Szakolczay Lajos

Az ördög Háromszéken, avagy Tamásival Sepsiszentgyörgyön

(Egy utazás előzményei) Hol vannak már azok a szép idők, amikor a Magyar Nemzet előbb közölt kritikát a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház egy-egy előadásáról, mint a helyi lap, a Megyei Tükör! Ruffy Péter, aki hajdanán a Brassói Lapoknál ugyancsak megtanulta az újságírás minden csínját-bínját, csupán ennyit mondott: „Hozod?” – s én tudtam, hogy ez a megrendelés egyben kitüntetés is. Hiszen sűrű erdélyi bolyongásaimmal: az irodalomtörténészi, színházkritikusi stb. buzgólkodással épp azt – a hivatalos művészetpolitika által nem támogatott illyési eszményt (ötágú síp) – képviseltem, ami akkor minden tisztességes lapnak, így a Magyar Nemzetnek is éltető eleme, motorja volt.

A változás mára, jóllehet szabad országban élünk, igencsak szembeszökő. A kultúra helyét, ami a terjedelmet illeti, az említett lapban is átvette a politika. Nincs mód a határainkon kívül élő magyarok irodalmi, művészeti életéről tudósítani, egy-egy teljesítményt megmérni. Vagy talán csak azok a bivalyok haltak ki, hogy ne mondjam, az összmagyarságban gondolkodó marhák, akik minden nehézség ellenére, hiszen többnyire saját zsebükre ment a tudósítói kíváncsiskodás, rohantak egy Kós Károly-születésnapra vagy valamely szenzációsnak ígérkező Harag György-rendezésre? Naivitásukban hihették, hogy az ilyesféle utazás jellempróbáló erő is, de egyben sohasem kételkedtek: a Trianon által megszabdalt ország kulturális vérkeringését épp a kimetszett részek bekapcsolásával fönntartani – szolgálat.

Minthogy útjaim az utóbbi hét-nyolc esztendőben, főleg a sok ezerre rúgó vonatköltség miatt, jelentősen megritkultak, örömmel vettem Nánay Istvánnak, a Színház című folyóirat főszerkesztő-helyettesének invitálását. Aki egy tavasz végi opera-előadás szünetében kérdezte meg tőlem, hogy lenne-e kedvem – az utazást a Kulturális Minisztérium fedezi, az ott-tartózkodást a meghívó fél – részt venni a sepsiszentgyörgyi Tamási-centenárium főleg a színház jegyében alakuló rendezvénysorozatán. Rögtön igent mondtam. Akkor még nem tudtam, hogy eredetileg a Tamási Áron Állami Magyar Színház tíz (!) neves meghívottja közt nem szerepeltem, és nyilván csak több lemondó miatt (aki addig sem nagyon járt Sepsiszentgyörgyön és Erdélyben, miért éppen most ment volna oda?) nyílott lehetőség a „válogatott” csapatba való bekerülésre.

Nyár lévén, Nánay közben szabadságra utazott, én meg bizakodva a „hivatalos meghívó” megérkezésében, csak késve hívtam telefonon az általa megjelölt minisztériumi előadót, az ügyek „bonyolítóját”. S ahogy jelentkeztem, azon minutában le is voltam forrázva. „Sok volt a jelentkező, a létszám betelt, különben is, már engedélyeztettem (az Illetékessel?) a listát”, hangzott a vonal másik végéről. Valami olyasmit dadogtam, hogy „végtelenül szégyellem magam a történtek miatt, hiszen nem én jelentkeztem, hanem ők hívtak, én igent mondtam, s most itt állok...”. A hölgy hajthatatlan volt. Miért ne lett volna az, védte az engedélyeztetett, egyik-másik részében szakmainak csak nehezen nevezhető listát, amelyen – ottlétünkkor derült ki – ha kéjutazó nem is szerepelt, de egy Erdéllyel most ismerkedő, nagyon csinos egyetemista lány igen. (Apja, a neves színházi rendező „kísérőjeként”.) Summa summarum, én, a hoppon maradott, csak úgy tudtam eljutni Háromszék fővárosába, hogy a C. E. T. Közép-európai Irodalmi és Kulturális Társaság nemes gesztust gyakorolva fedezte a vonatút költségeit.

(1997. október 2–5.: Sepsiszentgyörgy színházi világváros) Húsz év előtt, a diktatúra kemény szorítása közt is már az volt, a Nemzetiségi Színházi Kollokvium idején. Akkor még, az „altató” politika segítőkészségét szimbolizálva, négy – magyar, román, német, jiddis – nyelvű újság hirdette a többség és a kisebbségek összefogását, tudósítva az ünnep szinte minden pillanatáról. Ma, noha a szabadság szellője – de nem a pénz! – a romániai magyar színházakat is megérintette, még egy nyelven megjelenő alkalmi lapra sem futotta. A hetvenes évek végén a színház még valami ellen, egyfajta társadalmi szószékként működött. (S ebből a szempontból a bukaresti Bulandra édestestvére volt a kolozsvári Állami Magyar Színháznak.) Egy kissé leegyszerűsítve a változást: korunkban valamiért cselekszik. A napi politika áthallásai ritkábbak, a direkt szólás helyett sokkal inkább az összetettebb színpadi megjelenítési mód a célravezető. Szinte mindegy is, hogy a rendező látomásában kibomló igazság, a nézőt így vagy úgy megérintő katarzis milyen keretek között jön létre: a szertartásjellegű játék intimitást sugalló csöndjeiben-e, vagy a minden ízében totalitásra törekvő agresszív látványszínház sokkhatása teszi érvényessé.

Tamási Áron színpadi művei, pontosabban az írónak itt is megnyilatkozó új dramaturgiája, modernsége, amely sokszor egymással ellentétes játékmódok révén is hatásos lehet, szinte mindegyik színháznak föladják a leckét. Főképp avval, hogy az irreális elemek – közülük a legvalótlanabbak ugyancsak – reális elemként hatnak. Aki elvesztette mindenét – Trianon után vagyunk –, csak az beszélhet ilyen kemény méltóságú nyíltsággal. „Én a félmillió székely fájdalmának a tetejébe állok. De amit onnan mondok, értelmét örökre eltegyétek és rajta éjjel-nappal gondolkozzatok” – így a Jussomat ne vitassátok (1923).

Az ez idő tájt született, sokáig elveszettnek vélt Ősvigasztalás, ez a mindmáig megfejthetetlen színpadi játék (színmű négy jelenésben, 1924) az ősiségében is modern írót állítja elénk. A balladai mélységű, a vallási  rítus erejével ható szertartásjátékot, melynek a kezdő és a befejező harmada az európai avantgárd színikísérletek legjavához tartozik, Szabó József két évtized előtti nagyváradi rendezése, igazodva a pogány tűzimádók rituáléjához, a fókuszban álló jelkép színeihez igazította. A mélységben többrétegű, „színes” színpad, a Szűzmáriás királyfi idevont részeitől dúsítva, a Csorja fivérekben egy ősi pogány vallás utolsó – ha nem a legutolsó – mohikánjait mutatta föl. Jóllehet Tamási romantikus antikapitalizmusának képviselőiként, akik természetből szakadt ősbölény voltukkal szembeszállnak a város és pénz hatalmával, ám egy tartást, a meg nem adás romantikáját szimbolizálva.

Parászka Miklós, a szatmárnémeti Harag György Színház rendezője, némiképp igazodva a teátrum névadójának szövegkezelő ökonómiájához, amely csírájában magában hordja a látványszerkezetet is, az Ősvigasztalást – a középső, bírósági tárgyalás kivételével – komor, a balladai sírást befelé nyelő hősök már-már szakrális ima-végjátékának láttatja. Ehhez a mozgásszínház, a duhaj élethaláltánc elemeit is fölvillantó megidézéshez olyan hatásos deszkakolostort építtetett, amely nyíló-csukódó ajtóival, egyszerre a kintet és a bentet is szimbolizáló léckerítéseivel, a Kálvária-tartozékként ugyancsak ismert gerenda mint szenvedésjelkép anyagszerű megjelenésével a Csorják fenséges tragédiájára: befalazottságára éppúgy utal, akárcsak az általuk létrehozott labirintus igazságot, féligazságot elnyelő rejtélyes mélyére.

Az előadást bevezető, a csizmák dobogásával szinte az őrjöngésig fokozott férfitánc (vagyis ahogy Gálfi Bencét álmodott kedvesétől elszakítják), más-más szereplőkkel, visszatér majd mint barbár halálsirató: Csorja Ádám életelixírnél erősebb föltámasztója. Parászka tehát tudatosan csupaszította le a drámát, s az említett kezdő- és végpont tudatos és egyúttal hatásos kijelöléséhez sem fér kétség. A megejtő alakítások – Czintos József Csorja Ádámja, Ács Alajos Botár Mártona és a Községi jegyző alakjában harsányan hősi, a demagóg színektől sem mentes Hunyadi László formálta karikatúra – ellenére sem felhőtlen az örömünk, hiszen a bírósági tárgyalás jelenete szürkére sikeredett. (Még Hunyadi komédiázása sem segített ezen.) A színpadra tervezett pulpitusok egy Kálvint, egy Szervétet kívánnának, holott a tyúkszaros székelyföldi Párizsban csak félbevágott hősök, hagymaszagú ítélkezők teremnek. Még abszurdabbá téve Csorja Ádám megvesszőzését s az ügyet firtató hivatalosok komolyságát, a kisrealista háttér jócskán átalakulhatott volna. A bukfences irrealitás tragikomikus hőskultusza, a semmitlen semmik vetélkedésével jobban illett volna a kezdő- és zárórészhez, mint a csupán töredékeiben izgalmas, álmos bírósági példatár.

Bocsárdi László nemrég Gödöllőn látott rendezése – a sepsiszentgyörgyiek Witkiewicz-megidézése, a Vízityúk – már jócskán megmutatta a Tamási Áron Színház színészeit új játszási módra, komplexebb színházértelmezésre tanító rendező attraktív értékszemléletét. Még az idősebb, más színpadi léthez szokott generáció tagjai is hozzáigazodtak a mozgásszínházból töltekező friss áramlathoz. Bocsárdi mintha a már említett kedvenc lengyel szerzőjétől, Witkacytól vette volna artisztikus színházeszményét: „Amikor kijön az ember a színházból, olyan érzése kell hogy legyen, mintha valamilyen furcsa álomból ébredt volna, melyben még a legköznapibb dolgoknak is olyan különös, kifürkészhetetlen varázsuk van, ami álmainkra jellemző, és semmihez sem hasonlítható.”

A Tamási-napok egyik legfurcsább előadása, a Vitéz lélek – leginkább a képzőművészeti látványnak sem utolsó álom képszerű rögzítésével – ilyen mű. Nem azért, mert Tamási Áron – ámbár ki tudja? – közel van Witkiewiczhez. Hanem mert a rendező egyértelművé tette: a tetteink mögöttesében húzódó ösztönvilág, akár élő valóságként, a színházi értelmezést segítő látványelemként beépülhet a Vitéz lélek értelmezési kísérleteibe. Most azon ne meditáljunk, hiszen a korabeli kritika megtette (Németh László), hogy a nagy sikerű novella, az Új székely Antikrisztus – későbbi címén: Himnusz egy szamárral – mennyire volt elegendő a színpadra emelhető Balla Péter-történethez mint drámához. S azon is kár morfondírozni, hogy a misztikummal földuzzasztott történet, a másik szál, miként tette működőképessé (?) a színpadi példázatot.

Bocsárdi avval, hogy némaságukban is értelmező „szereplőket” emelt a játszótérre – giccsfotó-kimerevítései, jóllehet a poharazó katonacimborák „lagzi-előkészítése” furcsa fölvezetés, beszédesek –, megbolydította az amúgy sem nyugodt székely Don Quijote lelkivilágát. Fura párkeresése  attól izgalmas, hogy a lelkében leledzett tisztaságot, amellyel támadást indíthat a rátarti székely falu csökött erkölcsi rendje ellen, az a sokévi háborús szenvedés is kristályosította, amit holt-eleven bajtársai csak nyomatékosítanak álom-jelenlétükkel. Itt, legalábbis a néző részéről, szükségeltetik valaminő elvonatkoztatási képesség, hiszen a látható „láthatatlan” mögött van az igazi dráma. Amit csak lelki szemeinkkel kéne érzékelnünk, valójában azt látjuk. Miért? Hogy a nem észlelésben váljék egyértelművé a Balla Pétert mozgató „lelki tartalmak” anyagszerűsége, hatása a történésekre.

Tompa Miklós legendás színpadra állítása (1981) más játszási móddal és az egy síkban maradó áttételekkel ugyancsak kínálta a találékony szerepformálást, mellyel több akkori szereplő – Molnár Gizella (Sári), Darvas László (Lázár), a mára Büllentsből Csorbává érett Kőmíves Mihály – ma is élt. Nemes Levente habókos, a meghalt leányát kiházasítani akaró Ambrusa, Darvas László egy tömbből faragott dúvadja: Lázár, a visszafogottságában is kitűnően nevettető Botka László (Nikita), a határozott Kristóf, Debreczi Kálmán megformálásában, élénk színfoltok. Tóth J. Tamás (Büllents) semmivel sem marad el tőlük. A fiatal Győry András, apja nyomdokán járva, érzékeny lelkülettel s befelé élő intenzitással formázta Balla Péter figuráját, tudván azt is, hogy a szerep érettebb (idősebb) aktort követelne. Bartha Boróka Borókája – a névazonosság segített-e? – sugárzó jelenség. A színész egyelőre csak a tisztaságot tudja adni, de azt következetesen, meg nem bicsakló bátorsággal. A legjobb alakítás B. Angi Gabrielláé (Panna). A kolontos vénlány figurájában a szerelemre áhítozó, egyszerre megejtő és elborzasztó nőt formázza. Dadogó beszéde, mimikája, suta mozgása segíti az alak kibontását.

Anélkül, hogy egy csöppet is lekezelnénk a Tamási-centenárium apropóján Sepsiszentgyörgyön bemutatott másfajta jellegű színházi előadásokat – az élre a kolozsvári Állami Magyar Opera Kodály-interpretálása, a Székely fonó kívánkozik (Demény Attila leleményesen újszerű rendezésében), de a helybéli Háromszék Állami Népi Együttes táncszínháza (Ábel: Tamási Áron nyomán) és a budapesti Duna Művészegyüttes táncszínház-előadásai (Amazonok, Szerelem, Danaidák, Szúzai menyegző, illetve a Tündér Erzsébet) is zajos közönségsikert arattak –, külön kell szólnunk a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia diákjainak produkcióiról. Nem is annyira a színházi előcsarnokban oratóriumszerűen előadott Bajlátott szülőföldről (beszédtanár: Balázs Éva), hanem a Szüntelen király című mesejáték, e dalos-táncos, Tamási nyomán kerekedett jókedvű karikatúra összetevőiről.

Az osztályvezető tanár, Ferenczy István rendezte előadás kiválóan megmutatta a romániai magyar színházi utánpótlás erejét. A vékony mese egy, a szereplőkből verbuvált zenekarral (xilofon, köcsögduda, dob stb.), illetve az ének és a tánc jellemformáló, karaktert adó többletével egyszer csak megemelődött; a vidám „farsangi játék” egyidejűleg volt cirkuszi produkció és pajtaszínházba befészkelődött népi harlekinek egymást ugrasztó tréfája. Ha a Csíky Csaba zenéjére zenebonáló kis társaságból a két nadrágszerepet alakító hölgy neve (Tompa Klára – Röffentyű, kántor; Márton Gyöngyi – Suppancs, bolhapásztor) idekívánkozik, hogyan maradhatna említetlenül Márton Lóránt (Hetfű Benke, deli legény) „székely” jókedve, Csatlós Lóránt (Szódara, kántor) és Nagy Csongor (Terembura, sáfár) komédiázása? Nem is szólva Mihály Csaba (Szüntelen, Ártánia királya) és Antal Ildikó (Királyné) vidám kettőséről, komikus hataloműző s -féltő, az operai hőst a szekérderékba befordító, önfeledt játékáról.

Van remény. A fiatalok, egy év múlva diplomás csepűrágók kitettek magukért. Nem csoda, hogy ama nevezetes épület, a hajdani megyeháza díszterme megbolydult. Ha a mesevalóságból a történelmi valóságba kívánunk átlépni, ugranunk sem kell, hiszen a kapun kifelé jövet azonnal szemünkbe tűnik a bronz dombormű mint emléktábla. Rajta az írás: „1848–49-ben ebben az épületben székelt Háromszék honvédelmi bizottmánya. Itt hangzottak el 1848. nov. 23-án GÁBOR ÁRON emlékezetes szavai: »lesz ágyú!« Itt mondotta ki a népgyűlés, hogy Háromszék népe fegyverrel védi meg szabadságát az osztrák elnyomókkal szemben.”

(Múzeumi barangolás) Istenem, szabadság! Mi mindent rejthet magában ez a szó! S ha az elnyomóknak is van szabadsága, évszázadok alatt minden megtörténhetik, mit kezdenek vele? Erdély zivataros történelmére pillantva, a kérdés nem biztos hogy feleletre vár. Ha nem éppen Tamási-előadásokat nézek, a városban bóklászom. Fölugrom a Háromszék szerkesztőségébe Farkas Árpádhoz, majd Kiss Béla festőművész barátommal Plugor Sándorékat is meglátogatjuk. Most éppen a Kós Károly tervezte Székely Nemzeti Múzeum felé tartok. Hogy a szentélyben, ami annyiszor dacolt a politikával és az idővel, újra körbepillanthassak. Hogy szót válthassak a rendszerváltás utáni új igazgatóval, régi ismerősömmel, Kónya Ádámmal.

Amíg Kónya, aki a városba ment valamit elintézni, előkerül, a Fazekasközpontok Délkelet-Erdélyben című tárlat tart fogva. A látvány lenyűgöző. Nem csupán az égetett agyagon pompásan megülő, a vörösesbarnát csak ritkán átvillanni engedő színek, a zöld, a barna, a kék s a fehér miatt. Természetesen a Kálnokról származó, XIX. századi fröcskölt, mázas kerámia, vagyis a barna tálon a fehér absztrakt pöttyök másként mutatnak, mint a XVIII. századi csíkmadarasi toronygomb (ugyancsak mázas kerámia) formája szerint is a magasba kívánkozó öblös-karcsúsága. Ám a használati edényeknél, ahol az esztétikum mellett a gyakorlatiasság sem megvetendő, nincs egyszerűbb – egyszerűségében is fölemelő – forma. Egy kuglófsütő, egy borvizes vagy tejeskancsó s nem utolsósorban egy füles káposztásfazék – épp a csíkmadarasi fölhozatalt szemlélem – sok mindent elárul a kézmíves anyagszeretetéről s alakító- s formázókészségéről. Még egy kecsesen meghajlított edényfülnek is megvan a maga üzenete.

Minthogy megjött igazgató ismerősöm, a kerámia szépségeit elhagyván vezetésével egy komorabb világba csöppenek. A kiállítás címe – A forradalom és szabadságharc képekben; Pesti ősz – 1956, valamint 56-os székelyföldi elítéltek dokumentumai – már sok mindent elárul a közelmúlt gerincegyenesítő megpróbáltatásairól, melyet, sajnos, a kíméletlen megtorlás követett. Szentirmai Kálmán (Budapest) negyvennégy dokumentumfotója unikum. A fényképész érzékenységét jelzi, hogy – a lebukás veszélyével is számolva – ama dicsőséges pesti őszből arcokat sohasem fotózott. Csak helyzeteket: kiégett tankot, lebombázott házfalat, lyukas zászlóval tüntető sokaságot és fölismerhetetlenségig összeroncsolt halottat.

Tragédiánk, az 1956-ot még mindig nem a kellő mértékben megbecsülő politika furcsasága abban is megmutatkozik, hogy  felejtünk. Mikor tavaly, az októberi Kortárs-számot illusztrálandó, 1956-os dokumentumfotókat kerestem, sem az 1956-os Intézet, sem az Országos Széchényi Könyvtár nem tudott kiszolgálni, úgymond: ők ilyent nem tartanak. Hát akkor ki őrzi meg a magyar történelemnek becses, a nemzedékek éberségét újra és újra előhívó dokumentumokat? Ha Pesten senki nem tud semmit, akkor a távoli Háromszék fővárosában miként bukkanhat föl – méghozzá pesti fotóstól – ilyen fölbecsülhetetlen kincs?

Az 1956-os kiállítás másik része, nem kevesebb borzalmat közvetítve, mint a dokumentumfotók, a székelyföldi elítéltekkel való gyalázatos bánásmódról ad hírt. Puskás Attila, akkor csíkdánfalvi biológiatanár október utolsó napjaiban írta Október 23. című versét, melyért 1959-ben húsz év kényszermunkára ítélték (nyugati nyomásra, szerencsére, 1964-ben szabadult): „A népek Dávidja Góliátra támadt, / megrázta ólmos szolgaláncait, / a holt bálványra sújtott, s robajjal / zuhant hazug tekintély, »hála«, »hit«.” Kisgyörgy Olivért, a brassói születésű, sepsiszentgyörgyi egyetemi hallgatót, a Mikó Kollégium egykori diákját pedig a bíróság „terrorista banda létrehozása vétkében” találta bűnösnek. 1959-ben életfogytiglani kényszermunkára ítélték. Ráadásként még húsz év kényszermunkát (a társadalmi rend felforgatása vétkében találtatott bűnösnek) és tiltott publikációk birtoklása miatt még tíz év javítóbörtönt is a nyakába sóztak. Kisgyörgy ugyancsak 1964-ben szabadult.

1957. március 15-re virradólag három diák: Bordás Attila, Jancsó Csaba és Demeter Szabolcs virágcsokrot helyezett a főtéri 1848-as emlékműre, s tettüket 1958-ban megismételték, mikor is tőrbe csalták őket. Mindhárman 7–12 év börtönre ítéltettek. Osztályfőnökük, a Mikó Kollégium tanára, Erőss János húsz év kényszermunkával „megúszta”. Bűne? Rokonszenvezett az 56-os felkelőkkel, az áruló Nagy Imrével, és rágalmazta a Szovjetuniót. A kiállítás tárlójában látható az a hazaküldött levelezőlap is, amelyen Erőss a meleg téli ruha iránti kérését, megtévesztendő a börtöncenzort, a megszólításba rejtette: „Drága Erzsike, Bekecset si Părinţi! (Drága Erzsike, Bekecset és Szülők!)

A tárló előtt újra csak eszembe jut a Tamási-előadásokat elemző-megvitató disputa, amelyen az egyik helyi, nálunk bizonyos körökben fölöttébb becsült elméleti szakember a pesti előadás, a Tündöklő Jeromos sikere kapcsán kifakadt: „szégyellem magam a sepsiszentgyörgyi közönség nevében is.” És ezután következett a várszínházi, csaknem hetvenszer színre került Tamási-interpretálás ócsárlása. Minthogy, Bogdán László barátom regénycímével, ördögként jöttem Háromszékre, és Tamási novellahősével ellentétben angyallá nem változtam, azonnal szót kértem. Nem a jól működő, bizonyos közönségigényt színvonalasan kielégítő Tündöklő Jeromos érdekében, hiszen a politikai szélhámost humorral keresztre feszítő előadás megvédi saját magát, hanem a színház – a Harag György-i alázattal mindenképp templom – becsülete védelmében. Kisebbségi területen, lásd a nyelvüktől csaknem megfosztott délvidéki magyarokat, a színháznak bizonyos nyelvművelő szerepe is van. Ha nyelv nélküli világszínház, mint amilyenre épp Szabadkán történt kísérlet, akkor a tájolásból ki van zárva. És miért ne működhetnék egymás mellett, a közönség rétegeinek más-más igényét kiszolgálva, többféle játszási módra esküdő színház (stúdió stb.) is?

A politika, pénzt lobogtatva, mindig is megtalálta a neki tetsző, az ő kénye-kedve szerint hűbérien cselekvő színházakat, társulatokat. Tamási Áron centenáriuma arra is – arra kiváltképp – figyelmeztet, hogy ne üljünk föl a talmi csillogásnak. Tündöklő Jeromos akkor is politikai szélhámos, ha nem pufajkát, hanem, lelke békéjét megóvandó, ferencjóskát visel.