszonyt, az élőt, a valóságosat nem lehetett elfelejteni, mint egy kedves holtat, és nem létezett szesz vagy kábítószer, mely tompítaná az emlékezést, az elhülyülésig. Talán ezért – önvédelemből – választottam, habár becsapott már egyszer, eszközként a folyamatos gondolkodást. Gondold el, barátom, lemaradt kerékpárosként egyfolytában taposnom kellett a pedált; ha megállok, eldőlök. De elmémben szabadon alakíthattam bármit bármivé, amíg már nem hasonlított az eredetijére, önmagához. Nem a megtorlás elől menekültem igazából – ha menekültem egyáltalán, hiszen nem moccantam a helyemről –, hanem a dolgok eredetijétől. Kacagni való, hogy muszájból, kényszerből, bűnbánatból alakult ki a tudatom, és kutatott ki, dúlt fel mindent, amiben megkapaszkodhat, nehogy szerteszálljon. De végül is a kíváncsiság (akár saját reakciónk iránt), az „értés”, ez a gőgös sajátosságunk, valójában gonoszság. Ez az igazi neve. És oka egyik a másiknak. Hiszen azzal, hogy megértünk valamit, máris beavatkozunk a világba, mely igazán jól meglenne nélkülünk. Megértve megváltoztatjuk a dolgokat, belekeverjük kétséges, átmeneti személyünket az anyagukba, vagy befogadásukkor rabul ejtjük őket. És még azt hisszük-valljuk gonoszul, önhitten hadonászva tévutunk szélén, hogy felszabadultunk!

Ekkor voltam a pontszerű, az előzetes állapotomban. A város felől, alulról (melyik város felől?) szél indult, és fújt és fújt és fújt. És én szálltam, szálltam, szálltam. Talán csak nem menekültem, mégis? Ez annyira közönséges lett volna, hogy már megalázó. Hiábavalóvá tette volna erőfeszítésemet, szándékolatlan szándékomat, amellyel kihasználtam a jobb és bal oldalam felcserélődésekor kínálkozó esélyt.

A felcserélődésükkel érdektelenné vált épületek között hivatalosnak tetsző férfiakat láttam, fekete gépkocsiból szálltak ki éppen, és elindultak a kapunk felé. Már ha kapu volt az. Ha az a három férfi nem egyiknek a másolata, a máslása volt, és az az egy is nem véletlen téveszme csupán, mint mindegyik másik, mely eltűnt az utcáról, szabadon hagyva a helyet az engem keresők számára. Lehetséges, hogy szándékosan hiányoztak. Irántam érzett tapintatból, vagy hogy elkerüljék a kínos benyomásokat, az egész napjukat felkavaró botrány látványát (délelőtt volt, napsugaras délelőtt), a tanúskodást. Meg akartak maradni talán a saját tanult, kiművelt, mesterséges terükben, a héjuk, álcájuk alatt, az pedig éppen odább mozdult arról a helyről, ahol lennie kellett volna, ha érzelmeik, az együttérzésük vagy a felháborodásuk nem vetíti át őket mindenestől a véghetetlen ellentett terek valamelyikébe. Az otthonukba. A mozikba. A mások otthonába. A három férfit – vagy annak a felnyírt tarkójú egyetlennek az alakmásait – is efféle mozgathatta: az igazságtétel, a megtorlás és persze a fensőbbség önhitt érzése. Nevezhetnénk akár szeretetnek, védelemnek is. Mindegy. Ugyanaz minden. Csupa érzelem, indulat, ami nem hagyja mentire a dolgokat. Vélhetőleg mindegyikből ugyanannyi van a világban, ha másért nem, mert az egyik ellentéte, gerjesztője, tükröződése a másiknak. Mondhatnám, kiegyenlítik egymást, talán ki is oltják. Marad ez a vigasztalan érzelemnélküliség, a közöny, mely a közöny iránt is közönyös. Előbb csak kategóriák, egyöntetű árnyképek maradnak abból is (igazság, büntetés, szeretet, miegyéb), majd anyaguk és most már tárgyuk híján csak szétfoszlanak. Én meg puszta tárgyukként lebegek, elvontan, megfoghatatlanul, egy tőlem idegen név bitorlójaként (vádlott, szerencsétlen áldozat), és csak azért, hogy ne céltalanul, fölöslegesen ötlötték és finomították volna ki azokat a fogalmakat, éppen olyan elszántan és állhatatosan és kajánul, ahogyan én az ellentétüket, hogy egyszer s mindenkorra megszüntessem a kettőzöttség szembenállását (bizony, önmagával), a tökéletesség teljességét alkossam meg a vakszerencse által, amely kimenekít belőle. Ennyi. Fölötte vagyok. Olyan vagyok, mint egy remekmű gondolata egy elhalt művész koponyájában.