Márványi Judit

Lőrincz László: Szibériai priccseken

NORAN KÖNYVKIADÓ, 1997

Tizenhat novella és egy visszaemlékezés. A téma közös: a hadifogság a második világháború után a Szovjetunióban, Szibériában. Lőrincz László a novellákat hazatérése után kezdte írni sorra, ahogy kedve, emlékezete diktálta. Akkor, amikor frissen éltek benne az élmények és a bajtársak: Mártonka Áron, aki eldöntötte, hogy ha egyszer hazatér, mielőtt belefogna újból a hétköznapokba, előbb sorra egymás után megüli az összes ünnepet, amitől a fogság megfosztotta. A langaléta tűzoltó, a mókamester, aki nem engedte, hogy társain úrrá legyen a kétségbeesés, hintát fabrikál, ahonnan magasba repülve át lehet látni a lágeren túli világra, egy templomtoronyra, néhány házra, szabadon kószáló tehenekre. (Aztán az egyik hintázó túlságosan magasra szállva lezuhan, mire a parancsnokság a hintát felszámolja.) Demeter, a legrongyosabb valamennyi fogoly közül – még inge, sőt kapcája sincs –, aki, hála a véletlennek, egyetlen napra magára húzhat egy vadonatúj, teljes katonaöltözetet a bundás csizmától a prémes sapkáig – s kap ettől annyi erőt, hogy régi gönceibe visszabújva tovább folytassa rabéletét. Vagy a szemfüles Csupor Mihály, aki még útban Szibéria felé a mindenütt lukas marhavagonból, ahová bezúdul a szél és a hóvihar, áttelepíti valamennyi „utastársát” egy jó száraz kocsiba, amely tömve van az útközben elpusztultakkal. (A holttesteket az „utazók” gyorsan kipakolják.) – Lőrincz László ötven évvel később megírja élményeit, visszaemlékezését fogságba kerülésétől hazaérkezéséig. Tárgyilagosan, pontosan. „Hazaérkeztél. Civilként szállsz ki a vagonból két utazás után. Egy elutazás és egy visszautazás után” – fejeződik be az emlékirat.

A háború előtt az író az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon munkatársa: költő és prózaíró. A háború idején nem fogott fegyvert sem a magyar, sem a német érdekekért, egyetlen puskát sem sütött el. Amikor 44-ben a front Kolozsvárra ért, néhány társával eldöntötte, hogy nem megy Nyugatra, és megőrzi a Kolozsvári Néprajzi Intézetet: ne hordják széjjel a gyűjteményt. Lekvárt kanalazott a barátja spejzában, mikor az ablakból meglátta, hogy a lakosság valamiért sorban áll. Lement, hogy tüzetesebben megnézze: mi van. Így esett fogságba, így került 6000 km vonatút, 28 napos utazás után a szibériai magasalföldnek arra a tájára, ahonnan a vágányok nem vezettek tovább. Öt kilométeren át gyalogoltak a foglyok a félméteres hóban; többen kabát, téli ruha nélkül, hiszen amikor összeszedték őket, még nyárias idő volt, kora ősz. „Fütyül a szél az ember fülkagylóiba, és hordja a havat, hogy alig lehet látni… Egyesek rongyokba bugyolált lábakkal ugrálnak a havon. A cipőjüket útközben valahol elszedték. Egy görnyedt bencés szerzetes csuhás köpenyét a két karjával maga előtt keresztben átölelve, saruban csúszkál a havon. Egy tűzoltó, ezüst jelzésekkel a vállpántjain, vassisakos fejét maga elé fúrva menetel a szélben.” Az út – hiszen tudjuk – a drótsövénnyel elzárt lágerekbe vitt, barakkok sorába, ahol háromszintes priccseken feküdtek a foglyok. Akinek a priccseken nem jutott hely, a felső sorba vezető lépcsőkön feküdt, akik ott sem fértek el, a betonföldön.

Az, akiben legelevenebb érzés még ma is a gyűlölet – akár mert sokat szenvedett, és az átélt borzalmak a humanizmusát is szétroncsolták, és csak izzó gyűlöletének keres újabb és újabb tápot; akár mert magyarságszeretetét leginkább az „idegenek” gyűlöletében, lenézésében képes csak átérezni –, ne olvassa el ezt a könyvet. És akinek bármilyen illúziója maradt a kommunista rendszerek humanizmusáról: ne nyissa ki – az ostoba vakhit, a gonosz indulatok úgysem hagyják meggyőzni magukat. A beteg lelkekből kiveszett a szolidaritás, a más emberek tisztelete, elpusztult a humorérzék, a gondolkozás képessége – egyetlen könyv, könyvek sora sem adhatja vissza.

De akiben eleven még a lélek, és nyitott az értelem, aki megőrizte fogékonyságát mások szenvedéseinek megértésére is, annak ajánljuk a Szibériai priccseken-t.

Ebben a könyvben nincsen szenzáció. A hadifogság körülményei a jeges Szibériában, mérhetetlenül távol az otthontól – a tényanyag javarészt közismert már. Mégis, amit és ahogyan Lőrincz László ír, az emlékezetes, hiteles, jó – gondolatébresztő.

Lefesti például, ahogy a foglyokat sikeresen megszabadítják minden „felesleges” értéküktől, ruhaneműiktől. Kapnak ugyan valamilyen paplanruhát, a kőbányában dolgozók bekecset is, meleg kesztyűt is – de igazi védelmet a szél, a hóviharok ellen a meleg ruha sem nyújt. A szüntelenül felkavargó hótömeg a bekecsek alá bújik, elzár az arcon minden nyílást, szemüket, fülkagylójukat, orrukat belepi a viharzó hó, bőrük alá bújik, csontig hatol. A koszt: reggel-este hat-hét deci leves, aminek sűrűje ugyancsak ritka – gyakran már rothadó zöldség: répa, káposzta, krumpli. A fontos, hogy meleg legyen. A hazulról hozott ételeskét, csajkát többnyire ellopta már valaki, de a leves számára fenntartott konzervdoboz átforrósodik, s felmelegíti a fagytól megdermedt, elgémberedett kezeket. Reggel-este a leves mellé egy-egy darab kenyér. Ragacsos, rossz – mégis talán ez a legnagyobb kincs, a legfontosabb csereérték. A foglyok létszáma már a hetekig tartó vonatúton is alaposan megfogyatkozott, és minden hajnalban kiteszik a barakk elé, akik éjszaka megfagytak, elpusztultak. Rövidesen a barakk előtt látható a csuhás szerzetes, tonzúrás fejére valaki sapkát húzott – „legalább holtában ne legyen olyan védtelen a feje”. És hamarosan a barakkok elé kerülnek a régi kolozsvári barátok: elpusztult írók, rendezők, színészek…

Mi az, amit a legnehezebb elviselni? Talán a kőbányát, ahol a szabadban, télen az örökös hóviharral küszködve, jégcsappá fagyott bajusszal, nyáron iszonyú hőben aszalódva feszítik, fejtik tízkilós kalapácsokkal a bányafalat, verik szét a köveket… A kőbányának is van jó oldala, az őrök nem hajkurásszák a foglyokat, ők is fáznak, és a kutyák sem mernek a közelükbe menni: félnek az óriási kalapácsokkal hadonászó emberektől. A külön adag kása mellé két kanál kristálycukor is jár – kell a fizikai kondícióhoz, hogy a munkát ki lehessen bírni egy ideig. Télen óránként lehet öt percet pihenni az égő kokszkosarak mellett. Éjszakai műszak is van. „Az éjjeli műszakban az a jó – írja Lőrincz László –, hogy akkor…”

A kőbányában az a jó, az éjszakai műszakban az a jó: az angolban van egy jó kifejezés a szándékos kicsinyítésre – amivel éppen ellenkező hatás érhető el; Lőrincz László is ezt alkalmazza: hitelének egyik titka az understatement. Megírja a barakklét rémségeit, az éhezést, a patkányokat, a bajtársi lopásokat, amin szükségszerűen az veszít rajta, aki közöttük a leggyámoltalanabb, leggyengébb – alezredesi parancsra (magyar az alezredes) őt botozzák meg. Huszonöt botütés helyett csak ötöt bír ki Tibor úr, az egykori karmester. Istennek hála, a botozók is belekeserednek a „fegyelmezésbe”. Hiszen ők is lopnak. Mindenki lop.

Lőrincz László mondatainak lejtésében humor bujkál. És szemléletében is: szinte minden helyzetben megleli a dolgok humorát. Ennek a humornak semmi köze a megjátszott „góbésághoz”, nincs benne stílromantika, noha (természetesen) a székely észjárásból fakad, de mértéktartó, érzelgésmentes. (Majdnem mindig.) „Ezt az ostya alakú orvosságot már ismerem – írja a kórházbarakkban töltött időről. – Ha fehér, akkor lázcsillapító. Ha barna, akkor hasmenés ellen való, vérhasasoknak. Ezen a vidéken ez a kétféle orvosság létezik. Ilyen történelmi időszakban nem tablettázzák az orvosságot. Tetszés szerint tördelik.” Előfordul, hogy a rabok ellen nevelt őrkutyából őrzött kutya lesz. A tábor lakói vagy egy hétig nem jutnak ennivalóhoz. Aztán megérkezik a hír: a teherautó elakadt, nekik kell az ellátmányt a lágerbe becipelni. „Megtenni hat kilométert a teherautóig, majd vissza a zsákokkal a szélben és a félméteres hóban nem könnyű… A kutyának a legnehezebb. Elsüllyednek a lábai egészen a testéig. Már nem ugat rá senkire, hálás, ha azok, akiket őriznie kellene, kirángatják a hóból, amikor egy-egy buckából nem tud kikecmeregni… Helyenként az őrkutyát is ölben kell vinni, mert lépni se tud már a nagy hóban. A pofáját odadugja annak a képéhez, aki éppen viszi.”

A lélek és az okosság már-már derűs humora olykor ugyancsak keserűre vált. Már nem tudunk mosolyogni: az iszony van túlsúlyban. A tragikus nemegyszer kétségbeejtően groteszk is. Hogy az emberek erőnlétét kipróbálják; kit milyen munkára érdemes beosztani: a feneküket fogdossák, ki az, akin már csak bőr van, kin van még hús is… „A foglyok fenekét megfogdossa az egészségügyi nő, megfogdossa a munkaügyi tiszt.” Más, szelídebb: a katonák, amikor fogságba kerültek, mindenekelőtt a rangjukat jelző vállpántokat, csillagokat dobták el. A szovjet őrök viszont a fegyelem biztosításának azt az egyszerű módját választották, hogy aki a foglyul esett katonák közül magasabb rangban volt, az parancsoljon most is a többieknek: teremtsen rendet, tartson fegyelmet. A foglyok úgy segítettek magukon, ahogy tudtak: az elhányt csillagok helyett bádogból vágtak ki, varrtak fel maguknak csillagot. Ennek az lett a következménye, hogy alig maradt közlegény. Aki egykor tiszt volt, parancsnok – így tiszt maradt. Ha jól meggondoljuk: a dolgok humora ebben is jelen van.

„Egyre mindenki vigyázzon, hogy a lelkében ne savanyodjon meg soha. Mert aki megsavanyodott, az elveszett” – mondja az egyik novella hőse, az egykori tűzoltó, akinek egyenruháján az oroszok nem ismerik ki magukat –, ezért kénytelen tulajdon „tömlőjének” működésével bemutatni, miféle „katona” is ő… Meg is tesz mindent társai felderítésére. Míg végül ő is csak odakerül egy reggel a barakk elé…

Vérhas, éhség, iszonyatos erőfeszítés, lefagyott végtagok, elhullott emberek, olykor megvernek valakit. Írni nyílt levelezőlapon lehet, egyszer egy évben huszonöt szót… Amikor végre rákerül a sor, Andráska Mihály összekuporodva, gémberedett kézzel üzen haza a feleségének, hogy ami a legfontosabb, huszonöt szóban összefoglalja. Hajnalra találnak rá a barakktársai megdermedve, megfagyva, kezében a ceruzával. Ráírnák a lapra, hogy: meghalt – de ez már nem fér bele a kontingensbe.

A fogoly – tegyük fel – túlélte a hideg és forró poklot, nem amputálták a karját, a lábát, kibírta a nyüzsgő tetveket, az éhséget, az állandó életveszélyt, ha 35 kilóra fogyott, akkor is… Mi az, amit akkor sem lehet kibírni, ha az ember fizikailag nem pusztul bele?

Daniska Antalnak egyetlen kincse maradt meg, amit megmentett őröktől, motozástól, bajtársak komiszkodásától, patkányoktól: egy kicsi fénykép. Ágnesről készült, akinek szentül megfogadta, hogy visszatér hozzá… Dugdosta is a fényképet mindenki elől, nem zsebben tartotta, mert ott hamar rátalálnának, de elrejtette bekecse bélésébe, a szájában is tartotta, aztán rejtette a priccse fölé egy falmélyedésbe, de mivel a patkányoktól ott nem érezte biztonságban, végül a kapcája alá dugta, s úgy lépett vigyázva a bakancsban, hogy a képnek minél kevesebb baja essék. Persze így is megtört, az arc alig volt már látható, de Daniska Antal tudta, hogy az a folt Ágnest jelenti, akihez haza fog térni. A tapasztalt olvasó már sejti a többit: Ágnes régóta mással él, gyereke is van tőle, s kéri Daniskát, ne írjon neki többé. Azt is sejtjük, hogy ebbe a hírbe Daniska belepusztul. Minden életkedvét elveszíti, csontig fogy. Hazaengedik. Nem száll le a vonatról ott, ahol született, hagyja, hogy eggyel tovább vigyék. Ahogy a fogságban nemegyszer megtették, egy darab mésszel felírja a vagon falára az üzenetet: „Én, Daniska Antal, fogságból ezennel hazaérkeztem, s tudatok most erről mindenkit, akit illet.” De hát ki is az a „mindenki”? Hiszen senki sem várja.

„Egy ilyen nagy utazásnak – írja Lőrincz László emlékirata vége felé – nemcsak az a gondja, hogy ügyeskedéssel, tartással valahogy életben maradj. A fő gond az, hogy bizonytalan életbe érkezel, hogy újra kell kezdeni.” Ha nincsen kihez hazatérni, nincsen kit szeretni: az is halálfélelem, és talán van olyan nehéz, mint kibírni a tizenkét órát a kőbányában, szétverni a megfagyott ürüléket, kibírni az éhezést.

Többek között erről is szól Lőrincz László könyve.