a lepke egy szép madár kakasbutter – reggelenként ezt silabizáltam ki a fürdőszoba ablakában időtlen idők óta kallódó piszkosfehér flakon falán, kakasbutter, a hajamra és az arcomra ömlött a forró víz, szememből pedig a könny pergett, ez persze csak a másnaposság okozta heveny könnyezés volt, semmi köze a síráshoz, nem idegesítettem magamat miatta túlzottan, bár nem láttam élesen a tárgyak körvonalait, nem tudtam megfejteni, mit jelent az az idétlen, ám mégiscsak talányos szó, kakasbutter, talán kakasvaj, de nyilván nem kakasvajat, hiszen az meglehetősen morbid asszociációkat kelthet egy sárgásodó, elhagyott flakon falán, a németben sincs emlékezetem szerint – bár az emlékezetemért még én sem adnék egy árva vasat sem magamnak – a kakas szónak semmiféle kakas-jelentése, bennem mégis kakasvajként rögzült a flakon faláról tudatomba került felirat, körülbelül ilyenkor fogtak el a köhögőrohamok, amit én a reggeli kávékkal és pálinkákkal magyaráztam, egészen agresszív és félelmetes rohamok voltak ezek, mintha a tüdőmön nedves és lusta állatszörnyek tekeredtek volna szét, leszorították és megbénították szerencsétlen légzőszervemet, nem akart a levegő se le, se föl, megállt valahol félúton, éreztem, ahogy meredt tömbként feszül a levegő bennem, de nem jut el hozzámig, és a pattanásokat hallottam a tüdőmben, nem sokkal később rángatózni kezdett a testem, villámlások és rejtélyes fájdalmak éledtek meg benne, föl kellett köhögnöm valamit ahhoz, hogy ismét oxigénhez jussak, de az a valami a torkom táján rendszerint megrekedt, beszorult, ordítva köhögtem, krákogtam, a rohamok utolsó szakaszában már összegörnyedve kuporogtam a zuhanytálca sarkában, vinnyogtam, és testem megfeszült az erőlködéstől, az erőlködéstől és a halálfélelemtől, mert teljesen természetes és közeli rettenetként tűnt fel olyankor, hogy egyszer ezek a torkomba maró, csimpaszkodó állatok nem jönnek elő többé, sikerül nekik végleg belekapaszkodniuk elgyötört és fájdalmas torokhúsomba, kövér, élő horgokként, vastag piócákként lógtak, tapadtak, szívtak a torkomban összegyűlt lerakódások, tudtam, majd elszívnak előlem minden levegőt, nos, akkor szétrobbannak az agyamban a pitypangok, szállnak a könnyű-fehér, okos kis agysejtek a koponyaűr fekete éjszakájában, szemeim kifordulnak az üregükből, kezemből árván csusszan ki és ütődik hasamhoz félmerev reggeli faszom, mely az egyetlen biztosnak feltűnő kapaszkodóm olyankor, a köhögés rohamai között a létezéshez, lábaim szétcsúsznak, groteszk ügyetlenséggel merednek föl a térdeim a zuhanytálca fehérre zománcozott fenekéről, talpam sárgán vigyorog a belépőre, de soha nincs belépő ezekhez a korai halálszínházakhoz, legfeljebb én magam lépek be magamhoz, magam fölé hajolok, s bámulom, ahogy a hajam szétterül a fehérségben, akár az angyaloké, zuhogva, csak a hajam lesz szép akkor is, majd a halálomban, befelé fog lobogni, lefelé emelkedik, száll, lebeg a sok vörös, összekapaszkodott nyugtalan kígyó a hideg halálzuhanyban, egyszer valaki, egy könnyű-fehér lány egy fehér folyosó délutánján váratlanul odalépett hozzám, megálltam, megálltam, mert megállt előttem, és belecsodálkoztam a szájába, alulról, de inkább oldalról nézett fel rám, mit akar, mit néz, de csak hallgatott, az ablak mellett álltuk, háta mögött, az üvegen túl egy férfi hatalmas ételestartályokat pakolt fel szekérre, a szekér elé gőzölgő lovakat fogtak, lovakat ritkán látni mostanában, kocsik elé fogva szinte nem is, legfeljebb filmekben bukkannak fel néha, hatalmas fejüket idegesen föl-fölkapták, az ablak felé bámultak okos tekintetükkel, mintha csak érdekelte volna őket, mi történik odabent, velünk, a lovaknak meleg és ártatlan a szemük, fogalmazódott meg bennem, emiatt lehet, hogy a végén lelövik őket, átszáll a koponyájukon a golyó, és vézna testű asszonyok vágódnak el olyankor a teraszokon, a falra sok vér fröcsköl, és a revolvert tartó kezet is összemocskolja a szétspriccelő vér, fehér ruhában dőlnek el a kifáradt teraszok asszonyai, combjukon felcsúszik a leheletfinom anyag, láthatóvá válik hosszú fehér combjuk, sötét combtövük, az utolsó gyönyör fölsugárzásában újrakezdődő rángásokkal, a halál könnyed kacérsága ez, aztán sokáig süti a nap a dögöt, a felhúzott lábú véres kis fehér állatot, eltört lábú kihűlt lovacskát, a kocsis meg csak rakta a nagy ételeskannákat, csak rakta, meglehet azonban, már nem az ételt pakolta, hanem a moslékot felfelé, hogy otthon az egész büdös katyvaszt szarban hentergő kövér disznói elé öntse, megvakargassa a fülük tövét, ettől ismét eszébe jusson a két árnyalak ott az ablakon túl, a kihalt folyosón a két kísértet, mintha a kisebbik, akiben lányt alított, a magasabb hajába túrt volna a kezével, aki kócossága miatt lehetett akár nagyra nőtt nő is, az isten fasza se tudja manapság ezeket egymástól megkülönböztetni, de akkor miért túrt a kisebbik a hajába, ha nő volt a nagyobbik is, miért, mert azt jól látta, hogy beletúrt, elbolyongott keze a másik hullámos hajában, éppen úgy, ahogy most az övé bolyong, szórakozottan a disznók füle tövét vakargatva, de azután legnagyobb bosszúságára mindketten elléptek az ablaktól, és végre megszólalt a lány, halkan vagy csak zavartan, tudtam, ki ez a lány, és nem ismertem, beszélgettünk is már, de ez nálam nem jelent még semmit, így nem tudtam megszólítani sem, a szép lányok és jó lányok közé tartozott, akiktől általában nem akarok semmit, túlságosan munkásak, most egészen közel állt hozzám, éreztem az illatát, a testszagot és a parfümöt, azt az illatkevercset, amely szétbogozhatatlanul kerengett a folyosón álldogáló nők körül, néztem kinyíló száját, ahogy elvált egymástól a két vörös, vastag pillangóvirág, apró nyálcsík lengedezett a két ajak között ezüstösen és védtelenül, majd elpattant az is, de még mindig nem szólalt meg a lány, fogai fehéren ragyogtak föl a száj sötétkék odvát keretezve, frivolan nagy szája volt, ígéretes és szemérmetlenül nagy száj, mely ártatlan kislányarcát váratlanul a kiélt nők kéjsóvár mosolyába tudta rándítani, engedje meg, hogy beletúrjak a hajába, kérte a világ legtermészetesebb hangján, csak lángoló arca árulkodott arról, hogy megrettent a saját bátorságától, talán a visszautasítástól való félelem is átjárta a testét, és a másik megérzett közelsége, állati forrósága járta át a testét, és amikor bólintottam, apró kislánykezét bátortalanul fölemelte,szemeit lecsukta,ujjai a hajamba siklottak, és akkor hirtelen meg kellett ragadnom a derekát, hogy el ne vágódjék fehér kis teste a fehér kövezeten a rohamok pedig nemritkán hányásban végződtek, államat a mellemhez szorítva okádtam, végigcsurgott meztelen felsőtestemen a nehézkes, nyúlós vörös lé, le egészen az ágyék sötét háromszögéig, először azt hittem, vér, később nem volt nehéz rájönnöm, hogy mindössze az előző éjszakai temérdek veresborok festették bíborszínűre a magamba erőszakolt ritkás táplálék darabos maradványait, megkönnyebbültem ilyenkor, megkönnyített, hogy élek, nem volt bennem semmilyen szégyenérzet, de mert a zuhany rózsáját nem mindig sikerült rögtön fölérnem, néha óráig hevertem a saját okádékomban, a bűzben, mely szintén én voltam, tisztán éreztem az énségemet a trutymón keresztül, én voltam, aki feküdt és én, akiben feküdtem, és amelytől nem tudtam, mert igazából nem akartam megszabadulni akkor már, állati és magányos létben vergődtem a fulladásos halál peremén, csak az volt számomra bizonyos, mégis jobb így, mint mereven feküdni egy koporsó szálkás fenekén, nagy kínoktól gyötretve is, a hideg csempébe kapaszkodva próbáltam meg fölállni, és pillantásom ilyenkor mindig a kakas-butterre esett, és ennek a látványától kicsit megnyugodtam, mert a kakasbutter akkor is biztos pont az ember életében, ha pár pillanat múlva a saját okádékába hanyatlik vissza Ruhája alatt a fekete lepkék nyilván lenyugodtak már A sárga anyag így most hervadtan vesztegelt a vézna testen, a csontokra mintegy tréfából rárakott hihetetlenül kevés húsra tapadt, s ami máskor egyenesen kívánatos, hogy egy nőnek az alakját emelje ki a ruházata, nála meglehetősen szánalmas eredményt hozott, egy kupac csont- és hússzerencsétlenség üldögélt szemben velem, és elborzadtam a gondolatra, hogy ennek a nőnek én a szeretője voltam egykor, így még most is van valamilyen tartozása hozzám, vállai hegyesen szúródtak a plafon felé, nem, nem ennek a nőnek, egy egészen másiknak voltam a szeretője, kezdtem magamban a meneküléshez, ez a mostani szerencsétlen lény legfeljebb karikatúrája annak a réginek, a barátom feleségének, akit mindenki el akart csábítani a társaság férfi tagjai közül, de lehet, nemcsak a férfiak, mert a szeretőink és feleségeink sem álltak ettől messze, nem is titokban, hanem nyilvánosan, ott, a többiek előtt folyt a csábítgatás, s tehette bárki, mert annyira biztos lehetett abban, hogy nem fog sikerülni a terve, hogy sem a kudarc, sem a nevetségessé válás érzetét nem kellett elviselnie, közösségi jóváhagyással folyt a kudarc kiharcolása, nem volt ellene mit tenni, nem volt védekezés, a nő ugyanis, rossz nyelvek szerint, mágnest hordott a csontjaiba ágyazva, férfimágnest (kakasbutter), így aztán, amikor felém fordította magát, úgy repültem az ágyába, mint a megbabonázott vasreszelék-darabka, amelyhez a kék-vörös mágnespatkó közelít, de mindezzel együtt figyelmetlen, jóllehet ügyes szerető volt, akit láthatóan nem érdekeltek szeretkezés közben a másikban feltörő érzelmek, az apróbb vagy még apróbb részletek, tette a dolgát némán és elszánt szívóssággal, kiszámítottan, akár a profik, mintha nem ő lenne a rendelő, mintha nem róla szólna az egész szeretkezés, mintha nem ő volna a megengedő, a magába engedő, mintha nem az ő egyetlen és kegyes mozdulatától függene, hogy itt lihegek a lába között, és nem a küszöbét kaparom nyüszítő kutyaként, de nem, itt szó sem volt erről, amiből arra következtettem, ő legalább annyira tanácstalan, mint én vagyok, s nem szokott ilyet csinálni, csak elképzelni szokta ezt, s most, amikor megtörtént, aminek nem kellett volna megtörténnie, semmilyen irányban nem találta a vészkijáratot, kapkodni kezdett, előbb hozzájuttatta magát néhányszor a saját kielégüléséhez, azután, minden magyarázat és szenvedélyesség nélkül, gyorsított a tempón, láthatóan túl akart lenni az egészen, rajtam és a kalandon, amit látszólag ő akart, pedig én akartam, de már nem volt képes átadni a bűnt és a felelősséget nekem, akkor túl közel került volna hozzám, és valóban visszavonhatatlanná válik az a valami, aminek a közepében lihegünk és sóhajtozunk, és én természetesen hiába próbáltam neki ellenállni, azaz fogcsikorgatva növelni együttlétünk idejét (még a Niagara zuhogó, jeges, töketlenítő zuhogására is gondoltam, ami egyik barátomnak halálos biztonsággal segít a gyors kielégülések elkerülésében), tudván, hogy nem lesz több alkalom arra, hogy érezzem és főleg megmutassam neki, mit tudok, mert nyilván ez is sarkallt, amikor belevágtam abba, amit lehet aljasságnak is nevezni, bár ne nevezzük így, hiszen ketten szálltunk bele, vagy az is lehet, hárman, kérdés, a barátom mennyire volt okozója annak, hogy így történt és megtörtént, ugyanakkor nem vagyok benne bizonyos, hogy a barátom bármilyen szinten belevonható, akár a felelősség szintjén is, a mi szeretkezésnek álcázott nagy-nagy zavarunkba, minden akaratom összetört a szándékán (hullámtörők a hullámokon, milyen szép ez máskor, máshol), vagy mindösszesen csak az unalmán törtem össze, vagy csak ne malmozzak már a hasán annyit, mire észbe kaptam volna, már zokogva élveztem bele összegubancolódott, vonagló forróságába, na, most mit érzel, kérdezte a valahányadik cigaretta után flegmásan, ahogy a gyerekeket szoktuk, ha elvisszük őket a vidám parkba, de képtelenek vagyunk egyéb gondjaink miatt odafigyelni az örömükre, addig hallgattunk és a plafont bámultuk, fölfigyeltem rá, nem érintett meg a baszás óta, keze elnehezülten és fegyelmezetten hevert mellette a lepedőn, bár olyan közel szuszogott feje arcomhoz a párnán, olyan közel keringett hozzám színésznősen formás testében a vér, hogy az első egymást megtaláló mozdulat egy újabb testcsatát eredményezett volna velünk vagy közöttünk, amit persze talán mindketten akartunk is, de egyikünk sem mert kezdeményezni, nyilvánvalóan a barátom miatt, akinek szelleme távollétében is körüllebegett bennünket, s talán csak a gyönyör perceiben tudtunk megszabadulni tőle, lihegésnyi, sikoltásnyi időre, hebegő pillanatokra és szigorúan külön-külön, egyébként megállás nélkül körülötte járhattak mindkettőnk gondolatai, az ablakon túl nyár és délután, csatakos teste a szekrény politúrjában fürdőzött, ott lestem ki kajánul, ernyedtsége öntudatlanságától megelégedve, férfiember szeret megelégedve lenni magával, és ehhez mi sem szolgáltat jobb alkalmat, mint egy újabb nőben megmártóztatni magunkat, de ez a mostani helyzet valahogy nem azt a jófajta megelégedést hozta, amit máskor érezni szoktam, ez a mostani teli volt megbánással és szorongással, tanácstalansággal és félelemmel, holott soha nem érdekeltek a fölszarvazott férjek – ne legyen soha lelkifurdalásod, amikor felszarvazol valakit, magyarázta egyik kocsmázásunk alkalmával a barátom, nyugodj meg, ha épp nem is abban a percben, amikor elköveted, de még ebben az életedben, amelyből talán van vissza még valamennyi, viszontszarvaznak téged is, ha nem ő, hát valaki más, aki emiatt akár ő is lehetne –, a szükséglet és kényszer felmentő játékának gondoltam ezeket a szerelmeket, mert valójában azok voltak mind, szerelmek kicsiben, vagy nem is mindig kicsiben, szeretkezések nagyban, a lényeg, hogy amíg öleltem őket, a feketéket és a vöröseket, a sárgákat és a barnákat, a szőkéket és a zöld tincseseket, a lustább magasakat és a nyughatatlan kicsiket, a nagy mellű gőgöseket és a kis mellüket először zavartan a kezükkel eltakarókat, a folyvást fecsegő aranyos ostobákat és a hallgatag okosakat, valamennyiüket szerettem, sőt, szerelmet éreztem mindük iránt, ami persze el is múlt még akkor, a gyönyörből megébredés utáni órán, s talán nem is a barátom miatt éreztem a lelki gyötrelmeket, hanem, bármilyen meglepő, magam miatt, mert arra mindig adtam, hogy a baráti körömben felbukkanó nőket tabuknak tekintsem, a maguk létében nemteleneknek, és akkor itt vagyok, csapdába szorult, vérző faszú állat, mellettem fekszik a legjobb barátom felesége, aki hülyeségeket kérdez, mert mit is kérdezhetne ilyenkor, ha meg akarja őrizni és éreztetni akarja a különlévőségét, a dolognak persze nem is annyira az elvi, nem is annyira a gyakorlati része izgatott, ha egyáltalán a barátom megcsalását lehet ennyire és így, kettőbe hasítottságában tartani, hanem annak a különösségnek a megszűnése, kényszerű felszámolása, de inkább felszámolódása, annak az illúziónak a feladása, hogy jó vagyok amikor elvette a kezét a hajamból, és a vörösség már-már a kellemetlenségig elhatalmasodott az arcán, a nyakán, száját még mindig rátátva a jövendő ürességre, biccentett a fejével, hogy valamit mindjárt mondani fog, csak megvárja, míg viszonylag alacsony termetéhez képest hatalmas melle alá visszatér az élet, a vállára tettem a kezemet, és nem húzódott el az érintésem elől, meleg volt a válla, nem a kezemen, az ágyékomban éreztem ezt a melegséget, a lüktetését és remegését, majd mégis visszavonta a tartásból a testét, nem kelletlen, de idegen mozdulattal, mit kér, kérdezte, mit kér ezért, s a kérdés akár provokációnak is beillett volna a képtelen folyosói helyzetben, én ott egy lánnyal, akinek lángol az arca, hullámzik a melle, nem kap levegőt az izgalomtól, az ajtók bármelyikén kiléphetnek a kollégáim, a főnökeim, mert akkor még voltak ilyenek, s ha voltak, természetesen nem a tervezéssel, hanem az én ügyeimmel foglalkoztak egyfolytában, éreztem, ahogy addig simogató kezem belemarkol a vállába, erős, de inkább durva kapocsként akaszkodik bele a húsába, meg az is földerengett bennem, meg fogom alázni ezt a lányt, mert olyan jó, és egyúttal annyira ravasz és ironikus ezzel a hajdologgal, amiről bizonyára ő sem tud, hogy nem hagyhatom futni, a szemében egyszerre szorongást fedeztem fel, jól elkülöníthetően nem félelmet, annak a szorongását, aki pontosan tudja, mit fognak neki mondani, mit fognak csereértékként kérni tőle, s nem lehetett tudni biztosan, mitől fél jobban, az akarástól-e vagy az elutasítástól, de volt ebben a szorongásban büszkeség és gőg is, a megmutatkozni akarás vágya, mindent kérek cserébe, mondtam, de a hangom cserbenhagyott, színtelen, rekedtes kis hangocska volt, nem a birtokolni akaró, ellenállást nem ismerő hímé, de ez őt láthatóan a legkevésbé sem zavarta, ellenkezőleg, jóleshetett neki lelepleződött bátortalanságom, végre elmosolyodott, ellazult a teste, nem lehetne kicsit konkrétabban, mi az a minden, amit akar, téged, suttogtam – meg fog kapni undort és szánalmat éreztem, és emiatt természetesen lelkifurdalást is, a dolgokon való könnyed átlépés csak a nagyon erős vagy nagyon lelketlen embereknek szokott elsőre sikerülni, nekem egy ideje soha, valójában bánatot vagy fájdalmas szeretetet kellett volna éreznem, de arra sem voltam képes, mert szánalmas volt, ahogy ott ült, láthatóan egykori léte felismerhetetlen romjai között, szomorú arcából alig pislogtak elő fénytelen szemei, nem volt bennük várakozás, nem volt várakoztatás sem, hogy akar valamit, vagy hogy majd akarhatna valamit, mondani valami fontosat, ami miatt megzavarta szépen berendezett magányomat, na persze, ki merem ezt is mondani, berendezett, hiszen én tudatosan készültem fel arra, hogy az összes szálat elmetsszem, ami bármilyen formában a múltamhoz köt, emlékek és hívások nélkül iszom magam a halálba, no nem direkte, gyorsan és önpusztítóan, hanem a magam sajátos tempója szerint, ami gyakorlatilag majdnem ugyanaz, egy besötétített, örökké zárt szobában, üres üvegek között, üvegcserepeken zenélő léptekkel, néha persze ki kell mennem a napfényre is, pedig azt nehezen viselem, a fényt nehezen, az első időkben éppen ezért csak estefelé merészkedtem elő a barlangomból, éppen olyan szürkületi órában, amikor még nyitva találtam egy-két boltot, hol asztali vöröset és kenyeret vehettem magamnak, de ezek az időpontok azért nem váltak be, mert a rendes és becsülettel dolgozók, közöttük természetesen a valahai barátaim is, ilyenkor kerültek elő a munkából, s lódultak meg a közértek irányába csipszeket venni a gyerekeiknek, szörnyűek voltak a találkozások, némelyek rám néztek és elszörnyedtek, és köntörfalazás nélkül kérdeztek rá, öregem, hogy a picsába csúsztál le idáig, olyan is volt, aki pénzt akart a markomba nyomni, na bumm, legfeljebb egy csipsszel kevesebbet visz a kölyöknek, a családi kényszeretetéstől amúgy is túl dagadt már szegény, na, vedd csak el, ne izélj már, majd ha nekem megy szarul, akkor te is ki fogsz segíteni, nem, nem foglak, baszod, erre sértődötten továbbálltak, és még ők voltak a jobbak, mert a régi ismerősök nagyobbik része úgy tett, mintha nem venné észre rajtam a kopást, a lecsúszás egyértelmű jegyeit, a ruházatom hitványságát és elhanyagoltságát (azt hiszem, egy kívülálló szemében nem sokban különbözhetem a csőlakóktól), a sokadik napi szagomat, gyulladt szemeimben a kialvatlanságot, az örökös másnaposság komputernél pontosabb kijelzéseit bőrön, mozgáson, tekinteten, öregem, jól nézel ki, így indítottak a legtöbben, kár, hogy ilyen ritkán lehet látni téged, nagyon elbújsz a dolgaid mögé, na, min dolgozol, kérlek, egyszer meg kell látogass bennünket, nem lakunk messze ide, már emlegetett az asszony is, emlékszel, amikor részegen végigmentél a rendőrség kőkerítésén éjjeli fél háromkor, mekkora buli volt, öregem, a rendőrök kiszaladtak, és felszólítottak, hogy azonnal gyere le, te meg azt kiabáltad nekik vissza, hogy lőjetek le, majmok, úgyis arra vagytok kiképezve, mi meg ott kuporogtunk a szemközti park bokraiban, fogadjunk, hogy most is ilyen vagy, öregem, hiszen semmit sem változtál, csak rád kell nézni, hajtod még mindig a csajokat, mi, jó neked, bazdmeg, nekem is ez kellett volna, tudod, erre most itt van az asszony, meg a kölykök, jó, jó, ne nézz így rám, valakinek polgárnak is kell lenni, nem lehet mindenki hős, Che Guevara, na, megyek is, aztán ne tűnj el, adok egy névjegyet, a fenébe, épp most nincs nálam egy se, neked ugye... nyilván nincs névjegyed, ja persze, a kis nonkonformista, a névjegy derogál neki, sebaj, majd legközelebb, hiszen úgyis találkozunk, öregem, találkozunk, te is idejársz, ebbe a kis koszosba vásárolni, és akkor összehozunk valamit, és már pucolnak is, mint akinek dinamitot dugtak a seggébe, hogy azután messzire elkerüljék a boltot, a környéket, talán még el is költöznek, nehogy véletlenül sor kerüljön egy második találkozásra velem, igen, talán mégiscsak várt valamire, legvalószínűbben kérdésre, ami persze nagyon kézenfekvő lett volna abban a helyzetben, csak rettenetesen fájt a fejem, és nem tudtam azt se pontosan, van-e még itthon borom vagy valami innivalóm, meg féltem is a kérdezéstől, aki kérdést tesz fel, az óhatatlanul hajlandóságot mutat a másik életének a részesévé válni, és valami azt súgta, hogy bármilyen kérdésre is ugyanazt a választ fogom kapni, a mondatot, amiért idejött, a hírt, amivel fölzavarta hínáros nyugalmamat, tehát mégsem vállalkoztam arra, hogy összetörjem a csendet, meg aztán lehet, hogy nem is a kérdést várta, hanem a választ, vannak ilyen helyzetek, amikor a választ várjuk attól, aki a kérdést sem ismeri, a kérdés létezésével sincs tisztában, mégis, valami csalhatatlannak feltűnő ösztön odahajt bennünket a legindifferensebb alakhoz, akihez odahajthat, és mit ad isten, az esetek túlnyomó részében valamilyen választ kapunk is, vagy úgy véljük, kaptunk, de csak bámultam görcsös magába zárkózottságát, meg sem próbáltam beleélni magamat a helyzetébe, az empátia az én körülményeim között a leghamisabb és legveszélyesebb viszonyulás lenne mindenhez, hiszen nincs honnan beleélnem magamat a másik nyomorába, na igen, ha valaki mutat elbaszottabb állapotot az enyémnél, és filozofice még alá is tudja azt támasztani, akkor lehet szó empátiáról, de addig csak a fejfájás, a legrosszabb fajtából való fejfájás gyötört, és csak halovány reményeim voltak az elmulasztására, jelesül, kipróbált magánreceptúra, egy bizonyos alkoholszint meghaladása a fej heveny fájdalmainak biztos elmúlását eredményezi, igen ám, de az én sötét odúm nem tévesztendő össze az italdiszkontokkal, ahol glédákban állnak a legjobb szeszek, nekem üvegszilánkok és az elmúlt életemből itt maradt szörnyek között kell fölkutatnom, nem éppen hősies pozitúrákat erőltetve magamra, a nem teljesen szárazra lecsókolt és a sötétben járás közben össze nem tört palackokat, amit most mégsem tettem meg, nem is tudom pontosan, miért, hisz meg is tehettem volna, mert az az áldatlan és nem várt helyzet állott elő, hogy kettőnk közül kétséget kizáróan ő volt a szerencsétlenebb, a kis sárga ruhájában, ruhája alatt a döglött fekete lepkékkel, s már éppen azon voltam, hogy kipréselek magamból valami kedveset, na jó, nem feltétlenül kedveset, de olyan emberit vagy emberszerűt, amire nem lehet majd azt mondani, hogy megtörtént, de azt sem, hogy nem volt elhangzása, amikor a hajam felé nyúlt, szórakozott volt a mozdulat, vagy inkább kétségbeesett, az is lehet, tájékozatlan, öntudatlan, mit tudom én, milyen mozdulat volt, a lényeg az, hogy megkönnyebbülésemre nem ért hozzám, csak annyit mondott halk, nyarvogó, kellemetlen fejhangon, mely a sírás és a hangzásban megfogyatkozott sikoltás közül kerül ki, hiányoztál, nagyon kellettél volna, és én akkor megéreztem, hogy vége a jól megálmodott csúfos végnek, vége az üvegtörmelékek nyugalmának, a csengőtlen nappalok részeg mozdulatlanságának, és valóban, a nő megszólalt ismét, hervatagon, könnyes hangon, meghalt, és te ezt tudtad, te rohadék, és mégis itt döglesz a sötétben, fölemeltem a fejemet, keze az üveg nyakát markolta, nem védekeztem, tartottam a fejemet, arcomat az ütésnek, de nem akart bántani, a helyzethez meglehetősen illetlenül, foggal tépte ki a dugót, azt köpte felém, bele az arcomba, és hosszú, nehéz kortyokban inni kezdett, s akkor úgy éreztem, végtelen sokáig fog így inni, mert végtelen sok megivatlan bor van az életében, hát még az enyémben komolyan mondta, szinte szertartásosan, mint aki otthon, esténként már készült erre a dacos odaadásra a tükör előtt, vagy az ágyban, ha leoltották a villanyt és a hold olyan ingerlően bámult be az ablakon, hogy nem lehetett ellenállni neki, a kéz elindult, és a szájában előre formálgatta hozzá a szavakat, meg fog kapni, de a megkapás módjáról természetesen semmit sem tudhatott, képzetei lehettek, melyeket filmekből vagy filléres regényekből lesett el, az is lehet, csak a fantáziája szállt el néha, szállodai szobákra, végtelennek tetsző autóutak pihenőjére, egy tengerpart mellett ringó jacht kajütjére gondolt talán, nem sejtette, mert nem is sejthette, hogy egy kölcsönlakás kölcsönágyának kölcsön-félórája lesz az ölelkezésünk színtere és ideje, kivehettem volna hozzá persze egy szállodai szobát is, ha egy kicsit is a menőt akartam volna megjátszani mások előtt, nagyon be tudott volna vonulni oda, a flancos szállodába a melléhez tapadó aprócska fehér blúzában, a seggére feszülő égkék farmernadrágban, a magas hegyes sarkú cipőcskében, állati jó csaj, állapítottam meg magamban ezen az első találkozáskor, amikor így jelent meg a félig nyitott ajtóban, az a fajta macska, akinek a megpillantásakor elcsordul még a harcedzett vén rókák nyála is, vagy azoké leginkább, hiszen nekik sikerül mind ritkábban becserkészni az ilyen bombázókat, szabad bejönnöm, nem látszott rajta csalódás, szinte körül sem nézett, lerúgta a cipőit, biztos hogy olyan házban nőtt fel, ahol az előszobában le kell rúgniuk a cipőjüket még a vendégeknek is, csinos kis kontyocskába fogatta össze a haját, látszott, nagyon felkészült erre a találkozásra, bontsd ki a hajadat, parancsoltam rá türelmetlenül, a hajadat, ja, a hajamat!, lusta és ellenséges mozdulattal emelte ki sörényéből a vastag ezüstcsatot, majd ugyanazzal a nem sietős, de határozott mozdulattal vágta a sarokba, ott is maradt örökre talán, ha a lakást kölcsönadó ismerősöm meg nem találta, el nem ajándékozta vagy ki nem dobta, én ugyan nem mozdultam érte, büszkeség és miegymás, ő meg végképp, a csat, később megtudtam, az apjából eredeztethetően utálta a parancsolgatós megszólalásokat, az enyémeket is, így ez a csat már mindig erre a pillanatra emlékeztette volna, hogy rámordultam, holott ő nekem készült azzal is, a csattal, nem kérdezett, az ölembe ült, háttal nekem, fészkelődött kicsit, azután, amikor megtalálta a legkényelmesebb ülést nyugtalankodó ágyékomon, elcsendesedett, hosszadalmasan és bánatosan néztük az ismeretlen szoba ismeretlen kellékeit, a falra szerelt üveg virágtartókat, a modern képeket sűrű egymás mellett, szabályosan, azonos magasságban és távolságra egymástól, a mértani rendben elhelyezett foteleket, a sarokban álló bárkocsin felhalmozott rettenetes mennyiségű piát, az ám, nem iszunk valamit, én soha nem iszom alkoholt, félfordulatot tett, és keményen végigmért, ekkor eszméltem rá, hogy a megadás – ekkorra már régen lefejtettem róla a blúzát, és hatalmas mellét markolásztam, másik kezem akadályoztatás nélkül a bugyija alatt kalandozott – és az ellenállás milyen jól megfért benne, nyilván idegenségem okozhatta, hogy a vágyakozás adakozó gesztusait mindig visszavette nyers beszólásaival, a visszavonások és a gúnyig elhatoló elbizonytalanítások először még tetszettek is, később azonban olyan mértékben zavartak, hogy miattuk kezdtek terhessé válni a találkozásaink, az baj, akkor most mi lesz velünk, kérdeztem kissé megszeppenve, de benne láthatóan nem okozott problémát az, hogy egyikünk nyilvánvalóan alkoholista, másikunk pedig még az élet első borait kóstolgatja, ha ugyan kóstolgatja, most éppen láthatóan nem, nem kell megijedned, te nyugodtan ihatsz, amennyi jólesik, engem pedig ne félts, mert én már nagykislány vagyok, egyáltalán nem kell leitatnod, ha elérkezik a pillanat, és még itt sem tudtam meglepetésemben beleszólni a monológba, holott valamit nyilvánvalóan kellett volna, valami keményet, hogy azért mégsem, hogy nem ilyen szimpla ez a dolog itt kettőnk között, mert valami talán történik azon kívül is, hogy egymásba borulunk, vagy ha ő másként gondolja, hát bele se kezdjünk, de a mondataiban volt valami ellenállást nem tűrő határozottság, ami megbénította bennem a fölháborodás és a méltatlankodás hangjait, meg fogod kapni, amiért idejöttünk, és ettől megint ideges lettem, mert ennyire profánul nem lehet beszélni a történetünkről, még akkor sem, ha a helyzet ennyire profán is lehetne, és ekkor hasított belém a fölismerés, hogy úgy fogunk egymással lefeküdni, hogy azt sem beszéljük meg, mi vezényelt bennünket a másik karjába, hogy több-e ez egyszerű üzletnél, és hogy több, azt mindketten tudjuk, és, és, még meg sem csókoltál, feszítette hátra az államat, még meg sem, kényeskedett a hangja, ez nekem eszembe sem jutott, tényleg, ilyenkor azt kell, megcsókolni, de ez nem megy, így nem, azután, hogy figyelmeztet rá, már nem, kezemet kihúztam a bugyijából, felálltam, eközben persze le kellett ráznom magamról fölizgatott lánytestét, lehuppant a szőnyegre, előbb gyűlölködve nézett rám, azután csábosan tartotta, kínálta fölfelé a száját, de tudtam, most nem szabad megtennem, most miatta nem, így csak sokáig farkasszemet néztünk egymással, már nem tudom meddig, de egyszerre meggondolta magát, elhagyta a tekintetemet, közelebb mászott a fotelomhoz, nyugodt és természetes mozdulatokkal a sliccemhez nyúlt, szégyenkezés nélkül bontott ki a nadrágomból, föltérdelt hozzám, és kívánós mosollyal a szájába vett, dühösen és szenvedéllyel szopta a faszomat, olyan erővel rángatva markában a szabad részt, hogy időnként felkiáltottam kínomban, közben pedig szerettem volna felemelni, magamhoz vonni, csókolni a száját, végigdőlni vele a szőnyegen, megsimogatni a mellét és a csípője hajlatát dédelgetni a bajszommal, de a lány minden jelzésemet, mozdulatomat visszauta_vagy izgalmában rángat akkorákat rajtam, hogy a fájdalomtól fel kell ordítanom, de nem, nem volt ez a fájdalom kellemetlen, ellenkezőleg, az élvezet részévé vált a túlerős mozdulatok okozta fájás, nem új dolog, de a gyönyör és a kín kétségtelenül határos egymással, vannak helyzetek, amikor egyik a másikkal gyakorlatilag felcserélhető, és ez ilyen helyzet volt, majd amikor hörögve és elhasznált rongydarabként hanyatlottam vissza a fotelba, odaállt elém, egy könnyed mozdulattal letörölte az álláról és az ajkáról a fölösleges csöppeket, előrenyújtott kezét talányosan a homlokomhoz érintette, az érintés simogatásban folytatódott, simogatásba oldódott bele, be kellett csuknom a szememet, annyira szép volt a gyöngédségnek ez a nem várt, szelíd hullámverése, és annyira nem tudtam értelmezni, mit jelent ez az egész, az előző erőszaktétel után ez a mostani simogatás, próbáltam elaltatni magamban az okoskodót, hogy nem kell mindent értelmezni, van, aminek az értelme annyira önmagában rejtekezik, hogy bármilyen spekuláció megsérti a létezését, próbáltam jelenvalón átélni a lány pillanatait, magyarázatok és bölcselkedések nélkül, ami pedig a magamfajta elbaszott entellektüelek és az életet folyton elveszítő figurák számára létforma és az átélés előli menekülés, hiszen amit nem élünk át, azt kívülről tudjuk szemlélni, kívülről és felülről, felülről és ítélkező pózból, így azonnal fölébe tudunk kerekedni minden olyan életmozzanatnak, ami valójában elgázolt bennünket, megalázott – mert boldoggá és esendővé tett, akkor éreztem ajkamon, csukott szemhéjamon meleg, húsos száját, csókjai azután a fülemhez vándoroltak, nyelvével végigtapogatta a fülkagyló nyitott folyosóit, végül csak annyit súgott, félig nevetve, félig komolyan, szerencséd, hogy jó az ízed, most már komolyabb dolgok után is nézhetnénk – gyere! Már nem rá néztem, már nem néztem sehova, csak ürességet láttam magam előtt, nem feketeség volt és nem fehérség, azokhoz képest sem behatárolható, leginkább semmilyenség volt, van ilyen, kell lennie, mert láttam, bár kifejezni nem tudom, a kifejezni akarás néha a leglényegesebb dolgok átélésétől foszt meg bennünket, így meg sem kísérlem, annyival fontosabb számomra az élmény birtoklása, azt hiszem, a megsemmisülés fénytelensége és színtelensége volt ez, olyan, amilyet a barátom láthatott meg abban a pillanatban, amikor meghalt, és mindez amiatt alakulhatott így bennem, az élőben, mert nem éreztem sem megrendülést, sem bánatot, legkevésbé gyászt, a semmit éreztem, mely tart a tenyerén, ringat, a semmit, amely elrendezi a dolgokat körülöttem, a semmit, amely a legbizonyosabb levőség a létezésben, nem éreztem tehát megrendülést, fájdalmat még kevésbé, természetesnek tartottam, hogy meghalt, akkor még nem tudtam egészen pontosan, mitől természetes ez, de biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb az érzet önmagától elhozza számomra a magyarázatot, ám ha pontos akarok lenni, én ezt a haláldolgot már évekkel ezelőtt átéltem vele kapcsolatban, ahogy annyi mással is, amikor elkezdődött bennem a régebbi élet felszámolása, monomániás megsemmisítése, a mindennel leszámolás, ami jó volt, ami rossz volt, tehát az egésszel, ami volt és főleg lehetett volna, azt már végképp elképzelhetetlennek tartottam, hogy valami a múltamból kicsírázzék, elkövetkezett tehát a leszámolás, ami más nézőpontból mindennek a fölszámolása, ennek fő vonulata természetesen a barátok temetése kellett legyen, hetekig temettem is őket fáradatlan, mindnek megadtam, ami járt, dísztemetések voltak ezek, ahol semmit sem bíztam a véletlenre, előző nap délutánján kiástam a sírjukat, recsegett-ropogott az ásó és a kapa akarata alatt a föld, előbb poros, fekete göröngyöket dobáltam félre, azután zsíros, nyüzsgő, gilisztás, sötét földtortákat, később eljutottam a hűvös agyagig, ilyenkor már csak a fejem búbja látszott ki a gödörből, néha nagyon megizzadtam persze, mert a lefelé haladást akadályozó gyökereket csákánnyal kellett elmetszenem, néha combvastagságúakat kellett szétforgácsolnom ahhoz, hogy továbbhaladhassak, de nem volt előttem akadály, takaros kis sírgödröket ástam ki az én hajdani társaimnak, ügyeltem arra, hogy az oldaluk függőleges legyen és egyenletes, a gödör alját pedig gondosan elegyengettem, akár vízmértékkel is lehetett volna ellenőrizni, mennyire precíz munkát végeztem, mivel csak így, abszolút vízszintezéssel tudtam nekik egyforma nyugalmat és álmot biztosítani, rengeteg virággal, gyászoló tömeggel terveztem meg a másnapot, hófehér és világoskék koporsókat húzattam ezüst griffmadarakkal a ravatalozó elé, külön, névre szóló és személyre írott gyászbeszédekkel tiszteltem meg őket, melyeket menekülő és fölhevült agyam kreált számukra, gondoskodtam róla, hogy ott álljanak a koporsó mellett a régi szeretők és a jelen feleségek, sőt, a már nem szerethetett fiatal és megszeppent szeretőket is meghívtam közéjük, együtt békességben és könnyek között, meghatóan szépek voltak így, a nők, akik megmenthették volna, akik megmenthettek volna bennünket, akik az életben együtt mégse, soha, szülőket természetesen nem hívtam meg ezekre az alkalmakra, a szülők mindent elrontanak a sok sírással, hangoskodással és személyeskedéssel, a halálban méltóság kell legyen, így hát a temetésben is erre kell törekednünk, főleg, mert én voltam a komor pap, aki néma szolgákkal a fejükhöz állt, fekete csuklyát viseltem, hogy ne ismerjenek rám a gyászolók, gyászbeszédként régi történeteket meséltem az elhunytról, pontosabban a meghalasztottról, vidám, gyakran frivol történeteket, úgyhogy egy-egy gyászbeszéd alatt a gyásznép többször és hangosan felröhögött, a tinédzser lányok pedig ennél is tovább mentek, mert egyfolytában vihogtak az egész beszéd alatt, sutyorogtak és egymást bökdösték, egy idő után szokásommá vált, hogy prédikálás közben kerestem azoknak az álszenteskedőknek a megrökönyödött tekintetét, akik hajdani életünket megkeserítették, s ha rátaláltam valamelyikre, olyan ostorozását kezdtem az illetőnek, hogy egy idő után futva, a sírokon átbotladozva menekült ki a temetőből, de én gondoskodtam róla, hogy a kapukat időközben benője az árvacsalán, az is lehet, még most is ott bolyonganak a nyomorultak, nyilván tébolyult aggyal és szívvel, a sírok labirintusában, mert mondom nektek – így a prédikációban –, nincs nagyobb bűn az álszenteskedésnél, s hogy elejét vegyem a szertartás ilyen irányba eltolhatóságának, megszentelésül a koporsóra loccsantottam egy pohár eges (Freud által szándékolt elírás – jeges) whiskyt, ami nem kis önfeláldozás egy olyan ember részéről, aki csak a legszerencsésebb konstellációk egybecsendülésekor jut hozzá e nemes italhoz, én azonban a barátaimtól még halálukban sem vontam meg semmit, került, amibe kerül, loccsant a whisky, nem mondom, a pohár alján maradt kevéske anyagot ott helyben magamhoz vettem, ami miatt egyáltalán nem volt lelkifurdalásom, a módszert gyermekkoromban néztem el a papoktól, akik áldozás után a megmaradt bort rendben beszlopálják az ezüstserlegből, számat gondosan beletöröltem a szemfedőbe, amit részben mindenki búcsúcsóknak gondolt, részben pedig nem mondott ellent a régi közvetlenkedéseinknek, majd a koporsót elcipeltük a kiásott gödörhöz, ott ismét mondtam pár keresetlen szót, de már nem pazaroltam több whiskyt az elhunytra, virágkötélen engedtük le a koporsót, selyempárnán nyugodott barátaim elcsöndesült feje, ekkor ledobtam magamról a talárt, s mert meleg volt, tűzött a fejünkre a nap, félmeztelenül – rossz nyelvek szerint gyakran meztelenül – álltam neki a koporsó elföldelésének, ami verejtékes, poros és piszkos munka volt, ezt kimondottan utáltam, a koszorúk folyton fölsértették a karomat, ilyenkor csorgott a vérem, a vérre rászállt a por, rászáradt a nap, viszketett a nyakam, a szám teliment kosszal, s még csak nem is köpködhettem, a gyászolók azután elvonultak, én meg ott maradtam egy szomszéd sírkövön ülve, ültem és kifújtam magam, aztán felkerekedtem, ittam néhány korsó sört a temetőm melletti kocsmában, szívem szerint vörösborokat ittam volna, de a kocsmákban nincsenek igazán iható borok, ez már csak így van, ültem és ittam és vártam, menjen le végre nap, foghassam a szerszámaimat, és elinduljak végre kiásni az új sírgödröt a következő barátnak de ezekről nem beszélgethettem vele, nem mondhattam el neki az én hosszú és lelket próbáló szertartássorozatomat, melynek során már régen föld alá került a barátom is, mert úgysem értett volna belőle semmit, azt sem mondhattam el, hogy éppen két napja vittem friss virágot a férje sírjára, azt sem, hogy sikerült az egyik főhelyet megszereznem számára a temetőmben, való igaz, nem azért mondanám, egy dombocskáról van szó, majdnem egy kisebb hegyről a sírkert közepén, ahonnan az egész halottak városára rá lehet látni, a sír fölött két hatalmas szomorúfűz áll, nem én ültettem őket, de szép és jelentős tételek temetői viszonylatban is, és tizenhárom bagoly lakik a lombjaik között, akik, mikor eljön az este, hangos szárnysuhogással kiszállnak onnan, és amikor a barna hajnalban karmaik között áldozatokkal térnek vissza, panaszos sikoltások és vinnyogások töltik be a fák környékét, éppen úgy, mint amikor lányokat vittünk fel az albérletünkbe, kócos kóborlányokat az utcáról, pályaudvarokról, diszkókból, akik kérették magukat, vagy egyáltalán nem akartak lefeküdni velünk, csak enni akartak vagy melegen lenni, meginni néhány pohár bort, mi pedig egy idő után összenéztünk, ragadozó tekintettel és rezzenéstelen arccal, vártunk, hogy az áldozatok adrenalinszintje felszökjön, a lányok pedig veszélyt szimatolva, akár a kis állatok, abbahagyták az evést, letették a poharat, nem nassoltak tovább a mogyoróból, mi pedig csak vártunk, ha kérdeztek, nem válaszoltunk, ha mozdultak, sem mozdultunk, majd egy előre megbeszélt biccentésre nekiláttunk a lányoknak, akik dőltek jobbra-balra, mint a tekebábuk, recsegtek a gombok, szisszentek a cipzárak, szakadtak a melltartók kapcsai, kik mégis – miután kisikoltozták, kinyafogták, kisírták, kivinnyogták magukat – a mellünkön akarták hagyni örökre a fejüket, hát nem volt mit mondanom neki, ennek a hajdani szeretőmnek, mindössze annyit nyögtem ki, hanglejtés nélküli kérdésként, szép volt-e a temetése, és én tudtam, miért kérdezem, mert nem lehetett szebb az enyémnél, az általam rendezett temetésnél, de hibát követtem el, mert a nő közelebb fészkelte magát hozzám, így éreznem kellett a savanyú szagát, öregasszonyszag volt ez, a magukat elhagyó, sohasem izzadó száraz nőké, kellemetlen, émelyítő savanyúság, összeszorítottam a fogamat, s nem húzódtam el a közeledése elől, ha akarod, elmesélem, enyhült meg, de nem akartam, aludni akartam, visszarészegedni abba az állapotba, amiben voltam, mielőtt megérkezett, nem tudok fölöslegesebb pénzkidobást megemlíteni, mint amikor egy részeg embert kijózanítanak, kezét a karomon nyugtatta, nem volt súlya a kéznek, lepkeérintés, madársuhanás, ez az érintés megint az övé volt, a régi nőé, meséld, mondtam bizonytalanul, mert nem tudtam magam sem eldönteni, miatta akarom-e meghallgatni, vagy az én temetésem körül történt valami tökéletlenség, mesélj, tettem hozzá nehézkesen, jó, akkor engedd meg, hogy idefeküdjem melléd, kérte verébhangon, de én n_rátom halálát, nem akartam, hogy mellém feküdjék, nem engedem meg, mondtam erőtlenül, karommal védekezőn eltakartam az arcomat, de ő gyengéden félretolta tiltakozásomat, s a következő pillanatban éreztem, hogy mellettem fekszik, mert alig észrevehetően megrezzent a matracom, finoman, lágyan, mintha több száz fekete lepke szállt volna le rá azt a nyarat Északon töltöttem, elszakadva mindentől, ami az itteni világhoz kötött, jártam a svédországi fenyveseket, horgásztam, és bárokban ücsörögtem piros italok fölött, hajnalonta néha verejtékben ázva riadtam fel, hogy nem készültem el időre az újabb tervekkel, kimeredt szemmel bámultam a sötétben, hol vagyok, miféle ismeretlen szoba sziluettje rajzolódik ki a az éjszakai szem által felbontott feketeségben, valamit szerencsére mindig fölismertem, így azután visszaejtettem fejemet a párnára, és megpróbáltam megint elaludni, vagy ha szerencsém volt, és valamelyik dús szőke lányt ágyamba sodorta a szél, akkor felébresztettem szegényt, s kísérletet tettem belemenekülni a melegségébe, bár utóbbi ritkán sikerült az átivott, átmulatott éjszakák után, dörmögtek csak és lapátkezükkel visszatoltak a helyemre, hosszú combjukat védekezően a mellükhöz felhúzva, hátat fordítva aludtak tovább, mint a kisgyerekek, néha felhívtam persze őt is, megérzésre, amikor gondoltam, hogy otthon van, de megérzéseim nem jöttek be, mindig más vette fel a telefont, legtöbbször az apja, és nekem érthetően nem volt szabad feltűnnöm a szülők horizontján, ilyenkor tehát nem szóltam bele a kagylóba, s mert nem értem el őt, egyre sűrűbben és kétségbeesettebben telefonáltam és hallgattam bele a beszélőbe, a zord atya pedig káromkodott és anyázott hallgatásomra, ha nem volt lélekjelenlétem gyorsan letenni a telefont, de nem ez zavart legjobban, sőt, ezzel egyáltalán nem is foglalkoztam, sokkal inkább izgatott, hogy mi történt, mi van a lánnyal, miért nem várja a telefonomat, miért nem készül a hangomra, és egy idő után már minden napszakban hívtam, a napom szinte csak azzal telt el, hogy hívtam és hívtam, megismertem az anyja, a kishúga, a nagyhúga, de még a vőlegénye hangját is, és hallgattam nekik makacsul, csak ő nem mozdult, csak ő hallgatott kétségbeejtőn valahol a messzeségben, s minél tovább tartott a hiánya és a hallgatása, mennél véglegesebbnek tűnhetett fel a nemvárása, annál pontosabban éreztem, el vagyok veszve, nekem erre a nőre szükségem van, ismét bebizonyosodott tehát, sokadszorra, hogy a másik fontosságát csakis a hiányával mérhetjük az életünkben, és nekem nagyon, kurvára hiányzott a hajamban bolyongó meleg kezével, a nagy mellével, a szeretkezéseinkre ráboruló sírásával, kacagásával, sikoltozásával, szenvedtem, mert nem tudtam elképzelni, mi történhetett vele, s azt még a legjobb megoldásként kezeltem volna, hogy talált magának valakit, egy fiatalabbat, szebbet és jobbat nálamnál, ami az ő korában és az ő szépségével nem lenne túlságosan bonyolult művelet, csak azt tudnám biztosan, hogy minden rendben van körülötte, nyugtatgattam magamat, talált valaki mást, és most boldog, és így a jó neki, de mégis, épp ettől a gyáva altruizmustól fúródott belém a tüske, mélyen a bőr alá, be a húsba, húson át a tüdőbe, gyomorba, májba, szívbe, és mindinkább elgennyesedtek a sebek, ótvarosként bolyongtam az egészségesek között, így ismerkedtem meg a féltékenységgel, már gyűlöltem mindent és mindenkit, ami és aki körülvette őt, féltettem tőlük, és méltatlanoknak tartottam őket hozzá, holott semmit sem tudtam az őt körülvevő tárgyakról és emberekről, haza akartam menni, hozzá, érte, de nem tudtam, hová menjek, hogy menjek, mikor menjek, hogy menjek-e, mehetek-e még, végre egy telefonomat ő vette fel, halk volt és fáradt a hangja, beteg, majdnem meghaltam, egy hónapig feküdtem a kórházban, gyereket csináltál nekem, te marha, el kellett vetetnem, és utána vérezni kezdtem, és nem akart elállni a vérzés, egy hónapig csak folyt a vérem de hát te védekeztél, szorongattam hűvös kis kezét a zöld kávéházban, ahová elutazásom előtt gyakran beültünk, lefogyott, szemei tompán keresgéltek valamit az arcomon, nem válaszolt, szórakozottan kavargatta a kávéját, azelőtt soha nem ivott kávét, máskor ne menj el fél évre, végighúztam ujjamat az ajkán, megborzongott, máskor ne menj el egy napra se, de azután megint hidegség és idegenség vette körül, azt mondtad, védekeztél, összeszűkült a szeme, hallgatott, a kávéját kavargatta, és elképzeltem, ahogy kis motyójával ballag a kórházba, háttal láttam, akár egy szánalmas csavargó kisgyerek, csámpázva és célok, tervek nélkül megy a felnőttek világában, üldögél egy koszlott folyosón a sorsára várva, megszeppent arca kiragyog a szürkés, hideg csempéből, melynek a hátát támasztja, mellette, körülötte hasonló szerencsétlenek, kövér ápolónők – fontoskodva huhogó baglyok – jelennek meg időnként közöttük, és undorodva szólongatják be őket, nem érnek hozzájuk, a pestisesekhez, az aljas kis pesti kurvákhoz, akik csak basznak, basznak, de amikor jön a gyerek, akkor idedugják a seggüket, és lelketlenül kikapartatják magukból az ártatlant, szabad idézet ápolónők nyilatkozataiból, föláll, s mint aki álmában lépked, elindul az ápolónő által mutatott irányba, az még ráordít, hogy nem a sétatéren van, de a hosszú hajú emberkét, aki készül elveszíteni a szíve alatt éledező ragyogást, ez egy csöppet sem zavarja már, megy, mint aki a holdon jár, mint aki másik bolygón jár, mint aki a saját kivégzőhelyére tart, pedig itt nem őt végzik ki, ő az, aki a méhében várakozó babszemnyi megváltót mégiscsak elárulja, elképzeltem, ahogy lassított mozdulattal becsukja maga után az ajtót, elképzeltem, ahogy a fehér terem közepére megy, ruhájától előbb megfosztatik, azután felfekszik az asztalra, lábát szétterpeszti és felteszi a két hideg állványra, elképzeltem, ahogy így fekszik sokáig, sokáig, sokáig, közben ki-be járnak az emberek, járnak körülötte, belebámulnak széttárult szemérmébe, jól megnézik, azután továbbállnak, hordágytologató suhancok, élveteg, faszverő öregedő orvosok, leszbikus ápolónők, elképzelem, ahogy a Nagykörút gyalogosforgalmát beirányítják a kórházba, a bagolyképű ápolónők feltartott kézzel irányítják a forgalmat, és elhaladtában mindenkinek rá kell pillantania a széttárt combú nőre, sőt, köpködni is szabad, bele a pinájába, a hasára, a mellére, és tilos eltakarni a gyerekek szemét, hadd lássák, milyenek is ezek, akiktől majd tartózkodniuk kell egész életükben, elképzelem, ahogy egy fehér orvos közelít hozzá mosolyogva és tréfálkozva a vassal, belehatol tövig a lányba, mintha közösülne vele a hideg tágító, a fogó, a kaparóvas, matat az orvos, közben a nyaralását intézi, Korfu, persze, de tengerre nézzen a szoba, hát persze, a pénz nem számít, édes, addig telefonáljon, amíg nincs elfogadható ajánlat, édes, na, menjen már, én gyorsan elintézem ezt a dolgot itt, édes, azután mindent megbeszélünk nyugodt körülmények között, elképzelem, ahogy leszáll az ágyról, iszonytatóan egyedül, megalázva és kifosztva, kiszédeleg az ajtón, végigmérik, hát ezt még el sem kísérte a szemét hapsija, na kislány, veled aztán rendesen kicsesztek, lerogy egy székre, szédül, és hányingere van, egy sorára váró asszony kísérője végül megszánja, hív neki egy taxit, a taxis cinkosan rámosolyodik, semmi baj, kislány, föl a fejjel, pár nap múlva már megint cicázhatsz a barátoddal, nem nagy ügy, napjában hatot is viszek haza a magadfajtából, az élet nem áll meg (csak halk toccsanással befejeződik egy vödörben – mosolyodott el sírósan magában), de hiszen védekeztél, kapaszkodtam bele az egyetlen mondatba, fölnézett, mosolygott, kicsit eszelősen, átfonta mindkét karjával a nyakamat, hát persze, de úgy látszik, ellened nem lehet védekezniszeretném, ha elkísérnél az AIDS-vizsgálatom eredményéért, hívott föl egyszer, egyetlenegyszer telefonon, addig soha, azután pedig már nem, ezen megdöbbenten, a telefonon és a vizsgálaton, de nem akart magyarázkodni, telefonban nem, most, rögtön induljak, hagyjak ott mindent, mert velem akar elmenni a leletek eredményéért, most minden kiderül, az életéről van szó, és nekem fontos kell legyen az élete, és igazat mondott, mert semmi sem volt fontosabb számomra akkoriban, mint az ő élete, azonnal felálltam az asztaltól, és a meglepett munkatársak rosszalló tekintetétől kísérve kirobogtam a tervezőintézetből, ki az utcára, esett az eső, csak nehezen vergődtem át a városon, mindenki dühöngött és szabálytalankodott, szidtam a teremtőt, aki esőt és nagyvárost teremtett, végre sikerült kerülő utakon megközelítenem a Kiskörutat, már messziről megláttam, ahogy a Múzeum kerítésének rácsához támaszkodva várakozik, nem volt esernyő nála, arcát az esőcseppeknek föltartva állt, mint aki áldozik az eső istenének, a járókelők ránevettek, de ő ezt nem vette észre, többször is rá kellett dudálnom, mire visszatért az életbe, virgoncan intett és már röpült is felém, ázott kis verébként szállt be az autóba, nem csókolt meg, csak belém nevetett, szétrázta hajáról a vizet, és rögtön elpanaszolta, hogy állandóan láza van, rosszullétek környékezik, fáj a feje, és valaki azt mondta neki, ez még AIDS is lehet, próbáld meg, hát megpróbálta, elment és megcsináltatta, és mára készült el az eredmény, de miért engem viszel magaddal, először csodálkozott a kérdésen, azután ingerültség töltötte ki az arcát, kelletlenül, de határozottan válaszolt, mert csak tőled kaphattam el, ha elkaptam, és akkor megöllek, de nyomban nevetve vicsorította rám a fogait, ki mástól, aztán csak mentünk hallgatva a klinika irányába, és én tudtam, hogy valóban meg fog ölni, ha kiderül, hogy megfertőztem, és egyre jobban szorongtam, a szorongás azután félelemmé nőtt bennem, amíg az autóban várakoztam rá, mert én soha nem csináltattam ilyen tesztet, annyira biztos voltam magamban és a szeretőimben, és most komolyan megijedtem, mi lesz akkor, ha valóban, ha valóban tőlem kapott el valamit ez a szegény gyerek, akinek kettévágom az életét ezzel, de nem is az életét, az ifjúságát, és nem szerettem a bőrömben lenni, halványan az is földerengett bennem, hogy akkor nemsokára én is meg fogok halni, így kell lennie, ha a kór bennem lakik, azt hiszem, öngyilkosságot fogok elkövetni, ha bebizonyosodik, hogy megfertőztem valakit, vagy ha annyi csak, hogy fertőzött vagyok, valószínűleg megmérgezem magam, patkányméreggel, mert az illik az ilyen helyzethez, ráadásul a patkányméreg rettenetes szenvedésekkel jár a halál előtt, és állt az idő, csak az eső verte egykedvűen az autóm tetejét, vajon ő hogyan veszi tudomásul, ha... sírni fog, összeroppan, tántorogva jön az autóhoz, vagy idáig támogatja két műtősgyerek, de boldogan szaladt ki a kapun, oda vihetsz, ahova akarsz, azt tehetsz velem, amihez kedved van, és én nem kérdeztem többet, és mentünk, és nevettünk, az arcomat cirógatta és az ágyékomon kószált a keze, szállt velünk az esőben az autó, tudod mit, elviszlek oda, ahol először, ezen nevetett, és elmentünk oda, szegény barátom, egy szál gatyában gyanútlanul üldögélt a komputere mögött, és valami rendszertant böngészett, hivalkodó jókedvvel törtünk rá, és azonnal kirúgtuk a lakásából, tréfálkozva dühöngött és fenyegetőzött, ami persze félig komoly volt, de ez akkor nem túlságosan érdekelt bennünket, még be sem mutattad a barátnődet, majd itt hagyom, s ha hazajössz, bemutatkozik ő maga, kacagtunk, és kacagva fészkeltük be magunkat a vackába, az üveg virágtartói, a mértani bútorok és a kimeríthetetlen bárkocsi közé, és akkor, éppen akkor, amikor meg akartam neki mondani, hogy az a ritka esemény adódott az életemben, hogy boldog vagyok, és vele élni is tudnék, bár az is lehet, nem éppen akkor, csak a tudatom szépíti egybeesésbe azt, ami önmagában szörnyű és sírnivalóan banális, az ölembe ülve_, de ha nem akarom, most nem rontja vele a hangulatot, nem szóltam, mert rossz érzéseim támadtak, hogy azt fogja mondani, amitől félek, és akkor azt mondta el, amit vártam, de nem a tudatomban jelent meg ez a várakozás, hanem az ösztöneimben, ezért erősebb volt és alaktalanabb és taszítóbb is egyúttal, és csak a lány szavaival nyerte el végleges körvonalait, lefeküdtem egy férfival, nem fontos, egyszer csak, kíváncsiságból, el kellett volna löknöm magamtól, de még nem volt hozzá erőm, sötét és nehéz nedvek töltötték meg a végtagjaimat, nem bírtam mozdítani őket, tőle miért nem kaphattad el, és rögtön a kimondás után szégyelltem a kicsinyességemet, mert ő gumit használt, vágta az arcomba, és ekkor már a számat is betöltötték a nehéz, fojtogató sötét nedvek, képtelen voltam bármit is mondani, az orvos volt, aki az abortuszt elvégezte, csicseregte a titok súlyától megkönnyebbülten, én akartam, nem tudom miért, talán mert olyan jó illata volt a kezének, csak ekkor tudtam megmozdulni, rögtön el akartam menni, de nem engedett, szinte megvadult, és hihetetlen erővel visszanyomott a székre, letérdelt elém, kigombolta a sliccemet, kibontott az alsónadrágomból, és erőszakosan, idegesen és elkeseredetten nekem látott, keretes elbeszélés, jutott eszembe, stílusa azért van ennek a kis dögnek, el kell ismerni, annak ellenére, hogy rendesen tönkretett, összeszorítottam a fogamat, most nem kiáltoztam a fájdalomtól, megpróbáltam a kielégülésemet is elkerülni, hogy valamivel visszaalázzam, de képtelen voltam bármit is tenni, értette a módját, hogyan robbantsa szét minden akaratom ellenére testemben a gyönyört, most már mehetsz, lökött el magától, amikor fogamat csikorgatva elélveztem, úgyis el akartál menni, te sértett macsó, hát eredj, kapkodva gombolkoztam be, álltam fel, fölkaptam az asztalról a slusszkulcsomat, nagy igyekezetemben azonban kirepült a kezemből, amin ő nevetett, nem akarta, kezét is a szája elé kapta, de nem bírta megállni, hogy ne nevessen, a leglehetetlenebb helyzetekben is képesek vagyunk nevetni, amikor pedig sírnunk vagy átkozódnunk kéne, gyűlöltem tehát a nevetését, kihalásztam a fotel alól a kulcsot, nem néztem rá, amikor elhaladtam mellette, de láttam őt, beleégett az emlékezetembe, ahogy ott áll félmeztelenül, kócosan, ragyogó fiatalsága keserű diadalmában, mintha egy pillanatra a kezét éreztem volna a karomon, kezét, hogy visszatartson, vagy a hangját hallottam volna, ne menj el, mintha, de akkor már mennem kellett, mert bennem volt a dühödt és bosszúálló menés, nem fordultam meg, nem búcsúzkodtam, rácsaptam az idegen lakás idegen ajtaját a lányra, akiért percekkel azelőtt még az életemet adta volna, elmosolyodtam, mert eszembe jutott a barátom, aki így lehet, tényleg meg fog ismerkedni vele, ha időben hazaér, kiléptem az esőre, élveztem a hajamat, arcomat verő hideg cseppeket, nem szálltam be az autómba, gyalogolni akartam, sétálni az esőben, szétáztatni a ruhám, a testemet, a lelkem, s talán szétáztatni az esővel hajamban bolyongó nyugtalan kis fehér kezét