A Sárkányfogak 99 négysorosának egyike a Globalizáció szót írta maga fölé, a pár hónappal később megjelenendő könyv, a Planéta címének mintegy elővezetéseként. Hogy biztosan tudjuk, hol vagyunk. Vagyis: hol nem vagyunk. Hiszen a versike így, ilyen mórikáló gügyeséggel, bár éppen nem jelentéstelenül végződik: „Isten tervez, ember végez.” Az emberiség pedig, tudjuk jól, részeseként magunk is, mióta úgy gondolja, magára maradt az időben és az idővel, nem hajlamos arra, hogy önmaga érdekeinek tudatában tervezze meg a jövőjét. Azért is találhatta ki a „bűvészinas” meseképét (s oly sok más satnya mítoszt), hogy mentse magát, jólesően borzongva a gólemként megmozdított Natúra démoni önállósulását látva.

Most, hogy a globalizáció naponta megélt személyes élmény, talán nem árt még egy lírikusról való „virtuális” beszélgetés közben sem arra emlékeztetni, hogy csak úgy és akkor kerülhettünk a globalitás valós víziójába, a planétatudatnak a „birtokába”, amiként s amikor beléptünk az „információs társadalomba”, hiszen a Földet csak úgy vélhetem birtokolni, ha ismereteimnek minél nagyobb hányadához nem a személyes tapasztalat útján jutok el (ami oly véges és esendő), hanem mindenféle (ellenőrizhetetlen) információs áradatba merítkezvén folyamatosan. Ily módon a világom, az „én glóbuszom” igazából egy „virtuális világ”, hogy korunk mind divatosabb szóösszetételéhez nyúljunk, mindinkább a cyberspace foszforeszkáló síkja. Amit eleinte önszuggesztiós tréningekkel képzelgek háromdimenziósnak, utóbb már benne is lakom, vacogva gondolva arra, ami kívül van. A döntő mozzanat itt az elidegenedésnek valami alvilágian megejtő öntudatlansága: amíg egy virtuális világban tartózkodom, nem létezhetem a fizikai világban. Az „internarkós” hovatovább éppoly mindennapos alak, mint az aluljáróban „motyóért” és motyótól makogó. „Egy virtuális világban olyan környezetben vagyunk, amely tiszta információból áll, amit látunk, hallunk és érzékelünk. A technológia láthatatlan, és igazodik az emberi tevékenységhez, hogy természetesen viselkedhessünk. Megalkothatunk bármilyen képzeletbeli környezetet, és teljesen új perspektívákat és lehetőségeket tapasztalhatunk meg…” – idézi M. Brickentől a „kérdés” tragikumának egyik legérzékenyebb magyar értelmezője, Nagy Károly.

Virtuális világok persze mindig is léteztek, amióta emberi tudat és képzelet létezik. Csak nem így nevezték, hanem „mitológiának” és „látszatnak”, „próféciának” vagy „fantasztikumnak”, „álomnak”, „mániának”, „Atlantisznak”… Virtuális világ egy sakkparti éppúgy, mint egy térkép, a mise és az istentisztelet metafizikus rendje, a titokzatos mélységű tenger, egy színdarab létközege, egy bevásárlás öntörvényű terepe vagy egy vers, egy piszokfolt nagyítóüveg alatt. Minden „táj” az volt, ahova önként átléphettem, vagy akár kényszerből is, de ahol otthonosan érezhettem magamat, a birtoklásnak magatudatlan derűjében… ám ahonnan volt viszszaút. Volt, mert a létezésnek volt felismerhető szerkezete, hihető volt, hogy a lét és a létről való tudás nem válik végleg el egymástól. Ki lehetett tehát lépni meg vissza. Honnan és hova? Az átélhetően ismerős mindennapi viszonyok közül és közé, amelyeknek nemcsak dölyfös értelmezői és megéneklői lehettünk, hanem szerény részesei, azaz természetes elemei is.

Fogalmazhatunk most akár némi pietással: amíg az emberi létezés tudatában volt az örömhír (evangélium) létének, addig minden hír hír volt, és nem információ. S akkor még a költő valódi hírmondó lehetett. Az öreg Babits – magát holt prófétaként látva a hegyen („Újság és levél mintha mind olyanról szólna, aki rég nem él…”, „ami hír fülembe ér, mind csak történelem…”) – még emlékszik erre az időre. Emlékezni akar, bár hírmondóját már csak a „különös” jelzővel együtt képes megjeleníteni. Az igazi hírmondó az, értesülünk tőle, aki „nem tud semmi újságot”. S ha lekergeti a „nagy hír” a hegyről, le a völgybe, az emberek közé, „nem bír mást mondani: ősz van! / nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!”

Szepesi Attilát is ezek között a különös – és nélkülözhetetlen – hírhozók között tartjuk számon már évtizedek óta. Olyan költő és gondolkodó Szepesi Attila, aki mind nagyobb szigorral zárja ki magát abból a „valós világból”, amely egyre ezredvégiesebben örvénylik a maga „virtualitásában”, hogy igazi személyes tere legyen az igazi hírek meghallására. Egy-egy verseskönyve azt az egyéni „virtuális teret” bővíti, tágítja, amelyhez „oly élet-lényegűen hű” (Tandori Dezső), amely a költői emlékezetben és a költői szóban megszünteti a távolságot a kozmosz és az emberi mikrokozmosz, a látvány és jelentés között, a kövek, a gombák és Buddha kitalált szavai között, aki kérdésessé meri tenni a hierarchiát Mozart és a madarak beszéde között, amely olyannyira otthonos tája lett neki az évtizedek során, hogy minket is képes befogadni s megajándékozni a meghittség és a biztonság érzületével, a személyesen megtapasztalt, mert átélt híreivel a szépségnek, a méltóságnak és a bölcsességnek.

Talán nem véletlen az, hogy nem igazán „közismert” és „népszerű” lírikusa a mi időnknek Szepesi Attila (hogyan is lehetne az, aki tudja és mondja – hírként, amit keveseknek van kedvük meghallani –, hogy virtuális világunk „show”-ja a farsangoló halál koreográfiája?), ám senkit oly figyelemmel nem méltattak-méltatnak kortársai közül „a pálya” nagyjai, mint őt. „Ő szívünk egyik költője”, írja Tandori, akié ez az otthonosságot sugalló látvány is: „Szepesi Attila könyveivel már voltam úgy, mintha alkalmi sátram, csőszkalyibám lenne, gerinccel fölfelé állítva valamelyik, s én hasalok, és olvasom… belefeledkezve a világból a világba.” (Tandori Dezső a csőszkunyhóban… már csak ezért is.) Világból a világba… lehetne ennél pontosabban? (Hiszen „a világ éppen ott, ahol érdemes volna érdeklődnünk felőle, vagyis hogy mik vagyunk, honnét jövünk és hová megyünk, ős-időt érezve tudjuk: megfaggathatatlan. Vagy csupán a farsang-bolondságot tűri el…”) Vas István már Szepesi Attila első könyvét Schöpflin hajdani „kitüntető szavával” köszönti („jóravaló költő”), s olyan tulajdonságokat fedez föl a kamaszos szókavargásban, amelyek „felé” kell és fog továbblépni – mondjuk ki végre – egy nagy költészet megvalósulása során („amit befogad, azt rögtön bezárja a maga összefogott világába” például). Igen szerette és becsülte őt nagy mestere, Weöres Sándor is, meg Csanádi Imre. Határ Győző, akihez (anno) azért a könyvek el-eljutottak abba az álmokból és emlékekből életre varázsolt „virtuális világba”, amelyet egy nagy-londoni postacím álcázott, Szepesi Attila másfél évtizede közölt négysorosainak (A limlomok dicsérete) egyikét-másikát egyenesen Weöres Sándor „kockás füzetére méltónak” mondja. Hogy nem annyira népszerű, nem annyira közismert? A csak az „ige igézetében” élő, Nietzsche-bajszú wimbledoni vajákosnak erre is van egy kedélyes mondata: „…ne törődjünk a csörömpölő újvandálokkal, akik a költészet szent ligetein és Szepesi Attila lírájának rózsakertjén mindenestül kívül rekednek.”

Ha a rózsakert-metaforát most nem valamiféle óperzsa szerelmi Paradicsomként értelmezzük (az 1991-es elbűvölő Ars amatoria kötet ezt éppen lehetővé tenné), hanem olyan határolt végtelenként, amely mindig célpontja a támadásnak, mindig kitéve a barbár betörésnek, élősködők inváziójának, az időjárás jégesős meglepetéseinek vagy sziromrozsdásító, madárfullasztó hevének, nos, akkor elfogadhatjuk a brit kertmániához igazodó magyar költő megnevezését. A kert a világ és a világ a kert, úgy egymás mellett, hogy egymásban, amiként mindkettő a lélek tája is. Az újabb versek egyike Rimay Jánosra emlékezik, akinek ezt a halhatatlan sort köszönheti a magyar poézis (és históriai gondolkodás): „Ez világ mint egy kert, kit kőeső elvert…” A Szepesi-vers kulisszái: romtemető, kormos föld és ég, szereplői: halottak, sáskák, ordas árnyak, keselyűk. A tárgyak legfontosabbjai: buzogány, koboz, elrothadt nyelv.

Ez a „költő idéz költőt” gesztus megszokott mozdulata Szepesi Attilának, a kezdetektől. Értelmezhetjük sokféleképpen, úgy, mint a hagyományhoz való tudatos ragaszkodást, mondhatjuk lírikusi szereppróbának, magatartás-vizsgálatnak, formakísérletnek, eseteit egy magánantológia darabjainak és sok minden másnak. Lehetséges azonban, hogy úgy jutunk közelebb ahhoz a költői modellhez és alkathoz, amelyet az egymásra következő kötetek immár három évtizede soha nem másítanak, csak árnyalnak és gazdagítanak, ha ezeket a pályatársakat szólító darabokat ugyanúgy motívumnak tekintjük, mint az egyéb szerepformákat, mitikus rájátszásokat, „kultúrjavakat”, strófaszerkezeteket, emblémákat, egyéni és tanult dallamképleteket, különféle toposzokat, nyelvi rögeszméket. Amelyek meglehetős pontossággal vallanak egy század- és ezredvégünkön igencsak kivételes költői „elkötelezettségről”. Ha Szepesi Attila költészetét elemi lírának tekintjük, ősinek és naivnak, ám tudósnak és keresőnek, amely nem a beszéd minimalizálásával közelíti meg a korunkhoz leginkább illő költői beszédmódot, a csendet, hanem éppen ellenkezőleg, mindannak a formai leleménynek, nyelvi, konstrukciós, ritmikai kincsnek a munkára fogásával, amit az európai költészet, piktúra és zene megteremtett, s amit az egyetemes mitológia értelmezni enged, akkor talán ajánlható két jelző: orfeuszi és orfikus.

A mitikus költői név szerepel olyan gyakran, a nevéhez kötődő lírai filozofikum észlelhető oly erősen Szepesi Attila verseiben, hogy háríthassuk a fellengzősség vagy a szójátékos mellébeszélés ódiumát. Ez a költészet mindent be akar gyűjteni, de semmit nem akar birtokolni, úgy tagadja a személyiséget, hogy csak abban látja a költői univerzalitás megteremtésének lehetőségét. A versre nincs szükség, csak kell, hogy legyen. Versről versre bővíteni a „leltárt” – alakokét, jelenetékét, gondolatokét, érzésekét, álmokét, azaz: szavakét (leltárból szótár…) –, ez ennek a költészetnek a legjellemzőbb tulajdonsága, paradox módon mindjobban közeledve a végső egyszerűséghez, aminél nincsen jelentésgazdagabb lírai „ajánlat”. Kevesek veszik komolyabban Szepesinél a modern, a romantikában emancipálódott lírikus szerepét. Jelesül azt, hogy bár a művész szükségszerűen és végérvényesen kiválik abból az emberi közegből, amelynek világképét ma már szinte kizárólag a munkamegosztás napi gyakorlata (meg az információs manipuláció) határozza meg, ám a létrehozott műtárgy a közös nyelvi univerzalizmuson belül lehetőséget teremt a „visszakapcsolódásra”, arra, hogy hírt adjon a magányos lét mindenkire jellemző, de csak a művészet (meg a vallás és talán még a filozófia) által megfogalmazható konfliktusairól, tragikumáról és reményeiről.

Természetes, hogy e lírának (is) első feladata a tudósítás arról, akit minden versnek meg kell határoznia, hiszen ő határoz meg minden verset, esetleg éppen úgy, éppen azáltal, hogy tüntetően meghatározhatatlannak állítja önmagát. Kötelező beszélni tehát (ha nem is lehet igazán a romantika és a szimbolizmus után) az Énről. Azt is jelenti tehát ez az orfeuszinak tételezett szereptudat, hogy a művész folyamatosan definiálja önmagát, hogy hiteles maszk mögül – bármily paradoxonos így fogalmazni – hangozzék el a szó. A szerepkeresés az egyik legjellemzőbb tónusbefolyásoló tényezője Szepesi Attila költészetének – emlékezzünk, hány és hány alak beszélt a versekben, szólt a versekből: a századvégi csavargó poéta, a régi magyar igricek utódja, a prófétálástól megkísértett beszélő: „lehetnék miniátor” (egyike azoknak, akik megőrzik „az összetört időt”), sóhajtotta, vagyok „hazátlan szürkevarjú”, aztán mindinkább a bohóc („hányadik újjászületésem és mindig én vagyok”, „a sallangokat elhagyom / és ami megmarad /az is sallang hát elhagyom” a Harlekin töprengéseiből), majd maga a maszk, az álarc, a karneváli sokadalom egyik szereplője. Jó, ha tudjuk, hogy a „lárva” a latinban nemcsak álarcot jelent, hanem kísértetet is, amikor a Farsangi lárvák című hajdani verset olvassuk újra: a katona, a bohóc, a mágus, az életunt, a vérmes stb. után ott a költő: „ahány arcom nem én vagyok / mégis mind én magam”. Odáig, hogy „tükörben sanda árnyék / ki voltam és ki lennék / most nem vagyok”. Újabban mind többször tűnnek fel a mágusok, misztikus mindentudók, Albertus Magnus, Böhme, Nostradamus, Paracelsus, Faust, Swedenborg meg a többiek, kergén ténferegve, senki által észre nem véve ebben az ezredvégi nyüzsgésben.

A versek személyi „repertóriuma” is végeláthatatlan: Dürer, Braque, Verlaine, Dosztojevszkij, Vivaldi, Heisenberg, Schütz, Kós Károly, Hölderlin, Berda, Nagy László, az elsiratott pályatársak: Baka István, Szilágyi Domokos, Palocsay Zsigmond, Hervay Gizella, aztán Kodály, Sinka, Kassák, Rilke, Vajda Lajos, Camus, Szabó Lőrinc, a néhai Vályi Nagy Ferenc és Csáti Demeter, Krúdy, Brueghel … S azok, akik a számára legfontosabbak, mert az orfeuszi lélek reinkarnációit vagy a próféta- és clown-szerep tragikus kritikáját jelenítik meg: Mozart, Weöres Sándor, Áprily, Hamvas Béla, Csontváry, Csanádi Imre, Van Gogh, Füst Milán… A Planétában is számos idevágó versajánlás, illetve leltározó darab szerepel (Rembrand-etűd, Gulácsy-pasztell, Leporello, Nemzedék stb. – az Orpheusz kertje mellett…). Amiként ez a kötet minden korábbinál gazdagabb a nyíltan önarcképet formázó darabokban is (Ország, Gagliarda, Önarckép ötvennégy éves korából vagy az Anabázis: „És te, aki állsz a hordón, s ordibálsz, fekete mágus, mint egy veszett bóvli-árus…”). Vagy ars poétikus „jelleggel” a Hullamosók: „Csutakoljuk e roncs évszázadot, / lágyéka szennyét, okádéka mocskát. / Vagyunk akár részeg hullamosók, / mániákus-depressziós poéták.”

Szerényen, de kérlelhetetlen önismereti igénnyel komponált önarcképek egy nagy művészet- és mentalitástörténeti tablón, ez az egyik különleges motívumköre Szepesi Attila költészetének. A Personák mögötti „virtuális” tér és nyelvi-poétikai táj is mindenki mástól megkülönböztethetően egyéni. Egyéni és folyamatosan gazdagodó. Ha a régi köteteket olvassuk, azokban a Sárkányfogakat, meg a Planétát is, noha tagadhatatlan, hogy a táj egyre sötétebb, az alvilágba költözöttek egyre több szerephez jutnak. A szerepekhez természetesen kötődik az „út”, a „szegénység”, az „éjszaka” (mint átláthatatlan és áthatolhatatlan tér) motívuma, a „föld mélye”, csontokkal, kövekkel, a halottas létezés televényével. Ide kötődnek azok a tájak, amelyeket utazásai során tapasztalt és megálmodott, és élményként rögzített (Mediterráneum, Kaukázus), vagy otthonként elfogadott (Óbuda, Szeged). Ha otthonként, ha nem – az utolsó hazafias poéták egyikeként –, ezt az országot is hazaként, itt, „Európa kültelkén”. Ide kötődnek azok a különös emblémák is, amelyek az ég és a föld, a föld és az alvilág, lét és nem lét, én és nem én közötti kapcsolatot sugalmazzák: a „denevér”, a „harang” és a „maszk”. Ugyanígy határozzák meg az időt is a végsőkig absztrahálódó, szinte csak típusként – szóként – egzisztáló szerepek. Feltűnően sok a „kalendáriumi” vers, egy-egy hónap vagy évszak leírása, mintegy a természetet meghatározó és a természet által meghatározott örök változás érzékeltetéseként az örökké változatlanban. Kutatja a vers a mitikus időtlenséget éppúgy, amily kedvvel képzeleg a magyar előidőkön. A természet maga is állandó, állandó csoda, felszámolhatatlanul jelenvaló. Szepesi Attila (aki annak idején könyveket szerkesztett Herman Ottó meg Bársony István dolgaiból) verseinek mondhatni líratörténeti különlegessége a természetnek, a természeti elemek megnevezésének szenvedélye. Tárgymánia és szómámor ez egyszerre – a fák, a madarak, a gombák, a kövek, a virágok megjelölése. A természet rejtekhely, a természetes élet hajdani lehetőségére emlékeztet, miként az öreg Aranyt (aki szinte ott méláz a Planéta lapjain). Tőzike, salamonpecsétje, víziguvat, kuszma, könyvskorpió, őszapó meg a többiek: a szó már magában is látvány, s az elképzelt látvány maga a nyelvi szépség. A magyar nyelv szépsége és gazdagsága: olyan „kutatási terep”, amely a legreménytelenebb időkben is kínálja magát a költőnek. Idevéve azt is, ahogy a régi mesterekre – és mindenekelőtt Aranyra, Babitsra és Weöres Sándorra – emlékeztetően tud bánni a magyar nyelv és az európai hagyomány műfaj- és dallam-ajánlataival. Ki ír manapság még madrigált, motettát, rondót, albát, vágáns dalt és virágéneket, ki ismeri így a régi magyar vers refrénformáit, ki merészeli az ezredvégi apokalipszis látványát szapphói, anakreóni, alkaioszi strófákkal, disztichonos sorképletekkel, sőt a leoninussal szembesíteni?

Ha mástól nem, Hamvas Bélától megtanulhattuk, hogy ez a század- és ezredvég a Vízöntő kora. Megtanultuk, a lecke elfelejthetetlen, hiszen minden pillanat figyelmeztet rá, hogy hol vagyunk, azaz mikor vagyunk. Szepesi Attila versvilágának évtizedek óta meghatározó élménye ez a felismerés, amit engedmények nélkül, de soha nem a szellemi és erkölcsi fellazulást is sugalló formátlansággal feleltet meg. A Planéta című könyv minden eddiginél feketébbnek, „sárkányfogak közt” vergődőbbnek, a végítélethez közelibbnek mutatja a világot. „Mielőtt végképp este lesz” – ez a hangot megütő első sor (Rembrandt-etűd); a második vers (Motetta) így indul: „Ahogy az éj kiárad feketén”; az Épülő romok ezekkel a szavakkal: „Most talmi tél jön”; a Fekete strófák: „Korommal rótt papírlapok”; a Vakszövegek: „Fantompróféták habókos korában…”, s még csak a 20. lapnál járunk. Apokaliptikus időről tudósítanak a versek – a megszokottan választékos szóhasználat, a zárt formák, a magyar nyelv közkeletű szórendjét szinte egy Zrínyi vagy egy Arany merészségével összekuszáló modor („Borong aki ódon regén… 50). A végső idők, egy új középkor az ismerős, de megszokhatatlanul poklos emblematikával jelenik meg, az embernek a korhoz legillőbb szerepe a Kukázóké vagy a Hullamosóké, s a társas életnek démonibb szcénája aligha képzelhető el, mint ami a Monotípiában – városvégi kóbor kutyák üzekednek – kaffog és tolong, fortyog és ráng, nyí, szaggat, mar, szökken és biceg. A forma itt szonett, természetesen, anapesztussal és daktilussal élénkítve a kötelező jambust… S ott az információs globalitás bűvszava is: „Harangbongás vagy interneti hókuszpókusz…” (A fekete csavargó – Csoóri Sándornak és Orbán Ottónak ajánlva).

Ám és mindazonáltal, ha Szepesi Attila véglegesülni látszó, kiérlelt költői mentalitásának lényegét kívánjuk megfogalmazni, akkor az Animula című, négysoros szakaszokból építkező vers mellett feltétlenül meg kell állnunk – az Orpheusz kertje után és a Hindu dal előtt találjuk. „Itt van, sehol: / se künn, se benn…”, „se hang, se szó, / teste nélkül jelenvaló…”, „égi jel…”, „mérettelen: / se te, se én…”, s a végső sorok: „A csönd alatt, / a hang előtt / ki hallotta, / ki látta őt?” Ezek az áhítatos és a lét felfoghatatlan egyszerűségének sugárzó telítettségéről valló szavak, ezek a négy szótagos és mégis hallatlanul ritmusgazdag sorok egy gondolkodási és létezési „stratégiára” emlékeztetnek, amelyről tudott ugyan az európai kultúrkör embere – valamikor az „orfikus” időkben – is, és amelynek a felidézésére a Kelet oly szívesen mutat hajlandóságot. A krisztusi példára és ajánlatra figyelő létmód mellett – mondhatni (inkább magánmegjegyzésként). Régóta kísérti-vonzza Szepesi Attilát is ez a „megismerési” mód. Idézhetnénk címeket a gondolat keleties formautánzataiból bőséggel: „ének örvénylik éntelen…”, „meztelenné rejted magad / aki nélkül is te vagy / aki nélkülem is te vagy…”, s itt a zárvánnyá szikárodó látvány: „láthatóvá távolodom…” (Áldozati ének, Az éjszakára című kötetben, 1979). Ne hagyjuk említetlenül azt a verset, amelyben ez a „keleti” életajánlás egy keresztény életpéldába szövődik bele: „Nincs egyszerűbb, mint így leülni…/ rekedt szavak nélkül beszélni, / kövek némaságát tanulni” (Márton Áron utolsó fényképe).

A Harangtemető című kötetet (1985) záró csodálatosan érzékeny esszé, A vízimadár tekinthető úgy, mint ennek a felfogásnak költői leckeként való megjelenése. Egy véletlenül fellelt, s mint kiderült, sorsfordító ajándéknak bizonyuló régi kis japán vers adja a csöndes programot, amit kimondani oly könnyű, de megvalósítani ma és Európában a lehetetlenséget kísértő vállalkozás: „egy semleges képet olyan erővel kell feltölteni, hogy az váratlanul saját belső csöndjébe kényszerítse a szemlélőt, és kiváltsa belőle a megvilágosodás élményét… Hosszú és a teljesség befogadásához szükséges belső kiüresedés, nehéz koncentráció eredménye a váratlanul felvillanó kép, mely a dolgok jelentését megláttatni képes, és egy új világot tár fel… egyszerre, egy időben, a pillanatban sikerült fölismernem a csupasz látvány általános jelentését, vagy ami ugyanazt jelenti: az egyszeri és tiszta képet. Hérakleitosszal szólva…” stb. A tanulság – ha ars poetica – ennyi: „a puszta látvány mindig helytáll önmagáért…”

Nem lehet rigorózusan és hermetikusan elválasztani a Planéta és a Sárkányfogak kötetek lírai ideáljait (például nyilván tudatos döntése a költőnek az, hogy a Sárkányfogak kötetmottóját – „A sötétségben emlékezni igyekeztem…” kezdetű Borges-idézetet – a Planétában is leírja. Nota bene: a „sárkányfogak” cikluscímként már a Rézgarasok, csigahéjak kötetben [1995] is megjelenik, ama könyvben, melynek első verscsokra ezt az összefoglaló címet kapta: Vízöntő-kor, víg mulatság…). Mégis, mintha a Planéta inkább „a tudósító”, a Sárkányfogak pedig „a hírhozó” szerepét körvonalazná. Egyek és azonosak a külön világ iránti lírikusi igény radikalizmusában, ám a Sárkányfogak – s ezt a benyomást erősítik Gerzson Pál jelre redukálódó vonalas illusztrációi is – az első kötetméretű vállalkozás a „vízimadár-program” megvalósítására. A döntő formai elem az egyneműsítés – a látvány jegyében. Ami azzal jár, hogy fel kell számolni a mozgást, és a lét hírként felkínálkozó esetlegességeit mindig állapotként kell meghatározni. Ha a mozgás látványként él, akkor ráfogható az életre, hogy igazán csak mozdulatlanul tud értelmet és jelentést sugározni.

Nem állhatom meg, hogy le ne írjam: a Sárkányfogakat ezzel az aláírással küldte el nekem a szerzője: „egy elfelejtett költő, Szepesi Attila”. Akik a hegyre húzódnak, azokat az apokaliptikus vigalmak élvezői szívesen félrehárítják emlékezetükben. Mert a virtuális világot csak így lehet „valóságként” megélni, azaz használni. Azonban a hír természete olyan, hogy megtalálja a címzetteket, ha nincsenek is címzettek, s ha a hír talán meg sem fogalmazódik, csak van. Mint a vers. (Arthis Alapítvány, 1998; Kortárs Kiadó, 1998)