Tamás Menyhért

Tamási-triptichon

A forrás

Új fordulat, új tartalom, új értelmű képek, új ritmus; megtalált ütem, a nyelv és a stílus szokatlan hullámzása, harmóniája, új ember- és természetlátás – mind együtt már a pályakezdés sajátja.

A századok szólamait megszólaltató íróé.

Századokba világítva: „... láthatóvá teszi annak a népnek egész belső és külső világát, melyet a történelem ott felejtett a Hargita lábainál. Ott felejtett ősi nyelvével, ismeretlen ősi szokásaival, ősi kultúrájával, melyet még mindig alig-alig ismernek az idegen emberek...” – ered Kovács György a friss patakzású Tamási-próza nyomába. A bírálónak szegődött barát, Jancsó Béla a forráshoz vezet vissza: „... ha székely népmesékbe mész, itt is, ott is kivillan egy vonás, amit Tamási nyelvében látsz viszont. És ha a balladákhoz mész, amelyek ott termettek legdúsabban, ahonnan jött ő, a hosszú fekete zokogást éppúgy megtalálod bennük, mint a történés egy-két szavas közbedobott szikláit. És ha olvasol sirató nótákat, a monoton tagadó mondatok megrázó sorát megint csak Tamásinál leled meg újra, egy lélek egységében meglelve mindezt, ahogy tovaömlik, örvénylik, sodor tovább ellenállhatatlanul. Tamási Áron a székely népköltészet összes műfajainak avarjából kiásta az ősi székely epikum nedvét, s ezzel befejezte azt a folyamatot, amely a székely nyelvet mindenkihez szóló hangszerré alakította.”

Modern hangszerré, amelyen a századdal egyidősen, a század kísérleteihez mérhetően, műfajokat újított meg, műfajokat emelt európai magaslatokba.

A Pihenő-kép hátlapjára

Farkaslaki csendélet...

Az első pillantás lustaságot vélhet szénás kényelmében, a második, a sokadik ugyancsak forrásvidékéhez igazít, majd alkotói titkaiba avat.

Mintha aludna.

Mintha álmodna.

Látásom szerint: kifinomult telítkezéssel telítkezik.

Telítkezik szülőföldjével, a szülőföld fölszálló ízeivel, erejével, hagyja, hogy orrába szökjön a mező illata, szemhéja mögé költözzön a bölcsős ház, a kert, az anyai várakozás, hogy hallja, mit sugalmaz a mélyre eresztett gyökér, a tegnap-zajlású történelmi idő, s úgy hallja a százados fenyőfák zúgását, a földet altató tücskök ciripelését, a szőke Nyikó patakzását, az otthoniak szóváltását, fortélyos szócseréjét, mintha el se költözött volna, úgy ismétlődjenek előtte a csillaghullató augusztusi éjszakák, úgy dugja össze fejét az ég és a föld, világoljon a holdvilág, cihelődjenek a sötéttel takaródzó diófák, ébresszék a feketerigók a virradatot, miképp elsőül ejtették rabul gyermeki eszmélkedését.

Németh László hátlapra kívánkozó, józanabb szemrevételezésében: „Akárhova-merre csetlett-botlott, csak haza kellett rándulnia vonaton, lélekben, s a fürdető szülőföld lemosta róla az úti port, s meglökte: rajta, ahogy tanítottalak.”

E telítkezésekkel fejthető föl a „Tamási-nyelv” egyedi stílusa, új szósorú-zeneiségű nyelvteremtése, emberlátása – a Tamási-varázs, amely „nem másolt megfigyelések mozaikjaiból” építkezik, hanem „minden ízében újjáteremtett világ”.

Ami nem más: a telítkező érzékszervek; a lélektápláló tapasztalás diadala. Azé a tapasztalásé, amely az embert embertúlig, kozmikus érzetéig növeszti...

Ábel Amerikában

Tamási-mű filmen?

Többszörte kockázatos.

Köztük is a legkockázatosabb a dialógusok átültetése – a láttató képsor nehezen tűri a látó és láttató költői nyelvezetet.

Szikárítom, amennyire csak lehet.

Mögötte szüntelenül ott lapul a következő veszély, az út tengerré tágult örvénylése, felszíni kavargása, a világ-nagyváros hamar-döbbenetének – Ábel, itt is rengetegben leszel! – kövült ábrázolása, az emberrengetegben is magányos lélek hiteles árnyalása...

Miközt a székely, a srófos észjárás menetét követem, az foglalkoztat – nem mintha Tamási hely- és otthonkereső regénye valamit is vesztett volna időszerűségéből –, mivel toldhatnám meg Ábel könnyed-súlyos kalandjait, mivel nyújthatnám ki a mű üzenetét az arcát vesztő ezredvégig.

Négy hosszabb-rövidebb toldalék közül a legkurtább illesztés, Ábel „Bank” utcai rácsodálkozása lopja be ezúttal az olvasót a regénnyel együtt lélegző forgatókönyvírás rejtelmeibe:

WALL STREET (nappal) 2. totál. Az utca valóságos emberáradat. Ábel is, Gáspár bácsi már elcsigázottan lépked.

GÁSPÁR BÁCSI: Ezt az utcát jól nézd meg magadnak.

Ábel tekintete felfelé indul, az emberekhez... Akármerre pillant, „Bank”-ot szökdeltetnek a feliratok.

ÁBEL: Mit nézzek rajta? Éppen olyan falánk utca, mint a többi.

Emlékképben a csíkszeredai bank is előszerénykedik... de hamar elmossa a pénzbirodalom tornyozása...

GÁSPÁR BÁCSI: Jól mondod, falánk utca... A legfalánkabb... A világot is be tudná falni.

Ábelnek tátva marad a szája.

ÁBEL: Igen-e?

GÁSPÁR BÁCSI: Igen bizony...

Igen bizony!

Ábel egykori ámulatát ma már a bőrünkön érezzük.

Micsoda lidérces előérzet!

Világbaj-látás!