Villámló óra

Virrasztó fennlét
   Szenvedőn tiszta
Előttem fecskék
   Fekete csíkja

Olvadna hó most
   Fut le fénypatak
Mély árnyékot mos
   Kő s bokor alatt

Kövek csak Térdek
   Föl hegyoldalon
Járok én lépek
   Kimagasodom

Hallik mögöttem
   Körutak malma
Történelmemben
   Kerék hatalma

Lisztje csontomban
   Lisztje kenyérben
Magammal oltsam
   Olthassam éhem

Nyelvemen nincs szó
   Fúródik égbe
Feketerigó
   Vaslövedéke

Időm még bennem
   Villámló óra
Árnyékom s testem
   Két mutatója

Ki várhat engem?
   Már közeledvén
Nincs pogány bennem
   Nincs már keresztény

Boldog stáció
   Minden botlásom
Körülnyalható
   Szomjúság számon

Napfény szálkái
   Sebzik vállamat
Hagyom hát fájni
   Keresztje alatt

Kezemben ingem
   Összegyűrt tükre:
Jövésem Isten
   Szemét ne üsse.

 

Imprekáció

Nincs, nincsen imádság papiron,
    fogott lélek szóban,
mégis, hogy rám ismerj, csak irom
    magamat, Uram, versbe szórtan,
nézésed hullt szirom.

Nem épült, pusztult ifjúságom,
    fekszik arcom fűben,
hiányom asszonyarcon s tárgyon,
    csak ami lenni volnék hűen,
nincs más igazságom.

Magányosságomat szégyel’em,
    csontomig nyűtt ruhám,
rongyok rajtam hűség, szerelem,
    és folt hátán folt ország-hazám,
népem nemzettelen.

Állok hát előtted egymagam,
    torkom s kezem száraz,
gyűröm, gyűrögetem bár szavam,
    nincsen bennem, Uram, alázat,
égek vallástalan.

Harang nyelve, jár a Hold, a Nap,
    veri a vaseget,
éghatárom, egykor tanyai harang,
    jajgató bronz életünk felett,
jajgat Erdély alatt.

Kivel társalkodom, mind halott,
    fenn a szó dudvállik,
véres tejjel csillag szoptatott,
    kölykét az éber hallgatásig,
üvöltve hallgatok.

Nincs, nincsen imádság papiron,
    fogott lélek szóban,
mégis, hogy rám ismerj, csak irom
    magamat, Uram, versbe szórtan,
nézésed hullt szirom.

Magányosságomat szégyel’em,
    csontomig nyűtt ruhám,
rongyok rajtam hűség, szerelem,
    és folt hátán folt ország-hazám,
nemzetem néptelen.

 

Kigöngyöli

Kigöngyöli tarka szőnyegét
    és letérdel az ősz, leborul,
pedig egyre szürkébb fönt az ég
    s a fa ága is csillagot botol.

Már a színek nem is látszanak.
    Deres a fű, lépni sem merek:
hinnem kell, az ősz szakálla az –
    mért tagadnálak meg, képzelet?

Minden álom sátra szívemen,
    mind a felkelő Napot várja.
Nem virrad most, éj jön. Higgy nekem.
    Sír a Hold üres talicskája.