Gyógyíthatatlan alkoholista.
Nem enni, már inni se tud.
Meg fog halni. Látom az arcán
egybefutó ráncok hálója alatt
a terjeszkedő szürkeséget, a
homokszínt. Most még puffad,
majd egyszerre összeroppan a
mája.

Térdel a kertben. Tíz körömmel
húzza halomba a gazt.
Adagolom, főnök, cin-
vödrébe a cementet;
szürküljön az a mész, mit
falra simít, mintha lehelné.
Fényszurkálta árnyékként
vibrál

a kereszt körülötte, titkos
forrásból környékezi őt,
meg-megakadva dőlésében.
Útszéli alak; odalökték.
Fogatlan, selypeg. Rosszul
hall. Tenyerével ernyőzve
fülét, figyeli szavamat;
hálás.

Együtt görgetjük a farönköt,
vonszoljuk a sódert, löttyenő
meszet a zöld nejlonzsákban.
Igen. Előbb ők, a nyomorultak:

ki tudja, miért, el kellett
rágniuk magukat falatonként.
Azután mi – bűnünk, hogy ki-
glancoltuk, amit rejteni

kellett volna. Ha ugyan,
mint mindig, előzékenyen
fölugorva, eggyel odébb nem
fészkelődnek az Asztalnál.

Francesco, te fogadd, ha
csontra soványodva arany-
házacskádba bekopogtat.
Adj a kezébe gyémántból

pattintott malteroskanalat.

Ó, Edit. Ó, Simone. Két
fénypont a sötét égen.
Iker-seb. Késéles okosság.
Semmi „én”. Semmi „vagyok”.
Semmi „csinálok”.
Ami fönt ragyog,
alul csupa korom.
Ti kivésve elragadottak.

Barna szemetekben a lélek
visszatalál az eredethez,
e gyöngéd alagútban.
Tudtatok egymásról?
Iker-lángész. Iker-imádás.
Jancsiszöget csikorogtat
bakancsotok a pályaudvari
murván;

az egyiket elhurcolták,
a másik önként lépett
a sötétzárka-magányba,
mint egy bálba, lassú
táncban, fényesen. Föl-
kutatott a lakkcsizmás önkény:
lássuk csak, mernek-e füstté
válni?

A kíváncsi gonosz, akit
ez a lakáj világ poshadt
udvarlásával megöklendeztet,
pincéjéből fölbaktat a napra:
csakugyan?
Egykedvűen ültök a Szerelem
lábainál.
Kezdettől.

Amikor a tépett tanítványok
domború szemében fájt a
fölfedezés: Ember a Világosság.
Most hajatokra fekteti
tenyerét.
Ó, Edit. Ó, Simone.
Iker-dobogás vagytok
e gyanús csöndben.