A régi mosóteknőnk

Kukoricatorzsára tekert ronggyal
dugaszolta anyám a mosóteknőt, melyből
a lúgos víz vastag sugárban ömlött
a mosott ruháról le, a luk alá állított
pléhvödörbe. – Hallgattam, hogy zubog,
miközben a torzsára anyám a rongyot
újra rátekerte – a tömött és langyos
zuhatagot, a már szürkéskék piszkos vizet
átlengte bennem a hozzá társuló kép, hogy
mintha eres és izmos lónyakat láttam volna,
s a szellemkéz máris átölelte
és megpaskolta a habzó, sörényes vízsugarat.
A többi öblítés, szárítás dolga volt.
A szennyes vízzel teli vödröt anyám
úgy vitte ki az udvarra bal kezében, hogy
(késő délután vagy tán kora este volt)
jobb karja a horizont felé emelkedett,
ahol a kertvég, a Csitári-hegyek alján
volt fiatal anya. Lúgtól mart, kiázott tenyere
testi egyensúlyát tartotta ki a végtelenbe,
majd leengedve azt, a teli vödörből a vizet
a kert végében kiöntötte. S állt ott.
Pillanatig megpihent a trágyadomb mellett,
tán elábrándozott a szennyes lé láttán,
amelyen nagy, fehér hólyagok úsztak,
s oly vastagok, hogy nem pattantak el –
fogyó agysejtjeimben a mosóteknő
belső oldalát, a rózsaszínűre súrolt,
kimart fát látom, anyámat, egy túlterhelt
fregoliról rá a sosem száradó
fehérneműk csöpögnek, s nem győzi
feltörölni a konyhakövet. De kint a kékfestő,
a mosott karton csattog a szélben,
a jó szagú lenvásznak kertudvaraiból
szállnak a száradt lombokat égetők
fehér füstjelei, a kerítések fényközeiből
hajol ki hozzám a fű, a teavirág,
s ahogy a parókiától elbiciklizek előttük
a Galanichig és a Hangya Szövetkezetig,
s tovább, váz alatt, meztélláb taposom
a nikkelezett csapágyon forgó, vastag gumis,
nagy pedálokat, és boldogan rohannak
visszafele a pici ablakok, kapuk, kútgémek,
udvarok, teknők fölé hajló asszonyok, cselédek;
a kukoricatorzsára tekert rongy ázott zászlóm
és jogarom, ott abban a hatalom – és a haza.