N. Pál József

Rokon- és ellenszenvek az időben

SZÉCHENYI ÁGNES: „SZNOBOK ÉS PARASZTOK” – VÁLASZ 1934–1938

Széchenyi Ágnes eszmetörténeti monográfiának ígérkező könyvét öt neves ember is szíves és elismerő sorokkal ajánlja a kötet borítóján. Közülük az alfabetikus sorrendben első – Almási Miklós – azt tudja a munka legnagyobb erényének, hogy a szerző „sohasem csábul az aktualizálás veszélyes manírjába”. A szöveg valóban ritkán szól „egyenesben” napjaink szellemi-politikai életének viszonyrendszeréről (vagyis – egy-két óvatlan, pl. a „magyar vagy szabad demokrata” megosztottságra utaló elszólás kivételével – nemigen aktualizál!), de az állításnak némileg ellentmondani látszik, amit Széchenyi Ágnes a bevezetőben mond: „elsősorban gondolati rokon- és ellenszenvek történeti dinamikája izgatott, különös tekintettel a szellemi élet mai helyzetére” (az én kiemelésem!). Ha mindehhez hozzáveszem, hogy a szerző 1993-ban, egy Szárszóra emlékező konferencián, előadásának vége felé – az ugyanott bevezetőt tartó s e könyvben többször is nyomós érvként idézett Lackó Miklóssal összhangban – kijelentette, hogy „a népiség ma halott” (passé, mint szerinte Szabó Dezső 1934-ben), teljes lesz bennem a zűrzavar. Jómagam természetesnek tartom, ha egy történeti problematikát elemző kutató a mindenkori jelenre figyelve kérdez – minden valamirevaló történész így cselekszik –, csak azt nem értem, miért kellene ezt letagadni (mint láttuk, Széchenyi Ágnes ezt nem teszi!), no meg azt sem, hogy ha már egyszer kimúlt ez a Válasz című folyóirat által is képviselt eszmei alakzat (tehát jelenbéli szerepe nem lehet), akkor – a természetes szakmai igény mellett – mire való ez a napjainkra is tekintő „különös” figyelem. Meglehet, némi rosszhiszemű gyanakvással, csak arra tudok gondolni, hogy a szerző esetleg mégsem teljesen elégedett a „halotti lét állapotának” fokával, úgy vélheti, van még (sajnos?) a népiségben egy kis élet.

Talán igaztalanul ironizáló az utolsó mondat,  hiszen amikor Széchenyi Ágnes a témával foglalkozni kezdett, igencsak másként festett a magyarországi szellemi-ideológiai viszonyrendszer, s alighanem még az ő világképe sem volt ily módon határozott, mint manapság (sőt lehetséges – persze nem tudhatom, mi volt a véleménye valójában a körülötte lévő világról –, hogy az idő tájt még egy másik eszmerendszert gondolt halottnak). Tény, hogy amikor 1986-ban alapos és terjedelmes válogatást adott közre a Válaszban megjelent írásokból, még egyértelműen az értékmentés és az értéktudatosítás szempontrendszere vezérelte. Ama csaknem hétszáz oldalas dokumentumgyűjteményhez írt utószó a mai könyv „ősváltozataként” is fölfogható – számtalan mondat majdnem szó szerint megegyezik, s azonos a két írás logikai fölépítése is, ami természetesen nem baj –, csupán időközben a magatartás s a szemlélet (ez stilárisan is tetten érhető) módosult. Széchenyi Ágnes ott még „nem ismerte” az antiliberalizmus, a diskurzus, a modernizációs stratégia szavakat, nem fűzött kommentárt a „sorskérdések” kifejezéshez, határozottan helyeselte a tanulmányok patetikus hangját csakúgy, mint a magyar irodalom „irodalmon túli” feladatvállalását, egyáltalán, a folyóiratot minden, akkoriban sokat hangoztatott vádtól (a baloldali egységfront megakadályozása, antiszemitizmus) megvédte, s a Választ mint a magyarországi „szellem térképének egyik igen magas vonulatá”-n elhelyezkedő vállalkozást, az „erkölcsi és alkotói minőségének magasrendű szintézisét” értékelte. Az az elemzés – tanúnak (s nem vitára hívó értelmezőnek, mint ma) Révai Józsefet is megidézve – a korabeli „félhivatalos” álláspont marxista alapvetésű progressziófölfogásának a szellemi bázisát igyekezett tágítani az „egyik” irányba (a munka tengelyében valójában a munkás-paraszt „ihletettségű” szellemi-politikai népfront lehetőségének-lehetetlenségének történeti boncolgatása állt), a szakmai becsület akkor – nyomtatásban is! – fölvállalható szintjén. Volt hát némi – elkerülhetetlen – jelenre való vonatkoztatása annak a dolgozatnak (és összeállításnak) is, mint ahogy ennek a monográfiának is van, de a két dolgozat nézőpontja – az azonos mondatok és témaszerkezet ellenére – még köszönő viszonyban is alig van egymással.

Azt is tudom (többek között a magam példájából), hogy az ember huszonéves kora után még sokat alakulhat-fejlődhet, kérdés, hogy merre, s hogy e fejlődés hasznára van-e a kutatónak s a témának. Aprólékosan összevetni a tizenegy esztendő különbséggel született két munkát persze nemcsak illetlenség, de értelmetlen is volna. Más a két írás műfaja – amaz egy tájékoztató, eligazító jellegű tanulmány, emez (első közelítésben és látszólag) részletesen dokumentált szakmonográfia –, s merőben mások azok a kilátópontok – s azok az értelmezési pozíciók! –, amelyek ma használatosak általában, így ezeknek összehasonlító elemzése legföljebb a szerző szemléletének alakulástörténetéről árulhat el valamennyit, s nem a szakmai teljesítményről. Márpedig Széchenyi Ágnes filológiailag többnyire pontos (hiba több is akad, de aligha a szerző az oka mindegyiknek – szegény Fábián Dánielt például kár volt Sándornak elkeresztelni a jegyzetben, Németh László pedig – ha már muszáj volt megint szóba hozni – nem ’58-ban, hanem ’59-ben járt a Szovjetunióban – [a tény már a Radnóti Sándor-interjúban is rosszul szerepelt] stb.), önnön értékrendjén belül majdnem tökéletesen következetes könyvet írt, a vele való vita az eltérő nézőpontból, értékvonzódásból adódhat. Mert az, hogy a szerzőnek a jelenkorra vonatkozó szellemi-ideológiai preferenciája nagyon is átüt az értelmezésen, szinte a napnál világosabb.

Aligha van különösebb jelentősége annak – legföljebb egy kétes értékű stiláris sajátosságra utalhat –, hogy Széchenyi Ágnes leírásaiban a grammatikai jelen és múlt időt számomra zavaró módon keveri. Általában – előrehaladván a szövegben – mindig a „jelenben” lyukad ki, s ez akár a problematika jelenidejűségének imitációját is sugallhatja. Nagyon szereti az idegen kifejezéseket akkor is, ha használatuk bántóan modorossá teszi a mondandót (ilyen a már említett passé mellett a tán háromszor is használt en bloc), valamint a hiányos – többnyire állítmány nélküli – mondatokat. Valamennyi fejezetcím idézet – kiragadva a szövegösszefüggésből inkább ironizálóan hatnak –, s az a könyv címe is. Németh László Sznobok és parasztok című írása nem a Válaszban jelent meg, de – mint mondja – [Németh] hibái „rávetülnek barátaira is”, így e rövid tanulmány az értelmezés egyik metaforikus gyűjtőlencséje lehet szerinte. Annál inkább is fontos ez a gondolkodói függetlenség látszatát is ironikusan sugalló címválasztás, mert a könyv természetesen nemcsak a folyóirat, hanem – szándékaiban eltagadhatatlanul – az egész népi mozgalom értékelését adja. Nem részletező földolgozásban ugyan, de értékítéletének állandó kivetülésében mindenképpen. Így aztán semmi meglepő nincs abban, hogy Széchenyi Ágnes – noha megígéri, hogy „egy mondat erejéig” sem fog kilépni a választott időkeretből – folyvást előre és hátra (no meg oldalra) utal az időben. Németh Imréről – joggal egyébként – az jut először az eszébe, hogy Németh László hogyan került a rádióhoz, de aztán rögvest fölvázolja a Németh László–Illyés Gyula–Németh Imre–Kozma Miklós–Gömbös Gyula „vonalat”. Sárközi György szerepéről beszélve – s itt mintha felelősségre is vonná gyanútlanságáért az „asszimiláció eminensét” (Lackó Miklós) – arra figyelmezteti az olvasót, milyen durván fogalmazott Féja Géza Szárszón (nem ’45-ben, mint a szöveg sejteti, hanem ’43-ban – nyilvánvalóan nyomdahiba!) a zsidókérdésről szólván, Milotay István 1943-as „szirénhangú” cikksorozata kapcsán pedig arra lyukad ki, hogy a szélsőjobbra került publicista „érvkészlete máig ismerős”. Természetes persze, hogy egy kutatott időszeletnek vannak előzményei és következményei, de a szerző gondolatmenete több helyen bizony nagyon is „céltudatosan asszociálónak” tetszik.

Egy, az időben átformálódott – s úgy tűnik, nyugvópontra jutott – szerzői fejlődésrajz törvényszerű gondolkodói következményéről s annak kivetüléséről lehet szó, s ebben én – tessék bár hihetetlennek – önmagában semmi kivetnivalót nem találok. Az embert szellemi s egyéb hatások érik, ezért – mint már említettem – alakul-fejlődik, mondjuk marxistából (?) liberális szocialistává (vagy valami effélévé) lesz, ez rendben van. Csak az nincs rendben, hogy egy tudományos igényű munkában, keverve az ideologisztikus, a moralizáló (amit egyébként ma már nagy fogyatékosságnak tud a népiségben) s a publicisztikus jegyeket, „fegyelmezett összevisszasággal” beszéljen. Széchenyi Ágnes munkájában majdnem minden fejezetvég amolyan üzenet a jelennek is. Ez sem baj, de valamennyi a függetlenség látszatát igyekszik kelteni, s valamennyiben a népi mozgalom jár rosszul (kivéve tán az utolsót, de ez is – a könyv zárlataként – beszédesen alakult át az időben, s így némileg szervetlen módon – mondhatnám, kissé erőltetetten – kapcsolódik az egész munkához). A tanulmány gondolatmenete ugyanis radikálisan „oppozíciós” (ezt a szót is nagyon szereti a szerző), értékrendjében a vagy-vagy türelmetlensége átlátszóan jelen való. A frontok szembenállásának mikéntjét értésünkre is adja az egyik fejezetvégen: „Az egyik oldalon a lelkiismeret-ébresztő hírhozók [álltak], az »enciklopédikus hungarológia« képviselőinek színes társasága, a másikon a tömegek teljes politikai és gazdasági felszabadulását világos, Európában fogalmilag már tisztázott nyelven szolgálni akarók” (az én – céltudatos! – kiemelésem). Értek én a szóból, így csupán halkan merem megjegyezni: bizony, ez az érvkészlet is ismerős a mából. Nem lehet kétségünk, hogy Széchenyi Ágnes ma melyik oldalon teszi le a garast, hiszen az általa racionalistának tudott észjáráshoz a végletekig ragaszkodik. Így aztán a tíz esztendeje még gyümölcsözőnek tudott írói szereptudatot, „a költő fölnagyított történelem- és nemzeti sorsformáló” szerepét (az örök szót idézőjelbe téve) – átutalván mindenestül a „testőrírók és a szabadságharc közötti időszak termékei” közé – a nyolcvanas évek végétől lejárt lemeznek véli, a nemzeti érdekű irodalom befolyását a „modernizációs stratégiá”-ra meg ma már – úgy tetszik – elképzelni sem nagyon tudja. A szereptudat zavara amúgy is nagyon sokat foglalkoztatja a szerzőt, úgy gondolja, „jóindulatú módon”, hogy a népiek, követve a romantikában gyökerező váteszhagyományt, „védtelenek voltak a politika mezőin” (ez vélhetően azt jelenti, hogy ma se nagyon próbálkozzanak vele, mert nem nekik való), őrizzék csak meg szívükben és tudatukban azt a történelmi „lelkiismeret-ébresztő” szerepet, ami a vizsgált korszakra nézvést többé-kevésbé elfogadható pozitívum volt, persze csak a szociográfiákra és a Márciusi Frontban való szerepvállalásra tekintve.

Itt világlik ki a monográfia értékrendszerének radikális – a jelen érdekviszonyaira is tekintő – kétpólusú szemlélete. Ha valaki időt szán rá, összeszámlálhatja (a szerző is megszámolta, hogy a Válasz beköszöntőjében hányszor fordul elő a magyar szó!), a szövegben és a jegyzetekben ki hányszor és milyen jelzők, szókapcsolatok kíséretében „jut szóhoz”. Németh László például (akinek szerepét – joggal – nem csupán a lap, de az egész népi mozgalom szempontjából is centrálisnak tudja Széchenyi Ágnes) a következő összefüggésekben szerepel: utópista, kétlelkű, nem alkalmas szerkesztőnek (ez igaz lehet), „a parasztkérdés nem a szívéből jött” (Tamás Gáspár Miklós is így mondta!), kispolgári indíttatású (mintha az 1958-as állásfoglalást olvasnánk), nem jellemző rá a türelem és a tapintat, ő „keltette a zsidókérdést”, könnyen sértődő, közösségtudata kirekesztő, agresszív, antihumánus, nemzetellenes az érvelése (az utóbbi három jelzőt Hatvany és Ignotus Pál használja, de a könyv szerzője egyetértőleg emlegeti a 150. oldalon), „az idegenellenesség álláspontjára helyezkedett” stb. Németh kap persze egy-két elismerő szót is, de csupán a vak (s a keveset olvasó ember) nem látja, hogy Széchenyi Ágnes Németh László-képének alakulásában milyen nagy szerepet játszhatott az a Fejtő Ferenc, aki az említett (persze hibákkal is terhelt, de eltagadhatatlanul zseniális) szerző árnyától egy életen át képtelen szabadulni. S mivel Németh László személye „rávetül” az egész mozgalomra, az ő megítélése az egész szellemi alakzat értékelésének az egyik fókusza is lesz. A népi mozgalom Széchenyi Ágnes értelmezésében ekként egy romantikus szereptudatban gyökerező, történetszemléletében Nyugat-ellenes (nemcsak a folyóiratról van szó!), ideológiai értelemben az eredetiséget nélkülöző (szó szerint Tamás Gáspár Miklós!), a parasztkérdést a nacionalizmussal összekötő (ezt szintén a filozófus magyarázta el a szerzőnek a vele készített, Valóságban közölt interjújában), filozófiai, gazdasági, politikai küzdőtéren idegenül mozgó, zavaros ideológiájú alakulat, aminek legföljebb a már említett lelkiismeret-ébresztést lehet a javára írni. Az eszmeiségben Széchenyi Ágnes leginkább csak egy kollektivista, korporatista magatartásformát (ez is TGM!) és hatalmi aspirációt lát. Ezért természetesnek is mondható, hogy jellemzésül annak a Kozma Miklósnak (róla is szól TGM!) a felsőházi „szűzbeszédét” idézi kiemelten, akiről a szerző által nagyon tisztelt – a könyv egyik mottójaként is idézett – Cs. Szabó Lászlónak azért sokkal jobb volt a véleménye. Így aztán Veres Péteren és Tamási Áronon kívül a Magyar Csillagot szerkesztő Illyés Gyula is (az „iránytű okossága elbizonytalanodik” – mondja kétszer) pillanatok alatt nacionalistává és antiszemita-gyanússá (!) válhat, s lesz a mozgalom végeredményben a Horthy-rendszert nem kellő mértékben „opponáló”, a polgárellenes úri jobboldallal gyanús kapcsolatokba bocsátkozó (az Új Szellemi Fronttal való érintkezést például e sajátosság törvényszerű következményének tudja a szerző), zárt rendszer, s ezen a lap – Sárközi György szerkesztette – fénykora sem igen tudott változtatni.

Tudom, hogy a népi mozgalom nem mentes az ideológiai meg a szereptudati tehertételektől, s azt is, hogy a régi formájában ma már nem életképes, de ez nem lehet akadálya a történeti megítélés méltányosságának, s nem adhat felmentést a nyilvánvaló önellentmondásokra. Mert az nem járja, hogy a népi–urbánus vita lényegét egyszer a zsidókérdésben látja a szerző (ilyen határozottsággal eddig csak Tamás Gáspár Miklós fogalmazott), másszor meg „konkurens elbeszélések, értékvilágok” (ez inkább Radnóti Sándor) máig ható polémiájában, s azt is eldönthetné, hogy a Válasz vajon Németh László értékeszményét teljesítette-e ki, vagy éppenséggel elfordult tőle. Az, hogy K. Nagy Magda vagy Borbándi Gyula monográfiájának a címét sem említi meg, vagy feledékenység, vagy prekoncepció. Az utóbbit valószínűsíti, hogy Széchenyi Ágnes hivatkozásainak (és utalás nélküli szövegátvételeinek!) iránya nagyon is határozott. Mert született egy könyv a népi mozgalom karakteres folyóiratáról, amelynek a legtöbbet emlegetett hőse – a lapból gyorsan kiváló Fülep Lajos mellett (a Nemzeti öncélúság című tanulmány méltatásával persze egyetértek) – Fejtő Ferenc és Ignotus Pál. Nekik gyakorlatilag mindig igazuk van, sőt az utóbbi szerzőt annyira szereti Széchenyi Ágnes, hogy egyszer még az édesapja által írt dolgozatot (A Nyugat útja) is neki ajándékozza a jegyzetben. Egyetlen alkalommal („Vitatkozunk Ignotus Pállal” fölkiáltással) ellenvéleményt jelent be, mondván, nem teljesen mindegy a liberális gondolkodás által megcélzott emberek száma. Elismerően emlegeti Jászi Oszkár 1938-as tanulmányát, amelyben a polgári radikalizmus emigrációban élő vezéralakja kiállt a népi szociográfiák mellett, de aztán nem állhatja meg, hogy szóvá ne tegye: Jászi a „fajiság” hangoztatásában sajnos nem látott veszélyt. Fejtő Ferencet többször hódolattal idézi (van, hogy majd két oldalon), kiemelve a szerző tárgyilagos ideológiamentességét, empatikus képességét is. (Fejtő Ferenc udvarias ember lehet, hiszen a dicsérő jelzőt visszaadja a szerzőnek a könyv hátsó borítóján.)

Ilyenformán a monográfia értékrendje – mint már említettem – a néhány elismerő gesztus ellenére is durván kétpólusúvá válik, gyakorlatilag igazodik az 1989 után meglódult denunciáló szándékú kritikai hullámhoz. Széchenyi Ágnes valamilyen liberális szocialista (?) eszmevilág talajáról értelmez mindent, s olykor pozitívnak szánt értékítéletei is az ellenkezőjükre fordulnak. Megesik, hogy a népiséget gyorsan hírbe keveri a Horthy-hatalommal, aztán a következő gondolatsorban ad egy látszólagos cáfolatot. Elmondja, hogy a másik féltől való elhatárolódást az „antiliberális” oldal mondta ki, hogy a morális és társadalmi hatást előbbre valónak tartották (s ez hiba!) a filozófiainál és a politikainál, hogy nem volt programjuk, hogy nem tudtak globálisan, az egész társadalomról gondolkodni, s hogy „eszmei érintkezőpontjaik vannak a szélsőjobboldallal”. Lényegi fogyatékossága még a mozgalomnak, hogy nem vállalta föl egyértelműen a századelő polgári radikalizmusának iskoláját. Így aztán a népiség a magyar történeti tradíció feledhető értékei közé kerül, a Válasz érdeme leginkább csak a történeti „hírhozó” funkció lehet. A parasztság sorsának, életkörülményeinek feltárásában játszott szerepet vélhetően elismerhetjük, aztán – gondolom – az írók mehetnek isten hírével. Fölmentést a mozgalom tagjai közül csupán a racionalistának ítélt Szabó Zoltán és a „kiváló empirista szociológus” (a kifejezés Tamás Gáspár Miklósé, de a szerző ezt is elfelejtette jelezni) Erdei Ferenc kap (nem is igazán érti Széchenyi Ágnes – szintén TGM nyomán! –, hogyan kerülhetett a népiek közé, viszont nagyon érthetőnek és logikusnak tartja a kommunistákhoz való csatlakozását), néha a politikusi vénával is megáldott Kovács Imre, no meg a századelő szellemi világából indult Fülep Lajos. Igaz – visszatérvén kétszer is az esetre –, neki meg azt bocsátja meg nehezen, hogy nem csatlakozott a Szép Szóhoz, noha maga Ignotus Pál kérte föl „megható reverenciával”. Ez a „leválasztó” osztályozás természetesen nagyon is céltudatos, mondhatnám, Széchenyi Ágnes kialakult meggyőződésének logikus következménye. Bibót (túl azon, hogy Erdei neki írta idézett leveleit) a tárgyalt korra nézvést nem nagyon tudja összekötni a fent említettekkel, de nyilvánvaló, hogy az ő „osztályzata” a monográfia azon értékrendjéből következne, amely a liberális, radikális tradíciót állítja a középpontba, a történelembe visszavetítve is, s ehhez még hozzácsapja a népiség egy szűk szeletét, ami persze e gondolkodásmód szerint nem is igazán népiség. (Mellesleg szólván: ha már elismeri Széchenyi Ágnes, hogy a mozgalomról a legjobb tanulmányt Bibó István írta,  akkor talán támaszkodhatna is rá.) Pontosan úgy – egyetlen aktualizálás nekem is jár! –, ahogy az SZDSZ „kék könyvében” – fölsorolván a vállalható szellemi-ideológiai hagyománysort – Szabó Miklósék 1989-ben megírták. (Tamás Gáspár Miklós természetesen erre is figyelmeztette a szerzőt a Valóság-béli interjúban.)

Ezért aztán – mégiscsak elkerülhetetlen a felszíni összevetés! – jelentősen módosulni „kényszerül” a tanulmány zárlata az évtizeddel ezelőttihez képest. Akkor a szerző még úgy vélte – a mozgalmat értő módon elemző Béládi Miklóst idézve –, hogy a folyóirat legjobb hagyományait folytató Magyar Csillag föloldotta a népi–urbánus ellentétet, most már arról van meggyőződve, hogy nem, sőt – Szerb Antal egy levelét idézi bizonyítékul – Illyés engedményeket tett a nemzeti oldal javára. A magyar irodalom – korábban méltatott – „irodalmon túli” szerepvállalását ma csupán egy lehetséges (tehát követésre nem ajánlott) írói magatartásformának tudja, s a szöveg utolsó mondatából is kihúzta a mára fölöslegessé vált „magasrendű szintézis” szókapcsolatot. Így a könyvet lezáró fejezet („…ideje lejárt.”) értelmező, értékelő mondatain átüt egyfajta erőltetett modorosság. Elismerő szavakat is mond hellyel-közzel a szerző, de mintha nem szívesen tenné. Talán azért is szembeszökő ez a bicsaklás, mert az egész monográfiát belengi valamiféle fáradtság avagy sietős kedvetlenség. Elhiszem persze, hogy nehéz lehet lelkesen és fegyelemmel bevégezni egy munkát, ha az ember a földolgozással töltött hosszú évek során rájön: már nem is tetszik annyira a téma. Széchenyi Ágnes a nyolcvanas esztendőkben példamutatóan sok munkát ölt a Válasz kutatásába, mélyinterjúk seregét készítette el, de ezeket ma már kevésbé tudja használni. (Túlságosan elismerőek?) Tudja ellenben a Radnóti Sándorral (az ő gondolkodói toleranciájára jobban is támaszkodhatna) és főleg a Tamás Gáspár Miklóssal – már 1990 után! – készült beszélgetést, gyakorlatilag szolgai módon, szó szerint átvéve – nagy néha hivatkozással, de leginkább anélkül! – azoknak értékrendjét, érvkészletét. (A Domokos Mátyással készített szakszerű „gondolatcseréről” ellenben teljesen megfeledkezett!) A szerző – figyelve tán az idők szavára (?) – valószínűleg maga elé húzta régi tanulmányát meg a két interjút (plusz Lackó Miklós könyveit, a Németh László–Gulyás Pál-levelezést, a szociográfiák elemzéséhez pedig láthatóan Némedi Dénes monográfiáját), és sietve elkészített egy filológiailag – amikor nem spórolta meg a jegyzetet – többé-kevésbé elfogadható, de ideológiai-politikai indítékoktól, eszmei elfogultságtól agyonterhelt s bizony eléggé „heterogén” módszerrel és stílusban megírt munkát a Válaszról, amely arról beszél a leginkább – illetve azt sugallja –, hogy a korszak kiemelkedően legjobb folyóirata a Szép Szó volt.

Ez persze még igaz is lehetne – meg aztán liberális (vagy szocialista) indíttatással is lehet remek történeti munkát írni! –, csupán kár, hogy miközben a szerző képtelen elrejteni e „halott eszmeiséggel” szembeni ellenszenvét, olyan makacs módon ragaszkodik a szellemi függetlenség látszatához. A munkának – a szakmai etikára nézvést – végül is ez a legnagyobb hibája (persze csak a sajátos „idézéstechnika” után!), no meg az, hogy a Fejtő Ferenc által oly dicsérőleg emlegetett erénynek nem tud megfelelni. „Meglepett a kézirat. Honnan ez az empatikus ítélőerő hatvan év távlatából?” – így kiált fel a szociálliberális alapozású-célú történetszemlélet – és politológia (!) – doyenje. Én azt hiszem, pontosan ez az, ami Széchenyi Ágnes monográfiájából – az eredeti gondolat mellett – a leginkább hiányzik. (Argumentum Kiadó, 1997)