Bennem a Fő tér mindig otthonosságot ébresztett. Olyan csarnokot sugallt, amelynek a falai eltűntek az időben, csak a mennyezet maradt meg fölötte, maga az égbolt. Szívesen üldögéltem órák hosszát valamelyik parki padon, s mint egy faluról bekerült első gimnazista, kedvem lett volna köszönni minden előttem elhaladó ismeretlennek. Pesti vendégeimnek is előszeretettel adtam ide találkát; szokás volt hajdanán a kolozsvári polgárok között. Az efféle „nyílt vendégfogadás” nemcsak a háziasszonyokat kímélte, de a becses vendéget egyszerre bekapcsolta a város életébe, beavatta a hangulatába. Ha megszomjaztak egy kávéra, közel volt a New York, ahol jó társaságot is találtak. Egyik sarokban a Duma-posta, amely a hajdani Duna-posta hírügynökség nevéből torzult tréfásra, de még az irodalomtörténet is komolyan vette; Balogh Edgár erdélyi magyar irodalmi lexikona címszót szentelt neki.

A kávéházakat elvitte a második világháború, de a baráti találkozások a Fő téren megmaradtak. Mátyás király impozáns szobránál szélesre nyílik a tekintet: a téglalap alakú térséget ölelő házakról, még inkább a középen emelkedő Szent Mihály-templom köveiről jó félezer esztendő vagy ennél is nagyobb idő történelme olvasható le. Zsigmond király, a császár emeltette a templomot a XIV. században, attól kezdve, 1902-ig, Fadrusz János szobrának felavatásáig, minden stílusirányzat itt hagyta nyomait, mégis egységesnek hat a tér építészeti rendje, harmóniája.

Kós Károly, az író és építész így látta:

„Ennek a városnak minden erdélyi város közt a legvilágosabb, legművészibb, legáttekinthetőbb alaprajza van. Utcáinak, tereinek arányai mind közt a legjobb, az egész város, úgy, ahogy van, mindenfelett előkelő, patinás, nemes architektúra. Nincsen művész, aki jobban tudta volna megtervezni a Fő teret méreteiben, a templom elhelyezésében, a körítő házak szélességi és magassági arányaiban, a sugár irányban betorkolló utcák elhelyezésében és abban, hogy ezen a piacon van a legművészibb szobor, melyet valaha magyar művész alkotott, és az a szobor úgy van elhelyezve a maga templomhátterével, hogy párja a világon alig akad.”

Ám ha kolozsvári lakos lennék még mindig, már nem ide hívnám vendégeimet. Az épületek régi alakjukban állnak ugyan, dacolva a várospusztító indulattal, a Fő tér mégsem a régi; rendje felbomlott, nem történelmi sziget többé. Mintha elmetszették volna az ütőerét, szakadékok szélén bágyadtan tántorogna. Félbenhagyott régészeti kutatóárkok, körülvéve otromba palánkokkal. Rég kifulladt a lendület, mert a föld nem adta elő egy rögeszme bizonyítékait, mivel nincs mit előadnia, de csak most kezdtek hozzá a tátongó gödrök betöltéséhez. Régész tudós, Ioan Piso, az Erdélyi Történelmi Múzeum igazgatója állapította meg, hogy nem igazolódott az elmélet, mely szerint Napoca fóruma, a dák-római város éppen a Szent Mihály-templom alatt rejtekezne.

Meghökkentő ez a megállapítás. Beismerés. Kolozsvár magyar lakói az árkok megnyitásától sejtették – az újságok meg is írták –, hogy az igazi cél a Szent Mihály-templom alapjainak megsebzése, a templom összeroskasztása. Ezt most a tudós ismeri be.

Funar polgármester úr, aki a megszállott dilettánsok makacsságával kerestette az elsüllyedt, méltó múltat, amely szerinte ellensúlyozta volna magyar-Kolozsvár Fő téri történetét, megkímélhette volna magát a kudarctól. Magyar régészek szívesen felvilágosítják. László Gyula professzor elmesélte volna neki is, amit nekem mondott volt az 1940 és 1944 közötti ásatásokról, a Szent Mihály-templomnál megnyitott valóságos történelemről:

„Az ottani temetőt kerestük. Részben meg is találtuk. Több réteget ástunk ki. Érdekes megfigyelésünk volt. Mikor az egyik réteg eliszaposodott, nem takarították ki az iszapot, hanem másik, köves réteget hordtak rá. A második ilyen köves rétegben Zsigmond korabeli pénzeket találtunk. Ezt az ásatást én átadtam volt Méri István barátomnak, aki a magyar középkor kutatásának valóságos szentje volt.

– Magyar sírok voltak-e a Fő téren feltártak?

– Magyar sírok, persze. Érdekes módon nem koporsóba temették halottaikat, hanem a holttest fölé két deszkát tettek, és ezeket összeszögezték, tehát háztető módján védték, hogy ne érje a föld. Ezt onnan tudjuk, ezt a temetkezési módot onnan ismerjük, hogy szögeket találtunk bizonyos távolságokra a csontvázak fölött.”

Nem messze a Fő tértől, a hajdani Zápolya utcában is ásatott László Gyula a negyvenes években. Ott még a kiváló erdélyi régész, Kovács István kezdett hozzá a megsejtett hajdani élet nyomainak kibontásához, 1918 előtt; László Gyula folytatta a kutatást, és magyar temetőt tárt fel a X. század elejéről. Ez azt jelenti, hogy Árpád magyarjai akkor már itt éltek, Erdély szívében. Hol vannak a bizonyítékok? A professzor úr úgy tudja, hogy az Erdélyi Történelmi Múzeum pincéjében őrizték az egyik általa kiemelt lovas magyar sír maradványait. László Gyula látta, mikor bútorokat hordtak a leletekre; 1949-ig – amíg meg nem vonták a tartózkodási engedélyét – a Bolyai Tudományegyetemen tanított. Később román régészek ástak ki újabb, honfoglalás kori, nagy magyar temetőt Kolozsvárott, vagy negyven lovas sírját. Ennek semmi nyoma, az újságok akkoriban nem írtak róla, tudományos közlések sem jelentek meg, ahogy ez mindenütt szokásos. A professzor is baráti alapon értesült minderről...

Ha Funar polgármester kétségbeesett igyekezete nem is hozott felszínre semmiféle dák vagy római leletet, hiába ásatta fel a Fő teret, annyit mindenképpen elért, hogy kiszabadította fogságukból a szellemeket: a tudományos világ a hajdani magyar ásatásokra kezdett figyelni. Pedig mennyire akarta Funar „történelemmentő buzgalma” visszamenőlegesen megváltoztatni a Fő tér jellegét! Hiszen tűrhetetlen, hogy egy etnikailag majdnem teljesen átformált, népiségében átfestett város központi tere – puszta létével – dacoljon a nagy nemzeti rohammal. Ha a magyar „megszállók” ezer éven át eltorzították a hajdani dák település örökségét, Funar kötelességének érzi, hogy helyreállítsa az „eredeti állapotokat”.

Román Fő teret kell adnia a románná tett Kolozsvárnak!

Nem új szándék, visszanéz Trianonig. Funar meg sem született még az innen jó messzire eső bánsági Nagyszentmiklóson – a történelem fintora, hogy épp Bartók Béla szülőhelyén látta meg a napvilágot –, mikor román tollak már arról cikkeztek a Trianonnal beköszöntött új impérium nevében, hogy Kolozsvár központját el kell költöztetni a Szent Mihály-templom teréről, ki a magyar történelemből. A két háború között ezt szolgálta a hatalmas ortodox katedrális felépítése a szomszédos téren, a Nemzeti Színház és a Református Teológia között. Az útikalauz annyit tud róla, hogy 1933-ban épült, neobizánci stílusban, ami addig a román templomoknál ismeretlen Erdélyben. Herédi Gusztáv barátom, az író, akit néhány hónapja temettek el a Házsongárdban, egyszer ide hívott el városnézésre. Figyeljek csak a székesegyház tornyára! A kődíszek egy része kifaragatlan maradt. Elfogyott a pénz. A magyar nemzetiségű vasutasok, állami alkalmazottak pénze. Ugyanis minden magyar állami alkalmazottat arra köteleztek volt, hogy fizetésének egy részét az ortodox katedrális építésére ajándékozza. (Személyes élményekből tudom, hogy a székely falvakban is magyarok közmunkájával emeltek román templomokat; olyan helységekben is, ahol a havasokon túlról idehelyezett csendőrökön kívül egyetlen román sem élt.)

– Miért nem fejezték be a kődíszek kifaragását?

– A sok elcsapás után olyan kevés magyar vasutas és állami alkalmazott maradt munkában, hogy nem futotta a pénzükből.

– Ez nem írói túlzás, Guszti? A kisebbségbe szorított ember védekező túlzása...

– Eredj magadnak! Ez volt az erdélyi magyar valóság! Én csak tudom: édesapám is vasutas volt, az ő keresetéből is levonták a vámot a katedrális építésére.

Nem haraggal mondta, csupán fájdalommal.

Majd Iliescu és Funar korszakában, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség városi tanácsosaként, Herédi Gusztáv – magyar ezrekkel együtt – testével próbálta megakadályozni a Fő téren a polgármesteri régészetet, az ásógépek rombolását. Maga is roncsolódó testtel, de tiszta lélekkel, öregen állt ki birokra az eszüket veszített pusztítókkal.

Történelmi színhely a Fő tér, nemcsak a ködös múltban. Szemben a Mátyás-szoborral állott az az emelvény, amelyről I. Mihály román király fogadta a lakosság felvonulását 1945 márciusában, miután az egyoldalú szovjet döntés – nem várva meg a békekötést, s ezzel alaposan megsértve a fegyverszünet előírásait – Észak-Erdélyt újra román igazgatás alá adta. A királyt elkísérte Petru Groza miniszterelnök, akinek a kormánya volt a moszkvai diktátum ára. Nyílt csere volt: ha a király kinevezi Grozát, akkor bevonulhat Kolozsvárra. Eljött Visinszkij is, a helyettes orosz külügyminiszter, aki ezt a csereüzletet kieszközölte. A korabeli fényképeken egymás mellett állnak, nyoma sincs a napokon át tartó bukaresti diplomáciai csatáknak.

Mire gondolhatott az uralkodó, míg a vonuló tömeg feje fölött éppen Mátyás király lovas szobrára látott? Érezte-e a téren összesűrűsödő magyar történelmet? Rendezhették volna a bevonulási ünnepséget a Szent Mihály-templom másik oldalán, a tér kisebbik felén, de zavaró lett volna, hogy négy és fél évvel előbb ott egy másik emelvény állott – nem emelvény volt, csak sátortető –, ahonnan Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök tartott ehhez hasonló történelmi szemlét, a bécsi döntés nyomán.

Ha valaki a korabeli újságokat olvassa, és elhiszi, amit 1945 márciusáról írtak, nem kell szégyenkeznie az arcán kigyulladó örömért: a történelemben először ünnepelt együtt az erdélyi magyar és román nép. Együtt, de nem egészen ugyanazért. A románok azt tapsolták, hogy véget ért a bécsi döntéssel elkezdődött négy magyar esztendő Észak-Erdélyben, meg a hozzá számított 126 nap, 1944 novemberétől 1945 márciusáig, mikor félig román, félig magyar helyi vezetés alatt, szovjet katonai parancsnoklás mellett, magyarok és románok a maguk különböző reménységeinek beteljesülését várták. Olyan román paraszti tömegek örvendeztek a bécsi döntés bukásán, amelyek egy percig sem éltek „Horthy-uralom” alatt: az ünnepség rendezői Torda-Aranyos vármegyéből, a bécsi határ déli oldaláról hozták be őket Kolozsvárra. Mivel akkor Kolozsvár népessége 90 százalékban magyar volt, az ő várható elkeseredésüket kívánták ellensúlyozni.

Fölösleges volt. A magyarok, igaz, piros-fehér-zöld zászlók alatt, Petőfi arcképével, ott meneteltek Mihály király, Groza miniszterelnök előtt. Szállt az éljen a nagy Sztálinnak és a még nagyobb s igazságosabb Szovjetuniónak. Ennyire meg lehetett téveszteni az erdélyi magyarságot? Bányai László, a legfőbb megtévesztők egyike, aki Majláth Gusztáv gyulafehérvári püspök „kedves tanítványából”, katolikus pénzen tanuló párizsi diákból a moszkvai és bukaresti pártvonal legkíméletlenebb végrehajtója lett, ezzel a címmel számolt be a Népi Egységben a kolozsvári román bevonulásról: Öröm sugárzott, mármint a Romániához kapcsolt magyarok arcán. Szerinte ez a bekapcsolás hozza el az erdélyi magyarok jogegyenlőségét és az annyira óhajtott magyar–román kiegyezést. Ezt az önfeladást értette félre Petru Groza fél évvel később, mikor így beszélt Temesvárott: „Az erdélyi magyar nép ott volt Kolozsvár piacán, amikor bevonultunk, és egyetlen tiltakozó hang nem hallatszott ellenünk.”

Tehát igazán idilli volt a bevonulás, legalábbis Balogh Edgár anekdotikus története szerint. Fent esett meg, az emelvényen. Mihály király figyelmét felkeltette egy fiatalember arcképe; a hóstátiak tartották magasra. „Ki ez az ember?” – kérdezte meg Groza miniszterelnöktől. Mire Groza, kellő cinizmussal: „Ez Petőfi, a magyarok legnagyobb költője. Tudja, felség, ő írta azt a híres verset, hogy Akasszátok fel a királyokat.”

Ötven évig levéltárban lappangott egy korabeli följegyzés, amelyik román szemmel nézve rögzítette a történteket. Mihály király igen komor maradt végig, aggasztotta, hogy a bukaresti amerikai és angol nagykövetség nem képviseltette magát az ünnepségen, tiltatkozásul az önkényes orosz döntés ellen. Aggályos maradt emiatt Tătărescu külügyminiszter is. Csak Groza forgolódott, mosolygott, integetett. A följegyzés szerzőjét már az is ingerelte, hogy a magyarok részt venni és felszólalni merészeltek a románok ünnepségén. A Torda környékéről behozott román parasztok megbotránkozva kiabáltak közbe, mikor Jordáky Lajos író magyarul szólalt meg. Groza közbeavatkozik, de miképpen? „Egy adott pillanatban kitépi kezéből a papírlapot. A magyarok ordítanak, ahogy a torkukból kifér. A románok végeérhetetlenül éltetik a királyt. Csak a folytonos kiabálás akadályozza meg a teljes összeverekedést Jordáky beszéde alatt.”

Öt hónappal később, augusztusban, kiömlő vér „köti össze” Kolozsvár két szomszédos terét. A háborúból visszatérő román egységeknek ünnepélyes fogadtatást rendeztek a Fő téren. Felvonult Kolozsvár munkássága, szinte valamennyien magyarok, tömött sorokban, zászlók alatt. A két térséget összekötő utcán, amely Deák Ferenc nevét viselte egykoron, aztán Mária román királyné lett a gazdája, és éppen azokban a napokban kapott új nevet, a Malinovszkij szovjet marsallét, a Nemzeti Színház felé hömpölygött a tömeg. A sarkon, a tiszti kaszinó ablakából hirtelen tüzet nyitottak. A kadétok jól céloztak, elsőnek a menet élén zászlót vivő Nagy Józsefet, a Dermata bőrgyár munkását találták el, másodiknak Kovács Pál gyári tűzoltót. A halottak körül sebesültek. Jajveszékelés, kavargás. A munkások betörtek a tiszti kaszinóba, egyik emeletről a másikra üldözték a lesipuskás tiszti iskolásokat.

Ezek a kolozsvári magyarok márciusban még magyar zászlók alatt vonultak el a király és Petru Groza előtt!

Groza megint eljött, együtt a belügy és a hadügy minisztereivel. A ravatal a Nemzeti Színház előtt állott. Kolozsvár magyarsága nemcsak a két megölt munkástól búcsúzott, hanem a tértől, a színházi épülettől is: az idő tájt utasították ki onnan a magyar operaénekeseket. Fellner Sándor építőművész még élt, igaz, hajlott korú volt már; ő tanúsíthatta volna: 1906-ban a magyar állam pénzéből építette, hogy a Farkas utcai régi színkörből ide költözhessenek át a magyar színészek, Laborfalvi Róza utódai.

Ott állt a kettős ravatalnál Illyés Gyula is, aki a könyvnapokra érkezett Kolozsvárra. Megrendült, de nem halt meg benne a hit. Noha a kolozsvári temetés hangulata nyomasztotta. Napokkal később Bukarestben – oda is ellátogatott Illyés – kételyeiről és reménykedéséről beszélt Costa Carei román műfordítónak, Petőfi tolmácsolójának. A bukaresti Timpul, az akkor még megjelenő, nagy múltú konzervatív napilap interjút kért tőle. Illyés azt mondta, hogy Erdélyt a békesség asztalává kell tennünk, amely köré leülhetünk mindnyájan, akik megértjük és szeretjük egymást.

Eltávolodott egymástól Kolozsvár két „főtere”, ahogy felerősödött a diktatúra. A Nemzeti Színház előtt, amelyet „magyarul” Hunyadi János térnek neveztek, a párt ünnepeit, felvonulásait rendezték. A „régi” Fő teret esztendőnként egyszer, minden január 24-én, román egyetemista diákok vették birtokukba. Romániában 1944 előtt hivatalos nemzeti ünnep volt ez a nap, amelyen Havasalföld és Moldva 1859-es állami egyesülésére emlékeztek. Mikor aztán a diktatúra tiltotta, a román diákok a maguk sajátos nemzeti napjává tették. Szürkületkor megszállták a Fő teret, énekeltek, nacionalista jelszavakat skandáltak, a hevesebb vérűek felkapaszkodtak a Mátyás-szoborra, felültek a bronzparipára vagy éppen a nagy király vállára. Azokban az órákban nem volt tanácsos magyarul beszélgetni a kolozsvári utcákon.

Időnként pedig újra meg újra szóba került, főleg írók tollán, hogy végre egy „igazi” román főteret kell kialakítani Kolozsvárott. Egyik sürgető írásra jól emlékszem; nem akárhol jelent meg, hanem a párt központi napilapjában, a Scânteiában. Szerzője Dumitru Mircea prózaíró. A mezőségi Cegén született, 14 évvel a szintén mezőségi Wass Albert után. A magyar író 1945-öt követően amerikai száműzetésben élt, idehaza kötelező volt elfeledkezni arról, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh tagja volt, Farkasverem című regényéért 1934-ben Baumgarten-díjat kapott. Emigrációjában könyvkiadót alapított, az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, és tolla mindvégig Erdélyben maradt, noha ott – de az anyaországban is – évtizedekig a nevét sem volt szabad leírni. Párhuzamba állítva vele Dumitru Mirceát, utóbbi a szerencse fia, egy új korszak, román-Erdély írója. Fehér kenyér című, 1952-ben közreadott regényéért román állami díjat kapott; a könyvet lefordították magyarra is. Aztán reá is a feledés várt, de egészen más okból. Marian Popa egyszemélyes irodalmi lexikona 1977-ben már így merészkedett ítélkezni róla: „A pillanat téziseinek megfelelően leegyszerűsíti a mezőgazdaság szövetkezetesítésének valóságát.” Dumitru Mircea pályája során volt főszerkesztő Kolozsvárott, aztán művelődési vezető, megyei szinten. Az erdélyi román írók közül a „fenegyerek”, a román „őserő” megtestesítője: láttam egyszer mulatozás közben, amint a New York kávéházban (akkor éppen Continentalnak hívták) késsel a szájában, szilaj paraszti táncot járt, nagyokat rikkantva közben.

Ez a Dumitru Mircea követelte – ha a párt lapjában, akkor nyilván Ceauşescu engedélyével vagy biztatására – az új kolozsvári „román főteret”. Erre a Szamos medre és malomárka közötti negyedet találták a legalkalmasabbnak. A teret itt különösebb építészeti stílus nélkül egymás mellé állított házak szegélyezik. Széchenyi tér volt a neve. Öreg magyarok ma is így mondják: „Megyünk a Széchenyi téri moziba.” Ez legalábbis feledékenység, mivel a tér évtizedek óta Mihai Vitéz havasalföldi vajdáé, aki 1600 táján vezetett hadat erre. A diákhumor úgy packázik vele, hogy vagy Csokonai térként emlegeti – Vitéz Mihály volt a költő is! –, vagy egyszerűen Széchenyi Misi terének.

Lacikonyhák, zöldségárusok bódéi, asztalai álltak itt, Kolozsvár legnagyobb vásártere volt, Hóstát, a kertes gazdák „kirakópiaca”. A román városvezetőség előbb a piacot és az előtte nyíló, formátlan, háromszög alakú térséget elválasztotta egymástól, egy tízemeletes panelházzal. Ennek a földszintjén rendezték be a szélesvásznú, modern mozit. A panel előtt állították fel Mihai vajda szobrát. Lóháton ülő zord katona. Nem is járhatna gyalog, ha Fadrusz János paripát álmodott Mátyás alá. A mai kolozsvári román vízióban a reneszánsz királynál előbb való a havasalföldi vajda. Mit számít az, hogy Rudolf császár megbízásából és prágai pénzen verbuvált sereggel foglalta el Erdélyt, majd amikor meg is akarta tartani magának, a Habsburgok egyszerűen megölették?

Mihai vajda, akit a zászlaja alá csalt székelyek neveztek el „vitéznek”, magasra emelt fejjel néz farkasszemet a Fellegvárral, illetve az oda emelt szállodával. Ez a „fellegvár” jóval alacsonyabb a várost távolról övező havasoknál. Alig 411 méter magas domb, amely a Szamos völgyének 349 méteres magasságából emelkedik ki. Katonailag jó megfigyelőhely lehetett, belátni onnan az egész völgy hosszát. Steinville tábornok, osztrák parancsnok 1715 táján kisebb erődöt létesített itt. A jó kolozsvári polgárok, lokálpatrióta büszkeséggel, Fellegvárnak nevezték el, és rajta maradt a név akkor is, mikor már csak tömlöcként szolgált. Mihai szobor alakjában addig mind mustrálgatta a Fellegvárat és még inkább a rajta épült Belvedere Szállót, míg valamelyik éber hazafi fel nem ismerte a merényletet. Kinek juthatott eszébe ez az elnevezés, amelyik olasz szó ugyan, de ugyanígy nevezik azt a palotát Bécsben, amelyben 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntést kihirdették?!

Hiába védekeztek a turistaszálloda vezetői, egyébként mind románok:

– Nyugaton sok szálloda viseli a Belvedere nevet. Mind sokcsillagos hotelek. Onnan vettük az ötletet.

– Csakhogy ez nem Nyugat, hanem Románia! Azt akarják az elvtársak, hogy a magyarok naponta emlékezzenek a bécsi döntésre?

Másnap már új neve volt a fellegvári szállodának: Transsilvania, Erdély latinul.

Gyorsan mentek az ilyen névváltoztatások. Nem kellettek hozzájuk okvetlen hatósági döntések. Elegendő volt megsejteni a hatalom, a Vezér óhaját. A nyolcvanas évek közepén a Vezér az egyik tanévet Kolozsvárott nyitotta meg. Az 1872-ben alapított, majd a Bolyai Egyetemmel „egyesített” Babeş-Bolyai Egyetem helyett többször is Kolozsvári Egyetemet mondott. Attól kezdve a sajtó csak így emlegette, noha minisztériumi vagy másmilyen rendelkezés nem született erről soha.

Pontosítanom kell: Kolozsvár-Napoca-i Egyetemet mondott. Ez a névbővítés egy évtizeddel előbb történt, még „törvényszerűen”, egyenesen teátrális rendezésben. Ceauşescu udvaroncaival 1974 októberében Kolozs megyébe látogatott el. A Mihai Viteazul téren tartott ünnepség fénypontjaként a Vezér felolvasta saját dekrétumát, majd a kirendelt tömeg üvöltése közepette nyilvánosan írta alá. A televíziós kamera egészen közel hozta a nézőkhöz az okmányt, az Államtanács 1974. október 16-i törvényrendeletét, amely a hagyományos Kolozsvárt megtoldotta a feltételezett római település nevével, a Napocával. Az emelvényen a Vezér körül sürgölődött. Ştefan Pascu akadémikus, az egyetem rektora; tudtul akarta adni mindenkinek, hogy ő táplálta be az ötletet a főtitkári agyba. Igen, ő, az apahidai román parasztgyermek vetett véget itt ezzel az ezeresztendős „magyar uralomnak”.

Ültünk a tévé előtt, Kolozsvár Györgyfalvi negyedében, a toronyház ötödik emeletén Cseke Péter barátommal, és dermedten néztük a jelenetet. Nem egyszerű „városkeresztelő” volt ez. Most szakadt meg egy szál, újabb, talán utolsó, amely a városhoz, az országhoz fűzött. Most tették idegenné a városunkat, amelyről azt hittük, ha egyéb nem is, de kövei, elnevezései, történelme a miénk, amit nem lehet elvenni tőlünk.

Ceauşescu bukása óta különös sorsot ért meg ez a kéttagú városnév. Nem vonták vissza az 1974-es dekrétumot, így minden hivatalos iraton, pecséten maradt a Kolozsvár-Napoca. A román lapok hol feltüntetik a Napocát, hol elfelejtik. Múltkoriban Kolozs megye prefektusa mondta el az újságban, hogy pártja, a kormány fő ereje, a Nemzeti Parasztpárt nem ért egyet a Napocával. Olvastam egy román nyelvész fejtegetését, hogy a Napoca használata azért nem jogos történelmileg, mert semmi sem bizonyítja, hogy a római település a mai Kolozsvár helyén állott. Egyébként is, nyugati tájakon nem „támasztották fel” a római elnevezéseket; Párizshoz sem teszik hozzá a Lutetiát, Milánóhoz a Mediolanumot, pedig római-latin eredetüket aligha vonja kétségbe bárki is. A római kor hiteles európai telephelyei nem érzik szükségét az örökös önigazolásnak.

Az erdélyi magyar lapok Ceauşescu bukásának másnapján már elhagyták a Napocát, még a hivatalos közleményekben sem veszik vissza. Magyar közhangulat ez, ami igazolja azt, amit 1974-ben a tévé előtt ülve éreztünk: a névadás komédiájával a magyarságot akarták kitagadni saját történelméből.

Sétálok a mai Mihai Viteazul téren. Kihalt a Fő térhez képest. A szerény park megvénült padjain öregek üldögélnek. Egy nénike az unokáját csitítgatja, lágy román szavakkal. Másik padon kopott ruhájú, kedvetlen férfi, térdére újságpapírt terített, falatozik. A járókelők inkább a térség két szélén, a járdán hullámzanak: ott vannak az üzletek.

Csak Mihai vajda szemlélődik némán, a Fellegvár felé fordított arccal. Keményen markolja a kantár szárát. A szobor két oldalán zászlókat csattogtat a szél. Három zászló az egyik oldalon, három a másikon. Piros-sárga-kék lobogók, a mai román nemzeti színek. A zászlók itt a „három román országot” jelképezik – az iskolában tanulja meg ezt a romániai diák –: Havasalföldet, Moldvát és Erdélyt, s a vajda egységes uralmát fölöttük.

Bethlen Gábor vagy Báthori István igencsak elcsodálkozna történelmi ismeretei fogyatékosságán: „román ország” fölött uralkodtak volna?

Sűrűn megfordulok a Kossuth Lajos téren Budapesten. Szemben a kormányzóval II. Rákóczi Ferenc lovas szobra. Ő is Erdély fejedelme volt, igazoltan választott fejedelme. Nem kellene zászlókat kitűznünk a szobor alapzatára? Félő, hogy a kuruc fejedelem a paripájával rúgatná le. Nem tiszteletlenségből, hanem sértődötten. „Édes fiaim, ki előtt kellene nekem igazolnom magamat?! Még a bécsi császár sem vonta kétségbe fejedelmi rangomat, csak le akart taszítani a trónusomról.”

Divat lenne a szobrok felzászlózása? Funar román-Kolozsvárt akarja nyomatékosítani velük? Felzászlózta a hajdani Hunyadi téren, a Nemzeti Színház és az ortodox katedrális között Avram Iancu 1849-es móc néptribun szobrát is, amelyet polgármestersége idején állítottak. Román műtörténészek mondták el erről a szoborról, hogy torz, groteszk. Hozzátenném: a zászlók ezt még jobban hangsúlyozzák. De a zászlók az igazi műalkotás rangját nem „szállíthatják le”. Példa erre Fadrusz János szobra, a lovas Mátyás a Fő téren, amelyet Funar kétoldalt zászlórudakkal „egészített ki”. Az oszlopok között a magasban drótot feszített ki, ezt teleaggatta apró zászlócskákkal. Esti villanyfényben cirkuszi bejárathoz tette hasonlóvá az elegáns teret, Erdély legszebb városközpontját. De a szoboregyüttes klasszikus tartása mégsem csorbult meg.

Fadrusz Jánosnak egyenesen szerencséje volt Erdélyben a szobraival. Pozsonyban nem kegyelmeztek Mária Teréziát ábrázoló szobrának. Főművét, a kolozsvári Mátyást az mentette meg, hogy a nagy magyar reneszánsz királyt a románok a magukénak tartják. Zilahon Fadrusz Wesselényi-szobrának az szerzett kegyelmet, hogy egy román helytörténész kiderítette – noha nem tudta bizonyítani –, hogy az a jobbágy, akit felszabadítója, Wesselényi magához emel, az egyik közeli román falu lakója volt, neve szerint Samson Pop juhász. Ez a jobbágy 1820 körül született, s harmincesztendős koráig élte a jobbágysorsot.

Mátyásnak köszönheti Kolozsvár „dísznevét” is – Maksay Albert írói hasonlata –: a „kincses várost”. A király adókedvezményekben s más egyéb könnyítésekben részesítette szülővárosát. Ha azt hallotta, hogy valaki megsértette a város kiváltságait, azonnal orvosolta a sérelmet. Mátyás uralkodása előtt is céhek sokasága működött itt, de uralma alatt számuk megnövekedett. „Többek között ebből az időből való az aranyműves céh szervezési szabályzata is. Az ötvösök pedig mindig a gazdag városokat szerették. Kolozsvárott az általános gazdagság mellett jó forgalmú nemesfémpiac is volt, mert az állítólagos Róbert Károly-féle pénzverdét Hunyadi János firenzei olasz mesterekkel modernizáltatta, s elrendelte, hogy az összes erdélyi bánya aranyát, ezüstjét Kolozsvárott kell beváltani. Ez különösen vonzotta az ötvösmestereket. Művészetük a későbbi időkben is elég sokáig jelentős ipara maradt Kolozsvárnak, annyira, hogy egy évszázaddal később ezen a téren a szász városokkal is felvehették a versenyt.” (Maksay Albert: Kolozsvár)

Régóta nem emlegetik „kincses Kolozsvárnak”. A magyaroknak nincs kedvük hozzá; a románok számára a jelző idegen.

„Zászlós Kolozsvárnak” mondhatná az, akinek kedve van hozzá.

Ha jól szétnézek, egyetlen épületre illik, sőt kötelező a zászló: az újból megnyílt magyar főkonzulátusra a Fő tér egyik kétemeletes épületén. Csakhogy ennek a trikolórnak a kitűzése román nemzeti haragot gerjesztett. Funar levétette az embereivel; a rendőrség oltalma alatt került vissza a helyére. Meglepett ez mindenkit, hiszen nem először van magyar konzulátus Kolozsvárott, nem először leng magyar zászló a konzulátusnak otthont adó épületen.

Először a két háború között nyílt magyar konzulátus, a Mócok útjának a legelején, a megyeháza tőszomszédságában. Most a művészeti középiskola van itt, a megyeházán pedig Funar polgármester hivatala... Mesélték, hogy egy hóstáti öregasszony minden vasárnap délután megjelent az épület közelében, az utca másik oldalán, a fal mellé tette magával hozott kisszékét, leült, és ott maradt alkonyatig. Ezt ismételte minden vasárnap. Hóstát elég messze esik a Mócok útjától, szomszédai néha megkérdezték:

– Mire jók ezek a vasárnapi kirándulások?

– Csak úgy... Egy kicsit hazanézek.

Sem a román rendőrök, sem más hatósági személyek nem kötöttek bele a hóstáti magyar asszonyba, amiért a zászló kedvéért ott töltötte a vasárnap délutánt.

Majd 1940 őszétől román főkonzulátus működött Kolozsvárott. Egy időben a konzult úgy hívták, hogy Ion Chinezu; író volt és műfordító. A budapesti egyetemen szerzett magyar nyelv- és irodalomtanári diplomát. 1945 után könyvtárra való magyar klasszikus művet fordított le román anyanyelvére. Akkor román zászló lobogott a konzulátuson; Chinezu tárt karokkal fogadott minden magyar írót – ő írta meg elsőnek románul az erdélyi magyar irodalom történetét, 1929-ben –, beszélgetés közben a politikát messze elkerülte.

Magyar főkonzulátus ama négy esztendőben, 1940 és 1944 között, Brassóban működött. Megesett, hogy vasgárdisták tüntettek Magyarország ellen – a fasizmus időszaka volt –, ilyenkor körülfogták a konzulátust, hangoskodtak, de a magyar zászlóhoz nem ért közülük senki.

Újból konzulátus nyílt a Szamos partján, 1945 után, az Erzsébet úton. Nem sokáig maradt fenn. Két szocialista ország között minek konzulátus, ha olyan szoros lesz a kapcsolatuk, egyenesen vámunió, miképpen Groza miniszterelnök naponta megígérte. De a magyar–román egyesülés addig késlekedett, míg a határ vasfüggönnyé nem merevedett Biharkeresztesnél. Akkor meg minek kellett volna magyar konzulátus Kolozsvárra?

Ezt az elzártságot román oldalon alig oldotta az idő. Szlovákiából sétálva lehetett átkelni Magyarországra, akár naponta többször, miközben az erdélyi magyar csak két esztendőben egyszer kapott útlevelet. Ha kapott egyáltalán. Ezért vált rendhagyó eseménnyé a kolozsvári magyar és a debreceni román főkonzulátusok megnyitása, az 1977-es megállapodás alapján. Az első magyar főkonzul jó ideig szállodában lakott, ott fogadta az ügyfeleket is, és izgalmat váltott ki az utcákon, ha végigutazott a városon, kocsiján diplomáciai felségjelével, a piros-fehér-zöld zászlócskával. Tilos színek voltak akkor ezek Romániában, még a virágcsokrokban sem találkozhattak.

Végül otthont kapott a főkonzulátus. Egy olyan épületbe költözhetett be, amelyik az 1948-as államosítások előtt az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület székháza volt. Tehát magyar vagyon, elég régóta, mivel az EMGE 1844-ben alakult. Az udvaron zászlórudat betonoztak be a földbe, ezen mindig ott lengett a piros-fehér-zöld.

Nem ebbe kötöttek bele, hanem a román állampolgárokba, ha felsőbb engedély nélkül átlépték a konzulátus küszöbét. Mert ezek a fránya magyar diplomaták, különösen Vékás Domokos főkonzul megérkezése után, minden héten bosszúságot okoztak a helyi párthatóságoknak. Filmbemutatókat, fogadásokat rendeztek, és ezekre elhívták a kolozsvári magyar írókat, tanárokat, papokat. Igaz, a románokat sem mellőzték soha, de Romániában szigorú törvény uralkodott: román állampolgár szóba sem állhatott külföldi személlyel. Ha mégis, és a külföldi mondjuk a Fő tér vagy Mátyás király szülőháza felől érdeklődött, a román állampolgárnak kutya kötelessége volt azonnal jelentenie hivatali főnökének a szabálysértést, nem feledkezve meg semmilyen körülményről, hogy hol, kivel, miről és mettől meddig...

Nem éppen a demokrácia meg a magyar–román történelmi kibékülés volt napirenden, de a rúdon lobogó magyar zászlót nem kifogásolták.

Funar zászlólopása se keltett volna túl nagy visszhangot, ha nem sérti Románia külpolitikai érdekeit. Európában zokon vennék, ha Funar döntené el, hogy milyen zászlókat tűzhetnek ki Brüsszel hivatalaira. A bukaresti közbelépésre Funar, jelleme szerint, saját körében és saját szabályai alapján, újabb törvénytelenséggel válaszolt. Ha a magyar főkonzulátus nem tartozik is az ő hatáskörébe, a református egyház épületei igen, márpedig az egyház tulajdonában van a kétemeletes épület a Fő téren. Egy régebbi Funar-rendelet szerint (amit eddig senki sem tartott be) súlyos pénzbírsággal lehet sújtani mindazokat, akik nyilvánosan magyar nyelvű feliratot használnak kereskedelmi vagy másmilyen célokra. Az erdélyi református egyházkerületet 40 millió lejes bírsággal sújtották, amiért engedte, hogy a magyar főkonzulátus bejáratát magyarul is feltüntessék, és az épületre kitűzzék a magyar zászlót.

Csiha Kálmán erdélyi püspök szomorúan panaszolta el Debrecenben, a reformátusok világértekezletén, hogy ez a példátlan büntetés minden törvény kicsúfolása. (Még a Funar-bírság kiszabása előtt kormányrendelet engedélyezte a magyar helységnévtáblák, feliratok szabadságát.) A 40 millió lej – a mostani átváltási kulcs szerint – több mint egymillió forint. A polgármesteri hivatal azzal érvelt, hogy ez a bírság igenis arányban van a „kihágással”, hiszen a magyar főkonzulátus zászlaja nem akárhol lobog, hanem a város Fő terén, és ott szítja a revizionizmust.

Hát itt van megint a főtér? Ahonnan viszont Funar a maga hivatalát áthelyezte a Mócok útja elejére. Nem csupán azért, mert a megyeháza impozánsabb épület az addigi városházánál. Úgy mondják kolozsvári barátaim, hogy polgármesterük valósággal gyűlöli a Fő teret. Kitiltotta innen a Györgyfalvi negyedbe járó autóbuszok állomását, ezért aztán a negyedbelieknek jókora gyalogutat kell megtenniük, ha a Fő térre akarnak eljutni. Gondozatlanság látszik itt, elhanyagoltság, s így nem érvényesülhetnek azok az építészeti szépségek sem, melyekről elragadtatottan írt az egyébként visszafogott Kós Károly.

Maga a történelem avatta ismét főtérré. A három tér közül 1989. december 21-én egyedül itt dördült sortűz, folyt vér. Két másik helyi csata a Szamos hídjánál és a sörgyárnál alakult ki. A Jókai és az Egyetem utcák találkozásánál, a sarki könyvesbolt falnagyságú vitrinjei előtt csoportosultak a tüntetők. Szemben teherautóval érkezett katonák. Egy tüntető fiatalember megrészegült a tömeg erejétől. Széthasította mellén az inget:

– Ide lőjetek, ha mertek!

Oda lőttek. Az első halott felingerelte a katonákat. Sortűz, halottak. Éppen a könyvek háza előtt.

Ez a saroképület a kultúra hajlékának épült. Idősebb kolozsváriak Minerva-palotaként emlegetik. Azt már kevesebben tudnák megmondani, hogy mi is volt a Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet Részvénytársaság. Nyomban Trianon után alakult, az 1948-as államosításig működött. Jellegzetes kisebbségi vállalkozás volt. Az a felismerés hívta létre, hogy az új történelmi helyzetben az erdélyi magyarságnak saját erejéből kell megteremtenie a megmaradás anyagi és szellemi feltételeit: folyóiratok, tankönyvek, szépirodalmi művek kiadását. Alapításának második évében már a magyar ökumené példázata: a római katolikus, a református és az unitárius egyház együttesen fektetett be pénzt a vállalkozásba, így sikerült telket vásárolniuk a Brassai utcában – az Unitárius Kollégium mögött –, és ott emeletes nyomdaházat felépíteniük. Krizsó Kálmán nyomdatörténész összegzése szerint a Minervánál több mint negyven lapot nyomtattak, főleg magyar kiadványokat, az Erdélyi Helikont, az Erdélyi Irodalmi Szemlét, a Keleti Újságot, az Ellenzéket; 1944 után a Magyar Népi Szövetség napilapját, a Világosságot, a szociáldemokrata Erdélyt, a kommunista Erdélyi Szikrát, illetve Igazságot; a szépirodalmi Utunkat, a családi lapnak szerkesztett Dolgozó Nőt.

Minerva Könyvtár, Minerva Népkönyvtár, Házi Kincsestár, A Magyar Nép Könyvtára, Erdélyi Tudományos Füzetek, Jancsó Elemér múltbúvárló sorozata, az Erdélyi Ritkaságok, Jancsó Benedek műve, az Erdély története, Görög Ferenctől A magyar nép története, tudatalakító művek százai – ez volt az első negyedszázad mérlege. Csak 1920 és 1944 között 441 szépirodalmi és tudományos mű, 265 tankönyv hagyta el a Minerva nyomdáját; mindegyik a magyarságtudat és a világban való tájékozódás építőköve. A nyomda jó hírét és szakmai megbízhatóságát mutatja, hogy 1929-ben reábízták az ezeroldalas román enciklopédia kiadását; a világháború után ez volt az első román lexikon.

Ki tartja már számon mindezeket, a lexikonokon kívül? A sarki boltban 1835 óta árusítottak könyveket, itt volt Stein János könyvüzlete; a Minerva 1920-ban vásárolta meg. Most a polcokon alig lehet észrevenni – oly kevés a magyar könyv –, hogy ez a város a magyar könyvnyomdászat egyik bölcsője volt; a XVI. század közepén Heltai Gáspár itt adta ki magyar művek sorát.

Ki tudja már, hogy a Fő téri „lábas házat” egykoron, nem is olyan rég még Jósika-háznak hívták? Átellenben, a Fő tér keleti oldalán ki emlegeti Kakas-háznak azt az épületét, amelyet 1530 táján emeltetett, reneszánsz stílusban, Wolphard István hírneves matematikus, a város főbírója? Borzongva olvassuk – ha egyáltalán olvassuk még – az egyik első magyar regényt, az Abafit, Jósika Miklós történelmi regényét, de a Kakas-ház előtt sétálva felrémlik-e bennünk, hogy Báthori Zsigmond fejedelem ennek az épületnek az ablakából nézte végig az összeesküvő Kendi Sándor és társai kivégzését? Ezen a soron van Kolozsvár művészeti központja, a Szépművészeti Múzeum; volt és van ennek a szép barokk épületnek más neve is: Bánffy-palota. Bánffy Dénes kezdte el építtetni 1674-ben, és csak egy évszázad múltán fejezte be Bánffy György. Ki tartja ezt észben? És miért tartaná?

Ki keresi meg Fadrusz János lakóházát a Fő tér 20. szám alatt, a mostani magyar főkonzulátus szomszédságában? Kolozsvár mai lakói inkább tudnak az itt nyitott sörözőről. A legenda kedvéért is figyelhetnénk erre a házra; itt állt, ennek a helyén, ama kegyetlen városbírónak a lakása, aki fát hordani kényszerítette az álruhás Mátyás királyt.

Hány ismert történetet nem tudunk már odakötni a város valamelyik házához, utcájához!

Testetlen magyar történelem éli szellemsorsát Kolozsvárott. A Szent Mihály-templom, a Fő tér legrégibb épületeként, köveiben őrzi ezt a befalazott történelmet. Czirják Árpád plébános, rangja szerint érseki helynök, kanonok, a diktatúra idején is gyakran belefoglalta prédikációiba, hogy ebben a templomban nemcsak Isten szól magyarul, de az erdélyi történelem is... Izabella királyné, fiával, János Zsigmonddal együtt itt fogadta a rendek hűségesküjét... Innen temették Bocskai István fejedelmet, aki a város szülötte volt; szülői háza az Óvárban közel esik Mátyás király szülőházához... Itt választották Erdély uralkodójává Bethlen Gábor fejedelmet... Itt szentelték püspökké Márton Áront...

Főváros is büszke lehetne ennyi történelmi eseményre! Kolozsvárt soha nem nyilvánították hivatalosan Erdély fővárosává, mégis joggal tartjuk annak. A vajdák, majd az önállóság korában a fejedelmek székvárosa Gyulafehérvár. A Habsburg-idők Erdélyét Nagyszebenből kormányozták, német módi szerint. A gubernium 1790-ben teszi át a székhelyét Kolozsvárra. Izgalom és öröm a városban. A jobb módú családok az országgyűlés első esztendejében ingyen fogadják szállóvendégüknek a küldötteket. Aranka György ezen az első kolozsvári országgyűlésen alapítja meg az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaságot. Történelmi fordulók, változások mindig napirendre tűzik az anyanyelv gondjait. Az anyanyelv művelésének tere mindinkább a színpad. II. József németesítő rendeletei idején Erdély a bécsi uralkodóval felesel, mikor magyar társulat lép a közönség elé. Néhány lépésnyire a Fő tértől a hajdani Belső Szén utca, később Jókai, ma Napoca; az utca elején Rhédey Mihály úri háza, melynek tánctermében 1792-ben első magyar nyelvű előadását tartja a Magyar Nemes Színjátszó Társulat (három férfi és három nő). Két évvel később az erdélyi rendek törvénytervezetet nyújtanak be a Kolozsvárott felállítandó országos magyar színház megalapítására. Ezzel egy időre nemcsak Erdélynek, de egész Magyarországnak, a magyar nyelvnek a fővárosa Kolozsvár.

Rangját – a fővárosit – nem elvették, hanem önként adta oda a nemzetnek. A guberniumi Erdély utolsó országgyűlése, a Belmonostor utcai Vigadóban – a Redoutban – 1848 májusában törvényre emelte azt, amit Petőfi és a márciusi ifjak két hónappal előbb követeltek: az Uniót, a két magyar haza egyesülését. A Fő térből nyíló utca akkor kapta az Unió utca nevet. Itt ismételte meg Erdély magyar népe hűségét a nemzet iránt 1918 decemberében, ragaszkodását az anyaországhoz; most nem Béccsel, hanem a gyulafehérvári román gyűléssel feleselve.

Trianon után Kolozsvár önként vállalta magára azt a szerepet, amiről 1848 májusában lemondott. Az erdélyi magyarság és egyben a Partiumban és a Bánságban élő magyarok természetes szellemi központja lett.

Hetven évvel később, 1992-ben, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megválasztott parlamenti képviselői és szenátorai a Szent Mihály-templomban tettek fogadalmat. Különböző vallású vagy éppen vallástalan képviselőket egyesített a történelmi légkör, a falak, amelyek között Bethlen Gábort fejedelemmé választották. Közös esküvést tettek az erdélyi magyarság megmaradására: a belső autonómiára.

Sokszor megkísértett azóta – gondolom, nem csak engem – a kétely, hogy mit jelent és mennyit ér az önrendelkezésnek eme szűkített formája. Biztosíthatja-e csakugyan a magyar megmaradást Erdélyben? Választ kaphatok erre Kolozsvár Fő terén, átellenben a Szent Mihály-templommal, a katolikus plébánián.

A székely papoknak, Márton Áron itteni szolgálata óta, nimbuszuk van Kolozsvárott. Olyan emberek, akikben erély és alázat, hit és gazdatudat egyesül. Czirják Árpád gondja – most ötvennégy esztendős –, hogy a hívei lelkében és a templomában rend és tisztaság legyen mindig. A templomhoz hozzászámítja a plébániát is. Szülőfalujában, Gyergyócsomafalván a ház és az udvar meg a kert együtt alkotják az „életet”, ahogy a telket a székelyek nevezik. Türében, a két Küküllő találkozásánál, egy kicsiny szórványfaluban az elhaló magyar nyelvet ébresztgette a lelkekben. Kézdivásárhelyen templomot épített. Kolozsvárott, ahol 1984 óta plébános, egyszerre plántált hitet a csüggedőkbe, és tette virágoskertté a plébánia belső és külső udvarát. Ennyit végezhetett el a diktatúra idején. Az államvédelem elfoglalta a plébánia épületének egyik szárnyát, a Fő térre néző szobákban megfigyelőállást hozott létre. Egyben fogságba ejtette a papokat is; egy szó sem hangozhatott el úgy a plébánián, hogy ne kerüljön magnószalagra.

Most a visszaszerzett szárnyban rendezkedett be a plébánia. Bejárat megint a Fő térről. Méltóságteljes maga a lépcsőház, amely az emeletre visz. Az egyház és ennek megtestesülése, a templom meg a papi lak Erdélyben jelkép, példakép, a magyarság életerejét sugározza. Czirják Árpád az udvarok rendezésekor, a bejárat átépítésekor úgy dolgozott, mint a fogadott kőművesek és az önkéntes segédkezők. Így is lehet, vagy csak így lehet igazán első az egyenlők között.

Mikor elküldte nekem első könyvét, nem lepődtem meg. Az írás családi vonás náluk, édesapja, Czirják Gergely időskorában vett tollat a kezébe, és a székelység, egész Erdély drámájáról és reménykedéséről, önnön életéről írta meg emlékezését. Czirják kanonok úr könyve, az Erdélyi magyar breviárium napokra szabott rövid olvasmányok sorozata, elmélkedés és az azon napon született valamelyik erdélyi nagyság életrajzi sommája. Mély bölcsesség sugárzik a rövid esszékből, amelyek az első kötetben április végéig kísérik a naptárt, tehát az esztendőnek alig egyharmadát fogják át, folytatásukat várva. Így is teljes képet adnak – a szerzőről. Mély hitéről, gyógyító emberségéről, szigorú tartásáról és bátorító közvetlenségéről. Figyelemre érdemes, hogy a mai erdélyi katolikus pap nem felekezete vagy a felekezetek szerint válogat Erdély nagyjai között, hanem minden érvényes magyar értéket előhív a múltból.

Erdélyben ma az értékmentés – alkotó cselekvés.

Például Szervátiusz Jenő szobrainak kiszabadítása házi fogságukból. Mikor a legendás művész gyógykezelésre Pestre utazott, már előbb áttelepült fia és művésztársa, Tibor után, műveit a Borjúmál domboldalban épített házának műtermében hagyta, egymásra hordva. Rábízva a jó sorsra és a kedves szomszédra. Szervátiusz Jenő Pesten maradt örökre, a Farkasréti temetőbe költözött ki. Műtermét egy román szobrász akarta megszerezni, fejszével ment neki az ajtónak, de a szomszéd kivédte a támadást. Csakhogy az elraktározott, láthatatlanná vált szobrok kőből és fából, halott értékek. Szervátiusz Jenőnek, köztéri szobrokon meg Tamási Áron farkaslaki síremlékén kívül, tizenhárom romániai múzeumban vannak munkái, de mindenütt csak egy-kettő. Pedig az egész életmű együtt adhatja meg a stílus, a művészi üzenet teljességét.

Czirják Árpád ezt az egységet állította helyre a plébánia virágos udvarán. Szabadtéri múzeumot rendezett be a szobroknak, kőbe, fába faragott fájdalmaknak – ez az alapvonása Szervátiusz Jenő művészetének – meg néhány Kolozsvárott maradt Szervátiusz Tibor-alkotásnak, robusztus portréknak, az életerő megjelenítésének. Több mint száz szobor került állandó kiállításra. Úgy szabadtéri múzeum, hogy azért eső nem érheti; Czirják kanonok úr üvegtetőt szereltetett föléjük. Katalógust nyomtattak, a látogatók szívesen vásárolják. Belépődíj nincs, csak persely áll a sarokba állítva, önkéntes adományoknak, a fenntartás költségeire. Naponta több csoport és egyéni szemlélődő jön. Noha „magánmúzeum”, tehát nincs beiktatva az országos láncolatba, mind többen tudnak róla, látni akarják Erdélyből, az anyaországból, nyugati tájakról.

Végigtekintek az „eresz alatt” sorakozó szobrokon, és az egység nyűgöz le, mint a műtörténész Banner Zoltánt, még 1972-ben: „Szobrászatában a valóság önéletírásként jelentkezik, s éppen ez a folyamjelleg szabja meg sajátos, egyedülálló helyét művészetünk történetében. Szobrai hasonlóképpen születnek a balladákhoz. Lehet, hogy ideig-óráig magában hordozza a témát, rendszerint azonban úgy tör fel keze alól a szobor, mint a nótafák ajkán az új variáció: formája ugyan majdnem azonos a sorozat (például a Madárdal-sorozat vagy a Hegyi emberek és történetek-ciklus stb.) előző darabjaiéval, kifejezésében az új élmények, másfajta szenvedések vagy feloldások mámora uralkodik, s ezek az új »sorok« (szinte kimutathatatlan részleteltérések) kínálják az alkalmat a ballada újramondására, mely másról szól ugyan, de a balladamondót örökíti meg. Mert ő is, mint a nótafák, úgy azonosult minden időkben a közösség sorsával, hogy csupán abban különbözött a közösség többi tagjától, amennyivel tömörebben és kifejezőbben, tehát művészileg mondta és mondja el dolgainkat.”

Ez a közös tulajdonban lévő magánmúzeum a Szervátiusz-szobrok folyamjellegét állította helyre, művészi hitellel és alázattal.

Állami közgyűjtemény ezt nem tehetné meg?

Nagy Imre, a csíkzsögödi nagy székely piktor még életében egy egész galériára való festményt adományozott a marosvásárhelyi Kultúrpalotának. Úgy vélte, hogy a Magyar Autonóm Tartomány székvárosánál jobb helyük nem is lehetne a képeinek. De az autonóm tartomány elmúlt, a Nagy Imre-festmények lekerültek a pincébe, mivel a hatalom úgy ítélte meg, hogy Marosvásárhelyen „egészségtelen” a képtár „nemzetiségi összetétele”.

Gy. Szabó Béla úgy alapított saját emlékmúzeumot halála utánra, hogy a kolozsvári Bánffy-palotában megvásárolt lakrészét hagyta erre a célra.

Hasonlóképpen Györkös Mányi Albert, ő már ebben az újabb román demokráciában.

Felteszem, hogy egyszer majd legjobb szándékú, európai látókörű románok fogják intézni a múzeumok sorsát Erdélyben. Az eddiginél jóval több magyar művészt állítanak ki a műcsarnokokban. De Szervátiusz azért mégsem kap önálló múzeumot. Nem mérik fel a jelentőségét, nem értik meg jelképeit, balladáit, nem érzékelik műveinek magyar lelkületét. Nem érzik igazán a magukénak; amiben nincs is semmi megszólnivalónk.

Itt kezdődik az autonómia. Mikor egy közösség maga választja ki, vállalja és őrzi meg azokat a műveket, amelyeket saját lelki azonosságának tart.

Kolozsvár Fő terén ehhez nem is kell bővebb magyarázat.