Monostori Imre

Historia est…

MÁRKUS BÉLA: A BETOKOSODOTT KUDARC; DÉMONOKKAL CSATÁZVA

Két újabb válogatás a szerző munkáiból, két újabb kritikagyűjtemény. Természetesen most sem arról van szó, hogy a jeles irodalomtörténész és kritikus mint kéziratok összegyűlt halmazát időrendben besorolta volna írásait az éppen következő könyveinek borítólapjai közé. Márkus Béla ugyanis érzékenyen válogató, jó szerkesztő is. A betokosodott kudarc (Sütő András létdilemmáinak kapcsán veti föl e lélektani problémát a szerző) úgy is tekinthető, mint az 1989-ben napvilágot látott Magányos portyázók című kritikagyűjteményének folytatása (hiszen abban a könyvében a romániai magyar irodalom tárgyköréből, illetve műveinek a sokaságából merített a kritikus), ez a mostani folytatás azonban lényegesen tágabb horizontú: kiterjed a szlovákiai és a vajdasági magyar irodalom néhány problémájának, illetve reprezentáns művének az elemzésére, bemutatására is. A Démonokkal csatázva pedig – Ilia Mihály borítószövegéből idézve – „egy jól körülhatárolható irodalmi ízlés, irodalmi irány méltatása Nagy Lászlótól Nagy Gáspárig”. A két kötet (s melléjük tehetjük még a Sarkadi Imre pályakezdéséről írott monográfiát is) így együtt a Görömbei András által aposztrofált „nagy olvasó” Márkus Béla kritikusi, irodalomtörténészi szellemi arculatának fölöttébb érdekes és nem kevésbé tanulságos, közvetlenül is érzékelhető lenyomata.

E köteteket olvasva azonmód föltűnik a szerző elsőrangú szakmai felkészültsége és a „mesterség” magabiztos gyakorlásának úgyszólván valamennyi kelléke. Alapos tárgyismeret (a „hát”- és az oldaltéri tényekkel, adatokkal, adalékokkal együtt), az időbeli előzmények és egyéb „kontextusok” mibenlétének a számbavétele. Jó elemzőkészség (a legjobb értelemben vett tanárosság), határozott véleményalkotás, friss és egészséges vitázó kedv (és -képesség, hajlam is egyben). Választékos, plasztikus és szellemes (habár néha-néha túlbonyolított) mondatszerkesztés, egyáltalán: stílus; egyszóval irigylésre méltó írni tudás. S mindezen kritikusi ismérvek megbízhatóan szilárd esztétikum-központú értékszemlélet kifejezéseképpen, manifesztációja szolgálatában.

Márkus Béla meggyőződéses „egész”-párti, azaz nem ragad le sem a „dolgok” (művek), sem a dolgokról (művekről) lehetséges – részleges – interpretációk egyikénél sem. Az irodalmi (és társadalmi, politikai, lélektani, szociológiai stb.) jelenségeket, eseményeket a maguk teljességében szereti látni és láttatni. Jól ismeri (s ezt a tényt nemegyszer – tapintatos nyíltsággal persze – az olvasó tudomására is hozza, pontosabban szólva: érzékelteti) a legfrissebb irodalomtudományi iskolák (és áliskolák) elveit, érveit, megítélési szempontjait. Ő azonban – legalábbis úgy látszik – nem köti le (és meg) magát egyik – valamely részleges elvet követő – irányzat mellett sem. Végső soron az élet egésze, az élet mint kitüntetett egész milyensége érdekli, s az irodalmat is úgy fogja fel, mint a valóságos élet valamilyen megnyilvánulását, mint az emberi közlés, kommunikáció egyik speciális fajtáját, válfaját. Mely „kommunikáció” során természetesen magának az „információnak” a milyensége a fő kritikai szempont, ez azonban egyáltalán nem zárja ki ama bizonyos információt adó ember és az őt körülvevő közeg determinatív erejének és működésének a vizsgálatát.

Egy percig sem hiszi el, hogy az irodalom egyenlő a környezetétől (súlyosabb esetben a tartalmától is) megfosztott szöveggel, nem hisz a jövő-menő irodalomtudományi divatokban; annál inkább elkötelezett és nem kevésbé kíváncsi faggatója és kutatója a teljes életben gyökerező és így láttató irodalmi közlésmódoknak.

Nyomába ered – például – a már évtizedek óta pöffeszkedő „realizmusundor” (és máig ható, „működőképes” továbbélése) okainak és jellegzetes megnyilvánulásainak. Tényszerű okfejtéssel állítja elénk a hajdan volt kommunista ideológia ódzkodását (bármennyire favorizálta is a hirdetett elvek felszínén) „a nép ügyével foglalkozó irodalom” valós kellemetlenkedéseitől. Ámde – mutat rá Márkus e különös modorú vitalitásra – színeket és emblémát váltó akarat manapság is „parcelláz”, valamiféle külső buzgalom speciális szolgáltatásaként, sőt még témát is választ, és megmondja azt is, mi a korszerű és mi a provinciális: természetesen anélkül, hogy előzőleg megismerkedett volna magával a művel. Márkus Béla még (már) 1985-ben letette a garast ez ügyben. „Úgy fest tehát – írja –, korán megvolt a mai gyakorlat elmélete: aki egyetemes óhajt lenni, az emberiség nagy gondjai között rendet teremteni, az hagyja másra az áldozatot, hazája gondjait. Ez az egyetemesség támaszkodhat most már a politikusokra, hiszen mélyen meghajol előttük, tiszteleg nekik: illetékeseknek a szűkebb haza dolgaiban csak őket nyilvánítja ki.” Több mint egy évtized múltán – újabb fénytörésbe kerülve – még elvontabbá, egyszersmind még inkább agresszívvé vált az egyetemesnek, másfelől az elkötelezettnek mondott, nevezett irodalmi gondolkodás közé vert, tehát megosztó célzatú óhaj, szándék (és persze az óhatatlanul is működő és ható „irodalompolitikai” stratégia).

Hasonlóképpen kiemelten fontos vizsgálati szempont és téma Márkus Béla számára az a szűkebb társadalmi, szociológiai közeg, amelyből a bemutatott, vizsgált, elemzett mű, illetőleg annak szerzője vétetett. Érthető nyomatékkal jelenik meg ez a szempont A betokosodott kudarc című kötetben, hiszen az itt felvonultatott szerzők és művek valamennyien a kisebbségi sorsot élő magyar szellem képviselői, illetőleg megnyilatkozásai. Sok-sok citátummal lehetne érzékelhetővé tenni Márkus oknyomozó, ezt a sajátos konfliktusrendszer-szövevényt tapintatosan, de azért mégiscsak határozottan föltáró és finom empátiával összerendező – már nem is mint irodalomtörténészi-kritikusi, hanem inkább szociálpszichológiai vonatkozású – kutatói, írói ténykedését. A „menni vagy maradni” hatalmas lélektani dilemmájától kezdve a maradás helytállásának etikai (és aztán persze esztétikai, irodalmi, irodalombeli) feszültségeitől egészen a kisebbségi léteket és szellemi közegeket is megosztó, egymásnak feszülő nézetrendszerek, ideológiai és politikai ellentétek, és persze a mindig és mindenhol jelen levő személyes ellenszenvek, ellentétek és ellenségeskedések bemutatásáig.

A tágasság és az egészben gondolkodás és láttatás igénye abban is megmutatkozik Márkus Béla kritikáiban, hogy előszeretettel rajzol portrékat, portrévázlatokat, sőt nagy vonalakban egész írói életműveket, jóllehet ezek még korántsem lezártak, hiszen kiválasztott szereplői az élő magyar irodalom képviselői.

Különösen érdekes ez az időbeli hosszmetszet a Kányádi Sándor költészetét elemző két írásában: az elsőben Kányádi sematikus pályakezdését követi nyomon, a másodikban a Sörény és koponya című verseskötetét elemezve veszi számba (példás alapossággal és részletességgel) e költészet kiérlelődött és esztétikai értéke szerint is jelentőssé vált jellegzetességeit. A lírai személyiség kényszerű, fájdalmas, de nagyon is természetes, ezért racionálisan is megmagyarázható változásait, metamorfózisait. A nyolcvanas évek végének Kányádi Sándorát ekként jellemzi: „kesernyés humorral tekint a költészet s a költő szerepére. Minden váteszi pózt elutasító, önlefokozó magatartásához a »helyben maradás« kötelességetikája, a »sovány optimizmus«-sal, fakó reménységgel révedező hit, a helyzettel kényszerűen megbékélő sztoicizmus társul.”

Meggyőző, szellemi-lelki ars poetica értékű „pillanatfelvételek” Márkus Béla érzékeny elemzéseinek nyomán – például – a Markó Béláról, a Sütő Andrásról, a Gál Sándorról, a Gion Nándorról vagy – hogy a másik kötetére is utaljunk – a Ratkó Józsefről, az Utassy Józsefről, a Kiss Benedekről, a Nagy Gáspárról készült kisportrék is. Összegező szándékú és szintű, elmélyült tanulmányok ezek.

Markó Béla „a mondat szétrobbantása után a hagyományos közléshez fordult. Ahhoz, ami előbb még elfogadhatatlan volt számára: a hagyományos világértelmezéshez”. Sütő naplója szerint: „Egyszer az a bátor, aki marad, máskor: aki elmegy.” Gál Sándor „semmi mást, az otthont keresi-sóvárogja életműve java részében”. A Ratkó Józsefről szóló igaz és szép írásban a „nemzet alól” érkezett, a nagyon mélyből a felszínre került ember sokat vitatott lírai életművét helyezi el a kortárs magyar költészet értékei között méltó helyére. Nagy Gáspár programja: „egyutas magánprogram; akciója: az »október«-mitológia érvényre juttatása, életre keltése.”

Márkus Béla kritikagyűjteményeit mintaszerű verselemzések is gazdagítják. Azokat a verseket választja elemzése tárgyául, amelyek nemcsak esztétikai szempontok szerint értékes műalkotások, de amelyek szerzőjük költészetének fontos állapotrajzát rögzítő megnyilvánulások is. Így például Kányádiról szólva a Reggeli rapszódia meg a Sörény és koponya, Ratkónál a Hallgat a kút is, Nagy Gáspárnál A fiú naplójából lesznek a „kibiztosított beszéd” versei. Csoóri Sándor Hattyúkkal, ágyútűzben című verseskötetét méltatva pedig leszögezi, hogy „az elmúlt öt évben […] e költészet hangnemét, szervezőelveit és stilisztikumát tekintve talán nagyobb metamorfózison ment át, mint az ezt megelőző harminc-valahány esztendőben […]”. Több versének elemzése során mondja ki azután e nagy metamorfózis lényegét és eredményét: „Az új Csoóri-versek modulációjában épp ez a groteszk hang, ez a vicsorgó ének az újság. A disszonancia, hosszan kitartva.” Ugyancsak új szempontra hívja föl a figyelmet – és ez már a filológusi lelemény összehasonlító és visszavezető gyakorlatának eredményét is minősíti –, amikor Csoóri Sándornak a magyar költészet egészéhez kötődését illusztrálva motívumainak, költői toposzainak előzményeihez vezeti el az olvasót. Így épül bele egy-egy költői kép, költői gesztus révén Csoóri lírai világképébe – például – Nagy László és Vajda János, Berzsenyi Dániel és Petőfi Sándor, Balassi Bálint és Babits Mihály, Szabó Lőrinc és József Attila, Radnóti Miklós és Pilinszky János. És természetesen Ady Endre.

Márkus Béla mint megérteni akaró kritikus felismeri a jelenségekben a folyamatszerűt is. A szlovákiai és romániai magyar irodalom újabb regénytípusairól például megállapítja, hogy „az ismeretelméleti túlsúlytól az ontológiai felé mozdult el. A reálisan adott kisebbségi létezés felől a képzeletben megjelenő teljesség felé. A létezőből a lehetségesbe.” Márkus itt sem az írói szándékot és gyakorlatot minősíti persze, hanem a megvalósult műveket, e művek irodalmi, esztétikai értékeit. Kérdése úgy szól, az újabb fejlemények regisztrálása során azt vizsgálja, hogy milyen eredménnyel járt ennek az új szemléletnek a regénybeli transzformációja, hogyan sikerült eltávolodni „a kisebbségi létezés felől a képzeletben megjelenő nagyobb összefüggések, teljesebb létezés felé”. S éppen ebből a nézőpontból tartja kudarcnak – például – Grendel Lajos Einstein harangjai és Talamon Alfonz Gályák Imbrium tengerén című regényeit.

A vitatkozás igénye és a bírálat jogának gyakorlása egyébként is erősségei Márkus Béla írásainak, egyáltalán, ennek a kritikusi attitűdnek. (Nem függetlenül persze az alapos felkészültségből fakadó egészséges magabiztosságtól.) Kántor Lajos Itt valami más van című erdélyi krónikájáról szólva például rámutat bizonyos zavaró eufémizmusokra, átsiklásokra és a – Kántornál néha hangsúlytalan – valódi hangsúlyokra. Többek között a Magyar Népi Szövetség és Márton Áron püspök éles konfliktusára 1946 elején vagy éppen Gaál Gábor károsan és durván szektás-dogmatikus gyakorlatára a Korunk szerkesztése során.

Egyik tanulmányának alcíme maga is utal a vitára, amikor is a vajdasági magyar irodalomban és a körülötte zajló polémiákat veszi szemügyre. Leginkább ennek az új helyzetnek, új státusnak, a tradíciók látszólag teljes összeomlásának, az öndefiníciónak a nagy és nyomasztó kérdései ezek, fölkavaróan éles egyéni egzisztenciaváltozások és kényszerű -változtatások árnyékában. Egy helyütt Tolnai Ottót idézi, aki ekképpen meditál: „Se jugoszláv, se vajdasági. Hát akkor mi? Minden bizonnyal majd: szerbiai. Szerbiai magyar költő […].” Természetesen ebben a gyökeresen új helyzetben ismét terítékre kerülnek az alapító nagyok: Szenteleky Kornél, Sinkó Ervin és mások nézetei, teóriái a jugoszláviai (szerbiai?) magyarság követendő – tehát helyes – létstratégiájáról. (Sinkó „világperspektívája” például a minél tökéletesebb asszimilációt tekintette a követendő magatartásnak.) Márkus emlékeztet az 1968-as írószövetségi vitára is a kettős kötődésről, amelynek azután bizonytalanul sok felfogása, értelmezése alakult ki, egészen Bori Imre szélsőséges értelmezéséig, az egységes magyar irodalom létének és eszméjének a tagadásáig. A mai vajdasági szellemi-irodalmi élet fő vitapontjai – mutat rá Márkus Béla – az értelmiség (minden új korban újból értelmezendő) hivatásával kapcsolatosak. Nemzetiségi lét, nemzeti tudat, a nemzetiségi kisebbség érdekképviselete és így tovább. Egészen a Bányai János képviselte leegyszerűsítésig, amely szerint az irodalmi mű „irodalmi értékében”, tehát esztétikai szférában érhető tetten a mindenkori önismeret. Éles kritikát fogalmaz meg – másfelől – Márkus Vajda Gábor vajdasági irodalomtörténetének egész koncepciója és egyes ítéletei kapcsán is, Pletykálkodás és indulatok címmel. Rámutat arra, hogy a hagyományokat, a folytonosságot kritikával vállaló értelmiségi magatartás helyett Vajda „a tagadásra, a szakításra” helyezi a hangsúlyt. Nincs benne semmi bizonytalanság, semmi kétely, nem „töprengően megengedő”, hanem „kérlelhetetlenül ítélkező”. Mindezen negatívumokat még csak tetézi, hogy szempontjai következetlenek, önellentmondásosak, hiszen több mércével mér. Értékítélete provinciális, amennyiben éppen a szűkebb provinciához ragaszkodás morális attitűdje válik a számára esztétikai mércévé. A „tájjelleg” dominanciája az általános emberivel szemben – jóllehet ez a szempontja sem következetes – azt eredményezi, hogy nála az alkotók nagyjából két csoportra oszlanak – a közösségi cselekvés (és nem az irodalmi érték) mércéje szerint. Tanulságos alapelvre hívja föl tehát ebben a tanulmányában is a figyelmet Márkus Béla: az irodalom szociológiai, általa is fontosnak tartott szempontjai – bár természetesen mindenkor figyelembe veendők – soha nem léphetnek elő az irodalmi, az esztétikai rang jelzéseivé.

Jogos bírálatot kap – másféle ok miatt, más megközelítésből – Molnár János Az egyetlen című interjúkötete is, amely a nyolcvanas évek elején működött Ellenpontok című szamizdat kiadvány történetét próbálja meg föltárni. Mindezt azonban hiányosan, tendenciózusan, elfogultan, hellyel-közzel sértő szelekcióval, célozgatásokkal, találgatásokkal, a kötelező történészi objektivitást mellőzve. Mégis fontos könyvet ajánl figyelmünkbe a kritikus, hiszen ez a kötet „a szocializmus korabeli diktatúrák természetrajzához szolgál megdöbbentő és elképesztő leírásokkal”.

Ugyanez a – szigorúnak is minősíthető, legalábbis a mai kritikai gyakorlatra egyáltalán nem jellemző – bírálói attitűd van jelen azon kritikáiban, tanulmányaiban is, amelyek a hozzá igazán közel álló szerzőkről, műveikről szólnak. Görömbei András Nagy László-monográfiáját méltatva sem rejti véka alá ellenvéleményét bizonyos szakmai-módszertani kérdések tárgyában, és elég pőrén utal stiláris jellegű, fogalmazásbeli túlzásokra, illetve nehézkességekre is. Pintér Lajos A vadszeder útján című esszékötetének nem egy gondolatával ugyancsak vitába száll. Számára szegényesnek tűnik világirodalmi és hazai „példatára”, egyoldalúnak elméleti tájékozódása. A „hídszerepre” vágyódás csapdahelyzetbe sodorta; rajongásának tárgyai (személyei) bírálhatatlanok, az ellene irányuló vádakkal szemben pedig – mintegy védekezésül – „önmagát növeszti, önmaga fontosságát, jelentőségét fokozza fel”. Kiss Benedek költészete (1995-ben) a következő kérdéseket ugrasztja ki a kritikusból: „Mint annak idején, most sem tudni, mi lesz ebből. Egyszerűsödik, visszafogottabbá, töprengőbbé, póztalanabbá válik – közemberivé? Vagy küszködik tovább a szenvedélyek felhevítésével, a kiválasztottságérzéssel, a nagyra hivatottság királyi tudatával?” Utassynak se nézi el művészi gyöngeségeit. A beszűkült költői világot, a helyenkénti nyelvi lazaságot, a „retorikussá-patetikussá váló igehirdetését, a poénok didaxisát”, a leegyszerűsítéseket. Határ Győző Irodalomtörténetét pedig hatalmas jókedvvel zúzza tönkre, az önmaga paródiájává lett „szörnyeteg”-nek hasonló hangnemű kritikai pergőtüzet kell elviselnie.

Egyetlen írás található csak Márkus Béla szóban forgó két könyvében, amelyikben egyetlen kommentáló vagy minősítő mondat sem íródik le a kritikus részéről: ez pedig a Csoóri Sándor Nappali Holdjának ominózus „zsidó-passzusa” nyomán kirobbantott példátlan terjedelmű és hipertrofikusan megnövesztett hangerejű sajtóvisszhangjának (pontosabban csak egy részének) a számbavétele („Egy cikk, egy ország, egy álom.” Kivonatos és hiányos emlékeztető a Csoóri-vita történetéhez [1991]). Mire is emlékeztet ez az „emlékeztető”? Mindenekelőtt a polémia dátumát érdemes szemügyre venni: 1990 ősze, azaz találkozik a hírhedett taxisblokád idején szított kormányellenes kampánnyal. Feltűnővé válik továbbá a szellemi-politikai (ezúttal így, kötőjellel) polarizáció: újra csak a népi–urbánus ellentét heves robbanássorozata. Végül: megint csak a régi recept újrafelhasználása, azaz az antiszemitizmus veszedelmes vádjának az újraelővétele. Kornis Mihály be is jelenti, hogy amennyiben a Nappali Hold a kormány kultúrpolitikájának a rangjára emelkedik, ő fel fogja varrni a sárga csillagot. Hanák Péter a letűnt jobboldali konzervativizmus restaurációjáról beszél, többen kilépnek az Írószövetségből, a magyar sajtót ellepik a tiltakozó, vádaskodó, rémképeket festő és egyre nyilvánvalóbban politikai színezetű, sőt célzatú cikkek. Hanákné – állítólagos – bántalmazása közvetlen összefüggésbe hozatik az ominózus Csoóri-szövegrészlettel, az ügybe belebonyolódik a köztársasági elnök (!) is. Csoóri Sándor – kétheti össztűzből ocsúdva – nyilvánosan kér bocsánatot minden érintett zsidó származású magyar állampolgártól, ha ő magyarságukban megsértette volna őket. Elismerve, hogy történeti megközelítése téves volt. Ez a gesztus azonban nem csöndesíti a vitát (sőt, időben az után robbantják ki a taxisok lázadását).

Számos cikk áll ki Csoóri mellett is persze. Az erről az oldalról vitázók egyik fő érve az itthoni vitakultúránk elvadulása, eltorzulása: a „Quod licet Iovi, non licet bovi” antidemokratikus elvének a meggyökeredzése (Vígh Károly, Dániel Katalin, Fodor János). Sándor György szerint Csoóri könnyen válhat egy fordított előjelű kirekesztés áldozatává, Bíró Zoltán arra figyelmeztet, hogy a szabad gondolkodást nem korlátozhatja egyik oldal sem. Tőkés László a Csoóri elleni kampány részeként született (99 aláírót felvonultató) nyilatkozatot úgy jellemzi, mint azoknak az értelmiségieknek a dokumentumát, akiknek 80 százaléka annak idején – 1982-ben – nem állt ki Csoóri mellett (a Duray-ügyben) a kommunista hatalommal szemben: tehát akkor nem álltak ki az üldözött(ek) mellett. Barta Gábor pártpolitikai manőverek részeként tekinti a hadjárattá fajult vitát, és Csengey Dénes is erre utal, amikor a magyarországi zsidóságot aszerint különbözteti meg, hogy őszintén élik-e át szorongásukat, avagy „egzisztenciális érdekből vagy cinikus politikai számításból játszanak rá ezekre a félelmekre”. És ekkor még mindig csak 1990 októberénél tartunk. A vita folytatódik (összesen csaknem 200 írás születik, termelődik a bő fél év során), és lappangva, áttételesen mind a mai napig tart.

Márkus Béla kritikái, tanulmányai nagy szolgálatot tesznek mindazoknak, akik korunk magyar irodalmáról s az ezt lefejthetetlenül behálózó szellemi világunkról is érvényes látleletekre kíváncsiak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezeknek az írásoknak a szakmai rangjukon túlmenően tájékoztató, felvilágosító szerepük, funkciójuk is van – a gyakorló tanár okos előadásában. (Széphalom Könyvműhely, 1995; Felsőmagyarországi Kiadó, 1996)