Egy rádiós beszélgetésben Alexa Károly evangéliumi zsurnalisztának nevezte Vasadi Pétert. Valóban: a költő folyamatosan, egy kiküldött – közénk küldött – tudósító napi kötelességtudatával közvetíti a Hírt olvasójának. Találó hát a meghatározás, csak azért sántít kissé, mert a zsurnalizmus felszínességét, bőbeszédűségét is fölidézi, holott Vasadi Péter épp a hallgatást beszéli el, a figyelmező csöndet. „Hallgatsz, hogy zenghess” – mondja egyik kötetének zárósorában. „Mielőtt megszólalna, / hangja van” – kezdi versét másutt. Ez a csönd az, amelyet aztán a költészetéről értekezők mutatósan körülmagyarázhatnak, mint valamely méltóságteljesnek éreztetett líra látványos paradoxonát. Az erről való diskurzus mára már óhatatlanul közhelyesedett, holott Vasadi költészetében ennek a csöndnek a póztalansága tán a leggyönyörűbb. Hogy tudniillik tagadja az isteni szerkezet olyan jegyeit, amelyeket pedig automatikusan el szoktunk fogadni: tagadja a ragyogást és a rendet. „Nem, nem ragyog. / Mi aggatunk fényeket / köréje, miktől / tehetetlenül vakít / egy-egy nyugalmas éje” – olvashatjuk Nem kő, se csillag című könyvében. Még korábban, Pascal-ciklusában gúnyosan jegyzi meg: „Ragyogni az esztergált / ágyúgolyó tud”. Tartózkodik az elragadtatás tűzijátékától, egész életművében kerüli azt a megszólalásmódot, azt a versbeszédet, amelyben túl könnyen fénylenének föl a mirákulumok. Ahogyan érik művészete, úgy találja meg mindjobban a keresztény fogalomkör súlyos emblémáinak, a metafizikus tudásnak és az érzéki, misztikus tapasztalatnak az egyensúlyát. A viola hatalmának egyik darabjában ennek az egyensúlynak a biztonságával állapítja meg a festő, Yves Tanguy teremtményeiről: „nem, nem ragyognak, / csak odazökkennek szentül”. Az oda-, helyükre zökkenések szentsége pedig nemcsak fölötte van a gőgös hit birtokában elképzelt-épített rendnek, hanem magának az isteni rendnek az egyedül eleven, valóságos megnyilvánulása is. (Egy korábbi remeke, a Kövek ellen érvel példásan az építmények geometriáját elborító gyom megnyugtató látványával.)

Vasadi Péter a célirányosan építkező művészettel szemben az esélyt másutt látja. „Az író nekilát – példálózik egyik esszéjében. – Most ő az úr. Most ő mondja meg, ki miről s hogyan kántáljon, ki hova álljon, ki kit szeressen s kit gyűlöljön, mi játszódjék le a piszkos paraván mögött s mi az előterében. Hamar észreveszi azt a kisfiút a tömegben, aki nem szól semmit, eltakarják őt az ámokfutók rongyai, nem zavartatja magát a nyüzsgésben, csak néz egy félreeső pontra, s mintha azt a dolgot látná, ami egyedül fontos. Az író követi a tekintetét. S azt súgja maga elé: Valóban.”

A viola hatalmában találunk történelmi, politikai, morális feszültségekről ítélő, mintegy a gyülekezetet megszólító verseket, de a kötet erőssége nem a közvetlenül kapcsolatot kereső meditáció, hanem az alakmásokban feloldódni tudó szerepjáték. Ahogyan a benső vizsgálódást a költő át tudja vetíteni talált lelkeibe. A vizsgálódás tárgya ugyanaz a pillanat: a készenlété, az emlékező várakozásé, amelyben az ember teljesen nyitottá válik ahhoz, hogy – az indítóvers címe szerint fogalmazva – átengedhesse magán... Mit is? Vasadi megóv bennünket a fellengzős kifejezésektől. Arcképcsarnokában az első portré – önmagáról készül; határozott, távolító gesztusokkal s kívülről szemléli a verset író férfit. „Előbb verssé kell lenni. Valahogy” – mondja. A vers tehát létezés, a lét pedig – feleli rá az önarckép ikerversében –, „a lét és az imádás – egy”. Minden más, ami e készenléten kívül van – elpusztít. A készenlét erénye a nincs. A Jóslatban világtalan énekesek kórusa készülődik: „Még nincs meg a hang, nincs / aki intsen s ha intene is / valaki, vakok a dalosok. Nincs semmijük, csak a szándék, hogy / bármi legyen, énekelni muszáj.” A csoportkép tárgyiassága s a képből sugárzó elvonatkoztatás az újszövetségi példázatok egyszerűségével és erejével hat. Egyébként pedig a zene, a zenészek, a festészet, a festők másutt is szerephez jutnak a kötetben – érthetően, hisz az a személyiség, amelyik az öntudat fogalmaiban ennyire visszavonja magát, ám öntudatlan jelenlétében mindennél felfokozottabb, a nem szóbeli művészet médiumaként érzékeltethető plasztikusan.

Akad A viola hatalmának – Vasadi tükörképén kívül is – költő hőse: John Donne. A Szent alvás nemcsak e kötet, hanem a pálya kiemelkedő darabja. Az angolt, aki élete utolsó két évtizedében oly szerelmes szenvedéllyel adta át magát az angyali üdvözletnek, magányába, azaz a legszigorúbb felügyeletbe: lelkiismeretébe zártan pillanthatjuk meg. Donne álmodik. S egyszerre felfényleni látja mestersége eszközeit, dolgozószobája kellékeit, jelentősége lesz az írás készenlétének. Hiszen bent, befelé tekintve mélységében s áttetszőségében olyannak látja a világot, amilyennek az éber lét nem engedi látni. A szavakban érezhette a kudarcot; a szavak előtti, szavak nélküli ajzottságban azonban ott a diadal.

S azután?

A nincs, a semmi mint az odaadás lehetősége és megfoghatatlansága, nos, ez az egyetlen, amit ragyogni enged Vasadi Péter lírája. Ellenőrizhetjük a Szent alvás tizenegyedik sorában:

A szerepjáték – mert játék – segít izzásban tartani azt a költészetet, amelyet a végső kérdések variációinak kényszerű ismétlése, az alapvető paradoxonjaiba már rég s pontosan beletalált versbeszéd egyhangúsága fenyegethet. Amikor Vasadi fölsóhajt: „Új irgalom a régi szívbe” (A történelemhez), akkor nem pusztán a hívő ember esengését halljuk a könyörület, a megbocsátás, egyáltalán, a lételviselés képességének megőrzéséért, hanem a költő elszánását is kiolvashatjuk belőle az érvényes, a sokadszor is első megszólalásért. Akárha – némi blaszfémiával – Ady-parafrázist fogalmazna: „újságos ízével a hitnek”. A legújabb kötet tanúsága szerint ez az emberi-művészi program teljesül.

A Kinéz tengerre ablakon motívumai persze nagyon ismerősek a Vasadi-pályát követőknek. Itt most is „a szív köpüli magának a csöndet. / Oldalt kiverődik a szó...” (Tizennégy állomás), „És a dolgok (szíve s odva) / semmiségekben ragyogva / mint a halraj, úsznak lassan, / karneváli nagy csapatban” (Visszatekintő) – akár a korábbi versvilágban. Ám a költő oly intenzíven gondolja végig ugyanazt a változhatatlanságot, hogy a pilinszkys egy-ügy szívósságával új s újabb fölfedezéseket tesz befelé. A legfigyelemreméltóbb fejlemény az, ahogyan dualisztikus gondolkodásmódjának belső feszültségét immár egészen spontán módon, ejtetten, mondhatni – az örökké felajzott fegyelem kötelmeinek körében – lazán tudja megjeleníteni. „Nemlét hullámzik körülöttünk” – írja egy helyütt, a „lét melegét” nyugtázza másutt. A minden történelmi és hétköznapi, fizikai és civilizatorikus agresszivitásában isten nélkül mozduló, ugyanakkor minden önfeledt pillanatában mégis a teremtőre valló ember látványa fordul egymásra e költészet metafizikai tengelyén. S ez a látvány poétikailag ugyanilyen ellentmondásos természetű: az oximoronokra épülő versbeszéd ott a legmagasabb színvonalú, ahol a legkevésbé erősek, a legkevésbé mutatósak a kontrasztok, ahol a kedvelt kulcsfogalmak a leginkább bújtatottak, inkább következtetni lehet rájuk, déjà vu-szerűen fölidézni őket. Vasadi az elmúlt esztendőkben mind nagyobb biztonsággal enged az oldott, elmosódó formák hívásának, annak a fajta műfaji-szerkezeti-verbális „rendetlenségnek”, amelyet épp az érett költészet engedhet meg magának.

Ami A viola hatalmában John Donne, az most René Char és még inkább Szent Ferenc, akinek portréja (Francesco) az umbriai iskola szentképeinek puritán derűjét árasztja. E kompozíciójában a költő – ugyancsak festészeti mintára – megajándékoz egy apró részlettel is, amelyből ráismerhetünk a kötetindító önarckép (Idő, időtlen) modelljére. Játék ez megint, harmonizálja a kötetcím jelezte magatartást, amelyet korántsem a szemlélődés nyugalma, inkább a befogadás és kivetítés, a kint és bent váltakozásának nyughatatlansága jellemez. Nagy ritkán, amikor erről az introspektív állapotról beszél, mintegy kinyilatkoztatja azt, képei cserbenhagyják, a sorok kopogósabbra váltanak („Ha nincs kint / csillag, bent néhány mindig akad”; „Ha bennünk van, élni akar / de belénkhal”), ám az olykori bicsaklás a fonákjáról ugyanazt a küzdelmet mutatja, amely – az alkotáslélektan felől nézve – a nagy verseket is ihleti.

A Kinéz tengerre ablakon összegző vállalkozása, a Tizennégy állomás, amely hangsúlyos helyre, A látszat lebontása című, epilogikus darab elé került, e küzdelem terepein kalauzol végig. A választott forma olyan nemes ötletre épül, amely önmagában is a Vasadi-költészet védjegye lehet: a tizennégy krisztusi stáció láncát ötvözi egybe egy csonka szonettkoszorú szerkezetével. Evangéliumi beteljesülés és szándékolt költői befejezetlenség, az isteni meggyőződés szilárdsága és az emberi mű szép méltatlansága, az áldozat tökélye és a „hibás” alkotás (szabálytalan, „elrontott”, „hozzávetőleges” szonettek) – mindez együtt jellemző összkép. S ahogyan Vasadi az evangéliumi történések visszfényében rálát önmagára, a magány vagy az országos zsibvásár, az európai tél vagy a költői szakma díszletei között, mintegy életre kelti, működteti kedves, többször idézett Pascal-aforizmáját: „Nem keresnél, ha már meg nem találtál volna.”