Kortárs

 

Vámos Miklós

bárzene

Elhagyja magát! – mondta Nóra, ha a bátyja, Béla szóba került. Béla csakugyan elhagyta magát, bármi gond vagy baj tornyosodott az életében, márpedig e kettőből jutott neki bőven negyvenkilenc év alatt. Egészen kicsi korában kezdte önmaga elhagyását, a családi legenda szerint egyszer hazaküldték az óvodából, s a takarítónő, aki átadta a szülőknek, tolmácsolta az óvónők üzenetét: olyan letargiába esett ez a kiskölök, hogy nem tuggyák mire vélni. Az apjuk, Nagybéla egész este próbálta szóra bírni a fiát, mire sikerült kihúznia belőle: két erősebb fiú elvette tőle a százaskockát, az fáj neki. Mi az a százaskocka? – Nagybéla. Amikor megtudta, hogy egy sámli méretű, tömör faidom, az óvodai építőjáték legsúlyosabb eleme, csóválta a fejét: Fiam… lógatod füled-farkad, egy rohadt kocka miatt?

Béla lógatta. Akkor is, amikor kettest kapott a rajzára az iskolában, meg amikor elejtette a perselyét, a rózsaszín porcelánmalacot, meg amikor nem vették föl a Műszaki Egyetemre, meg amikor rájött, hogy Olga, a felesége – két gyerekük anyja – nemcsak idült alkoholista, de nem is szereti őt már. Olga alkoholelvonó kúrára ment, s kevéssel azután sebbel-lobbal elköltözött. Egy szavad sincs? – kiáltotta, mielőtt bevágta volna a bejárati ajtót, rugdosván a két bőröndöt a lift felé –, neked egyetlen szavad sincs ehhez? Nem volt. Béla támasztotta a falat, arcán a jellegzetes kiürültséggel – családtagjai rögtön tudták, hogy elhagyta magát, már megint. De mér ne hagyhatnám el magam pont most, amikor elhagytak? – Béla. Nóra azt felelte, hogy olyan ez, mint a tyúk meg a tojás, aki elhagyja magát, azt elhagyják. Béla csak bámult rá a nagy, vizenyős szemével, a rendetlen, elhanyagolt lakás málladozó vakolatú konyhájában. Nóra lelke belesajdult. Heves késztetést érzett, hogy átölelje-megcsókolja a bátyját, de Béla, amikor elhagyta magát, nem mosakodott.

Béla volt a családban az örök sikertelen, míg Nóra szerencsecsillaga bevilágította a látóhatárt. Nóra színjelesre érettségizett. Nórát maximális pontszámmal vették föl a közgázra. Nórát körüldongták a fiúk. Gyurit választotta, aki a nemzetközi szakra járt, a külügyminisztériumban helyezkedett el, két év múlva osztályvezető lett, s számíthatott rá, hogy hamarosan fölajánlanak neki egy fontos beosztást valamelyik nyugat-európai nagykövetségen. Gyuri ennek nem örült, szeretett itt élni. Amatőr sakkozó és bridzsjátékos volt, megbecsülte az élet apró örömeit. Hogy melyik országba küldenék, azt a minisztériumban a jelölt nyelvtudása alapján valószínűsítgették a munkatársak, Gyuri azonban már öt nyelvből tett felsőfokú vizsgát, épp tanulta a hatodikat. Kisgyuri ekkortájt született, az ifjú apa pelenkázás közben a portugál rendhagyó igék befejezett múlt idejű alakjait zsolozsmázta.

Négy évet húztak le Bonnban. Amikor hazatértek, Nóra egy gyógyszergyár exportosztályára került, szépen keresett. Kisgyuri erős akcentussal beszélte a magyart, a németesen raccsolt r megmaradt, a többi fokozatosan elmúlt. Szülei példáját követve már az elemiben is tiszta kitűnő volt, eredményei később csak javultak, bizonyítványosztáskor egyre több dicséretet és jutalomkönyvet kapott.

Béla fiai, Kisbéla és Bandika, az apjukra ütöttek. Fejük fölött folytonosan ott lebegett a pótvizsga meg az osztályismétlés réme. Kisbélát egyszer hajszál híján kicsapták, az ügy részleteibe még Nórát sem avatták be, csak annyit hallott másoktól, hogy a gyerek elcsent valamit valakitől az iskolában, tettét az igazgató közönséges lopásnak minősítette, rendőrségi ügy tupírozódott belőle. Béla nagyon megverte a fiát. Nóra szörnyülködve mesélte a férjének: Képzeld, lecsatolta a derékszíját, és úgy… ahogy a külvárosokban megy! Drágám, a bátyád a külvárosban él! – Gyuri. Nóra hessintő mozdulatot tett, nem volt képes megszokni, hogy Béla az anyjuk halála után eladta – elkótyavetyélte – az Áfonya utcai családi fészket, s több zűrzavaros csere után a gazdagréti lakótelepen kötött ki a fiaival, egy-szoba-két-félszobában.

Nem mindegy neked, hol lakok én? – Béla. Nóra hallgatott, nem mondta, amit gondolt: a családi ünnepeken és születésnapokon mégiscsak ki kell bumlizniuk oda, az isten háta mögé, ahol Gyuri aggódva hagyta a Volvót a tömb előtti göröngyös grundon (a parkolót csak évekkel később építették meg). Gyuri többször fölvetette, gyülekezzenek inkább őnáluk, hiszen ők hárman Kisgyurival úgy mentek Gazdagrétre – egymás közt Richfield fedőnéven emlegették –, mintha a fogukat húznák. Nóra helyeslően bólintott, ám azután mégis hagyta a dolgokat a megszokott kerékvágásban. Valaha régen, amikor Béla a feleségével az Áfonya utcában élt a mamával, ésszerű volt, hogy ott tartsák az ünnepi vacsorákat, melyeket amúgy is az anyjuk főzött. E hagyomány csökevénye, hogy évi hét – Béla magára maradása óta csak hat – születésnapon s karácsony estéjén Nóra bátyja megmutathatja, mire képes a konyhában. A menü esetenként szakasztott ugyanaz: halászlé, rántott ponty és csirke (a gyerekek kedvéért), túrós csusza, desszertnek fagylalt, télen-nyáron. Bár valamennyien unták, senki sem tiltakozott. A mama repertoárja is ez volt.

Nóra magának se merte bevallani, hogy nemcsak a szokásjog miatt nem törekszik az ünnepségek helyszínének megváltoztatására. A két vad fiút és slampos apjukat nem találta elég szalonképesnek ahhoz, hogy az ő tipp-topp otthonukba hívja, többórás tartózkodásra. E ronda gondolatot lenyomta a tudatalattijába, fölidézte inkább valamennyi családi vacsora csúcspontját, a bárzenét. Béla, Kisbéla és Bandika szertartásosan előadta A szentek mennybemenetelét, tekintettel a kirobbanó sikerre, általában többször is. A szám évről évre fejlődött. A zenekari kíséretbe a vécépapírba tekert fésű, a szájharmonika, a gyúródeszka és a húsklopfoló mellé cintányér, karácsonyi csengettyű és házilagos kivitelezésű rumbatök került. A jelmezek is tökéletesedtek, legutóbb a trió már bekormozott arccal tódult a képzeletbeli színpadra. Nóra hátrahőkölt, annyira megijedt tőlük. De a végén ő is együtt énekelte velük a Louis Armstrong-számot, a szöveg Béláék produkciójában egy kissé eltorzult: Vendő szentsz gomacs ingiii! Gyurit idegesítette, ha valaki mucsai kiejtéssel beszélt angolul, mégsem tett soha megjegyzést, amiért Nóra hálás volt neki. Ő picit szégyellte vonyító rokonságát. Csak Kisgyuri nem csatlakozott a kórushoz, hiába ösztökélték az unokatesói. Nem akaok, raccsolta, botfülem van.

*

A tél sokáig nem mutatkozott, akárha a természet átugraná az idén. Karácsony napján szakadt a hó a városra, káosszá fokozván az amúgy sem közönséges csúcsforgalmat. Nóráék egyórás késéssel érkeztek Richfieldre. Parázs vita tört ki a kocsiban a leggyorsabb kerülő utat illetően. Gyuri ütemesen szipákolt, ebből lehetett tudni, hogy megsértődött, hiú volt a tájékozódóképességére, s fájt neki, hogy Nórának lett igaza. A feszültség még köztük vibrált, amikor becsöngettek a hetedik emelet harmincháromba, ahonnét az ételek illatkavalkádja kitört a bukóablakon a linóleumpadlós folyosóra, s összekeveredett a szomszédoktól érkező szagfellegekkel. Gyuri, amíg tudta, kerülte a lélegzetvételt.

Sokadik csöngetésre tárult föl az ajtó, Bandika nyitotta ki, vörösre sírt szemmel. Mi baj? – Nóra. A srác nem felelt, eliramodott a lakás belsejébe. Mentek utána. Béla bukkant föl, gyanúsan rezes orral. Ivott, gondolták mind a hárman. Béla szája görcsös vigyorba rándult: Na végre! – megpuszilta a húgát. Balhé van? – Nóra. Most sem kapott választ. Kisbéla terítette az asztalt a szobában, potyogtak a könnyei. Nem érdekes, mondta Béla, egy kis összezördülés a legjobb családban is megesik… itt meg pláne. Minden átmenet nélkül ráripakodott a két fiára: Hagyjátok már abba!! Ne ordíts – Kisbéla szívogatta az orrát –, asszed, ha ordítasz, attól jobb?

Jól van, fiúk, kezdte Nóra nyájasan, tarsolyában a kocsibeli marakodás halványuló emlékével, most akkor béküljetek ki szépen. Gyuri megérintette Nóra vállát, nem volna okosabb, ha mi most…? – kezével a távozás nemzetközi jelét mutatta. Nem, mondta Nóra, azért jöttünk, hogy megajándékozzuk egymást a szeretet ünnepén… valamelyikőtök mesélje el, mi a probléma. Kisbéla csörömpölt az evőeszközökkel, Bandika pedig hátat fordított a társaságnak, bámult kifelé az ablakon. Béla elbődült: Legalább láthatjátok, milyen két büdös kölyökkel vagyok én megáldva, nem segítenek, nem takarítanak, nem vásárolnak be, nem raknak rendet, bezzeg ha pénz kell, akkor megtalál mind a kettő, jaj de nagyon megtalál… Ne üvölts, szakította félbe Nóra, inkább eredj és öltözz át! – Béla a szürke munkaköpenyét viselte kötény helyett. A házigazda engedelmesen visszavonult a fürdőszobába, két perc múltán kihajtott fehér ingben és élesre vasalt fekete nadrágban jött elő, gyér haja nedvesen, párhuzamos vonalakba fésülve tapadt a koponyájára.

Gyuri szó nélkül odalépett az asztalhoz, hogy segítsen Kisbélának. Kisgyuri követte az apja példáját. Nóra szerette a férjében, hogy így nekilát a dolgoknak, szó és körülményeskedés nélkül. Ő maga kifordult a konyhába, hogy meggyorsítsa az eseményeket. Örömmel látta, hogy a késésük biztosította többletidő alatt minden elkészült. Hamarosan asztalhoz ültek. Más alkalmakkor az étkezés alatt Béla vitte a szót, rendszerint vicceket mesélt a maga sajátos módszerével. Félt, hogy el találja feledni a poént, ezért azt mindjárt az elején kihirdette, aztán jött maga a vicc, s a biztonság kedvéért előnevetett. Most csak turkált az ételben, pedig kedvelte a saját főztjét. A fagyos hangulat nem oldódott, inkább hűlt tovább, hiába próbált Nóra hétköznapi kis témákról csacsogni könnyedén, Béla meg a két fia oda se figyelt.

Amikor a desszertnél tartottak, Gyuri fesztelennek szánt hangon megkérdezte: Bárzene? A fiúk, mintha nem is hallották volna, leszegett fővel ettek. Na jó, Gyuri sóhajtott, mi volna, ha szópókereznénk egy kicsit? Erre sem kapott választ. Gyuri erőlködött tovább: Barkochba? ország-város? vagy várjatok csak… játsszunk háromkívánságosat… adjatok papírt, ceruzát! A háziak nem moccantak. Gyuri fölkelt, önkiszolgált, odahozta a telefonasztalkáról a jegyzettömböt és a golyóstollat, Bandika kezébe nyomta: Írd le, mi a három kívánságod, tíz év múlva majd elővesszük, hogy lássuk, teljesült-e! Bandika hosszan emésztette a hallottakat, aztán odanyomta a papírt meg a tollat a bátyjának. Kisbéla vonogatta a vállát, bánom is én… akármit lehet? Bármit…mindent, amit egy jóságos manótól kérnél! – Gyuri. De… az én kívánságaim úgyse teljesülnek! – Kisbéla hangja pengévé vékonyodott, megint a sírás határán állt. Barátom, legalább fogalmazd meg őket, sírni ráérsz azután! – Gyuri bátorítón nézett rá.

Kisbéla végre munkához látott. Bandika egy darabig figyelte, majd kért egy lapot a tömbből, és ő is nekifogott. Azonos mozdulattal dugták ki a nyelvüket a szájuk bal sarkában. Gyuri a feleségére pillantott. Aznap este ez volt az első békességes pillanat. Béla bácsi is írjon, ajánlotta Kisgyuri, az ő jellegzetes r-jével. Á, én nem… – Béla mintha füstgomolyt akarna eloszlatni a tenyerével. Mért, a Béla bácsinak nincsenek kívánságai? – Kisgyuri. Béla nyaldosta a szája szélét, vanni vannak, de… – megint legyezte a semmit. Adjatok papírt az apátoknak! – Gyuri. Béla hökkenten sandított a cakkos szélű lapra, nincs tollam, jelentette ki, mintha remélné, hogy ezzel le is zárható az ügy. Nóra előhalászta a retiküljéből Mont Blanc töltőtollát, odaadta a bátyjának.

Néhány perc múltán Kisbéla: Kész vagyok! – nyújtotta Gyurinak. Felolvashatom? – Gyuri. Bánom is én… – a fiú rángatta a vállát, s az apjára pillantott. Béla homlokán ovális verejtékcsöppek gyülekeztek, kezében csillogott a drága írószerszám.

Kisbéla azt kérte a jóságos manótól, sorszámozva, hogy:

1. Szeretném ha anyuka újra olyan lenne mint régen. (Itt lenne, antialkoholista, életerős, vidám, kedves, nem gyógyszerezne, és EGÉSZSÉGES!!)

2. Szeretném ha apuka elfogadna engemet olyannak amilyen vagyok, habár sohase leszek olyan amilyennek ő megálmodott. És hogyha adok neki valamit akkor vegye észre benne a szívemet, ne csak a tárgyat lássa.

3. Szeretném ha a mostani barátnőm megmaradna és boldog kiegyensúlyozott életet élnénk és igazi rendes családot alakítanánk ki, mert ez a legfőbb vágyam: SZERETETBEN ÉLNI.

Gyuri monoton hangsúlyokkal olvasta föl mindezt, majd az ölébe eresztette a papírt, mely még ott is finoman rezgett, talán a huzattól. Nóra e három kívánság hallatán három késszúrást érzett a mellkasában. Ő szinte sose gondolt már arra a nőre, a fiúk anyjára. Olga… úgy szakadt föl a neve az alvadt múltból, akár egy alakjavesztett tárgy. Olga árva lány volt, intézetben nőtt fel, és sajnos, úgy is nézett ki: szétfolyó teste, tömpe ujjai, lerágott körme, élveteg mosolya és a torkából kiröppenő rekedt kacagások Nórában hideglelést keltettek. Nem ilyen asszonyt képzelt a bátyja mellé. Megkönnyebbült, amikor az a nő eltűnt az életükből. Most hirtelen szíven ütötte a tény, hogy Olga ugyanannyit jelenthet e két pelyhedző állú kamasznak, mint ő Kisgyurinak, hiszen mégiscsak az anyjuk. Miként alakulna a férje és a fia élete, ha ő alkoholelvonó intézetbe kerülne, hónapokra, s utána elköltözne a húgához (tegyük föl, hogy volna húga)? Beleborzongott. Pirosan vérző sebként lüktetett az is, hogy a Kisgyurinál egy évvel fiatalabb Kisbélának barátnője van, akivel hosszabb távra tervez. Tehát abba a korba léptek, amikor…

Tulajdonképpen mi a helyzet most a mamátokkal? – Gyuri. Kisbéla köszörülte a torkát, mesélni kezdte, hogy Olgát másfél éves huzavona után leszázalékolták a szívével. Anyuka még mindig Toncsi néninél lakik, lényegében egy nyári konyhában, télire betesznek neki egy olajkályhát. Hétszámra ki sem kel az ágyból, akkor se, ha mi ott vagyunk. Folyton melléönti az olajat, bűz van, de nemcsak attól: anyuka üres konzervesüvegekbe pisil, lusta kivinni. Toncsi néni visz neki enni, és ha nem, anyukát az sem érdekli, bámulja a plafont üveges szemmel… borzasztó, hogy nem tudok rajta segíteni… gyűlölök odamenni, de ha nem megyek, az is rossz… – Kisbéla reszkető szájjal sírt, éppen úgy, mint amikor még egészen pici volt.

Na… hadd abba! – Béla mackósan megdögönyözte a nagyobbik fiát, ám ez most nem segített. Gyuri rászólt, a kelleténél szigorúbban: Béla, te írjál! Béla szája kerekre nyílt, mint aki ellenvetne, végül nem szólt semmit, óvatosan lecsavarta a Mont Blanc kupakját, s a toll rejtett hegyét a papírra eresztette. Tartotta így néhány másodpercig, aztán formálni kezdte a szálkás betűket. Gyuri közben fölolvasta Bandika kívánságait:

I. Anyu és Apu legyenek újra együtt, Kisbéla ne költözzön el, és jöjjön össze egy normális család!

II. Még mindig éljenek a nagyszüleim!

III. Előbb halljak meg mint a Kisbéla! Ne kelljen őt eltemetnem soha de soha!

Ti ennyire szeretitek egymást? – Kisgyuri csodálkozott. Igen! – Kisbéla. Kisgyuri mindig arra vágyott, hogy szülessen egy kisöccse, s örökké azt hallotta apjától-anyjától: Minek? hogy ti is egymást öljétek folyton, mint Kisbéla és Bandika?! Na jó, kezdte Kisgyuri, de akkor mért veszekedtek állandóan? Nem veszekszünk, mondta Bandika ellenségesen. Újra csönd lett.

Nórának ez a három még élesebben fájt. Nem gondolta, hogy a szülei másban is olyan égő űrt hagytak, mint őbenne. Sokszor… gyakran jut eszedbe a nagyi meg a napi? – kérdezte. A három gyerek egységesen így hívta őket. Sokszor! – Kisbéla. Gyakran! – Bandika. Ővelük lehetett beszélgetni, folytatta Kisbéla, a mi szintünkön, megértették a problémáinkat, különösen a napi, de a nagyi is… sose haragudtak ránk… amióta ők nincsenek, nem maradt egyetlen rokon se, aki… akivel…

Nóra sejtette, hamarosan ő fog sírni. Ha rokon kell nektek, motyogta, itt vagyok én. Hát igen, te itt vagy, helyeselt Kisbéla, túl gyorsan, valamiféle kétértelműséggel az arcán. A közéjük terülő csöndet Béla tompán pattogó hangsúlyai verték szét:

Első kívánságom egy nagyobb család vagy sok barát aki ráér velem törődni.

Második kívánságom több szórakozás. Egész nap állok az ofszet gépnél és így telik az életem.

Harmadik kívánságom hogy nekem is legyen már valakim akit a két fiam nem üldöz el. Eleget voltam tök egyedül.

Még be sem fejezte, Kisbéla fölcsattant: Szóval az Irmát mi üldöztük el? ezek szerint nem azért falcolt le, mert megpofoztad? Bandika mutáló hangja második szólamként zárkózott föl: És hogyhogy te egyedül vagy, amikor itt vagyunk neked mi ketten?! Béla úgy járatta körbe tekintetét, akár az ügyész a vádbeszéde végén: Íme, a fiaim, jelentette ki nyomatékkal. Nóra, tétován: Titeket zavar, ha az apátok valakivel… szóval, ha egy nő… értitek!? Nem zavar, hadarta Bandika, csak ne ide hozza, az anyu helyére ne fektessen senkit. Nóra hirtelen átélte, milyen lehet az, egyedül az ágyban, ennyi éven át, reggeli puszi nélkül, simogató tenyér híján, a másik ember megnyugtató testmelegét nélkülözve – nem értette, miért nem fogta föl eddig, hogy az ő bátyja így él, ez jut neki. Nyugi bele, nem hozok én ide senkit, morogta Béla dacosan, eszembe sincs… kit is hozhatnék… – föltápászkodott, indult a konyhába: Kávé?

Négyen jelentkeztek. A szoba telefolyt sűrű reménytelenséggel. Nóra papírzsebkendővel dörzsölgette a szemét. Ne tessék má sírni, mondta Bandika, nincs semmi baj. Nóra biccentett, a könnye elapadt, ám odabenn lüktetett tovább a tehetetlenség.

*

A kávét kimérten, szótlanul vették át s itták meg, ahogyan angol nemesi otthonokban szokás. Mintha a feszült érzelmeket lazította volna a koffein, váratlanul rátaláltak a karcmentes viccelődés tónusára, melyet Nóra az anyja nyomán „Áfonya utcai stílus”-nak hívott. Kiosztódtak az ajándékok, némelyikük célba talált, másikuk nem, de mindenki elégedettséget színlelt. Béla most is többet költött Nóráékra, mint viszont, pedig ez az ő számára óriási erőfeszítés volt. A húga szóvá tette, noha tudta, mit kap válaszul: Eccer van egy évben karácsony!

A háromkarú műanyag csillár ferde fényében bántóan lepusztultnak tűnt a lakás, a divatjamúlt lakkozott bútorok repedezettek, a falakról lekívánkozik a tucattapéta, a színevesztett padlószőnyeg foszladozik. Zavaró látvány a két poros bicikli, a háromajtós szekrény oldalának támasztva. Levihetnék a pincébe, gondolta Nóra, elfelejtvén, hogy e lakáshoz sosem tartozott pincerekesz.

Béláék szegények, nehéz ezt másként kifejezni, nagyon szegények – három kívánságaik közt mégsem akadt anyagi természetű, egy sem. Nórát e fölismerés különös boldogsággal töltötte el. Fogadkozott, szorosabbra fűzi kapcsolatát a bátyjával és a két unokaöccsével. Míg ezt tervezgette, megédesedett a nyál a szájában. Csupán fél füllel hallotta, hogy a három gyerek középiskolai gondokról beszélget, a két férfi pedig munkahelyiekről. Béla aggódott, a nyomdát privatizálják, ő könnyen elvesztheti az állását. Gyuri vigasztalta, nyomdai gépmester azért mindig kell. Épp az, hogy nem, mer a mi gépeink teljesen elavultak… és nálatok a minisztériumban mi újság? Semmi. Sok a munka? Jut is, marad is. Béla megnyalta sebhelyesre rágott ajkát: A te három kívánságod mi volna?

Tényleg, ti is írjátok le, ha már! – Bandika. Kisbéla odarakta a tollat-papírt Gyuri keze ügyébe. Akasztják a hóhért, gondolta Nóra. Addigra ő és Kisgyuri is kapott kockás lapot meg írószert. Gyuri segélykérőn pillantott Nórára. Kisgyuri a magasba bámult, a golyóstoll gombját csattogtatva. Nóra komolyan vette a feladatot, magába mélyedt.

Kisbéla kinyitotta a háromajtós szekrényt, elővett egy akasztón lógó ruhadarabot, melyen még ott fityegett az árcédula. Meglengette: Gyuri bácsi, amíg gondolkodni teccik, mi a véleménye erről, de őszintén! Nóra sejtette, az érkezésükkor dúló balhé kiváltó okát látják. Szerencsére Gyuri is rájött: Nagyon csinos! – hazudta. Apuka szerint a hintáslegények hordanak ilyet! – Kisbéla ritmikusan rázta azt a piros-fekete csíkos selyeminget. Akkor én is hintáslegény vagyok, mondta Gyuri. Nóra büszke volt a férjére. Béla hümmögött, jól van, lehet, hogy… micsináljak, elsőre nem nyerte meg a tetszésemet! – ha zavarba jött, ilyen körülményesen fogalmazott. A három fiú kiabálva követelte, hogy próbálja föl. Béla ültő helyében lekapta magáról a fehér inget – elővillant a csenevész mellkasa és a kerek pocakja –, belebújt a piros-fekete csíkosba. Pontosan úgy nézett ki, mint egy hintáslegény, mégis valamennyien elismerőn bólogattak és füttyögettek. Béla hajlongott a felsőtestével, akár egy manöken. Kisbéla szája körül szétszaladt az elégtétel pírja.

Nna… most már írjunk akkor! – Kisgyuri. Mindhárman az üres papírra meredtek. Először a fiú golyóstolla kezdett siklani. Aztán Gyuri ceruzája. A rejtett hegyű Mont Blanc utolsóként indult útjára, ám elsőként végzett. Nóra rögtön felolvasta:

– Soha senki ne legyen közülünk beteg, egy kicsit se.

– A lehető legjobbkor haljak meg, se előbb, se később.

– Szeressük egymást úgy (vagy jobban), ahogyan most.

Béla elbődült: Sze-res-sük egy-mást gye-re-kek… – hamis gajdolását a saját fiai is ordenárénak találták, rápisszegtek. Nóra nyelve hegyén volt, hogy részéről ez halálosan komoly, ám mielőtt megszólalt volna, Kisgyuri mondani kezdte, azokkal a jellegzetes r-ekkel:

1. Addig utazgathassak a világba, amíg rá nem unok.

2. Sikerüljön minden, amit akarok.

3. Legyen annyi pénzem, amennyi csak kell.

Ez a te három kívánságod? – Nóra elhűlten fürkészte a fiát. Kisgyuri nem értette: Valami nem tetszik? De, csak nem gondoltam volna, hogy neked ilyen fontos a pénz. Neked talán nem? Nekem nem, mondta Nóra öntudatosan. Igazán? akkor minek kellenek munka után még az angoltanítványok is odahaza? mért vered a fogadhoz a garast? mért balhézol folyton, hogy túl sokat telefonálok? – Kisgyuri egyre jobban raccsolt, a hangja mind élesebb regiszterekbe csúszott, ám amikor észrevette az apja tekintetében a rosszallást, azonnal elhallgatott.

Nórában egy cölöpverő gép súlyos csattanásaival döngött a csalódás: a fia egyetlen kívánságát sem érezte méltónak önnön értékrendjéhez, melyről eddig azt hitte, sikerült átplántálnia Kisgyuriba. Pénz, siker, utazgatás kell neki… semmi jele, hogy az is számítana, mi van a szüleivel, a családtagjaival, a barátaival. Szót sem ejt érzelmekről, erkölcsről, tudásról, egészségről vagy bármi másról, ami fontos lehet az életben. Legszívesebben azonnal a szemére hányta volna mindezt, de nem akarta Béláék előtt. Majd otthon. Édes kettesben… hármasban.

Gyuri – hogy mentse a helyzetet – belevágott:

A) Sose legyen háború se veszekedés!

B) Mindig lehessünk önmagunk.

C) Kaphassak egy év teljes szabadságot a mostani életemből.

Nórának ez volt a kegyelemdöfés. Már nem tudta türtőztetni magát, hangszíne kutyaszűkölést idézett: Megáll az eszem… milyen szabadság kéne neked? Teljes, mondta Gyuri higgadtan. Szóval… – Nóra agyában lobot vetett az indulat: El akarsz utazni? vagy el akarsz költözni?? vagy mi van??? Jaj, Nórikám, muszáj ezt… itt…? most…? – Gyuri tekintete, akár egy becsapódó vasajtó. Nóra nehezen kapott levegőt, szívesen válaszolta volna, hogy nem muszáj, sem itt, sem másutt, ő befejezte – egyszeriben megértette: mindennek vége, mégis igazak a pletykák, Gyurinak van valakije, azért kívánkozik el tőle, tőlük, abból az életéből, amit akkora fáradsággal és szeretettel építettek föl, féltő gonddal rakva valamennyi téglát, egyenként. Csakhogy nem volt képes se megszólalni, se megnyugodni, egész testét rázták a belső robbanások.

Amint valamelyest visszanyerte az önuralmát, érzékelte, hogy Béla ölelgeti-csókolgatja-nyugtatgatja: Ne ijesztgess, hugicám, ugye, nincs baj? ugye, jól vagy? igyál egy kortyot! figyelj csak, mingyár kezdjük ám a bárzenét! Valóban, a fiúk félretolták az étkezőasztalt, készülődtek az előadásra. De Nóra nem érzett magában elég erőt, hogy végighallgassa. Reszketett a keze, és annyira szédült, hogy csak a szekrénybe kapaszkodva sikerült fölállnia. Erős leszek, ismételgette magában, erős leszek, kibírom hazáig. Köszönöm, mondta bizonytalanul vibráló hangon, de most asztalt kell bontanom, kissé kavarog a gyomrom… ti – a férjére és a fiára mutatott – persze maradhattok, ha akartok.

Hiába próbálta a bátyja jobb belátásra bírni, Nóra indult az előszobába. Gyuri és Kisgyuri megszeppenten kullogott utána. Így hát a bárzene elmaradt. Ez volt a legelső karácsony, amikor nem mentek a szentek a mennybe.

 

vissza