Szepesi Attila

Kemsei István: Más évezred

ORPHEUSZ, 1997

„Amikor a Rock and Roll bejött… / igen, ez volt a zene, / amelyik bezavarta a régi jampikat a társadalomba. / Először a roppant széles vállak tűntek el, / a boxer, a riasztópisztoly, / azután egy időre / csökkent a liliomtiprások, a partiba-vágások száma…” – írja egyik legfontosabb, önarckép érvényű versében (A régi jampikra emlékezem) az ötvenes éveit taposó Kemsei István. Mintha hirtelen, minden átmenet nélkül toppant volna be a nagyapai korba, egy sokat próbált, kiteljesedni mégsem tudott generáció nagyapai, visszaemlékezésre érett korába, mely nem föltétlenül attól konfesszióra érett, mert tapasztalt, sokkal inkább attól, mert sokféle, egészen fel nem dolgozott, méltó férfikorba sohasem jutott előzményei vannak. Tarka kulisszák, történelmi kacatok, magánkeservekké fakult lázadások és ezredvégi látomások, amelyeknek a helye egészen bizonytalan a baljós história és a nem kevésbé baljós esztétikai értékrend koordinátáin. Ettől a keserű meghökkenés. Az a rezignált, egy egész nemzedékre jellemző világérzés, hogy a (mesterségesen meghosszabbított) kamaszkorból egy szempillantás alatt kellett betoppanni-betoppannunk a nagyapai korba. Ami emelkedésnek látszott, valójában egy hosszú és véget nem érő zuhanás örökös alfapontja volt. Egy bármikor visszakereshető-felidézhető pillanat a megállt órán.

Valami nem szolid, sőt igencsak diabolikus varázslat történt meg mindannyiunkkal. A társadalom kölyökként jegelt bennünket, mi pedig (jobb híján) elfogadtuk ezt az állapotot. Háborogtunk ugyan ellene, vénülő jampik, meg-megkötve a magunk kis üzleteit és alkuit. Ordítoztunk ugyan a méltatlanság és méltánytalanság miatt, de vagy meg sem hallották, vagy aki meghallotta, elengedte a füle mellett. És ami a fő-fő baj: ebben a meghosszabbított, már-már örökös előidőben egymás hangjára sem igazán volt hallásunk. Ahogy a már idézett versben írja Kemsei: „lakás kellett, egyre több új ruha a gyereknek, / és nem volt ajánlatos esténként átvágni sötét tereken, / ahol a parkokban kihajtottak egy tavaszon a huligánok. / És csajok csodálták e bamba csordát, / de a hosszú haj, a farmernadrág / már a bárányzöld-lelkű hippiket idézte…” Ez is a tetten ért pillanat krónikája. És benne tetten érhető az is, miért a meg nem valósulás, miért veszett el az idő. Mert (esetünkben sincsen másként): akkor kellett volna valójában mindennek elkezdődnie, amikor a hajdani, lázas hippi-nyájból kivált (volna) a szuverén alkotó személyiség. Amikor a hajdani, közös álmokat megőrizve valaki szuverén erővel fogalmazta volna meg a közös, mégis egyszeri látomást. És hogy ez a lépés megtörtént-e, mind a mai napig komiszul rejtve van. Nem tudható, hisz az irodalmi közvélemény (ha van ilyen) ma is a hajdani nyájat látja és pátyolgatja az immár nagyapai korba betoppant „jampikból”.

Kemsei verseinek a hangzása kopár, már-már lecsupaszított. Ha orkeszterként szól olykor, akkor is kihallatszik mélyéből a keserű leitmotiv, melyet nem tud elfedni vagy csipkéivel háttérré lebegtetni a variánsok tremoló-hangzása. Ha átszivárog, mert olykor mégis átszivárog a háttérből valami keserédes nosztalgia, a költő röstelkedik miatta, vagy teszi, hogy röstelli a tettenérhetőséget: tán arra bazíroz, hogy – miként esetünkben – mi, balga olvasók döntsük el, valóban pironkodik-e a már-már elérzékenyülés okán, s ha úgy döntöttünk, talán, ő azt mondhassa: csak hiszitek, barátaim, valójában ti emlékeztek helyettem. Ügyes. Sőt, remek. Sőt, bizonyosan tudatos gesztus, mely mögött lennie kell egy poétai vegykonyhának, s ami a legtüneményesebb az egészben: sejtjük, hogy lennie kell, ám Kemsei ebbe soha nem enged bepillantást.

Ez az aggályossága jelzi, hogy melyik korosztályba tartozik, mely tradícióhoz kötődik. Mert vannak a „nyitott műhely” felkent poétabajnokai, akik aggálytalanul mondják a jámbor olvasónak: itt és ígyen kezdődik a mű, ezzel a szöszmötöléssel és áthuzigálással, kerékbetöréssel és mindent-elhallgatással, és: tessék megelégedni ennyivel, mű nincsen, csak félkész, félérvényes ákombákom. Ennyi.

Kemsei, jeleztem, röstelli a nosztalgiát, a már-már elérzékenyülést, s úgy kerüli meg a buktatót, hogy csak feje félfordulatával pillant maga mögé, az elmerült időbe. Abba a ködgomolyagba, melyben sok visszavágynivaló nincsen, hacsak nem épp a régi jampik, köztük maga a poéta, a felcsapó Rock and Roll, illetve ennek is csak a hőskora, mert költőnk (joggal) finnyás, és jelzi: „Még évekig szólt a Rock and Roll, / de közülük már csak az táncolt rá, / aki nem értette meg az idők szavát, / vagy nosztalgia kergette vissza a bárokba, / a modernebbje órabérért dolgozott, / esténként kocsma, esetleg rövid kártyaparti…”

Nyilvánvaló, hogy nincs (sok) visszavágyni- és nosztalgiáznivaló, csak a felidézni tolakodó percek száma végtelen. A hajdan átélt, de fel nem dolgozott, érvényesnek hitt, ám csak félig érvényes, most feldolgozásra jelentkező, ám újra csak vázlatosan átélhető valahai fragmentumok sora oly végeláthatatlan. Rendet az emlékezés vághatna közöttük, ám az emlékezés is csalóka, hisz valaha alig értettük magunkat, ám mostani magunk sem érti egészen a valahait, kibe olykor a maga ambivalens érzéseivel visszavágyik, nem beszélve a mairól, aki… Hagyjuk. „Én a fal mellett is alig és rosszul. / Vackomból épp csak orrkidugva. Vélném: / cudarabb játék és fuvallat nem ér. Vitézül lapogathatom magam: orv / cseleknek talán még túl élő vagyok. / Hívhatnék hamis álmot, és illatos másnapokra vetkőznék álságosan, / míg rakosgatom kis félelmeimet. / Velük telve polcaim: ínséges / időkre számítok…” – mondja ki (újra) a nemzedéki életérzést egy maga-kommentárban, melyet zárójelbe tett a könyvben. És ami e sorokban érvényes és rokonszenves: a belőle áradó figyelem.

A babitsi medvebarlang magasából kilátni a romos, zűrzavaros ezredvégi világra, és az elrejtőzött medve, a hajdani jampi tudja, hogy ami odakünn történik, nélküle történik ugyan, ám mivel a zavaros áramlatai őt nem itatják át mérgeikkel, ki tudja mondani a szót. Mert az igazi varázslat pillanata nem a hajdani közös táncé volt, az a mámoré volt, a magafeledkező kábulaté, az igazi, érvényes varázslat a keserű magánnyal kezdődik és végződik. Amikor minden törékennyé kopik. Amikor már nincsen (látszólag) védő és megtartó sereg. Amikor (Határ Győzővel szólva) „az egyszemélyes seregből, aki voltam, hírmondóul csak magam maradtam…”

Finnyásan és megkeseredve leskel ki barlangjából a költő-medve. Hajdan táncokra vágyott, most sejti, hortyognia kéne egész télen át, azt viszont nem sejti, hanem tudja: álom nem fog jönni a szemére. Nem azért nem, mert megvénült, s az álom éjszakahosszat elkerüli, hanem azért nem, mert ébren kell ezentúl álmodnia, egy erősebb álmot. Nem a medvei túlélését, hanem a poétai érvényességét. Félig-meddig kívülről lesi a világot, és – tudja? nem tudja? – ez a kívül eső hely az egyetlen pont, ahonnan ki lehet az igét mondani. Mert csak látszatra esik kívül, valójában egészen belül van. Ha van még hely egyáltalán, akkor ez a barlang az. Sőt, nem is ez a barlang, hanem az a képzetes pont, mely ezen belül található, nem is a zugok fekete árnyékában, hanem még ennél is beljebb: az öregedő medve szívében (mondták volna hajdan), a megkopott mackó szellemében (?) – mondhatnánk talán most, ha volna most. Ám ez gonoszul elrejtett kérdés. Mert  most nem volt a jampikorban sem, és ma sincsen egészen. Van öldöklés, tipródás és hisztéria, helyezkedés meg magamutogatás, csak épp az érvényes jelen idő nincsen sehol. Ami látható: „Az ifjú Caligulától mindenki az Aranykor visszatértét várta. / Így is fogadták Rómában az elhülyült Tibérius gyilkosát, / és ő beváltani látszott a reményeket. / A praetoriánusok, a városi őrség, a légiók lepénzelése kétségtelenül ügyes fogás volt…”

Hamvas emlékezetes Regényelméleti fragmentuma az elveszett jelen időről szól. Az idők összekuszálódásáról. Ahány kultúra, kis túlzással: ahány szellem – annyiféle imaginárius időben él. És talán van, kell hogy ott legyen bennünk, valamelyikünkben az érvényes szó ideje is. Ennek a kritikusok, mértékadó ítészek nélkül felnőtt hajdani jampinemzedéknek öregedő, megkeseredett, ám mégis szemét a világon tartó egyik-másik tagjában. Hogy megméretünk-e valaha, nagy kérdés. Nem tudható. Talán megérdemeljük a sorsunkat, hogy nem sikerült hiteles szavú ítészeket felnevelnünk? Ez is lehetséges. Sok a megválaszolatlan kérdés. Csak ennyi tehető: „Én a fal mellett is alig és rosszul…” – ahogy Kemsei írja. De ennyit, legalább ennyit igenis tenni kell: ott, a fal mellett is alig és rosszul, de – érvényesen.