A dolgok kezdete

A dolgok kezdete a Lánchídnál végződik,
mondotta, így, ezt mondta a rossz szagú, idős úriember.
Igen, nem részletezte – nem tudjuk, a pesti
vagy a budai hídfőnél (hétfőnél?) rejtezik az Origo,
az Alfa (rómeó & júlia). Van-e szerepe ebben az Alagútnak?
És a várbeli álmahagóni sikló mit jelent és kinek?
És, uramisten, hátha fordítva hallottam:
A dolgok vége kezdődik a Lánchídnál, az Omega
(az a drága óra) rejtezik ott, talán az oroszlánok
nyelvtelen kőszájában – és a balkezes, szivarozó úr,
annál van ugye a titok, bajusza alatt dörmögi:
Menjen csak, menjen a tabáni Gösser sörözőbe,
ahol szerdánként volt muszosok gyülekeznek.
Esetleg arra, amerre a Majdnem Mártírok
konkrét emlékműve kuporog [az a betonzárka,
fölül (na mire), körül az a szögesdrót, az a tükör,
az az előrebukó lény, aki Te vagy, aki Te voltál,
aki Te leszel, ha nem leszel (ott) a Dolgok Kezdeténél,
s majd ismét a Gyávák Terére kell kivonulnod
sárga zászlók alatt, s az óriás képernyőről
a balkezes öregúr joviális képe mosolyog rád
az aláfestő rockzene kiarosszkúró ütemére].

 

Az öltözőben

Kivetkőztem emberi mivoltomból
s a fogasra akasztottam az összeizzadt humanitást
majd kimossa irodalmi feleségem
akit köldökzsinór köt a számítógéphez
csak rácsukja a mosógép fedelét
és lötyköl a lírai habban a lelkiismeret
– ha kijönnének azok a foltok és
szép fehér lenne megint
mint Ottokár atya tanképein a föloldozott lélek
hittanórán a harmadik elemiben

valóban tiszta alsónemű a mivolt
ami szégyellenivalónkat takarja (Ágnes asszony
teregette a nagymosást
aztán divatba jött a vegytisztító) –
de az én asszonyom ki is vasalja
a szelek szárnyán száradt emberszabású trikót
ránc gyűrődés kisimul végül föl is adja rám
mint karinget a ministráns a papra

csak addig ne tévesszenek szem elől

tisztelettel Dr Jekyll legjobb tanítványa Hyde

 

Közzene

Átevickél az antennaerdőn a kilúgozott napsugár;
sandán hunyorog a széles vállú, teleköpött aszfaltra.
Ez az aszfalt nem érdemli meg a napfényt, ez a meggyalázott,
sörrel, kólával, huggyal telefröcskölt járda
úgy tűri a város taposómalmába szorított népség csoszogását,
mint Verescsagin jobbágyai a nagajkát vagy (jámborabb kép)
kikopott politikus ődöngő döngését az álmos hallgatóság.

A járda persze nem személy. Sziget, esetleg; tárgy, tereptárgy,
élettelen, nincs háta, nincsen arca, arculata, lelke sincs,

	kikopott
mint a		politikusnak,		mint a lelketlen sokaságnak.
	kiköpött

Ne sajnáljuk a járdát. Kátránybőre nyaranta megolvad,
de őszre visszadermed, és télen elvágódik rajta a nénike
(titániummal foldozza medencecsontját az elálcázott seborvos).
Gonosz járda. Vízszintes taposómalom.
Fordulnak alatta az óriás szöges kerekek. Kerék, betörés,
kerékbe törés, sikoly, véres mócsing, darált kutyaeledel.
Nem tudod, mivégre sürgölődsz, mit lökdösöd emberszabású társad,
amíg lent forgolódnak a dögszagú titkok és a hegy alján
mozgólépcsővé metamorfizál a járda –
így kezdődik a mennybemenetel – csak az ismeretlen rendeltetésű
rézveretek roncsai ne kotyognának ütemesen
a nagyothalló gépezet holtterében. Holt tér, holt volt,
holt nem volt – a Holtak Tere:
Itt ráismersz kisminkelt rokonodra; látod – most eszembe jutott,
mit mond a járda-metafora: ide sereglenek mind, itt van
az úristen nagy gulágja, a Gyűjtő, – tuba mirum – hamarosan te is –
addig meg koptasd az aszfaltot,
de azt, ami cipődre ragadhat, kerüld ki serényen,
és a nyakkendődet is igazítsd meg,
különben nem engednek be a mennyek országába,
az rablóisten!