Szabó Gyula

Sínek és pólyák

Fagyos és feszült volt a légkör és hangulat Kolozsváron, amikor az új évben, 1959 „farsangján” visszaköltöztünk a székelyföldi „alkotási szabadságom” otthoni-falusi világából. „Kikapcsolódni” a komor „ügyek” kolozsvári zajlásából még akkor sem lehetett, ha én az alkotási szabadság hátralevő napjaihoz ragaszkodva legtöbb időmet az íróasztalom mellett töltöttem, folytatva a mappában a Gondos atyafiság III. kötetének az írását. A véletlen úgy hozta, hogy közeli étkezési lehetőséget keresve – az Egyetemiek Házának étterme, ahova régebben gyakran jártunk, igen távol volt ekkor az Irma „nehéz járása” számára – alig pár lépésre a lakásunktól, a Horea út túlsó oldalán felfedeztünk egy házi kifőzdét, amely Szabédi Lászlónak is közel eső ebédelőhelye volt az egyetem szomszédságában, s ily módon február elejétől kezdve csaknem naponta találkoztunk, és sokszor együtt is ebédeltünk „Gotz Mária kifőzdéjében”.

Öt évvel azelőtt én még a tanítványa voltam a költőként, irodalomtudósként, esztétaként, nyelvészként egyaránt „kimagasló”, előadásaival „lenyűgöző” tanárnak, s noha már akkor közelebbi volt a kapcsolat köztünk a szokott tanár–tanítvány viszonynál, én azóta is olyan tiszteletteljes „felnézéssel” viszonyultam hozzá, mintha továbbra is a tanítványa lettem volna, és csak most, a Mária néni közös kosztja mellett kezdtem némileg „egyenrangúsodni” vele, mindenekelőtt annál az „előnyömnél” fogva, hogy én, oldalamon a nagyon megterebélyesedett Irmával, egészen közel voltam a családapasághoz, amit ő a gyermektelen házasember már-már „felnéző” tekintetével méltányolt. Minket akkor azzal biztattak az orvosok, hogy március elején meglesz a szülés, és Szabédi a gyermekvárásnak ebbe a közeli „határidős” hangulatába úgy „társult bele”, mintha legalább egy „nagybácsis” rokoni szál fűzte volna hozzánk: kimutatta érzelmét az „áldott állapot” iránt, aggályos figyelmességgel „tüntette ki” Irmát, az anyát, karon fogta olykor a lépcsőkön, s „tanította”, hogy meg-megállva, pihenve, a karfát fogva kell ott járni, mutatta a nagyobb lélegzetvétel „technikáját”, s általában tanácsolta a mozgást, a kifáradás nélküli sétákat, amiből időnként úgy lett „gyakorlati alkalmazás”, hogy egy-egy közösen elköltött ebéd után hármasban jártuk az „egészségügyi” sétautat fel-alá a Mariánum épülete előtt… A főépület homlokzatán még ott volt a „Bolyai” név, de ha „gyermekvárásunk” közben a feszült „kolozsvári helyzetünk” is szóba került, arról a veszélyről, amit a „Bolyai beolvasztása” jelentene a romániai magyarság létére, Szabédinak akkor már komor szavai voltak, s szúrósan szembenéző tekintete csaknem reményvesztetté borult, amikor a mind nagyobb méretet öltő „egyesítési kampányban” megjelentek „Ţugui elvtársék”, s az egymást érő ülések-nagygyűlések legfélelmetesebb alakja, Nicolae Ceauşescu a Központi Bizottság „teljhatalmú” szervezési titkára lett. Az „internacionalista szellem”, a „nemzeti egyenjogúság” jelszavaival kirakatozott „egyesítési kampány” hallgatólagosan a felerősödött román nacionalizmust szolgálta, s ugyancsak hallgatólagosan a magyarországi „56-os szellem” hatásának végső felszámolását is célozta a „különállás” megszüntetése érdekében elindított propaganda-hadjárat, és ebben a kiélezett politikai helyzetben a két egyetemi tanár, a két „veszélyes” ember, Szabédi László és Földes László már előre a „kiközösítés” állapotában volt: mindketten „pártellenesek”, „revizionisták”, „magyar nacionalisták” – kizárt párttagok. S én voltam mellettük, a „közelükben” az az új párttag, akit 1954 júliusában Szabédi László „melegen” ajánlott párttagjelöltnek az egyetemi alapszervezetben, s akit 1958 októberében többek közt Földes László is támogatott a „tagságvéglegesítéskor” az írószövetségi alapszervezetben, de akiről legújabban – éppen most, február 12-én – szintén olyan minősítést lehetett olvasni – éppen a munkahelyén szerkesztett lapban –, hogy műve „szembehelyezkedik a kollektivizálás tényleges fejlődési irányával és a Párt irányvonalával”.

Egy jó esztendővel azelőtt az volt az örömhírünk a szóban forgó „művel” kapcsolatban, hogy – az anyám levélsorai szerint – „kiszabadult a vizsgálati fogságból” a kötet, s mostanra a „kiszabadulás” olyan szakaszba jutott, amely ismét „vizsgálati fogsághoz” kezdett hasonlítani. Anyám szerencsére nem tudott róla, hogy a „vizsgálat” során még a tiszteletdíj visszafizettetését is szóba hozta az „írószövetségi főnök”, ami az ő gyenge szíve számára igen nagy ijedelem lett volna akkor, amikor végre a házépítés megkezdésének bizonyosságával vártuk a tavaszi napokat, s amikor a társulás létrejöttével némileg könnyebbült a sorsuk, anélkül, hogy az építéshez szükséges „magánerőt” – lovakkal, szekerekkel s egyebekkel – kivette volna a kezükből a társulás. Arról már otthon is tudtak egyet-mást – az Előre-cikk, az udvarhelyi pártkonferencia eseményei révén –, hogy most inkább én kezdtem „kutyaszorittóba” kerülni, de én megnyugtattam őket, hogy mindez nem veszélyes, engem Kolozsváron éppen most vettek fel a párttagok sorába, az újabb fejleményekről – s általában a kolozsvári „kutyaszorítós” helyzetről – pedig nem írtam nekik „búsító” beszámolókat. Anyámnak éppen akkoriban amúgy is nagy gyásza és bánata volt a „jó testvérnek”, Sándor András bátyánknak az elvesztése, akinek a halálával egyszeriben anyám lett a még életben lévő négy testvér legidősebbje. A haláleset „sötét nyoma” benne volt abban a kevesebb szóval írt „dupla” levélben is, amit február derekán a csomagküldeménnyel kaptunk kézhez, a vonalas füzetlap első oldalán az anyám, második oldalán az apám tintaceruzás soraival:

Közben én is írtam haza, ajánlott levélként postázva a soraimat, mivel klarinétnádat is „vitt” Sanyinak a boríték, de a sok többi közt ez a levél is elkallódott az idők során, s így csak az a töredék tartalom maradt meg „belőle”, amire apám a maga levélcetlijén egy-két szóval utalt február 20-án:

959/II 20 Kedves Gyermekeim! Értesítlek, hogy az ajánlott levelet megkaptuk, a nád megérkezett hibátlanul. Nagyon örülünk, hogy jól vagytok s annak is, hogy nemsokára fiatok (?) születik. Adja Isten, hogy ne csalódjatok. De ha kislány lesz, az sem olyan nagy szerencsétlenség, hiszen kicsi Margit is olyan kedves, pedig nagyapót nem szereti mert „Semmit nem ad”, csak „sültpityókát, izes pepét, kekszet”. Itt most van egy kellemetlen ujság. Márton Dénes a sorozatra menő legényekkel Udvarhelyre vólt mint szekeres s hazafelé jövet, mivel borközi állapotban voltak, elgázolták a nagymalomnál a szentmártoni gyepmesternét és a hirek szerint otthagyták az uton (az asszony is részeg vólt, aki most kórházban van) Dénes pedig az udvarhelyi milicián van letartóztatva. A vizsgálat folyik. Hírszerint holnap haza engedik, mert az asszony sérülése nem veszélyes. A mellékelt levél az „Igaz szó”-tól jött Vásárhelyről és mi továbbítjuk. Ha a kisfiatok ??? megszületik értesítsetek azonnal és azt is irjátok meg, hogy Margit mikor menjen, hogy akkor legyen ott, amikor a legnagyobb szükség lesz rá. Mi valamennyien jól vagyunk. Itt is nagy hideg volt, de megenyhült. Üdvözöljük Rózsikát. Titeket csókolunk. Apátok.

Aznap, amikor apám írta a levelét, én az ő regénybeli „képmásának”, Gondos Dénesnek a házánál „szőttem a cselekményszálat” az elkezdett fejezet zárásának reményében, de a befejezés mintegy könyvoldalnyi terjedelmének megírása végül másnapra maradt, s így csak „febr. 21.” dátumozással jutottam el arra a „nyugvópontra”, hogy éppen „lámpagyújtáskor” – a november 7-i ünnep előestéjén – elbúcsúztak Akácos Sanyiék a házigazdától, miután megpróbálták hárman – Gidó Jancsival és Csáka Mózessel – „helyrehozni” a Gondos Dénes kulákosításával elkövetett hibát. A fejezet zárósorai némi bizonytalankodó húzással-toldással éppen a beírt mappaoldal alján kerültek papírra: „– No, az éjjel megint olyan hideg lesz, hogy harangot lehet önteni – szólal meg Akácos Sanyi a kapun kívül, mielőtt még Gidó a rossz hangulata felől kezdené faggatni. Mint sötét posztón a fehér cifraság, a novemberi szürkületbe homályosodó kapun élénken virít a felírás: »Itt lakik egy kulák-szekértoló.«” Megkönnyebbült érzés volt, hogy a csaknem három hónapja tartó „szabadságommal” sikerült hat fejezetet megírni a III. kötetből, de a megkönnyebbülés kísérő árnyéka az a „kilátástalanság” volt, hogy egyelőre nem tudom írni a folytatást. Nem volt nehéz előre látni, hogy a következő hetekben-hónapokban, amikor ott lesz az „emberkénk” a mózeskosárban, megkezdődik a házépítésünk Almáson, s a munkahelyemre is bejárok naponként, elég lekötöttség, mozgalmasság és elfoglaltság lesz az életemben ahhoz, hogy az időt és nyugalmat igénylő regényírás „háttérbe szoruljon”, de ennél nagyobb kilátástalanság volt az a „vizsgálati fogságos” helyzet, amelybe a politikai és irodalmi „frontok” külső körülményei által jutottunk. Így amikor február 21-én félretettem a munkát, az nem pillanatnyi „felfüggesztést” jelentett, hanem olyan abbahagyást, amiről nem tudtam volna megmondani, mikor lesz „kedv” a folytatáshoz.

A szabadságomból akkor még hátravolt egy jó hét a március 2-i, hétfői munkába állásig, s noha az írást abbahagytam, „tartottam magam” továbbra is ahhoz, hogy „alkotási szabadságon” vagyok, s így „szabadságon” voltam azon a „meghívó” listán is, amellyel az írószövetségi alapszervezet tagságát az „1959. február 26-án du. 5 órakor” tartandó közgyűlésre „mozgósították”, ahol a kitűzött napirend szerint többek között volt egy beszámoló a kétnyelvű pártoktatásról Sőni Pál, illetve Isac Dumitru előadásában, s ugyancsak kétnyelvű „együttélésben” megvitatták Lucaci Vasile és Farkas János „párttagfelvételét”. Ugyanezekben a „szabadságos” napokban sűrűsödtek meg azok a gyűlések, ülések, viták, megbeszélések, amelyekkel a román és magyar egyetem egyesítésének ügye drámai tetőfokra hágott, s amelyeken én főképpen úgy „vettem részt”, hogy a „házi kifőzdénkben” egyik napról a másikra hallgattuk Irmával a Szabédi egyre csigázottabb és elborultabb „beszámolóit”, miután ő Földessel együtt személy szerint „kipécézett” áldozata volt az egyesítést tűzzel-vassal kivitelező Ceauşescu terrorizáló eljárásainak. Az egyesítés ügyében hamarosan meg is született az „ítélet”, amely kimondta, hogy a két különálló egyetem összevont „Babeş–Bolyai” név alatt kétnyelvű oktatási intézménnyé egyesül, és ebben a nagy horderejű pártakcióban ismét helytállónak bizonyult a „korondi Marxnak” az a szava, hogy „Ne sírj, erdő, te adtad a fejszébe a nyelet!”.

Ez már márciusi „fa” és „erdő” volt, amikor nálunk attól kezdett tetőfokra hágni az izgalom, hogy vártuk, hátha a nők napja „elhozza” nekünk a „fiút”, s miután az eltelt, és az orvosok kezdtek „túlhordást” emlegetni, vártuk ismét, hogy hátha március 15-e fog születésnappá bensőségesedni a családi életünkben. Három évvel azelőtt az volt a boldog izgalmunk, hogy készültünk az almási-rugonfalvi „új rokonságot” egybehozó esküvőnkre – amikor épp a II. kötet írása közben az adóvégrehajtók is „fokozták” az izgalmat többek közt a „vőlegényi ruha” lefoglalásával –, s most a három évvel azelőtti emlékeinket házaséletünknek azzal a „folyó” pillanatával kerekítettük ki, hogy hátramentünk a fényképezőgéppel „házunk” kertjébe, amely a Mariánum – az épp egyesítésre ítélt Bolyai Egyetem – udvarára-kertjére rúgott tőszomszédságosan, s a márciusi fák környezetében, háttérben az egyetem „Ocskó Teréz” nevet viselő leánybennlakásával megörökítettem a pongyolájával földig „elszélesedett” Irmát, aki már-már élő kérdőjele volt annak, hogy mikor születik meg, s „fiúnak” születik-e a gyermekünk.

Eltelt március 15-e is, anélkül, hogy a születésnap jelességét hozzáköthettük volna, s még kilenc nappal később is „egyben” volt Irma, amikor házasságunk harmadik évfordulójára emlékeztünk. Akkor már „elhatároztuk”, hogy a húsvét lesz nekünk a születésnapi ünnep. Korai időre esett húsvét három napja, s 28-án, ünnep szombatján némi „előjelekkel” Irma „sietett befeküdni” a szülészetre. A türelmetlen várakozás, a szorongó aggodalom lázával néztünk elébe az ünnepi napoknak. Eltelt vasárnap, s már másodnapjának „locsolásos” órái múltak, de a „szülésről” még mindig csak az a levél „szólt”, amit aznap hozott Almásról a posta. Apám s anyám írta nagypénteken, a „fő levélíró” apám volt:

959 III/27 Édes fiam! Értesítlek, hogy mi valamennyien jól vagyunk. Remélem hogy eddig Irma is túl van minden veszélyen, illetve szerencsésen átesett a szülésen, és már szeretnénk valamit hallani a legkissebb unokánkról. Mi itthonn ugy képzeltük el, hogy amíg Irma bent lesz a klinikán, addig te haza jösz, ha valami természetellenes eset nem fordul elé a szüléssel kapcsolatban. Az építők megkezdték a munkát, most a tetővel dolgoznak, de majd az ünnep után, ha az idő engedi, teljes gőzzel megindul a munka. A tegnap szálltak ki a néptanácstól helyszíni szemlét tartani, k. b. 70 centivel megy beljebb a határ. Én ugy gondoltam, hogy két méter széles virágos kert elég lesz, (alul még több a beugrással,) nagyobbat nem lehet hagyni mert akkor a pinceablak a Szabó Gábor félszerét el éri és akkor nem kap világosságot, (de az csak holnap dől el a keresztezésnél,) mindenesetre nagyon fontos lett volna, hogy itthon légy. Azt sem tudjuk még, hogy a fürdőszobából kivezető csövet lehet-e kapni. Sanyi a jövő héten bemegy Udvarhelyre az építésnél legsürgösebb anyagot szekérrel elhozza. Mindenesetre szeretnők, ha minél hamarább haza jönél. Pénzt legalább háromezer lejt kűldhetsz mert most mindennap kell a pénz. Itt vannak Feriék Rugonfalváról, Molnár Lacival ketten, ma meghallgassák a passiót és aztán mennek haza. Kivánunk boldog husvéti ünnepeket mind hármatoknak. Apád.

Anyám ezúttal „hátul maradt” az írásban, pár sorával kitöltve az üres helyet, s legelső szavaival az épp elmúlt betegségét „árulva el”:

Végül is másodnapjának, március 30-nak utolsó óráiban eljött nekünk a legboldogabb ünnep. Elindult a szülés, de nehezen ment, hosszú ideig tartott, a szülőszobában a fiatal Negruţ volt a doktorunk, de a szolgálatos főorvos, az idős és tekintélyes Menyász professzor is „nekünk szolgált” azokban a hosszú percekben: én az alagsorban ültem, s a professzor mint egy liftes közlekedett fel-alá, hozta nekem folyamatosan a „helyszíni” híreket. A legelső, amit az „emberkénkről” megtudtam, a fekete haj volt, azzal a hírrel külön aláliftezett a professzor, azután amikor már a vállakat is látta, mondta a liftajtóból azt a még nagyobb hírt, hogy útban van egy nagy, erős fiú, és végül gratulációk közepette újságolta azt a végképp bizonyos tényt, hogy egy „gyönyörű leányom” született. Csaknem kilenc hónapon át mondtuk, hogy fiú lesz, Gyula lesz, már a szíve mélyén „leánykát” váró anyám is a majdani húsvétok másodnapjain „versmondóként” locsoló fiúunokát várt a húsvéti ünnepünktől a pár órával azelőtt olvasott soraiban, miközben apám hármasával is kanyarította a kérdőjeleit, amikor a „fiatokról” írt nekünk, és most úgy voltunk „hárman” húsvét másodnapjának éjfél előtti órájában, hogy a „fiunk” Ágicává „változott”…

Most már „család” voltunk, de egyelőre „külön éltünk”, a nagy örömben pillanatnyilag nem is láthattuk egymást, s így ismét megjelent életünkben a „posta” összekötő szála. Irmánál is volt benn a „szalonban” egy adag papír s egy ceruza, s én is vehettem kézbe most már apaként is a töltőtollat, hogy új megszólításokkal „új levelezésbe” kezdjünk az azonnali gyorsasággal járó kéziposta útján. Én a boldog apai soraimat már másnap reggel írtam, s vittem is sietve be az „alagsorba”:

Drága kicsi Pirinyó-Anyó! Hogy vagy? Megszenvedtél, ugye? Igaz, egy kiáltásodat sem hallottam az este, míg ott ültem szívszorongva az alagsorban, pedig minden neszt hallgattam. Úgy örvendek, hogy ott lehettem a közeledben – nagyon átéreztem (már amennyire át lehet érezni) a szenvedésedet. De hál’ istennek szerencsésen túl vagytok! Anya vagy s apa vagyok. Ugye, nem haragszol rá, amért Ágica s nem Gyuluka? Én úgy örvendtem, hogy szinte sírtam, s azt sem tudtam, hogy érek haza örömömben – azonnal felzörgettem Rózsika nénit, s elújságoltam. Mondta Menyász, hogy fekete hajú, nagy leányka, s pont olyan a feje, mint az enyém. Ennyit tudok róla – no meg a hangját is hallottam: az I. emeletig fellopózkodtam, s onnan hallgattam életerős sírását. A kicsi lustája: már néztem az órát, hogy még ha nem egyéb, átviszi 31-ig, csak hogy engem (illetve a kártyát) meghazudtoljon. Hogy érzed magad? Tudtál-e aludni-pihenni az éjszaka? Ma táviratozom Almásra (épp tegnap kaptuk a levelet), s Ilonkát is felhívom telefonon. Édes Pirinyó-Anyóm, írd meg, mire van szükséged, mit kívánsz! Sokszor csókol Gyulád. Ui.: A leveleket elfelejtettem a táskával felküldeni, de most legalább pótlólag megírhatom, hogy beszéltem Negruţcal az Ambulanţan, de azt mondta, hogy majd 1 és 2 óra között jöjjek vissza, s akkor felmehetek. Addig is sokszor csókollak, Gyulád.

Irma is írta még aznap az első anyai sorait a „betegágyból” egy kitépett füzetlapra:

Nagyot változott az életünk az „Életünkkel”, jöttek-mentek a „cédulák” olyan gyorsan, mintha már-már élőben beszélgettünk volna, nagy fontosságú volt minden apróság, éjjeli-nappali órák olyan „egybefutva” múltak, hogy dátum sem került az összehajtogatott cédulákra:

Ekkor már én is ceruzával „mondtam” a gyors választ, és úgy folytattuk tovább a „beszélgetésünket”:

Ez már április 2-nak a napja volt, mert a szegfűkkel küldött „névjegykártyán” a főszerkesztőmnek, Létay Lajosnak a kézírásával dátumostól „szólt” az üzenet: „Szabó Ágicának az első virágot szeretettel Létay Lacikó 1959. ápr. 2.”

Így „indult neki” a leányunk az életnek, s így kezdődött el az a szorongató „anyai aggodalom” is, amiről Irma már óráról órára jegyzett beszámolót küldött ki a kórházi ágyából:

Édes kicsi Édesapja! Elkezdődött az este 11 órakor az anyai aggodalommal teli életem. A 8 órás szopásnál nagyon sírt Ágica és amikor 11 órakor akarták hozni be volt lázasodva. Egész éjtszaka nem tudtam bánatomba aludni idegeskedtem, sok volt emiatt a vérzésem is és most reggel 5 óra alig tudtam kivárni, de most sem hozták. Ha 8 órakor sem hozzák küldöm Negruţot érdeklődjék az orvostól mi a baja – milyen egyedűl vagyok a bánatommal soha meg nem érem, hogy haza menjek és főleg azt, hogy legalább felkelni tudjak. – 8 óra: Negruţ már volt itt – nagyon megszidott az idegeskedésért – mert elment megnézte a kislányunkat és azt mondja nincs már semmi láza – szépen alszik. Megvizsgált engem és azt mondta, hogy szépen gyógyul a sebem. Segített felkelni – egyedűl megmosakodtam és jártam is egy kicsit nem valami kellemes érzés volt szédültem, a hasam sem húzódott még vissza, de a sebem miatt nem szabad leszoritani… 3/4 9 – most vitték el Ágikámat – volt valami foganatja a Negruţ látogatásának, mert idehozták – igaz úgy aludt, hogy fel sem tudtam ébreszteni, de megnyugtatott, hogy láttam legalább. Tejem még nincsen, de már kezd a mellem megfeszülni remélem holnap már lesz.

És így jött el a napja és órája annak is, hogy megindult az anyatej és a szopás, jóllehet az anya még mindig szenvedte a nehéz szülés következményeit:

Mindezek után eljött az a „megváltóan” boldog pillanat is, hogy otthon lehettünk együtt hárman. A teje Irmának annyi volt, hogy „folyt el” – fejte a „maradékokat”, és „adakozóan” táplált anyatejjel más újszülötteket is, pedig a négykilósan született leányunk is bőven „kivette a maga részét” –, és mindezzel együtt a fényképezőgépünknek is most külön nagy lett az „értéke” attól, hogy fényképezhettem a fehér virágok „társaságában” fekvő Irmának az elégedett-gömbölyödött arcát, feje fölött a falon az édesanyja képmásával, amit Márkos készített volt neki ajándékba, s „Életünk” sok szálon összefüggő „képébe” természetesen „fő helyen” beletartozott az is, hogy elkattant az első felvétel a leányunkról, aki egyben a gyermektelen Márkosék keresztlánya is volt, s aki úgy aludt a mózeskosár párnás-pólyás-behuzatos fehérségében, „mint a tej”, éppen csak a kerekded fejéből „rajzolódott ki” annyi a fekete hajjal és bébi-„kopaszodással”, hogy mindenki láthatta s mondhatta: „pont olyan, mint az apja.” S mindezek között beleszövődött a „gyermekáldásos képünkbe” az a duplán dupla levél is, amit a szüleim írtak Almáson négy teljes oldalon a vasárnapi szusszanásuk és nagyszülői örömük boldog óráiban április 5-én. Egyenlő terjedelemben írták tele a két-két papíroldalt, de az „első író” most is apám volt:

Az apai szavak elsődlegesen nekem szóltak, de utána anyám annál inkább Irmának írta a sorait:

Abban az örömben, hogy ismét leányunokája született, anyámnak még a maga huszonkilenc évvel azelőtti állapota is eszébe jutott, amikor ő éppúgy várta és „tudta”, hogy „leánya” fog születni, miképpen mi is „biztosak” voltunk, hogy „fiunk” lesz. Mivel akkor én voltam „útban”, később hallottam sokszor az elbeszélését arról, hogy „bubaholmit” is leánykának valót készítgetett nekem, dugdosta apám elől a kasztenfiókba, s apám, amikor véletlenül rátalált, még veszekedett is vele, hogy miért „leánykázik” állandóan, de anyám – miután a négyéves Sanyival már megvolt a fiúgyermek – kitartóan készült tovább a leányszülésre, s mikor aztán megszülettem, éppen úgy változott az Ida név Gyulára, mint most nálunk a Gyula Ágnesre. Apám a maga „bölcsességével” ezekben a „születési kérdésekben” sem volt „elfogult”, neki 1930-ban ugyanúgy megvoltak a „kérdőjelei”, mint 1959-ben, azzal az „ellenkező előjelűséggel”, hogy egyik esetben a fiú-, másik esetben a leánygyermek születését nem tartotta „szerencsétlenségnek”. S végül is valóban az volt a legfontosabb, hogy „szerencsésen” megszülettünk, és legújabban a születési öröm még azzal is duplázódott mindenekelőtt az anyám szívében, hogy leányunokájának születése egészen egybeidőzítődött annak a másik „álmának” a valósulásával, amiről mint „prózai dologról” apám írta folyamatosan a beszámolókat, de ami az ő számára több volt „prózánál”, amikor a közös tintaceruzával apám azt írta ott mellette nekünk, hogy „Az építők megkezdték a munkát”. Lehangoló a kettős örömben az volt, hogy a betegség ezen a tavaszon is elvette az erejét, s hogy a kívánkozásával nem siethetett Kolozsvárra „meglátni” az újszülött leányunokáját. Unokalátás tekintetében most az anyatársa volt a boldogabb, aki Samu sógorunk kíséretében feljött Rugonfalváról mindjárt az Irmáék hazajövetelekor, és itt is maradt hetekre segítségként a leánya és unokája mellett. Almásról egyelőre – addig is, míg Margit anyám „helyett” feljött – egy szülési alkalomra készített csomaggal „látogatták meg” a házunkat, s a „fiú-leány” körül forgó kérdés akkor jutott nyugvópontra, amikor a csomagból előkerült a Sanyi küldeményeként egy törökbúzacsutka, amit minden magyarázat nélkül meg tudtunk magunknak „fejteni”, mert tudtuk, hogy az „jelenti”: „leánykát csutikával is lehet csinálni.” Sanyi már „csinált” fiút is, leányt is, minden alapja megvolt hozzá, hogy hitelesen véleményt nyilvánítson, különösen ha még az a szerencse is serkentette a tréfálkozó kedvét, hogy őt nem vitték el katonai behívóval a mezőgazdaság szocialista „szektorának” tavaszi munkakampányába, minek folytán serénykedhetett tovább a lovaival együtt házépítésünk „teljes gőzzel” beindult munkájában.

A sok rossz között, amikben akkor éltünk, számunkra a húsvéti ünnepek valóban „ünnepet hoztak az utcánkba” Kolozsváron is, Almáson is: egyszerre, csaknem „kézen fogva” jött az életünkbe a gyermekáldás és a házépítés, és ezekkel az örömökkel s beteljesedésekkel egyben házasságunk harmadik évfordulóját is „ünnepelhettük”, emlékezve többek közt a rugonfalvi „lakodalmunkra”, ahova Földes László az akkori munkahelyemről a szerkesztőség jókívánságait küldte, s egyben azt is beleszínezte lakodalmas hangulatú soraiba, hogy várják a kiadóba az „újszülöttet”, a regény II. kötetének kéziratát mint „lelkedből lelkedzett magzatot”… Azokban a tavaszi hetekben nagy kedvek és remények virultak bennünk, amelyek azóta fájdalmasan megtörtek és szertefoszlottak, és ha most volt igazi „lélekből lelkedzett” újszülött is, és a ház is épülni kezdett a szülőföldön ugyancsak elsődlegesen lelki fogantatásból, az most mind jókkal való ellensúlyozása volt a rosszaknak. Különösen jótékony hatásúak voltak a magánéleti ünnepeink azok közt a hétköznapi viszonyok között, amelyek úgy vettek körül világi létezésünk síkján, mint ahol az egész társadalom folytonosan „ünnepnapokat” él, a közboldogulás állandó „kampánya” zajlik, amelyben „befeketítés” lenne, ha az ember szóvá tenné, hogy az ország második városában a „legnevesebb” vendéglátó helyeken nem lehet narancsot és citromot kapni egy szoptatótejet váró anya számára, de a harminchárom éves falusi fiatalembereket katonai behívóval „mozgósítják” ingyenes munkaerőként a mezőgazdaságba, és az ország egyik legősibb városát kereken hat évvel újkori névadójának halála után még mindig Sztálinvárosnak hívják, azzal együtt, hogy a névadóról már három éve „leleplezésszerűen” tudja a világ, mennyi erőszakkal és halállal valósította meg és gyakorolta a történelem egyik legzsarnokibb hatalmát.

A magán- és világi lét legközvetlenebb „összeszövődési” helye nekem ekkor az Utunk szerkesztősége volt, ahol a „szobailag” is legnagyobb rovatnak, az irodalminak az egyik szerkesztőjeként foglaltam el az egyik asztalt, s ahol „szerkesztgettük” az irodalmi-művészeti lapot sok külső „irányítás” mellett, szüntelenül megújuló akciók, kampányok, évfordulós alkalmak között. Így volt az magánéletem legújabb boldog napjaiban is, amikor éppen azon a nevezetes április 2-i napon, amikor újszülött leányunk „Ágnes” nevével a születési bizonyítvány a „zsebemben” volt, és maga „Ágica” élete első „lovagi” virágát kapta Létay „Lacikótól”, a Létay Lajos főszerkesztő – és mindnyájunk – által szerkesztett lap aznapi számának első oldala fordításban közölte a legújabb Scînteia-cikket, mint március 22-i „pártvéleményt” arról, hogy Irodalmunk tükrözze jelenünk lényegét, és az „irodalmi” témájú cikk többek közt így „szólt” az Utunk olvasóihoz: „A pártosság és harcosság fokozódása megtermékenyítette a talajt új irodalmi alkotások számára… Tíz év telt el az RMP Központi Vezetősége nevezetes március 3–5-i határozata óta. A dolgozó parasztságnak azóta több mint a fele a közös munka útjára lépett… Egyesekben még él az a teljesen hamis előítélet, hogy a tisztánlátó és határozott emberek szkematikusak, érdektelenek, hiányoznak belőlük a belső konfliktusok, és hogy az igazi »lelki drámákat« csak az ingatag, kétségeskedő s aggályoskodó emberek, a megrögzött szőrszálhasogatók kínálnak az irodalomnak. E torz és gyakran visszataszító hősökkel szemben – akiket a polgári pszichologizáló irodalom állított érdeklődése központjába – a szocializmus harcosainak lelkivilága tele van szépségekkel… Gondoljunk csak a pártaktivista küzdelmes életére – és mindenekelőtt ismerkedjünk meg vele!… Hogyan harcolnak és hogyan győznek ezek az emberek az osztályellenség mesterkedésein s az akadályokon? Hogyan formálják az új világot – íme a valóban drámai és hatásos téma…” Az évfordulós emlékeztetés a kollektivizálást elindító „márciusi határozatra” nekem is eszembe juttatta, hogy „időszerű” lenne folytatni azoknak a „székelyloki dolgoknak” az írását, amelyektől most már tíz esztendő kezd „eltávolítani”… Végeérhetetlen volt a „kutyaszorittónk” képsora, ami egy-egy futó pillanat „tükrében” is olyan „teljesseget” mutatott, hogy amikor irodalmi lapunk közölte a Sütő-karcolatot a „kollektívába” való belépésről és a Sőni-cikket Sütő két írásáról, ugyanannak a lapszámnak az első oldalát Hruscsov arcképe díszítette egy kísérő cikkel együtt, miután az is „évforduló” volt, hogy N. Sz. Hruscsov 65 éves, de ez a kép úgy került egy irodalmi lap első oldalára, hogy az előző számnak ugyanazon az első oldali helyén Szilágyi Andrásnak egy publicisztikai színezetű írása, a Levél egy IX. osztályos tanulóhoz Sztálinvárosba című, magával a címbeli helységnévvel sokatmondóan kifejezte azt a történelmi „helyzetképet”, hogy Romániában a sztálini terror hruscsovi leleplezése után három évvel is változatlanul „vezet” tovább a „sztálini garnitúra”.

S mikor folyó életünk ezen a ponton volt, a csecsemőélet mózeskosaras „központjává” vált lakásunk rolóját megzörgette Huszár Sándor, akinek a lakásából a mózeskosár a maga „körútján” hozzánk „vándorolt”, és fakó hangon közölte velünk a hírt, hogy „Szabédi öngyilkos lett”. Beledermedtünk mi is a hírbe, de elhittük a hihetetlent, amit Huszár pár tényszerű szóban elmondott: elment Szabédi „egészségügyi sétára”, elsétált messze a város szélére, ott ráfeküdt a vasúti sínre, úgy, hogy a cipőit lehúzva a pályatest mellé tette, s a robogó mozdony feldarabolta a testét – mindent úgy csinált, hogy semmi kétség ne legyen: öngyilkos lett, nem véletlen baleset áldozata… Számomra még taglózóbb volt a hír attól, hogy az elmúlt napokban is láttam az élő arcát a „déli kosztozásunk” útján, hallottam változatlanul figyelmes szavát, amellyel a „fiunk” és az Irma hogylétét kérdezte… Miután Irmáék hazajöttek a szülészetről, én csak a kosztos csészénkkel jártam a házi kifőzdébe Mária nénihez, s mivel az ebédünket otthon fogyasztottuk el együtt, Szabédival ritkábban és futólagosabban találkoztam, de a „szülészeti napok” alatt, amikor egyedül jártam kosztozni, annál többször s többet voltunk együtt az ebédnél, s bár végzetesen tragikus dolog sejtelemként sem merült fel bennem, a kilátástalanság komorságát az önfegyelmező nyugalom vonásai között is látni lehetett, különösen akkor, amikor szűkszavú és monológszerű tűnődésében arról beszélt Szabédi, hogy „a kör bezárult” minden tekintetben, az ő személyes „szakmai” tevékenysége területén éppúgy, mint az általános bel- és külpolitikai helyzet s a magyarság létküzdelme terén. Régebbről, még az „56-os hangulat” idejéből volt egy olyan elevenen megmaradt emlékem is Szabédiról, hogy egy kolozsvári értekezleten, amelyet a „nemzetiségi problémák” megvitatására hívtak össze pártilletékesek, ő egy „klasszikusan veretes” magyarsággal megírt s a kérdéskört részletesen és átfogóan tárgyaló szöveget olvasott fel legnagyobb hatású „szóként”, amelyben a kétnyelvű feliratok folyamatos és következetes „felszámolása” kapcsán többek közt azt is sérelmezte, hogy Romániában a vonatokon három idegen nyelven is felírják a románon kívül a figyelmeztetést, hogy „Kihajolni veszélyes!”, aminél sokkal indokoltabb és jogosabb lenne a magyar nyelvű felírás, tekintve, hogy Románia vonatain sokszorosan több magyar utazik az állam polgáraként, mint francia, német vagy olasz… A megrázó halálhír utáni ocsúdás első gondolatsorában nálam ez a „vonat” állt elő, s hozta magával azt a „búcsúzó” gondolatot, hogy bizonyára ez a felíratlan két magyar szó és felkiáltójel is benne volt abban a „bezárult körben”, amely legújabban a magyar nyelvű egyetem felszámolásának „kérdéseként” adta a lökést a „veszélyes kihajoláshoz”. Nekünk Irmával már-már úgy volt „házi halottunk” Szabédi, mint akik együtt „ettünk” vele – a magunk részéről „hárman” – a házi kifőzdében két hónapon át, s a „kosztos társ” halála olyan hatással volt az életünkre, hogy még a háromhetűs leányunk is „megérezte”, amikor Irmának hirtelen napokra elapadt a teje. S ahány lépéssel odább volt a kifőzdétől a kiadó szerkesztősége, annyival „odább” emlékezetes volt számomra az az öt évvel azelőtti idő, amikor még együtt volt a „Földes-csapat” a kiadónál, s éppen egyidejűleg folyt többek közt az a munka, hogy Földes szerkesztette a Gondos atyafiság I. kötetét, Kacsó bácsi pedig Válogatott versek címmel Szabédi versgyűjteményét, és a jó hangulatú „műhely” tele volt Szabédi-szavakkal, amint fennhangon idézgettük a „szállóigéinkké” lett alliterációkat, telitalálóbb verssorokat: „Démoni dinamó dongva egy dalt dalol”; „keringtem a kerek világon külön kerékként céltalan”; „karnagykodom a haldalkarban”; „Elvtársaim, nem logarléc a lant”; „Költők s bírálók, dialektikus mérnökei az emberi léleknek”; „Nem verssorokból áll a költemény”; „Út a költészet, nem szembekötősdi”; „ne félszavakkal dicsérd, ami rossz: egész szavakkal kritizáld keményen”; „szívem kushad, ha rám támad a kritikushad”; „ámbár fifikus, semmiképpen sem tipikus kritikus”; „Eddig mérgesen lelkesedtél, most lelkesen megmérgesedtél. Uram fia! Nem csupa bürokrácia a népi demokrácia”… Most, a tragikus „feldaraboltatás” anyatejet is elapasztó pillanatában rendkívüli súlya volt a válogatott versek kötetének, ha az ember valami „rejtettebb magyarázatot” is keresve önkéntelenül „beletemetkezett” a könyvbe. Voltak olyan magyarázatok is ezekben a napokban, hogy „örökletes hajlam”, „alkati determináltság” vitte az öngyilkosságba, és valóban dermesztő volt most azt látni, hogy amikor 1936-ban a „születését” már-már egy hosszú vonatszerelvény ritmusában megírta A szabédi nagyréten számvető soraival, „végeérhetetlen” szakaszaival, abban mintha már „eleve” benne lett volna a születés és halál „bezárult köre”: „Életemet onnan / kezdem el, ahonnan / kiszülettem belőle. // … Vasúti sín mellett / jöttem idegennek / egy idegen világra, / tüzes vasúti sín / volt legelőbb kicsiny / talpam alatt a járda, / vasúti síneken / később hány idegen / messzi várost bejártam! // Hol útnak híre sincs, / vonatnak nyoma sincs, / ottan is úton lenni! / apáddal, anyáddal / lenni, a családdal, / s mégis otthon nem lenni! / a szülőfalutól / messze, a vasúton – / a vasúton születni! // Mint aki eltévedt, / huszonkilenc évet / bolyongtam vasutakon, / alattam mindig az / ingatag vashidak / morajló folyamokon, / utak és vasak és / nyakamon van a kés – / zakatol a vonatom. // Senyvedek, sanyargok, / s nyergelek, s nyargalok, / maradásom nincs sehol, / alattam üresség, / felettem üresség, / se mennyország, se pokol, / réveteg álmokon / rémeket álmodom – / a vonatom zakatol. // … hördülő kutyatorok, / ha! ha! hogy ugat a / morgó mozdonykutya – / vonítnak a vonatok! // Csikordul a vas-ín, / csupa sín, csupa kín, / Csupa rímes csudarém! / Sorsom a gyorsvonat, / versem a nyersolaj, / reszketve dalolok én. / Megállni! megszállni! / meghálni! megválni / tőled, gyors iramú rém! // … életem sín-mese, / amim van, semmi se, / mögém rohan a jövőm. / Féket a fekete / kerekek elibe! / állj meg, gyors iramú szörny! // … sikló sín, csikordulj, / ingó híd, nyikordulj, / hulljak, haljak híd alá. // … kiszalad alólam, / s nélkülem lohol a / zakatoló szörnyeteg; / se sín, se zakata, / messze gurultak a / lokomotívkerekek! // …” Ez most, huszonhárom év múltán, mind „beteljesedett” szózakatolás lett: mögéje rohant a jövője, s úgy lett egész élete „sín-mese”, ötvenkét évvé „kerekedve”. S közben úgy forgott a „kerék”, hogy 1940-ben is eltévedtként, idegenként bolyongott a vasutakon: „Meghasonlott magával, – szól a hóhér / nyugodtan, késén látva véremet”; s a meghasonlottságban a világ „külön kerekévé” idegenedve ismét kezdte a „meséjét” a születésénél, ezúttal úgy, hogy „Mikor megszülettem, kész volt a világ; / tudásomnak volt híja, nem az égnek, / tudatlanságom láttatott hibát / ott is, hol lelkesedtek már a vének. // Soká hitette velem valami, / hogy küldetés az én megszületésem: / az ó világon kijavítani, / ami rosszul van, vagy nincs jól egészen. // Sokáig ünnepeltem úgy magam / – táplálta büszkeségemet alázat – / mint alkatrészt, melyre szüksége van / a mindenséget összetartó váznak. // … Hiába. Ép, egész, tökéletes / a pokol is, a föld is, és az ég is. / Hadd járjon a világ! Fölösleges / külön kerékként elkeringek én is.” De jött azután a kerék nagy fordulása – még mi is, forradalmi hevületű diákok, úgy tanultuk és hittük, hogy „A forradalmak a társadalom mozdonyai!” –, és Szabédi az „új világ” új ars poeticáját olyan „világalkatrészes” hitvallással tette közzé, mint aki halál után születést élt meg: „A felezgetés világa letűnt. / Teljes halálra teljes születés jő; / magunk halunk meg s magunk születünk: / válassz! ne mérj ki, ne térj ki, te költő. / … A bőrötökről van szó. Tietek / s mindnyájunké a jövő most az egyszer. / Ezt tudva, mindent tudtok – hát minek / sandítva lesni, mit kíván a rendszer? / … Nincs szükség az irodalomra, / ha csak lesi s nem kelti a napot; / ha lelkesedtek, rajta fel, rohamra, / ha nem, hallgassatok.” Egyik leghíresebb verse volt ez, irodalmi órákon tanultuk, megírta már 1946-ban, a szocialista realista ars poeticák, az elkötelezett, ügyszolgáló irodalom kánonja lett évekre a Költők s bírálók, és utána úgy látszott, hogy a jövő a háta mögül „most az egyszer” végleg odarohant elébe, amiről úgy tett emberileg és költőileg tanúbizonyságot, hogy 1949-ben – kereken tíz évvel az életét elvágó „lokomotívkerék” előtt – a világ elé állt leghíresebb versével, a Vezessen a párt cíművel, amely a kilenc évvel azelőtti mélységből, a „külön kerék” és a „megváltó zsineg” magányos borongásából emelte fel emberi és költői arcát a távlatos jövő, a pártharc megvívásának „történelmi műve” irányába: „Elvtársak, az én ifjúságom / hosszú reggel volt, naptalan; / keringtem a kerek világon / külön kerékként, céltalan. / Biztosnak egy dolgot ítéltem: / lesz, ha kell, megváltó zsineg; / addig – várakozásban éltem / örökké átmenetileg. // Magam borongtam. Körülöttem / éltek mások, de nem velem. / Nélkülem viharzott fölöttem / a haragvó történelem. / … Én ölbetett kezekkel álltam / s hittem, hogy tétlenül. Hamis / volt a hitem. A Munkáspártban / megtanultam: tett volt az is. / Tétlen kezem, bár ellenemre, / gonosz erőknek segített: / az emberiség történelme / sok millió egyéni tett. // Nem is tudva, hogy cselekedtem, / cselekedtem, nem tudva, mit; / most tudva, vállalom a tettem, / mely reám pirít – de tanít, / hogy miként ez a megvetendő / szennyezett múlt az én müvem, / az én müvem lesz a jövendő / új emberi történelem. // Merészen szólottam, elvtársak, / jövőnkről. Múltam szégyene / kényszerít, hogy merészen lássak. / Érte élek vagy ellene. / Nincs kibúvó. Jövőnk parancsa / szab az önvádnak is határt. / Jövőnkért harcolok – s a harcra / vezessen a sztálini párt.” A hetvenéves Sztálin mértéktelen kultuszának ideje volt ez, és a kultuszos „versmértékek” áradatában Szabédi is írta a maga Köszöntőjét „a dolgozóknak vezéréhez”, „az élcsapatnak az éléhez”, a „tanító mesterünknek”, aki a föld „jobb fele”, s ebben a versben is voltak sorok, melyek már-már szállóigékké váltak: „Élete több, mint egy élet, / története párttörténet; / magunknál is több Ön nekünk: / Ön a lelkiismeretünk. // Nálunk jobban ért bennünket, / köszöntjük Önt, jobb felünket, / belőlünk fakadt fényforrás, / köszöntjük Önt, Sztálin elvtárs!” S ahogy a beköszöntő 50-es évekkel végképp eluralta a költészetet, az egész irodalmat a „proletkult”, a műigényes Szabédi úgy írta sorban a harcos-pártos verseket a békeharcról, Koreáról, a „csodálatos hat évről”, mely elhozta, hogy „Munkás, paraszt, értelmiségi birtokában épül az ország”, és ebben a „közhelyes” verselésben az azonosulás különös hevével énekelte meg a vietnami nép harcával szolidarizáló „francia proletárlány” hőstettét, ami ismét „eseménnyé” tette a „Szabédi-jelentkezést”. Ez az újabb „híres” verse, a Példát mondok balladás modorban és dramatizálással jelenítette meg a „tours-i állomásnak” azt az eseményét, hogy a „vietnami bennszülöttek” ellen indítandó francia fegyverszállítmány szerelvényét tiltakozó munkások, férfiak, nők veszik körül, s amikor a golyószórós katonaság védelme alatt „csikorogva indul a szerelvény”, Dien Rajmonda „a sínekre veti magát”, példáját követve leánytársai „mellé fekszenek a sínre”, majd „Tízen, százan követik példáját, torlaszolják testükkel a pályát”, a mozdonyvezető „fékez” és „megáll”, s leszállva magához öleli Rajmondát, aki neki is „példát mutatott”, és utána a tours-i munkások „hányták le a tankokat rakásra”… Maga a „vasúton született” Szabédi is „példát mutatott”, amikor a leglelkesebben énekelve meg Dien Rajmondáék sínre fekvésének hősiességét, saját ars poeticájának „ütemes taps” ritmusú refrénjét tette hitelessé: „ha lelkesedtek, rajta fel, rohamra, ha nem, hallgassatok”… Számunkra, akik az 50-es évekkel kezdődően tanítványai, kurzusainak hallgatói lettünk, külön „nagy példa” volt Szabédi: miközben előadta tananyagait a világirodalomból, a verseivel maga is tananyagunk volt egy másik irodalmi tantárgyban, és a „kitüntetettek” érzésével bámultuk tudását és alkotó szellemét, amikor első hallgatói voltunk legfrissebb elmeműveinek, a magyar versritmusról és a magyar nyelv történetéről írt eredeti „műhelymunkáinak”…

A „mi időnkben” még „fiatal” volt, életkorával „új világunk” korszakához hasonult, ahogy egyetemi életünk küszöbén vallotta: „Nem köt – taszít engem a múltam; / annyit ér, hogy futok előle, / annyit, hogy siettet az útban, / sürget: csak vissza ne! előre! / … Hisz haldokoltam, – most meg élek, / vak voltam, – most messzire látok, / koravén volt bennem a lélek, – / most érem meg az ifjúságot. / … Már-már kihulltam: visszahoztál / élőnek az élő világba; / tiéd vagyok hát, munkásosztály, / te emberiség ifjúsága! / Ezért hogy is ne emlékeznék / fordítva, mint a vénülők: / ők az elmúltat emlegessék, / én emlegessem a jövőt.” De alig „futottunk” még „előre” pár évet, meghalt Sztálin, jött az „eszmélés”, a „vakság” vége, a „lelkesedő rohamok” vége. Szabédi rohamosan „vénült”, mintha nem „fordítva” arra a „koravén” ifjúra emlékezett volna, aki tizenhét éves fejjel a jövőjét szerette volna látni: „Mi lesz a vége? Két halál tán; / a tested hal meg, vagy a lelked. / Jó volna küzdeni, hinni s várni / mindent kárpótló győzedelmet.” Küzdött is, hitt is, de a „győzedelem” helyett azt hozta az egészen közeli jövő, hogy az életáldozás elszántságával sínre fekvő Dien Rajmondáék példája csúfosan cserbenhagyásos történelmi gázolásnak bizonyult. „Bezárult a kör”: a születés és halál sínének a párhuzama találkozott egy „körben”. „Alkatilag is determinált” volt bizonyára, de végül is úgy volt a „bőrünkről” szó, hogy végképp nem lehetett „alkatrészként” forogni-„keringeni” abban a világban, amelyről pár éven át hinni lehetett, hogy „Emberre épül, nem baromra e rendszer”. Belehasonult a távlatos útnak látszó közösségi küzdelembe, s hamarosan úgy hasonlott meg azzal, hogy nem látott „kibúvót”: meghalt „ellene”, mert nem élhetett „érte”. A kiközösítettségnek ebben a halálos magányában a mozdony nem fékezett, a mozdonyvezető nem ölelte magához a „tiltakozót”. Tragédiája megrázó volt, de nem lett „példa”: az áldozat őt magát, a lelkiismeretét talán „megnyugtatta”, de azon túl még arra is kevés volt, hogy a mozdony gőzéhez szenet lapátoló társakban lelkiismereti nyugtalanságot „zakatoltasson”. A „sín-kín” pillanatra a „mozdonyvezetőket” is kínosan érintette, a „zakatoló szörnyeteg” azonban „loholt” tovább a síneken, most már „nélküle”. Nem voltak sajtóbeli búcsúzások, életet, életművet méltató emlékezések, nem „mondtak példát” a pályatorlaszoló sínre fekvésről. „Elhunyt”, úgy, ahogy az Utunk április 23-i számának leghátsó oldalán egy sarokban gyászkeretesen látni és olvasni lehetett a rövid, hivatalos-intézményes közleményt: „Szabédi László A Román Népköztársaság Írószövetségének kolozsvári fiókja és a Bolyai Tudományegyetem vezetősége fájdalommal tudatja, hogy Szabédi László író, egyetemi tanár 1959. április hó 18-án elhunyt. A RNK Írószövetségének kolozsvári fiókja A Bolyai Tudományegyetem vezetősége”…