Kemsei István

Tóth Judit: Liturgia

KORTÁRS KIADÓ, 1995

Tíz esztendő egy nagyregény megírásához is elegendő idő, egy mindössze harmincnégy költeményt felvonultató verskötetéhez pedig főképpen az. A Liturgia-kötet versanyagában azonban, kis túlzással állítva, egy regény alapanyaga esszenciálódik a maga láncszerű szerkezetével, történésszimbólumaival, és ha ez így van, világosan érthető és megmagyarázható a hosszú kompozíciós idő, a tíz évig kitartó, azonos lobogású ihletettség. Nem véletlen tehát az sem, hogy a könyv ciklusainak előrehaladó, ugyanakkor egymással is erős kohéziót alkotó, hármas tagolódású megszerkesztettsége mindenképpen epikai emlékeket ébreszt az olvasóban, sőt, epikus módszerű, lineáris olvasásra kényszerít. Az ide-oda lapozgatáshoz szokott kötetszemlélgető, szemezgető versolvasási technika ugyanis Tóth Judit könyve titkának fölfejtésére alkalmatlannak bizonyul.

A könyv szándékában és megvalósulásában is létszertartás, tudatos tükre egy rituális folyamatnak, amelyet egy század eleji egyházi szertartáskönyv így határoz meg: „A liturgia szemeink előtt végbemenő, bennünket érdeklő, életünkre befolyást gyakorló cselekmények láncolata, elsősorban Krisztus életének, szenvedésének, megdicsőülésének folytonos felújítása.” A meghatározás lényege a folytonos felújítás rítusa mind egyházi-mítoszi, mind pedig személyes-mítoszi értelemben véve. A folytonos felújítás ugyanis az idő állandóságának, bejárhatóságának lehetősége, egyszersmind a léttragédia másik irányba terelésének módszere is, amelynek segítségével a költő a heideggeri, az elmúlásból visszavezetett ittlét-időt megfordítva-tagadva, önmagát az állandóan folyamatban lévő világrend-teremtési aktusba helyezve a mindenkori kezdetben-időt az alkotó pillanathoz kötheti, s ezáltal, mintegy megismételve a teremtési rítusokat, véghezviheti maga is a folytonos felújítást. A végeredmény ebben az esetben sem kevésbé tragikus.

Két szálon indul el Tóth Judit könyvének „cselekménye”, hogy a harmadik ciklusban, a Liturgiában egybefonódjanak, s immár lírává emelkedve visszamenőlegesen is igazolják a magány–emlékezés–feloldozás fokozatok tézis–antitézis–szintézis jellegét. A költő valóságos vezetőként irányítja figyelmünket, valahogy úgy, mint a nyitó versnek, az első cikluscímet is adó Egy feltámadásról-nak Kísérője. Az alvilágba Euridikéért alászálló Orpheusznak átnyújtott tapasztalás – „Aki ásvánnyá változott, / míg porrá omlik, itt marad. / Ha nem, ezután minden pillanat / megszakadás, elszakadás” – egyúttal az egész könyv alaphangját is megszólaltatja. A kulcsszavak a későbbi értelmezési lehetőségekhez a megszakadás és az elszakadás. A magány-fejezet kiindulópontja ez a pusztulással-pusztulóval is együtt élni kényszerülő lehetetlen-lehető vállalás. Az orpheuszi öntudatlan: „Orpheusz erről nem tudott” – hiszen Orpheusznak nemcsak arról nincs fogalma, hogy majd az alvilág kapujából vissza fog tekinteni, hanem arról sem tud, milyen következményekkel számolhat „siker” esetén – cáfolata, hogy a vershős véghezviszi az „akciót”, megteremtve az egy-időt az eltávozottal. Ezáltal teremtést ismétel meg: „Ugye, maga Isten lakott tebenned, / te köpcös, parókás apa-alak!” – ám még triviális időtartományban: az elmúlás meghatározta létben. Ez a köznapi létgesztus és annak vékony szálú összekötése az egyetemlegessel feltétlenül szükséges a megszakadás-elszakadás stációihoz, amelyeken végigaraszolva minden gondolat fájdalommal-telítettsége hitelesíthető. Az Egy zarándoklat látomásának vezérlő madara – Poe hollója? – kétségkívül ennek az elmúlás irányította időnek képviselője-narrátora, aki egy kettős érintésű létbe (egy-idő!) vezérel: egy, csak a konnotátum síkján megjelenő metaforikus létezésbe, amelyben a köpcös, parókás apa-alak visszatérése bármikor megismételhető, és egy szorosan vett, a denotátum síkján is nyomon követhető eseménysorozatba, a létező, élő személytől való búcsúzás szertartásaiba (A felnőttség fokozatai, Elszakíthatatlan kötések, Orly-Sud). A folytonos megszakadás és elszakadás folyamata lassan végéhez közeledik, azaz visszatér az orpheuszi helyzet, kiderül, hogy Euridiké – vagy más – mégsem hozható vissza, vagy ha visszahozható, nem tartható meg a valóságos létben, a ténylegesen jelen levő – a fiú? – pedig eltávozott: a magány kiteljesedik és megmerevül: „Kő leszek az utakon, / szén a tárnafalakon, / csöndsziget a holdban, / hullám a folyóban” (Az öregség hadmozdulatai); vagy: „Oly fagyott a szív, mintha nem élne, / fagyott kóróként zörög reménye”. Különösen értékjellegű, hogy a mitikus-metaforikus – alvilági? – madarat („Akadályokon elvérző madár, / többé meg te se menthetsz”) nagyon is földi eszköz, repülőgép emészti el...

Az emlékezés-fejezetben (A lehetetlen lehetőség) a másik epikai szál is azonos tartományból indul, mint az előzőben: az alvilágból. A mitikus tér is más minőségű, nem csupán amiatt, hogy időben előbbre kerül, az ismertebbek felé. Tudjuk, hogy a dantei tér már csak a rávetülő emlékek miatt is történelmi, amelyben az elmerült emlékek is otthonra lelnek: „S a képzelet kitárul körülötte, / mély tölcsér, se vége, se hossza katlan” – s ahonnan semmiféle személyes érték nem hozható fel, ha az egyben történelmileg nem eléggé megindokolható. Az új térbe érkezésnek hangsúlyozott formai jelölést is ad a költő: a ciklus első három darabjának terzinái a dantei térbe érkezést illusztrálják. Közelebb kerülünk a szent térhez, amelyet egyelőre a megszentelt hely – a haza – testesít meg, közelebbről: az anyanyelv szimbolizál (Kezek), majd egy emlékmozzanat (A villamos), a hazában létezés örök esélye: „... de hogyha nem váltottál alakot: / akkor beléphetsz egyazon folyóba, / egyazon helyre – kétszer, / kétszázszor, kétezerszer” (A változatlanság folyója). A ciklusban, alig észlelhetően ugyan, de a versek stílusa is módosul: a tárgyiasságot – ha szabad így mondani – elvont tárgyiasság váltja fel, absztrakttá válnak a jelzések (szeretet, magasság), megsokasodnak az elvont főnevek, elvont cselekvést jelző igék. Mígnem földi fogódzók nélküli világba érkezünk: „Tettek maradtak. / Színhelyek. / Széljárta terei. / Deres mezők fölött a gömbvilág...” (A magasság jelbeszéde) – és ha az olvasatban idáig eljutottunk, beavattattunk, alkalmasakká váltunk a liturgiában, a világmegismerés másik tartományában való részvételre, ahol már nincs múlt, nincs jelen, nincs jövőből való visszautalás, egyetlen idő, egyetlen cselekvés létezik csupán: a rítus rendje szerint végbemenő mindenkori folytonos felújítás.

A feloldozás-szintézis ciklus, a Liturgia pontosan ráépül az egyházi szertartásrend aktusaira. A verscímek – Credo, Kyrie, Gloria, Agnus Dei, Sanctus, Nisi Dominus, Stabat Mater – a zenés misék egy-egy tételének fejezetcímei egyben, ugyanakkor hitigazságok megtestesülései. A hit általi kinyilatkoztatások pedig egyetemesek, mégpedig tárgyuktól függetlenül. Az ekképpen fölépült Tóth Judit-i mitológiában tökéletes érvényességgel kerül azonos gyászérték-szintre az ember halála az Ember halálával, a Keresztrefeszített imája a Duna-parti nyilas vérengzés zsidó áldozatának imájával: „Torkára forrtál, míg szólított Téged, / köpte, nyelte az izzó sűrűséget, / csak bugyborékolt szájából a szó. / Ő itt maradt, keskeny kupacban, nézd meg. / E rakpartról nem lesz kiút. / Hívott Téged és hívta a Fiút.” Ebben a misében kerül szintézisbe az egyéni szenvedéstörténet a zsidóság szenvedéstörténetével és a krisztusi szenvedéstörténettel, a személyes emlékezet a történelmi és hitemlékezettel. A magasság jelbeszédének hirtelen felfakadó daca: „Hiszen a kudarc megengedhetetlen” – ez a tragikus felismerés előtti utolsó „földi” felsóhajtás elveszti érvényét a felismeréssel: „De ha az Úr nem építi a házat, / nincs magyarázat” – hiszen nem egyszerű kudarcról van ez esetben szó, hanem léttragédiáról, és ha az Úr úgy akarja: „légüres puszta támad, / a semmi lakhelye.”

Itt oldódik végleg lírába – pontosabban: zsoltárba – az eddigi epikusság, emberi zenébe, amely csak egyféleképpen szólhat, mert csak egyféleképpen megszólaltatható. S bárhonnan indul is ki, ugyanabba a mitikus tragédiába torkollik, amelynek mindannyian részesei vagyunk. Ám ennek a tragédiának is vannak remekmívű lenyomatai Tóth Judit kötetében, mint például Az elhidegülés helye, A villamos, A magasság jelbeszéde vagy a Nisi Dominus, vannak olyan megjelenési formái, az „újholdas” stíluson túlmutató eszközei, mint a jambizálást oldó, szabadon kezelt rímszerkezetű, rímes szabad vers, ahol a rímnek sokszor szándékolt elrontása-ellaposítása, ragrímmé degradálása jelentéserősítő elemnek minősül. A céltudatos megszerkesztettség, a vaskövetkezetességű kötetfelépítmény, a kegyetlen-kemény verskompozíció, a konkrét és elvont fogalmak oly mértékű tükröztetése, amelyben az elvont megfoghatóvá válik, azt mutatják, hogy a magány tragédiája következményeiben a magány fegyelme is.

Szabad-e sírnia a költőnek? – kérdezi a Liturgia fülszövegének írója. Így – szabad.