Kolozsvári Papp László

Sok Duna folyik le még a vízen

Az író, ha becsületes, előbb-utóbb (néha) be kell vallja, hogy nem érti a dolgot. Az egészet! Az olvasóval még tán kibánik! Amit írt, ki van nyomtatva, az olvasó (nagy buksi!) tán még azt képzeli, hogy ha ezek ott, né, kinyomtatják, mégiscsak lehet benne valami. Az olvasó (nagy buksi!) még lehet olyan naiv, szerkesztő úr, hogy azt higgye: mi itt tudhatjuk, tudjuk! valahonnan, hogy mi van… Magával az író nem tud így kibánni, ha becsületes. Az írónak persze származhat haszna abból, ha lelkesen hirdeti azt, amit maga sem ért; sőt, voltak olyan nem épp író értelmiségiek, akiknek nem volt az egészből semmi hasznuk. E nemben a legszebbeket a Sztálinnal megtetézett sztálinizmusból hagyott ránk a történelmi emlékezet, miben is csak az volt az élvezet az elvbarátok körében, hogy abbahagyták a verésüket, ha bevallották, hogy megtették, amit nem tettek meg. Inkább a halál!, mondták. S lőn! Az elvbarátoknak egy szűkebb és bensőségesebb csoportja azonban a tetejébe még el is hitte, hogy az a nyomor és förtelem, az embereknek a vérébe injekciózott, nyirokrendszerébe préselt, húsába impregnált hazugság nem egyszerűen csak jó, hanem a világon a legjobb, s hogy értük van. No persze, értük volt… Ezek azonban – még ha ki is végezték őket, s most utca van (volt még tíz éve) róluk elnevezve – egyszerűen csak hülyék.

Mert nincs már hír!, lepődöm meg, amikor a nyomtatott szöveg mindentudójaként kibotorkálok a Kortárs szerkesztőségéből – ha akkor látna az olvasó (nagy buksi!), tüstént felkiáltana: ez a rakás szerencsétlenség ember nyomja itt nekem a szöveget, még hogy ő tudja?! Honnan a csodából tudhatná?! A szomszédom magfizikus vagy andrológus, lényeg az, hogy maggal foglalkozik, mégsem érti. Akkor ez a vánszorgó porhüvely akarja megmondani nekem?!

S tényleg, tényleg! A hír-telenséget közelebb hozva: érti valaki a Duna-ügyet? Magam úgy éreztem, hogy elvesztettük, meg is írtam a múlt hónapban, gondolván, ez a veszteségünk eltart még egypár hónapig (egypár évtizedet kellett volna mondanom?). Nemcsók (Csak Puszi!) már ott tart, hogy újra fel kell építeni valahol valami gátat, a fiúk egy szűk csoportja már megint chartázik, egészen jól összejönnek már megint, akik egymás torkának át-átharapásával ide juttatták az országot. S kérdik: a kisebbik koalíciós pártnak, elvégre kormányoz, mi a véleménye? Nyugi, kedves chartázóim – lélekben veletek vagyok, azzal a kiegészítéssel, hogy amit óhajtotok-követeltek, megvalósíthatatlan, tehát csak arra jó, hogy ti feltűnősködjetek, esetleg felvállaljon benneteket (volt már rá példa, fölmelegített történelmi feketeleves ez, chartás gyerekeim) valamelyik lecsúszófélben vagy felkapaszkodófélben lévő laza politikai gyülevész had (párt, na!), s banánhéjatokon becsússzék a hatalomba, újabb milliárdokat dobva ki az ablakon. Mennyi ment rá eddig Bős–Nagymarosra, feleim?, 650 milliárd forintot számoltatok össze? Tán csak nem azt képzelitek, hogy ha ti és szakértőitek mennek ki Hágába, megnyeritek a pert? Lófantázia! Ennél már csak az bohócisztikusabb tréfa, hogy most jöttök, s mondjátok: gyerünk újra Hágába, de most a mi vezetésünkkel, merthogy mi majd megmutatjuk a vizeslobbinak, meg Bindernek, meg a Duna vizéből (és a szocializmusból) vízihullára emlékeztetve a nemzetté válás partjára vetődő szlovákoknak! Elment az eszetek?… (Ezt jól megmondtam, ugye, szerkesztő úr, de hogy mi volna a teendő, azt, mint becsületes magyar író, még csak nem is sejtem. Lehet, hogy a chartásoknak is igazuk van?)

És így van ez az egész vonalon. Csak érintve: a NATO már gumicsontnak se lesz jó decemberre, miközben az egész most sem érthető. Jelesül: miért kellett népszavazást kiírni, ha egyszer a parlamenti össztánc is elég hozzá, s az már megvolt? Ha a kolhozelnököknek, mint a mi kutyánk kölykeinek, népszavazással alátámasztottan átjátszandó földön elhasalt a kormány, akkor miért így folytatja a zsugát, hogy a világ ránk figyelő része szánakozva mosolyogjon? Addig is, amíg szánakozva el nem kezdi rázni a fejét, mondván: uraim, önök olyan penetránsan tehetségtelenek, hogy azt már szorgalommal sem lehet ellensúlyozni, menjenek haza, váltsák le magukat, s új emberekbe öltözve jöjjenek vissza…

Mi az, hogy nincs így? Az én pofámról sült le a bőr, nézvén a tévét, s látván, hogy Hável elnök társaságában ott mosolyog az államelnök, csuklójában még benne a mozdulat, amint aláírva a kormány népszavazási indítványát – tudva? tudatlan? de ekkor már köztudomású – megsértette a Köztársaság Alkotmányát… S elképzelem: a sajtómosolynak vége, az elnökök elválnak, s a cseh elnök odahajol a kabinetfőnökéhez: Mit írt alá a kolléga már megint?, istenem, hát senki se szól neki?! Hiszen mégsem csupán egy író és műfordító, hanem egy… hm… köztársaságnak az elnöke… Én, folytatja, de már csak magában, a cseh államelnök, a drámaíró, a föld alá bújnék szégyenemben, ha ilyesmi, s hányadszor, Szent Vitus! hányadszor?!, előfordulna velem!…

Hát érti ezt valaki? Az író, ha becsületes, be kell vallja, hogy ő bizony nem.

Aztán, miután kiderültek az alkotmánysértések – hogy lemondás?, ugyan már!, ez a vezérkar immár, sikkasztva, pénzátutalva, sikerdíjasan, hazudozva, csalárd-juttatva, bűnözőkkel parolázva, bűnözés-tűrve és a többi, úgy be van gyantázva az odújába, mint néhai kommunista pártfőtitkárok, akiket onnan csak forradalom vagy a halál tudott kirobbantani… Csakhogy ez most nem megy. Itt még úgy van, uraim, hogy jövőre választás lesz Magyarországon, a kevéske fenyegető felleg az ég alján csak annyi (mármint hogy elveri a zápor), hogy amikor Orbán úr és pártja kéri, hogy ellenőrizhessék a választás tisztaságát, nem az a válasz rá, hogy tessék csak! (Még Kádár János is azt mondogatta öregkorában a nyugati újságíróknak, hogy tessék csak, nézzenek körül, írjanak meg mindent, amit csak látnak – gondolván, hogy olyan rosszat nem találnak, nem írnak meg, mint amilyen rosszat gondolnának, s megírnának, ha nem nézhetnek körül.) Szóval Orbán úrék nem azt a választ kapják, hogy tessék csak, ellenőrizzék csak a választások tisztaságát, s hozzá gúnyos mosolyt, hogy mennyire le fognak égni ezek az Orbán úrék és pártjuk, ha kiderül, hogy Kuncze–Szentiványiék milyen dögbecsületesek voltak. Nem ez történik! Hanem hisztérikus rikácsolás formáját öltő tiltakozás: hogy jönnek ahhoz Orbán úrék, hogy kételkedjenek a becsületünkben – még hogy hogyan?, szúrom én közbe, s szemem súlyosan lecsukódik, nehogy kisüljön –, mire föl még az is gyanakodni kezd, akinek ez eszébe sem jutott! Ilyen hibát a kemény magv nem követett el! (Mit csinált?, mit csinált?, honnét tudjam. De ha már kérdi, szerkesztő úr, azt mondta: tessék csak, ellenőrizzétek, aztán az ellenőrzést nem tette lehetővé.)

Ért ebből az író, ha becsületes, akár egy vakhangot is? Amikor elő lehetett volna idézni, hogy úgy égjenek Orbán úrék, mint villámsújtotta jegenye; ehelyett ők égnek úgy, mint a gyaluforgács?

Még egy közbeiktatott bekezdés, mielőtt a műfordító köztársasági elnök úrhoz visszatérnék. Kérdem egy hozzáértő rokonomat: te, András, hogy lehet csalni a választáson? Néz le rám szánakozva az ifjú ember (pedig nem programozó, csak történész): hát nem úgy, hogy megdumálják a szavazatszámlálókat, hogy duplán számoljanak vagy valami kékcédulás trükköt dobnak be! Hát akkor hogyan, kérdem gyanakodva, hiszen arra, hogy hogyan nem, nekem is vannak válaszaim, nem csupán az ellenzéknek. Nos, úgy, néz le rám, aggastyánnak kijáró együttérzéssel, hogy csináltatnak egy hamisító programot. A többit rá kell bízni, kihozza az, nem lesz benne egyetlen összeadási hiba sem, minden művelet olyan korrekt lesz kinyomtatva (ő printelést mond!, fejlett!), mint kupimama a házában behatoló ellenőrzést tartó őrmesterhez: Öntől, főtörzs úr, nem fogadhatjuk el, tegye csak el, hogy is képzeli! Na és a program, a program…?! Na, ahhoz kellenek a tocsikok! És hát nem biztos, hogy célravezető, ha Orbán úrék szakértői elemzésnek vetik alá azt a programot, mondja András, akit a tanítványai az iskolában arról faggatják, hogy: tanár úr, kire tetszik szavazni NATO-ügyben? Mire ő, nem válaszolván a kérdésre, olyasmit mond, amit sehol sem olvastam: a dologról az a véleményem, hogy nem volna szabad olyan ügyekben népszavazást sem kiírni, amelyekben nem adható széles körű tájékoztatás. A NATO-kérdésben való országos döntéshez szükséges információk kilencven-kilencvenöt százalékban szigorúan titkosak. Katonai titkok!… Miről is dönt akkor a nép?

Szegény államelnökünk, vendéglátói borongós pillantásától kísérten, hazajön Prágából. De még meg sem melegszik alatta a szék – s hogy meg ne melegedjék talpa alatt a talaj! –, elmegy Moldáviába, onnan pedig közép-ázsiai körútra indul. Rövid újsághír, jó nagy betűkből szedett címmel, miszerint fogadja majd őt a pápa is! Szóval, hogy ő kelendő a nagyvilágban, jelesül és egyelőre Közép-Ázsiában! Szorosabbra kell fűzni a gazdasági együttműködést. Ezt fogja elmondani. Moldáviában is elmondta. Közép-Ázsiából pedig hozhat magának egy kézi perzsát, legyen neki is, ne csak Pető Ivánnak. Gyönyörűek! Javaslom a lemondásból visszalépett Vitányi Ivánnak, hogy ilyeneket követeljen a művelődési házakba. A szépnek a puszta látása is nevel… A legérdekesebb – azt bizony magam is meghallgatnám! – az lesz, amikor elnökünk elmagyarázza a magyar külpolitikát azeri üzletemberek és politikai középkáderek kicsiny, de elszánt csapatának, a közép-ázsiai alkonyban, a magyar nagykövetség rendezte protkóvacsorán… Ám végül is így megy feledésbe ez az október, s mire e cikk megjelenik, karácsonyi fényárban fog itt tündökölni minden.

Nincs hír! Nem érteni semmit. Az ember csak szopja, szopogatja a szóvivőktől kapott tájékoztatókat – már mindenkinek van, s megérhetjük, hogy szóvivőkből fog kormány alakulni, hiszen ők Magyarország legismertebb emberei, úgy jutnak be a parlamentbe, mint a szöcske (lásd Keleti György) –, s idő telik, amíg rájön, hogy nem cukrot szopogat, hanem a leszakadt nadrággombját. Eleinte mintha még lett volna valami íze – egészen olyan, mint ennek az új világnak –, de immár semmi zamat nem oldható ki belőle.

Így van az ember az újságokkal is. Nemhogy egy árva friss információt kiszedett volna valaki valakiből – az ember él a gyanúperrel, hogy nem a hírzárlat működik ügyesen –, hanem valóban nem tud senki semmit. Hiszen épp a NATO-gumicsont elíztelenedésére derül ki, hogy már csak azért sem tudható, mennyibe kerül a tagsági díjtól (0,65%! – na de mennyinek az annyija?) egészen a működtetésig ez az egész az országnak, mert azok, akik erről határoznak, még össze sem ültek Brüsszelben, hogy határozzanak. Jómagam elkötelezett NATO-hívő vagyok, de annyit azért már hadd jegyezzek meg, könyörgök szeretettel, hogy népszavazást úgy kiírni, hogy ezt az első (és utolsó és legfontosabb) kérdést: mibe kerül ez nekünk?, ne tudjuk megválaszolni… hát, uraim…!, hát mit mondjak?

Miután bevallottam, hogy nem értem a tündöklő jelent, talán próbát kéne tennem a természeténél fogva ködös jövővel. Azzal, hogy mi vár ránk! Hogy mit érlel az idő méhe vagy prosztatája. Előre a szülő férfiak és a megtermékenyítő nők felé vezető úton! (Ez legalább világos! Mert hát nem csupán NATO- és vízlépcső-ügyben borít mindent meleg homály, hogy a Duna-ügyben már csak Nemcsókban, Csak Pusziban, sőt Chuck Poussyban bízhatunk, hogy kiverekszi nekünk a vizet, de legalábbis több tárgyalási forduló után megjő, s pihegve szól: a szlovákok azt üzenik, segítsünk magunkon, az Isten is megsegít! És küldenek, itt né!, valami számlát, hogy azt fizessük be az államkasszájukba, mert ennyibe került nekik a C-változat, miután mi felmondtuk a szerződést, aztán meg lássunk hozzá sürgősen a gátépítéshez, mert „valamit mindenképpen kell építeni” – ezt azért került idézőjelbe, szerkesztő úr, mert ezt tényleg mondta Chuck Poussy úr.) Mert nem érthetők itt már a jelenben soha le nem záruló bűnügyek sem! Olyanok, mint a sivatagba belefolyó vizek, eloszlanak a homok-semmiben, a Kara-kum és a Kizil-kum sivatag ilyen víznyelő, nem érthető tehát, miért nem érnek véget megnyugtató módon a bűnperek Magyarországon, a bűnös bűnhődésével? A készülő büntető törvénykönyv, vagy mi a túrónak hívják, miért a bűnözőnek kedvez, a vádalkuval például, amiből, kedves feleim és drága szerkesztő úr, az következik, hogy kicsit lopni nem lesz érdemes, csak nagyot, hiszen utána már csak a környezetünket kell bevamzerolni, hogy nekünk harmadoljanak, s ha Poussyt is akarunk kapni az államhatalomtól, Chuck le kell mondanunk a tárgyalás megtartásáról, könnyítve az államhatalom dolgát. (Talán elgondolkozhatnának a vastagh jogalkotók a vádalku III. bevezetésén is, miszerint ha a bűnöző – teszem azt, aki milliárdon fölül sikkasztott, sorozatgyilkos, vagy tettét különös kegyetlenséggel követte el – lemond a börtönről, részesüljön kitüntetésben, amit a belügyminiszter személyesen ad át neki, azzal a csekkel együtt, mely a megspórolt börtönköltségek tíz százalékát tartalmazza. Ami aztán, a már közismert nagytocsik (nyolcszázmillió) mellett a kistocsik néven vonulhatna be BABÜT-be (Becsületes Adófizetőt Büntető Törvénykönyv).

Aki így ír, mint itt és most én, az nyilvánvalóan nem érti, hogy mi van, ugye, szerkesztő úr? Na de hogy mi lesz?!

Számomra a jövő, az, hogy mire ébredünk, éppoly keszekusza volt, mint másoknak, amíg meg nem ismerkedtem Seres László munkásságával. A Magyar Narancsnak munkatársa ő, de szívesen ír a másik nagy ívű orgánumba, a Népszavába. Hát amint olvastam volt – tán egy esztendővel ezelőtt – a jórészt Narancsot, azzal hívja fel magára a figyelmemet a megnevezett szerző, hogy lendületesen felvázol valamit, már nem emlékszem rá, hogy mit, de nem ez a lényeg!, s egyszer csak, váratlan fordulattal, így tör ki: ez most mi a lófasz?

Ez az én emberem, sikoltott fel bennem a megvilágosodás, mintha csak villanykörte szólalt volna meg! Ezt keresem! Mindig van, a Macskafogó című rajzfilmben karaktert formáltak belőle (magyar hangja Kern András), minden csapatban előfordul valaki, aki előüvölt. Az okosak, párnás, zárt ajtók mögött, megegyeznek valamiben, de főleg abban, hogy de erről akkor kuss! És az is van, kuss!, hacsak nincs füle az embernek a felgyulladó villanykörtéhez, mely így lép ki a legtitkosabb tanácskozásokról: most jövök a legtitkosabb tanácskozásról, ahol abban egyeztünk meg, hogy kuss lesz (például) arról, hogy felássák a Nagykörutat, vizet vezetnek belé, s torpedórombolók fognak parkolni a felszínén, zseb-tengeralattjárók a fenekén!… Jaj, szerkesztő úr, most mondom el, mert még elfelejtem: Ki az autodidakta?… Aki magától hülye! Na, milyen?… Hogy nem is olyan jó…? Ahogy itt most belegondolok, nekem se tetszik.

Seres László vezérlő csillagom, jövőbe látó és mutató műszerem! Az ember nem ért semmit! Sikerült már annyit összehazudozni, elutasítani, nem-lemondani, cáfolni a cáfolhatatlant, alkotmánysérteni, rossz-a-törvény-ezni, inszinuálni (azért ez jó szó, ugye, szerkesztő úr?! – Torgyán Józsefről most azt inszinuálják a fiúk, hogy ügynök volt ő, csak megegyeztek: adnak neki egy papírt, hogy nem volt az, csak vegye vissza magát!, de a belügyminiszter akkor veszi elő a másik papírt, amikor csak tetszik – ez eddig jó: de ha igaz volna, miféle belügyminiszter volna az, aki az ártatlan-flepnit kiadta, de van neki, otthon, titokban, csak ő nézi meg este és a fess felesége, egy bűnös-flepnije is Torgyán Józsefről), sikerült tehát annyit inszinuálni, hogy az ember már semmit sem ért! Már aki nem szerzett be magának idejében egy Seres Lászlót.

Itt van például a földkérdés, amiből egy vakhangot sem ért már az ember, belefárasztottak már engem is, szerkesztő úr, akit ön nevezett el belefáradhatatlannak. És ha ehhez hozzáveszem a közeli jövőt, ami vár ránk, amit készítenek nekünk, ugyan mire mehetnék, ha nem így ír a Népszavában a legtitkosabb párnás ajtók mögül előpenderülő Seres László, hogy aztán kuss legyen, arról, hogy „az ellenzék kérdésfelvetését fatális hibának, piacellenesnek és xenofóbnak tartom; magyar föld igenis kerülhessen külföldi kézbe”. Durr!, mit itten-ottan!

Hát nem felbecsülhetetlen kincs egy ilyen magyar narancs?

Ebből immár nem csupán a nyálon-körülcsúszott-elkent földügyben láthat világosan, akinek van füle az árnyalatokhoz, de más messzemenő következtetéseket is levonhat belőle. Csak a földügyből! A tejszínhab a végén csattan!

Példa: Megyek haza, mondjuk éjfél után – nem csapodár vagyok, kedves szerkesztő úr, hanem az állásom vidékre szólít, s éjnek évadján járok haza olykor (mint az áldozati nemzedék képviselője, akit tárt karokkal vár a fürdőszobában az Infark tus, íróasztalánál a Szkle Róza, munkahelyén már-már állandó munkatársa, a Guta Ütés!) –, szóval éjfél után térek haza, s mit látnak szemeim, amint hálószobámba lépek: hatalmas férfitaggal megtoldott fehér magyar férfiú birlalja feleségem!… Én azonban nem jövök ki a sodromból, hiszen tiltakozásom, a seresi tanítás értelmében „piacellenes”, „magyar nő pedig igenis kerülhessen idegen (külföldi) kézbe”. Tegyük fel azonban, hogy a birtokbavevő nem fehér bőrű, hanem sárga, öles kínai, lehet néger kínai is, lehet osztrák kínai is! Mit csinálok én akkor, a seresi tanítás értelmében? Nyugodt maradok! Hiszen nem vagyok xenofób. Magyarul: nem félem betegesen az idegent! Tudom ezt magamról több mint ötven éve. De azért jólesik, ha mondják. Erdélyben, románok közt nőttem fel, nem úgy, mint Seres László, gondolom, Budapesten, magyarok közt.

De ez a xenofóbia – jó szó!, egy újabb jó szó, szerkesztő úr, nem gondolja? – csak-chuck szöget üt az ember fejébe! Miért kell ezzel a más összefüggésekben kórházi vérhasosztály felmosórongyának szintjére szennyesült szóval illetni egy olyan óhajt, amit háromszázezer aláírással hitelesít háromszázezer magyar polgár-kezdemény, Lezsák és Orbán úr pártjainak felhívása nyomán? Miért lövünk ágyúval verébre…? Hogy aztán jöjjön a megvilágosodás, mint villanykörte! Újfent az én vezérlő műholdam, Seres újságíró küldi felém hívójelét, egyenesen a zárt ajtók mögül, még ki sem lépve, üvöltve: most azt főztük ki, hogy – de aztán kuss legyen! –, hogy legyetek xenofóbok. És más -fóbok is! Mert ha a választásokat meg is nyerjük – ilyen önfeledten kormányozni már nem lehet, mint kormányoztak volt a fiúk az elmúlt négy évben. Chuck egy példa, nagyon közismert, szinte szégyellem: negyven év alatt tönkretenni az ország minden alapágazatát, legvégül a hitelképességet. Hogy aztán az Antall–Boross után hatalomba beszavazva az elrabszolga-lelkiesített lakosság által (csináljanak már ezek ott fenn valamit!) ugyanazok, személy szerint, kiárusítsák a stratégiai ágazatokat (villany, gáz és a többi), ezzel kifizessék az adósság egy részét, meghagyván a lakosságnak azt, aminek immár nem csupán az államelnök szerint, de szerintem sincs alternatívája. Perbál-Globál-Kalapál azért nem számított ilyen könnyű sikerre!

Én pedig a seresi útmutatás gyémántos (diamant!) fénye nyomán elkezdtem figyelni a sajtót! Bizony, készen állnak mindazok a xenók, amik közeli jövőnkben leszünk, s amiről a seresi rikkantás nélkül (még egyszer: Népszava, 1997. október 11.) még csak fogalmunk sem volna…

Jómagam, mint afféle kezdő lakosság- meg bélyegnyaló és -nyomó, a xenofób mellett még a következő tudatformákat szeretném magunknak javasolni – kérem szerkesztő urat, javaslataimat minél szélesebb xenofób magyar körökben terjeszteni szíveskedjék. Javaslat indul: lehetnénk, mondjuk, xenolitok. Ez ugyan magmás kőzet kőzárványa, mely az áttört szomszédos kőzetanyagból származik. Hogy ez marhaság, s hogy a szót az Idegen Szavak Szótárából írom ki? Igaz, de hogy marhaság is lenne? Tessen csak belegondolni: már az, hogy magma, nem lehetne ezt mag magyar értelemben hasznosítani? Na, naaa!? Na és az, hogy „áttört szomszéd”, s hogy abból valami „származik”? Kincs ez, szerkesztő úr, tessék nekem elhinni! De menjünk tovább: xenománia! Ez azt jelenti, hogy korlátlan rajongás minden iránt, ami külföldi, nem hazai! Ez nem lehetnénk! Ez vagyogatunk. De tán ebből is kihoz valamit a seresi narancsfény… Lehetnénk xilofonok is! Ütőhangszer, ütött hangszer, illetve ütődött hangszer értelmében! Ütődött hangszerre a példa kézenfekvő.

Végére hagytam, hogy ott csattanjon, a tejszínhabot! Hogy hát „magyar föld igenis kerülhessen külföldi kézbe” (közli a Népszava, 1997. október 11.). Mert csak csámcsog és csemcseg, hezedik-hazudik, elken és alkan, nyiszorog és nyöszörög, mellébeszél, -beszáll és busz áll! (a Nagy Duna mentében! Ó mily kedves e buszocska nékem!) itt mindenki, hangzik a seresi tanítás, mely türelmetlenül csattan ki a zárt ajtók mögül, s szétrikoltja tanítását. Ugyan mit értenék én ebből az egészből, az ő segítsége nélkül, a „lófaszba”! Úgyhogy, szerkesztő úr, ez van nekünk előkészítve 1998-ra és azt követően, mert hiszen Horn Gyula lehet, hogy kormányt fog alakítani jövőre, de mint afféle xilofon reálpolitikus (ütésálló!), egy egészen mást lesz kénytelen alakítani. S ha megkérdezhetném, hogyan alakít ön kormányt jövőre, miniszterelnök úr?, alkalmasint azt a választ kapnám, hogy örömmel! Én pedig ide írom még egyszer a seresi sorokat, hátha megint feljelentenek, s akkor a miniszterelnök úrnak is tudomására jut, miket írnak a lapok: „magyar föld igenis kerülhessen külföldi kézbe.”

Írtam volna én még bűnről és büntetésről – bűnhődésről nem!, az csak a cárizmus idején volt, manapság s hamarosan a hatályos magyar jog szerint elég lesz beköpnöm valakit, s már szabadulok is. Hogy aztán engem is beköpnek? Ebben van a furfang? Írtam volna még a büntetés önbeteljesítéséről is! Végül is arról, ami a nevezetes Jack Nicholson-film révén vált nálunk közismertebbé, miszerint a postás mindig kétszer csenget. Az első már elcsendült… Most annyi bizonyosan megállapítható, hogy „csönd van”, az se vonható kétségbe, hogy „mintha nem is rezzennénk”… de vajon rohanunk-e a forradalomba?

Bármilyen hatásos ez így, történelmi ismereteink szerint nem igaz. Nem abba rohanunk. Keserves, nemzedékeket élve ledaráló korszak következik. Nem a zendülések kora! Akiknek beütött a bolt, vérfarkasként harapják át mindenki torkát, aki tiltakozik megtollasodásuk vagy akár csak felszínen maradásuk ellen… Az van, szerkesztő úr, a lecsúszókkal, elszegényedőkkel, vesztesekkel, mint ahogyan az anekdót tanítja: Megy át az ember a temetőn, kéz nyúl ki a hant alól, hang hallatszik: segítség, élve temettek el! Mire emberünk odaugrik, rátapos a kézre, mondván: és milyen rosszul!

Ez van, szerkesztő úr, igazából ezért nem kell félni a felfordulástól. A multimilliomos szocdemeink és az egyenruhás testületeknek (rendőrség, katonaság stb.) bért a kért mértékben emelni nem akaró – de tán helyesebb úgy, hogy nem emelni: merő! – kormányunknak nem kell félnie. A sógorom is épp tegnap oktatott ki! Szinten maradt valahogyan, ő most már ezekre fog szavazni (közben azért tele szájjal szidja önöket, t. koalíció, kis ország, egyetlen csőcselék, sőt az internet miatt kis világ, egyetlen csőcselék teszi mulatság tárgyává világszerte a polgári demokráciát, ezt a rosszul sikerültet, mi azért csak próbálkozzunk, nálunk rosszul sikerült sem volt még, rajta, Orbán úr, indulhat a bakterház! S tessék csak csilingelő kacajt hallatni, ha valaki – veérfarkas vagy zsigernyúl – beobachterházzal hozakodik elő). Sógorom kipróbált rabszolgaivadék, maga is rabszolgaságot végzett; ennél csak az aggasztóbb, hogy huszonéves veje, leendő unokáinak apja is így gondolkodik: „hogy ezek csináltak legalább valamit!”, s azt a szót, hogy magyar, nem ismeri. Hunniában valami készül?, dünnyögöm erre föl, nem neki, csak úgy magamnak. De ő válaszol: a filmgyárban, új mozi?… Úgyhogy iszonyúan nehezen fog ez menni, t. Orbán úr… Valami történt, és még nem tudni, hogy mi.

Bűnök és büntetések elmaradnak. Félek, hogy nem örökre. Addig is egy nagyon elgondolkoztató mondás: „Nem a büntetés, hanem a bűn neme gyalázza meg az embert.” Küldi Aulich Lajos, aradi vértanú.

Budapest, 1997. november 1–2.