Az ember, ha Kortárs-író – ezt így együtt nem szeretem, de nem is tagadom meg, az akolmeleg sosem volt kedves melegem, akkor már inkább angliai udvarházi kandalló egy kísértetfilmben –, ha tehát az íróember év elején a Kortársnak ír, mindig felkajlik benne a kérdés: lesz-e mibe? Mert a minisztérium ad valamicske dohányt, az év felére ha eleget, becsorog innen is, onnan is, egyre kevesebb. Most már aztán végképp nincsen miből kihúzni év végéig, még év közepéig se, mondja a szerkesztő úr, s nevet!, sírjon tán, hogy megszűnik a lap?, alig 41 évfolyam! A kulturális összeomlások közepette nem tétel, nő más helyette, már növesztik, ámulatos – a magamfajta ámulásra még hajló számára! –, hogy mennyire képtelenek megférni egymással a fiúk. Pedig hát te így vagy lehányva ebben a korban, te meg úgy vagy lesajnálva! Elég elolvasni Spiró úr érett vélekedését a Mozgó Világban. Tudja, miről beszél, kevés az ilyen, s azzal csak fáradt közönyömet legyezgeti, hogy kijelenti a posztmodernről, hogy súlytalan szellemeskedés, kiment mögüle a kor, ami létreszopta, s művelői idejétmúlt-komikusan esnek az uborkafa másik oldalára. De hát most már késő, az íróság is csak tehetség kérdése, nem divatkérdés (vagy vagonkérdés, mint lett volna a magyar-, ha Józsi bácsi még él 56-ban; akkor azonban nincsen 56, a nyílt terror megbénít, a fiúk a 80-as években is csak úgy voltak dögnagy ellenállók, hogy Aczél elvtárs útlevelével ki-kiheverték Nyugat-Berlinben, Amerikában, Svájcban a dögnagy ellenállás fáradalmait; a legnagyobb magyar író – és kis denunciáns – Konrád György, a német kultúra újabb kori nagy modellizátora – megfelelő ember a megfelelő helyen – némely ellenállások után, aczélos útlevéllel ki-kipenderült Nyugatra, s első útja a Szabad Európa Rádióhoz vezetett, mi pedig dobogó szívecskével hallgattuk, mik is vagyunk, mihez is tartsuk magunkat, s csak keveseknek jutott eszébe – például nekem –, micsoda nagyszerű ember is ez a Konrád, hogy felvállalja mindazt, ami ahhoz kell, hogy itthon ellenálljon, aztán aczéli útlevéllel kipenderüljön a világi terekre, s ott jól beolvasson az aczéli rendszernek! Hérosz Ő!, mondtam magamban, s csak ültem tovább a sutban, mint afféle magyar író, aki nem a legnagyobb.)

Spiró úr tehát a lelkemből szólt. Nem pesszimista, csupán tárgyilagos. Megszűnt valami lefojtottság gerjesztette izgágaság, vagyis iz gágaságoknak helye nincs. A generációm nem esett szereptévesztésbe, pontosan azt a szerepet osztották rá, amit el is játszott, csakhogy a hangsúly a volt-ra helyeződött (áramerősséget is kéretik érteni rajta!). Hogy itt, né, iz és gága írószövetségeket pöttyentenek el fáradt tagok a kor diókemény petefészkeibe?! Mindenki úgy röhögteti ki magát, ahogyan kitelik tőle. Légy tehetséges!, mondták volt a céhatyamesterek, amikor nekizavarták legényeiket Európának. Hogy ki mindenki miféle klikkverssel, szittyamagyarozással, térdremagyarozással arat kajla fuszulykaszárat, s kanyarítja átmeneti posztbabérként a homlokára, az már csak a vidámságért van, s masszírozza az epét!

A baj az, ha például nem volna hová írni, mert a Kortárs megfagy, mint a piac sodródó jégtáblájára csóré seggel kiültetett 41 éves csecsemő. Ezen merengek éppen tegnap, amikor a tévéhíradóban látom kijönni Széles Gábor úrtól a munkaügyi miniszter urat, nocsak, mit keresett ott?, tán csak nem munkát?! De nem! Az van neki. S jött az ötlet, mint villámsújtotta sasmadár! Drága Széles Gábor úr! Vállalja el a Kortárs főszponzori tisztét!

Az ajánlatnak hátránya nincs. Előnyeinek felsorolásába abbéli reménytelenséggel fogok bele, hogy nem érek a végére!

Az szinte szóra sem érdemes, hogy az Ön neve és Ipari Parkjának minden adata rá lesz nyomtatva a lap elejére vagy a végére! Hogy ameddig csak írom ezt a sorozatot, a legrafináltabb módokon fogom a sorokba és a sorok közé befonni Önt és családját! Az egész Ikarusz a lapot fogja bújni, vajon hol bújik elő benne az elnök-vezérigazgató! Ugyanezért Ön is fogja olvasni a lapot – tán némi ideges jókedvvel (mit talált ki már megint az a hülye!). Szóval ez bagatell, ez semmi! De tudja-e azt, tisztelt Széles úr, hogy vejem székesfehérvári, mint az Ön Ipari Parkja? Hát azt, hogy a lányom anyja Széles lány?! Na ugye!… Sajnos, csak névrokonok, de tiszta szándékaimra már abból is következtethet, drága milliomosom és leendő Kortárs-támogatóm, hogy eme névrokonság alapján nem kerestem az ismeretséget Önnel!

Ha azonban ez nem elég: tudja-e Ön, tisztelt ipari-park-vezér-úr, hogy mire volt legbüszkébb Fenyő Miksa haláláig – mint ezt kevéssel a sajnálatos esemény előtt meg is írja emlékirataiban? Arra volt büszke, hogy a Nyugat támogatója lehetett. Amiképpen Ön a Kortársé leendhet! Hogy ki a tehéntúró volt az a Fenyő Miksa? Hát éppen ez az, hogy immár alig-alig valaki lenne, ha nem támogatja a Nyugatot. A dolognak megvan a maga belső, perisztaltikus mozgása (csak mint a tőkének a vállalkozásokban). Az írók, mint szörnyetegek, semmivel és senkivel sem törődnek, csak magukkal, értelemszerűen tehát azzal, ami őket élteti. Vagyis Önnel! Ön volt már irodalmi mecénás, mint köztudomású, csak akkoriban, 89 táján, még nem voltunk eléggé kétségbeesve, hogy meg tudjuk Önt becsülni! Ön akkor olyan volt, mint svájci használtruha-csomag abban a kádári világban, melyben olcsó cucctól dagadozott minden ruhásszekrény az országban! Tudja, mi van most a ruhásszekrényekben, tisztelt Széles úr…?! Pontosan az! S tudja, mi jön most Svájcból nekünk…? Úgy van!, Ön sikerrel indulhatna egy politikai vetélkedőműsorban, a Pintérdezsőben!

Alkalmasint Ön alig várja, hogy az üzletre térjek (nem hihetem, hogy csupán azért, hogy hagyjam ezt már abba!), nos, térek! Láttam a tévében, futólag, az Ön Ipari Parkjának a modelljét, tisztelt ipari-vezér-park-úr! Mit mondjak?! Az egész, sokat mondok!, annyiba sem kerülne Önnek – s leírható az adóból, és följegyzik a (nem ott!)… a Mennyországban is! –, mint, sokat mondok, néhány díszfa és díszcserje abban az Ipari Parkban, ráadásul a gereblye, ráhegesztve a porondos sétányt gereblyéző nyugdíjas (még egypár év, és magam is megpályáznám ez állást, tisztelt Széles úr!).

Mielőtt kevésbé fontos kérdésekre térnék, tisztelt Széles Gábor úr, idézem, ideillőnek érezvén az utószavát annak a verses Levélnek, Faludy György átköltésében, melyet François Villon mester, mikor nem volt már egy büdös vasa, így írt JEHAN DE BOURBON HERCEGHEZ: „Mit nem tesz egy ilyen szegény proletár, / ha prófunttól a gyomra szüretre jár? / Ilyenkor már bagó sem kell neki. / (Na, most jön az ideillő, Gábor öcsém:) De most, mikor kalapját leveszi, / s a rothadt pénzért térdre állva / úgy mászik eléd, mint a majom: / hát azt hiszed, hogy nem sül ki a pofája, / …?” Úgy van, úgy! A hiányzó két szót azért nem írtam oda a vers végére, mert jómagam nem vagyok olyan frusztrált, mint Villon, nem is értek egyet vele; de ha e sorok eljutnak Önhöz, jóakaróim úgyis lelepleznek.

Más kérdésre térve, jut eszembe régebbi sejtelmem: saj! (mindig saj-t írok, drága szerkesztő úr, hagyjuk egyszer így, lássuk, mit akar), szóval, saj!, haj!, mekkorát fogunk mulatni, mihelyt megkezdődnek a választási küzdelmek! Na de hogy ekkorát, s ilyen hamar! S hogy a perisztaltikát (lásd fent) elősegítő vidámság onnan hullámzik elő longitudinálisan, ahonnan nem is várná az ember, az csak perisztaltikus tejszínhab a giliszta-gruppenszexen!, miként a kisgiliszta kiáltott fel, meglátván élete első gesztenyepüréjét! Megtudtam végre én is (retardált szegény magam!), hogy Antall József Lengyel Lászlót nevezte volt Miki Egérnek a középátkosban, semmi különös, csak most került a kezembe az az újság, mely ezt kifecsegi (Magyar Nemzet – ó, azok a vérkakasok!, jó szó, ugye, szerkesztő úr?). A különös, nem várt jókedv pedig onnan jön, hogy hát, persze, fizetni kell, bizony, bizony, eddig volt Ábrahám kebele, de most eljött a kard-ki-kard ideje, meg kell írni azokat a cikkeket, tanulmányokat, szösszeneteket, melyekért mind ez idáig az ember meghúzhatta magát Ábrahám kebelén, s azon nyilván jó lehetett neki, különben nem tartózkodik ott. S minek utána már megint a költőnek volt igaza egérfogás-ügyben (nem Miki Egér-fogás), márminthogy nem megy egyszerre a kint s bent egérfogás, állattanilag egyből tigrisig visszük fel (egértől nem csekélység!), s hogy biztos fenn legyen: a fára! (A Mikinek uborka-.)

Ez az, amikor az ember gyenge! Valamelyik rendszerben le kell már ülni három évet, de lehet, hogy csak egypár hónapot, hogy érinthetetlen legyen az ember. Mert ha Lengyel László leüli az Antall Józseffel való perében kilátásba helyezett három évet – egypár hónap, és elengedték volna világhíresen!, s azóta amerikai egyetemeken tarthatna előadásokat dollártízezrekért (s nem kényszerülne cikkezni a Népszopiban forinttízezrekét, ah, mily snassz!): Börtönóráim Antall József alatt címmel, avagy kaszálhatna a dollármezőn mint pénzügyi tanácsadó: Hogyan lettem dollármilliomos a posztkomcsiban, jól kialudván magamat az antalli tömlöcben, avagy Akar ön termékeny újdondász lenni? Pihenje ki magát a magyar demokrácia vér-várbörtönében, vér-vádra várva. S Godot jött!

A dutyit elszalasztván, Lengyel László előküzdnökként penderül porondra, a Tigris a fán című, kígyótáncosnőt, erő- és trapézművészt s tányérozó templomi álvak koldust egy személyben megkövetelő szerepében. Öreg barátja ő Orbán Viktor úrnak!, írja, hogy a lényegre térjünk végre, s van abban a passzusban valami irigylésre méltóan emberi. Ahogyan baráti tenyérrel veregetünk egy ifjú lapockát, áttételesen ízlelgetve, milyen lesz, ha majd kisütve harapdáljuk! (Mit mondjak, én csak ámultam! Az ember remél, remélget, na de ilyen mesterlapogatást – titánszakácsi e tenyér!) Később váratlan fordulat, már annak, aki sose látott színházat belülről – én, sajnos, láttam! Az úgy van, tisztelt szerkesztő úr, hogy kiosztják a Hamletet, s mit tesz a kolléga, aki kimaradt a szereposztásból? Odamegy a leendő címszereplőhöz (baráti lapockapaskol!), s így szól: Tudod, mit akarnak ezek?, Mit?, mit?, kérdi izgatottan a megelőző és az elkövetkezendő megtiszteltetéstől feszült Hamlet. Ezek azért osztották rád a szereped, mert meg akarnak buktatni! A helyedben én visszaadnám!… Hát nem jobb neked egy kis és jelentéktelen, ám annál elkényeztetettebb liberális pártocska elnökének lenni? ’Sze végül még miniszterelnök lesz belőled! Polonius Gábor főpolgármester is megmondta (november 21-én), hogy Liberális Párt márpedig csak egy van ebben az országban, ezt ugyan én, Lengyel Micky még nem tanácsolhatom neked, kedves Viktorom, víg compagnonom, hogy ne mondjam: cimborám!, de meg van ez dumálva keresztül-kasul, egyeztetve van ez, de erről kuss!, úgyhogy…! Akkor jönnél te csak igazán, mint Második Sírásó, be a koalícióba, igaz, hogy ki szokták húzni a szerepet az előadásból, ám ha nem húzzák ki (szólhatok az érdekedben, erős pozícióim vannak, globaliter, hogy úgy mondjam!), ilyen szöveged lehetne: „… ássuk meg neki szaporán a sírt; a halottvizsgálók törvényt tettek rá, s úgy találták, hogy megilleti a keresztyén temetés.”

Csoda-e, hogy elolvasván Lengyel László Tigris a fán című, elősírásó-monológját, meleg-sárga irigység járt át – mint aki nem várta meg, hogy kihűljön a lágy tojás, s ráharapott? Micsoda adottságok, s ebből fakadó grandezza-képességek! Hej, ha újra születhetnék…! Egy ily stílbajnok és alkimista, aki önmagából is aranyat tud főzni! S feltálalja itt nekünk! Messze érzik! A szaga. Az aranynak… De van neki!

Úgyhogy jobban mulatunk, mint reméltük! Nemcsak vidáman, de tanulságosan is telnek napjaink. Pláne, ha emlékezőtehetsége is van az embernek, s ilyenkor eszébe jut, hogy olvasta ő már ezt Sükösd (!!!) Mihály (!!!) tollából, aki úgyszintén azt tanácsolta Orbán úrnak, hogy vágja sutba az életét, vegyen helyette egy másikat, azt például, amit ő, Sükösd (!!!) Mihály (!!!) sütött ki neki, miszerint álljon össze a nagyobbik koalíciós partner bizonyos köreivel (frakcióznánk, drága Mihály bán, frakcióznánk…?), s akkor úgy állhatna meg előttük a megélhetési belügyminiszter úr és politikai vállalkozói, mint Gellért püspök – benn a hordóban, gurítás előtt!, de erről kuss!

A vidám percek ezzel még csak kezdetüket veszik! Micsoda öröm, megtiszteltetés és segítség a magyar irodalomnak, ha szorultságában olyan egyetemi tanárok és pszichológusok (mint magát nevezteti a Népszavában), na és történészek (toldom én meg éleslátón) hajítanak felé mentőövet, mint Popper Péter! Mert mi hiányzott még nekünk? Egy Jókai-értelmezés hiányzott még csak nekünk! Idézzük a nagy műveltségű urat és egyetemi tanárt: „A furcsa csak az, hogy ha a nagyhangú magyarságapostolok gondolatainak sekélye alá nézünk (a sekély alá nézés a gondolat mellett még a víz esetében szerez különös örömöt a kifinomult alánézőnek – a sekély szoknya alá nézést, mint sekélyest, elutasítjuk!), kishitűségre és a magyarsággal szembeni bizalmatlanságra bukkanunk. Nem hisznek abban, hogy a magyar szellem, a magyar kultúra van olyan hatékony, hogy magyarrá gyúrja az ide érkező idegent (meg kell védelmeznem Popper Péter egyetemi tanárt és pszichológust a csurkizmus vádjával szemben: ő nem mondja azt, hogy ide idegenek érkeznek!, azt csak – mint Seres Lászlótól tudjuk – a xenofóbok mondják, de erről kuss!), bármilyen sors (vajh, minő sors?!) vagy tulajdonszerzés hozta is e földre. Legszívesebben indexre tennék Jókait az Új földesúr miatt. Fel sem merül bennük, hogy vajon meddig idegen az »idegen«, aki Magyarországon fektet be, kereskedik, esetleg itt épül fel a háza, kacsalábon forgó kastélya, s végül magyar földbe temetkezik. Attól tartanak e »hazaffyak«, hogy a lakosság egy százaléka könnyedén asszimilálja a 99 százalékot – például a százezer »idegen« a közel tízmillió magyart –, akiket jogszabályokkal kellene védeni a tehetségesebbektől. Vajon hazafi-e, akinek ilyen gyalázatos véleménye van a népéről?”

Annak azért mégiscsak örvend az ember, hogy az idegen szó idézőjelbe tevésével Popper Péter egyetemi tanár és pszichológus elhatárolja magát a csurkizmustól, amivel ezek a „kumiszszagú sztyeppékre, Etelközbe és Levédiába visszavágyó”, „magyarföld-őrző konzerviták” megvádolhatnák. Így van ez jól, az embert tüstént komfortérzet tölti el: semmivel sem kell több szellemi erőfeszítést tennie, mint amennyi szükséges. Öröm ez manapság a sok szófia beszéd közepette! A dolog épp elég kacifántos anélkül is. Fésüljük ki egy kicsit egy gondolati játék keretében: Popper Pétert, fájdalom, nincs szerencsém és megtiszteltetésem ismerhetni, de elnézvén mosolygó fényképét (Népszava, 1997. november 11.) föltételezem, hogy bír bizonyos javakkal. Ezek fölött – lakás?, családi ház?, gépjármű?, varrógép?, internet-szám és a hozzá való berendezés, némelyes családi ékszerek, szép könyvtár, egyetemi tanárról lévén szó: még szebb könyvtár és a többi, alkalmasint van neki Jókaija is, mert akkor megtudhatja, hogy a mű címe Az új földesúr, nem csak úgy odavetetve Új földesúr –, mindeme javak fölött rendelkezik, élete végéig – óhajom szerint legyen ez az emberi élet véghatára! – rendelkezni szeretne, s az egészet végül leszármazottaira szeretné örökíteni. Micsoda örömteli meglepetés számomra, hogy Popper Péter egyetemi tanár nem így gondolja a dolgot: azt szeretné, hogy javait „idegenek” vásárolják fel, akiket ő aztán, asszimilációs képességei delejével, mintegy családjába fogad… Szép és tanulságos folyamat, ámbár egy kicsit hosszadalmas… Árusítsuk csak ki a földet, amire tekintélyes számban már eddig is proletársorba nemesedett lakosságunknak magának is égetően szüksége volna, adjuk el a hálót, amivel halat foghatnának, hogy aztán halottainkból visszarévedve boldogan konstatáljuk, hogy a tulajdon visszavonhatatlanul immár az „idegené”, s nem a leszármazottunké. Vigaszul szolgáljon, hogy az „idegen” immár nem „idegen”, hanem akármi, még ide is temetkezett „kacsalábon forgó” temetőjébe. Futotta neki szorgosan zsellérkedő, cselédkedő, jobbágykodó leszármazottaink munkájából (bővebbet lásd Marx: A tőke, az értéktörvényről szóló részek).

Érdekes kört futnánk be, ha Popper Péter egyetemi tanár és pszichológus tanácsát megfogadnánk! Fasza volna átengedni azt, ami a mienk, másoknak, hogy aztán, bízván asszimilációs képességeinkben, őket magunkká változtassuk! Szjúper!

Popper Péter azonban történész is, s nyilván tudja, hogy az új földesúr a régi földesúr hosszú passzív rezisztenciája után vesz nálunk birtokot. Immár akkor csak örvendhetünk – s örvendünk is egyetemi tanárunk és történészünk éleslátásának –, miszerint elhallgatva ugyan a követendő utat, ráirányítja Jókai segítségével a figyelmet a passzív rezisztenciára. Erre már csak azért is szükség van, hogy legyen idő megszülni és fölnevelni azokat a gyerekeket, akik eldöntik, hogy házasságra lépnek-é egymással, mint Az új földesúrban. Merthogy az „idegen” (ismétlem: Popper Péter prof. univ. ezt a szót nem azért használja, mert csurkista, hanem azért, mert nem az), a maga „esetleg itt” felépült „kacsalábon forgó kastélyá”-ban nem biztos hogy hozzá akar menni a biztosan itt felnövő viskólakóhoz. Ők, az ifjú házasok, az asszimilálódás gyönyörökkel járó folyamatában mindkét részről földesurak. A mi leendő asszimilálóink, megfosztatván vagyontól, kizsigereltetvén és szegregálódván, csekély eséllyel indulnának e kéjes úton.

De hagyjuk már ezeknek a „mélymagyarok”-nak a nyüszítését, legyen elég, hogy „valószínűleg idejében figyelmeztették őket a Lajtán túlról”, de erről kuss!, lássuk, mit tanulhatunk Popper Péter egyetemi tanártól – mert kitől mástól, ha ne egy egyetemi tanártól tanuljunk modort, tán attól a két tizennégy éves leánykától, aki leütött és klumpáival halálra rugdosott és taposott – 97 novemberében – Budapesten egy taxisofőrt, hogy aztán hevenyében elkaparja az avarban, s amúgy vérfoltosan szórakozni induljon a Duna Plazába – nem a ház a hibás, Demjén úr, hanem a személytelensége –, mire tanít egy olyan professor ordinarius, amilyen Popper Péter. Idézzük: „Nyilván azon is eltöprengtek, hogy ha a termékenységét mindig hangsúlyozó honamazon biztatására (a kumiszszagú sztyeppékre visszavágyók) torlaszokat emelnek…” A mondattöredék értékét, sőt becsét a két kiemelt szó adja meg, amúgy pedig tüstént megértettük, hogy Maczó Ágnes országgyűlési képviselőre történt elegáns célzás. Azt már tudjuk, hogy lehet élő személyekről becsületsértő karikatúrákat közölni, miként Julia Roberts szép arcát is rá lehetne illeszteni egy olyan tehénre, melynek beleiből épp jósoltak a régi görögök – gyomor kérdése! Az ötlet nincs szabadalmaztatva, de nem eladó. Azt is megéltük volt, hogy zsíros mosolyok kíséretében kérdezgették az embert, ugye, hogy Antall Józsefnek a kezelés következtében kihullt a haja, s hogy ez ugye hű de vicces!, ám tudtunkkal nem cikkeztek róla, sem parókakészítőkről, sem egy későbbi miniszterelnökkel kapcsolatban vaskorona-készítőkről; nem esett még szó testi elváltozásokról, születési adottságokról a minden képzeletet meghaladó mértékben lealjasodott magyar publicisztikában… Mire minékünk csak a sejtelem maradt: immár legfőbb ideje, hogy önfeledt választási küzdelmek során igenis essék szó…? Bár lehet, hogy tévedek, s csak posztmodern fordulat, s mint ilyen, pártoknak kedves, ha egy ötgyerekes családanya kapcsán a termékenység szót használják a kérdéshez nyilván nálam sokkal jobban értő egyetemi tanárok és pszichológusok. Magam elmaradott lévén, bennem a termékeny szóhoz inkább fa, föld, vidék képzete társul. Vagy eszméé; például: Popper Péter tanítása alkalmasint termékeny talajra hull. Van persze termékeny költő, író, publicista is. Példamondat: Popper Péter egyetemi tanár termékeny publicista is. Lehet termékeny az eszmecsere: Popper Péter termékeny eszmecserét folytat a hitehagyott magyar néppel. És végül, bizonyos összefüggésekben, anya is lehet termékeny… Legteljesebb tiszteletünk és nagyrabecsülésünk kifejezése mellett. De sajnos, sajnos, nem lehet termékeny az amazon, akinek fő foglalkozása a fegyveres harc, s ha szült is fiúgyermeket, azt megölte. A magunk rémületes tudatlanságában még azt sem tudjuk, hogy Maczó Ágnes országgyűlési képviselő öt gyereke közt van-e fiú, hiszen megeshet, hogy Popper Péternek van igaza, s a honamazon fiait már régebben kardélre hányta. Ez esetben bocsánatot kérünk Popper Péter egye-tetemi tanártól és publicistától.

… Tessék…? Szerkesztő úr?! Nem, nem! A professor szó mellett az ordinarius nem azt jelenti, hogy ordináré, hanem azt, hogy rendes, nyilvános.

A kishitűség, mint afféle honi főérzemény, bennünket is el-elfog! Hiszen ki tudja, Popper Péter talán nem csupán egyetemi tanár, pszichológus és patológus (vagy tán egészen az), hanem nagy stiliszta is, a magyar nyelv megújítója és istápolója, felkészítője azokra az időkre, amikor művelői előtt megnyílik majd az „idegenek” (nem csurkizmus, csupán idézet Popper Péter Őszi paranoia című cikkéből) asszimilációjának lehetősége, „magyarrá gyúrása” (nem xenofóbia, idézet az idézett műből). Úgy bizony, hiszen mi más lehetne, ha nem nagy nyelvújítás és stílusbravúr, sőt a magyar mezőgazdaság új alapokra helyezése, amikor egyetemi tanárunk így ír, idézzük: „… a kecske továbbra is jóllakhatna a nyugati jászlakból, és a honi politikai káposzta is megmarad, amíg ránk nem büdösödik.” Ha volna terjedelmünk, bővebben idézve, tartalmi szempontból is elemeznénk e mondatot, így csupán stiláris taglalásra futja. Elmondhatjuk: büszkén dagadó kebellel képzeljük magunk elé a jászolból káposztázó popperi kecskét, kiváltképp, hogy nyugati jászlakról van szó, s nekünk megmarad a káposztánk, a jászlunk és a kecskénk is! O, wie schön! Ennél már csak az schönebb, amit alkotmányjogi és -bírósági jogállami magatartásról sugall – kissé leplezetlenül – Popper Péter egyetemi tanár és publicista, amikor így ír, idézzük: „S végül hallatta taláros-plecsnis szavát az Alkotmánybíróság is.” Ismét eltekintvén a tartalmi elemzéstől, megteszi ezt maga a szerző: „Jól a fejembe verték, hogy demokráciákban nem szabad bírálni a független bíróság ítélkezéseit. Hogy miért nem szabad, azt már elfelejtettem.” Hát nem gyönyörű?! Mármint az, hogy Popper Péter egyetemi tanár ámbátor feledékeny, hibátlan jogkövető magatartást tanúsít jogállamunkban. Hogy taláros-plecsnis…? Nem bírálata az, csak beszennyezése. Minek? Egy Köztársaság Alkotmánybíróságának.

Annak a Köztársaságnak, melynek ő is polgára.

De hát mi dolga e világon egy egyetemi tanárnak? A tanítás!

Mi pedig kisvártatva – elég hozzá egypár év, sógoromat tekintve a termés már beérett – megkérdezhetjük gyermekeinktől: minek tanulsz, kisfiam? Orvosnak, mezőgazdának, műbútorasztalosnak…? Mire ő, egy taxisgyilkos csilingelő leányhangján: Nem, bácsi, rabszolgának!

Mivel is zárhatnánk e szép és tanulságos, Popper Péternek köszönhető gondolatkört, ha nem azzal, amivel ő is zárta, ugyanazzal a Márai-idézettel: „Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek a kultúra közterein, és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le.” S igaza van Popper Péter egyetemi tanárnak és pszichológusnak abban is, amit cikke utolsó mondatában megfogalmaz, idézzük azt is: „Óvakodjunk tőlük, akármennyi mézet kennek is száraz madzagunkra!”

Elbocsátva Popper Péter egyetemi tanár száraz madzagját, bőségesen hagyva rajta mézet, drága szerkesztő úr, fel kell idéznem újfent az O. történetét, amit a nyolcvanas évek végén volt szerencsém lefordítani. (Előszaváról már szóltam a Kortárs decemberi számában, címét csak azért említem föl, mert ihletője volt e mostani címnek: A rabszolgaság öröme.)

A könyv fogadtatása különösebb már nem is lehetett volna. A legfeledhetetlenebb a hozzáértők, kitüntetetten Berkes Erzsébet újdondásznő vélekedése volt, aki a kétségkívül sokkoló mű olvastán sértett-értetlen arcot vágott, ami nem baj, de értetlen-sértett cikket írt, kb. azzal a végkifejlettel, hogy amit ő nem ért, az nincs. Keveredett ehhez egy kis feminizmus is, s ezzel készen is lett a feledésnek átadandó flódni. (Hogy mi? Flódni!, édes szerkesztő úr! Mákkal, lekvárral, dióval rétegesen töltött sütemény.)

Igazán, szerkesztő úr! Kegyed befolyásos személyiség! Nem lehetne e művet – most nyervén igazán aktualitást, beérvén a modern rabszolgaság, az O. rabszolgaságának minden feltétele, a totalitárius rabszolgaság után –, nem lehetne újra kiadni e művet, a Kortárs Kiadónál, Mátis Lívia írna hozzá előszót, de lehozását magyar földre én is vállalnám… Némi haszon, nagy szellemi forgalom! Na de igazán, szerkesztő úr!… O. fiatal, szép lány Párizsban, szerelmes Renébe, s amikor szerelmét bizonyítandó, René elviszi egy kastélyba, ahol meztelenül kell járnia, naponta megkorbácsolják, mindenféle elképzelhető és el nem képzelhető szolgálatot kérnek tőle (ezt immár egy olyan dimenzióba tolva föl, amit nemhogy egy fiatal, szép párizsi lány, de ember nem bír ki élve – úgyhogy nyugodtak lehetünk afelől, hogy a könyvben nem egy nőt vesszőznek meg, hanem csak egy teóriát vernek ki). Ám a meglepetés csak ekkor ér minket: a szörnyű szenvedést, akár a halált, O. önként, magamagát meggyőzve, az eszme jegyében és hitében vállalja. (Mint Rajk a maga halálát!) Gazdát keresve rabtartóra lelt, s kitart mellette állattá – a könyvben bagollyá – süllyedése közepette is. Mi több, gazdái kérésére még követőket, újabb híveket, rabszolgákat is felhajt és beszervez, ezek engedelmessé ideologizálását, vesszőzését nemcsak hogy vállalja, de kéjes örömét leli benne…

Ó, szerkesztő úr! Amikor a ködös novemberben olvasom, hogy a kétszáz nyugdjasnak a négyszáz rohamrendőrrel való összeveretése megnyugvást eredeztetett a társadalomban! Lett végre gazdi!, kiáltották a tanult rabszolgák, a kész O.-k! S maguk is gumibotot ragadtak képzeletben, rendőrcsizmát rántottak álmaikban, hogy ne szabadság, hanem rend legyen ebben az országban!… Vagy amikor sógorom (akit több alakból gyúrok össze magamnak mint memento Szörny-Barbie-t) biológiai szükséglet végzésére emlékeztető ritmusban tör ki: ő mégis ezekre fog szavazni! Nem bírja, kilencedik éve üvölt félelmében, hogy változnak a dolgok, retteg jelentől és jövőtől, verjék inkább, de legyen láncon, hiszen a lánc akol képzetét kelti (benne popperi káposzta ropog!), s még abba sem sápad bele, amikor azt mondom neki: tudod, mit csinálsz, te szerencsétlen, most szavazod ki a lányod alól az anyai örökséget, azt a néhányszor tíz hektár földet, amit apósodék visszakaptak…! Nem érti. Tudja, hogy igazam van, csak az összefüggést nem látja, nem lát előre egy évre sem, nemhogy egy nemzedéknyi időre. Sápad, izzad, kivörösödik, elszürkül. Tanult rabszolga. Nem afféle öntudatlanul sodródó. Spekulál, s kiókumlálja mindig, hogy miért jobb, ha őt verik, miért kell neki újabb tanulmányokat folytatnia, s mint ilyennek, kiváltságosabbnak éreznie a rabszolgaságot, választania a baromét, melyet ott husángolnak, iga elé fogva.

Amúgy a novemberi ballada – Négyszáz rendőr dalolva ment nyugdíjast rugdosni! – alkalmasint csak-csak beépül a köztudatba. Bizony nem fognak menni mostantól fogva – cezúra! – csak úgy, né, az emberek tüntetni, vagy ha mennek, akkor már tudni fogják, mit vállalnak. Erre kiművelte őket az épp kampányba kezdő pártelnök és belügyminiszter, a miniszterelnök-jelölti cuclit újfent beszopó Kuncze Gábor. Pechére nem beledől a rendőri intézkedés az egyetlen ember vérébe, akinek a vére feltűnést kelthet ma Magyarországon, a Pongrácz Gergelyébe?! Ilyen egy rohadt balszerencsét! Mindig ilyen nyamvadt a történelem, belügyminiszter úr, mindig! Vagy, a költőt továbbköltve, Sztálin úrral szólva: Én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, kiirtani.

Na, ilyenkor nincs balszerencse! Hírmondó fogytán.

Megjegyezzük még, hogy betelt Ágh Attila jóslata és kérése: churchillit a népnek. Itt van, íme, az ígért vér is. Bejött! Igaz, hogy csak egypár csepp, de minő!… Érdekes lesz duzzadását figyelemmel kísérni… Mert hogy Kuncze pártelnök arca és Pongrácz Gergely vére egy helyre került a magyar történelembe, elválaszthatatlanul, azt még csak nem is tetszenek sejteni, pedig igazabb már nem is lehetne. Együtt fognak bevonulni. A krónikákba.

S még mi van? Hogy minek kell nekem holmi Lengyel- és Popper-cikkeket a seggszpírpapírrá válás útján átmenetileg feltartóztatnom?! Hol lesznek ezek már januárra…! Színigaz! Nem is a múltat, hanem a ködös jövőt kerestük bennük. Hogy mik leszünk hamarosan. Seres Lászlótól tudjuk, hogy xenofóbok leszünk. Popper Pétertől (prof. univ.) megtudtuk, hogy rasszisták is leszünk. És még valamit tudtunk meg: Orbán úr akár „egy kis Duce” is lehet; úgy látszik, ez Magyarországon már csak orvosokra van bízva: doktor Veér lehitlerezte Orbán urat, doktor Popper lemussolinizza. Egyezzenek már ki, mert megöl a szörnyű bizonytalanság.

Talán még csak lesztálinozni kéne!

Hogyisne! Hogy tanult rabszolgáink megválasszák miniszterelnöknek?! Ezt né!