Heller Ágnes

Bicikliző majom

KŐBÁNYAI JÁNOS INTERJÚREGÉNYE

A Szigeten rendszeresen találkoztunk: sétáltunk, beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk. Érdekes dolgokról, néha politikáról is. Abban megállapodtunk, hogy úgysem éljük túl a háborút, ezt a társaság nagyon is jól tudta. Ez még Reicher Maryre is vonatkozott, aki kikeresztelkedett lévén azt hitte egy ideig, hogy őrá ez nem érvényes, aztán lassan rájött, hogy mégis az. Az országból csak az menekülhetett el, akinek pénze, nagyon sok pénze volt. Egy családot ismertem, akik elmentek. Rónai Mari és Rónai Panni. Mari az osztálytársam volt az elemiben, és később is jóban maradtunk. Apja mérnök volt, Ausztráliába kapott bevándorlóvízumot. Könnyes búcsút vettünk. Az igazgató behívatta őket, és azt mondta: „Ne felejtsék el soha, hogy magyarok. Ne felejtsék el Magyarországot!” A Rónai lányok zokogtak, és elmentek egy másik földrészre. Rajtuk kívül nem akadt az ismeretségi körömben más, akinek meglett volna a pénze és összeköttetése, hogy elhagyja az országot.

A fiúk közül, akiket annyira szerettem, csak egy jött vissza, a többiek mind eltűntek. Amikor Nádas Emlékiratok könyvében azt az önéletrajzi fejezetet olvastam, hogy mindenki eltűnik, aki ’56 előtt az életében gyerekként szerepet játszott, az a rádöbbenés az enyém is, az én tapasztalatom is volt. ’45-től mindenki eltűnt mellőlem, aki az életemben fontos volt. Kallós Anci életben maradt, de nem játszott többé szerepet. Bodrogi Márta nagyszerűen korcsolyázott, műkorcsolyázó volt, sokat járt a műjégre, nyert is valamit. Ő azonnal elment Magyarországról ’45-ben: nem tudom, mi lett belőle. Teljesen új világban kellett kezdeni. Kivéve az iskolát, mert az iskola volt az egyedüli kontinuitás. Az egyik sziget elsüllyedt, mert mindenki, aki ott élt, meghalt vagy elsodródott onnét, a másik sziget pedig megszűnt szigetnek lenni.

Az iskolánkat elrekvirálták. Elvették az Abonyi utcát, majd a polgári és az ortodox iskolák épületeit is. Mindenki a Wesselényi utcába szorult. Három műszakban tanultunk. Egyik kezdte hét órakor, s folytatták délben és délután. Egy-egy iskolára napi két és fél óra jutott. Vasárnap is volt tanítás, különben nem tudtuk volna elvégezni az anyagot. 1944. március 19-e vasárnapra esett.

Először érintkeztünk az iskolában fiúkkal. Ha másképp nem, a padon keresztül. Mi a második műszakban tanultunk. A fiú hagyott ott nekünk egy levelet, mi pedig neki választ. Gyönyörű játék volt, nem ismertük egymást, de leveleztünk. A szórakozásnak vége szakadt. Abban a pillanatban, amikor bejött Rieger tanár úr, és azt mondta: „A németek megszállták Magyarországot, lányok, menjenek haza.” Mindenki úgy vette ezt a bejelentést, mintha a halálos ítéletet kapta volna kézhez. Aznapra olyan hangversenyt hirdettek a Vigadóba, amit nagyon szerettem volna meghallgatni: Sztravinszkij Tűzmadárját és egy Csajkovszkij-szimfóniát.

Akkoriban kevés zenét rögzítettek lemezre, s azokat is rossz minőségben. A rádió zene szempontjából élvezhetetlen volt. Zenét élvezni csak koncertteremben lehetett. Hazajöttem az iskolából, közöltem a szüleimmel, hogy délután koncert lesz a Vigadóban, és elmegyek. Anyám: „Szó sem lehet róla, mit képzelsz, a németek megszállták Magyarországot. Még nincsenek itt, de öt perc múlva itt lesznek a tankok. Meg vagy őrülve, nem mész innen el, nem hagysz el minket!” – hisztizett. „Nézd, anyu, minden valószínűség szerint ez lesz az utolsó hangverseny, amit életemben meghallgathatok.” Apám rám nézett, és azt mondta: „Menj.” Nem azt: dehogyis, ugyan, miért mondasz ilyet. Nem. Azt mondta: „Menj.” Felnőttnek tekintett, és az is voltam. Menj, valóban, talán az utolsó hangverseny, csak menj. A Vigadó kongott az ürességtől. Végül, bár érdekelt a Tűzmadár, Csajkovszkijnál már rettenetesen ideges lettem. Mi van kint? Amikor kijöttem, tényleg ott álltak a tankok a Vigadónál. Talán tényleg az utolsó hangversenyen voltam, de azért mégsem kellett volna elmennem. Épségben hazaértem. Másnap vártunk: megnézzük, mit csinálnak velünk, megnézzük, mit írnak rólunk. Rövid ideig csend volt. Nagyon rövid ideig. Fel kellett varrni a sárga csillagot.

Szégyelljék magukat ők! Mért én szégyelljem magamat? Nagyon erős érzés volt: szégyelljék azok, akik rám rakják. Én büszkén viselem ezt a csillagot, az istenit neki! Az autoritást, a tekintélyt semmilyen módon nem viseltem és nem tűrtem. Az iskolában is rendetlen voltam. Rendszeretetből, magaviseletből mindig rossz osztályzatom volt, akármilyen jó bizonyítványt vittem is haza. Lázadó voltam, és azt vágtam a világ szemébe: „a fene egye meg őket, ők szégyelljék magukat, én büszkén hordom ezt a sárga csillagot, ez engem nem érdekel.”

Apám, ő is fölrakta, mindenki fölrakta. Egy reggelen elment, és nem jött haza. Azt mondta, fél kettő tájban otthon lesz. Két órakor még nem idegeskedtünk. Elmúlt három, négy, kezdtünk idegesek lenni. Kiálltunk a lift elé. És minden emelkedő fülkéről azt hittem, az apám lép ki belőle. Egyik jött a másik után. Jönnek liftek, csapódik az ajtó. A harmadik emeletre, a negyedikre. Az ötödikre: végre! Az ötödiken áll meg. A szomszéd az. Várni, várni, várni. És akire várunk, nem jön. Az apám nem jött. Egész nap nem tudtuk, hol van, nem tudtuk, mi van vele. Másnap egy grófnő, akit elengedtek a Sváb-hegyről, megüzente, hogy az apám ott van. Az utcáról vitték el, betaszították egy kocsiba, és fölvitték a Gestapo Majestic szállóban székelő központjába. Nem tudja, mi van vele, csak azt , hogy pillanatnyilag a Sváb-hegyen tartózkodik. Apu megkérte, hogy üzenjen, minden rendben van, nemsokára találkozunk. Aztán megint nem volt semmi hír. Csak a rettenetes hírnélküliség. Ezt mások is ismerték rajtunk kívül. Az ötvenes években is megismétlődött. Az emberek elmentek, és nem jöttek vissza, és nem tudták róluk, hol vannak. Totális rendszerekben: közös vonás. Végre Csepelről érkezett egy munkás, azt mondja, apám ott van. Anyám pénzt akart adni neki, hogy vigyen levelet vissza, azt felelte: „Én szervezett munkás vagyok, én nem fogadok el pénzt.” Szervezett munkás. Ezt a kifejezést használta. Párszor hozott üzenetet.

Amikor megtudtuk, hogy apám ott van, még nem tudtuk, mit jelent ez. Nem is lehetett tudni. Sok múlt a véletlenen, hiszen a csepeliekből nem mindenkit vittek Auschwitzba. Amire sorra kerültek, leállították a deportálásokat. Apámat június 20-án vitték el, nem volt az már olyan korán. Júliusban Horthy beszüntette a deportálásokat, egy hajszálon múlt. Ő ott volt, és nekünk közben el kellett hagynunk az otthonunkat.

A Személynök utca 24-es számú csillagos házba költöztünk, anyám barátnőjéhez. Három barátnő három gyerekkel, három szobában, nagyapám a cselédszobában. Kellemes együttélés volt, kedves emberekkel, de az világos volt, hogy azért zárnak össze, hogy könnyebben tudjanak felszámolni minket. Elkezdődtek a deportálások, s nem volt kétséges, hogy ez a sors vár ránk is, csak azt nem tudtuk, mikor és hová. Zűrzavaros hírek keringtek, amelyeknek csak a vége sejlett biztosnak: hamarosan megölnek. Auschwitzról semmit sem tudtunk. Nemcsak utólag, de már gyermekfejjel is a Zsidó Tanácsot okoltam ezért a helyzetért. Semmit nem tudtunk arról, mi lesz velünk, ők azonban tudták. Kiadták a nyilatkozatokat, hogy viselkedjünk fegyelmezetten, engedelmeskedjünk a hatóságnak. Majd megpukkadtam, amikor a péknél, bucira várva, elolvastam a Zsidó Tanács falragaszát.

A vidéki zsidóknak már nem volt módjukban leveleket írni. Néhányan megszöktek a gettókból, s úttalan utakon menekültek Budapestre. Ők hozták a hírt, hogy koncentrálják és vonatra rakják a zsidókat. „Bevagonírozzák.” Ezt a kifejezést használták. Bevagonírozzák őket. Ez volt a narratíva. Bevagonírozzák a vidékieket, és nem tudtuk, mikor jutunk mi is ugyanarra a sorsra. Még éltek mellettünk keresztények is. A kör szűkült, egyre szűkült körülöttünk. Délelőtt 11 és 1 és délután 3 és 4 között lehetett kimenni az utcára, hogy vásároljunk. Nemigen volt miből: a jövedelem megszűnt. Olvastam, beszélgettem a gyerekekkel. Thomas Mann összes novelláiba mélyedtem. A Harmadik Birodalom című könyvet is ott olvastam, amely, bár a címe az ellenkezőjét sugallja, Hitler-ellenes könyv, Wesselényi Miklós antifasiszta publicista írta. A nyilasok reggelente szerettek randalírozni, keresgélni, fosztogatni. Ágyban feküdtünk még, mert hajnali 5 óra volt a kedvenc időpontjuk. Egyikük ránézett erre a könyvre, ott hevert az éjjeliszekrényen, és helyeselt: „Jól van, jól van.” Meg volt velem elégedve. Rászorultam a könyvtárra, amit a lakásban találtam. Éheztem a zenére. Zene nem volt, mert a rádiókat elkobozták. Zsidónak nem lehetett rádiója, és nem találtam semmiféle hangszert. A szomszédban keresztények laktak, egy keresztény ügyvéd. Cselédlánya szobáját az enyémtől egy fal választotta el. Panaszkodtam, hogy nem hallok zenét. „Ágika, csak szóljon, mikor és mit szeretne hallgatni, olyan hangosra állítom, hogy át fogja hallani a falon.” Így hallgattam végig Gigli búcsúkoncertjét, gyönyörű volt, a rádió őrülten ordított, rátapasztottam a fülemet a falra. A Horthy-proklamációt is átbömböltette a falon. Az a cselédlány drukker volt. Egy igaz drukker.

Két emelettel fölöttünk lakott Sámuel Pali, rendkívül kedves fiú. Könyvekről, az életről beszélgettem vele, és kártyáztunk. Megtanított bridzsezni. Szellemet idéztünk. Poharat táncoltattunk, hívtuk a szellemet, és közben úgy csaltunk, hogy a felnőtteket megnyugtassuk: hozzátartozóik jól vannak, rendben vannak, visszajönnek. Elhitték, hogy a szellem vezeti a kezünket. Ment betűről betűre az a pohár, a gyerekek nagy találmánya, hogy édesanyáikat megnyugtassák.

Innen is küldtünk csomagot Csepelre, mert továbbra is eljött a „szervezett munkás”. Beteges, sárga kis ember volt, gyomorfekélyben szenvedett, hamarosan egy másik váltotta fel, aki nem volt szervezett munkás, és szolgálatait keményen megfizettette.

Mindketten abban a gyárban dolgoztak, ahol az apám. A letartóztatottakat hadiüzemekben fogták munkára. A szervezett munkás elmesélte, hogy apám tüneményes ember, mindenkit szórakoztat, tréfálkozik, a csüggedtekben tartja az életkedvet. Az utolsó levél, amit tőle kaptunk, június 20-án kelt. A vagonból dobta ki. Kis cédula. A borítékon idegen kézzel írt címzés. Sokan megtehették: vacak cédulára fölírtak valamit a vagonban, és kidobták, mint az óceánba a palackot. Valaki arra járt, betette egy borítékba, megcímezte és elküldte. Az apám azt írta: ne féljünk, egy darabig nagyon rossz idők következnek, de legyünk bátrak, nemsokára viszontlátjuk egymást. Körülbelül ezt, három-négy sorban. Ötvenhat éves volt ekkor: versenyturista volt, a Mont Blancot is megmászta, soha betegen feküdni nem láttam. Mengeléről, a gázról akkor még nem tudtunk, s ezért voltam biztos benne, hogy túléli. Nincs az a nehézség, amit ne élne túl! Egy éve, amikor anyám meghalt, s az iratait rendeztem, tudtam meg a teljes igazságot. Ő ugyanis felkutatott társakat, akik apámat ismerték. Erről soha nem beszélt nekem. A dokumentációban az áll, hogy apám 1945. január 16-án halt meg, Auschwitzban. A németek már nem voltak ott. Föllapoztam a tábor hiteles krónikáját: mi történt akkor, ott, január 16-án? Majdnem minden fogoly meghalt a tomboló járványban. Diftériajárvány, tífuszjárvány, hastífuszjárvány. Apám fizikailag nagyon stramm volt. Lehet, hogy Mengelénél az is segített neki, hogy úgy nézett ki, mint egy germán. Azért gondoltam korábban, hogy azonnal elgázosították, mert úgy véltem, ha nem így történt volna, akkor túléli. Bár végtelenül segítőkész volt, a kenyerét megfelezte mindenkivel. Majdnem jól képzeltem, hiszen az utolsókig kitartott. Megérte a felszabadulást. A németek elmenekültek, a járvány folytatta művüket. Még a tábor felszabadítása után is sokan ottpusztultak.

Apám tudta, hogy a Személynök utcában lakunk, hiszen onnan is leveleztünk. Július 20-án kaptuk meg a levelét, akkor indultak a deportálóvagonok. Csepelről, Békásmegyerről, Pünkösdfürdőről. A cédulát egészen apró, elhalványodó betűkkel írta, ez volt az utolsó életjel, amit tőle kaptunk. Én hittem, hogy viszontlátjuk egymást. Ha túléljük, és én túlélem. Jobban bíztam apám túlélésében, mint a sajátoméban.

Minden helyzetnek kialakulnak a hétköznapjai, mindenhez hozzá lehet szokni. 11 és 1 között mehettünk ki vásárolni: ez volt a hétköznapunk. Felvirradt a remény, amikor megbukott a kormány. A Lakatos-kormány kinevezésével reálisnak látszott a különbéke. A remény, hogy hátha mindenki megússza, hátha a vagonokat még meg lehet állítani, akárhová tartanak is. Itt a második front. A dolgok jóra fordulhatnak. A BBC-t nem hallgathattuk ugyan, de a második front hírét a magyar újságok is közölték. A szomszéd lány bömböltette a híreket, s amellett átjött, és elmondta. Elújságolta, hogy az amerikaiak partra szálltak. Drukker volt, állandóan jött a hírekkel. A legnagyobb bömböltetés persze a Horthy kiáltványa alkalmával zengett. Rengett a ház. A kormányzó úr azt mondta: Németország elvesztette a háborút. A legcsodálatosabb muzsika a fülünknek. Ölelkeztünk, csókolóztunk, gyönyörű pillanat volt. Valaki lerohant, és letépte a sárga csillagot a házról. Mint nem is olyan régen, egy társaságban kiderült: Litván Gyuri tépte le. Minden csillagot a Litván Gyuri tép le először: a sárgát is, a vöröset is. Litván Gyuri megveszekedett csillagtépő. Egy házban laktam a három Litván fiúval, szép gyerekek voltak. Mindenki ölelkezik és csókolózik, leglátványosabban az áldrukkerek. Az összes nyilas odajött hozzánk, és csókolózott velünk. Tanúsítsuk, milyen rendesek voltak. A szomszéd cselédlány nem jött. Az igazi drukker nem jelentkezik, hogy ő milyen kiváló, inkább háttérben marad. Azért az emberek egy ideig emlékeznek. Igaz, nem sokáig. Ha nem mondjuk meg ezekről az emberekről, milyen nagyszerűen viselkedtek, ha nem írjuk föl az igaz emberek nevét az emlékezés falára, elveszítünk minden mértéket.

Sajnos, nem tudom a lány nevét, az arca áll csak előttem, és a viselkedése. Ki sem bogozódtunk egymás nyakából, és jött a Szálasi-puccs. Az ablakok a Margit hídra néztek, ahol sűrű sorok feketélltek, s ordítottak: „Éljen Szálasi!” Sámuel Pali apja eltűnt, nem jött haza, csak éjszaka került elő. Őt mint zsidót ott masíroztatták a nyilasok, puskatussal ösztökélték, hogy üvöltse: „Éljen Szálasi!” A magyar lakosság nem ment éljen-szálasizni. A nagy „Éljen Szálasi!”-t a nyilasok terelte zsidóknak kellett kiáltozniuk akkor este Magyarországon. Ez az este az élet rémálmai közé tartozott, és létezésünkre ráütötte a pecsétet: minden tökéletesen hiábavaló, mindennek vége.

Megkaptuk a felszólítást: be kell menni a gettóba. Ez a koncentráltságnak olyan foka, hogy semmi kétség sem lehetett többé: ez az utolsó lépés. Már világosan láttuk, mit jelent a deportálás, a bevagonírozás, ha nem tudtuk is pontosan, hova mentek a vonatok. Attól kezdve az életösztön lobogott bennem, ami csak egy gyerekben loboghat. Eldöntöttem: most nem gondolkozom, hanem az ösztöneimre hallgatok. Az istenit neki, hiszen a végén vagyok, most már nem akarok meghalni! Hogyan lehet ebből kikerülni? Azt kell tenni, amit a pillanat törtrésze alatt érkező ösztön diktál. Minden mérlegelés nélkül hallgatni kell rá. A mérlegelés, a gondolkodás: halál.

Ezen a tapasztalaton néhány hónapja már keresztülestem. Deportáláshoz fogták össze a zsidókat, mert a vonatok raktere nem volt százszázalékosan kihasználva. Az utcán vadásztak boldog-boldogtalanra. Anyámmal a Hold utcai csarnokban vásároltunk, ott kaptak el. Bevittek a főkapitányságra, és falhoz állítottak, de elengedtek. Másnap vagy harmadnap megint lefogtak, de ezúttal betettek egy csoportba, és útnak indítottak. Ebben a csoportban menetelt a tizennégy éves Kertész Imre, amit leírt a Sorstalanságban. Az utcán járt a villamos. „Anyu, most kiszaladunk a sorból, és fölugrunk a villamosra. Nem megyünk velük.” Lassult a menet, kiugrottunk. Föl a villamosra. A peronon sokan lógtak. Hál’ istennek a lógósok utat nyitottak. Kinyíltak, beengedtek bennünket, és rögtön összezáródtak mögöttünk. Szinte betoltak a villamosba. A nyilasnak nem nyílt módja golyót röpíteni utánunk, le kellett volna lőnie a villamoson lógókat. Ezzel a villamossal szépen elkerültük Auschwitzot. A nyilas korszakban minden napra esett egy ilyen megmenekülés, mert olyan mértékben fölszaporodtak az életveszélyes helyzetek, néha a vélt életveszély pillanatai, hogy csak a ráción felüli ösztönök segíthettek.

Néha rosszul ítéltek az ösztönök. Azt hittem, jobb lesz a zsidóknak a nemzetközi gettókban. Mindenki ezt hitte. A gondolat hamisnak bizonyult, jobb lett volna a nagy gettóba menni, mint a nemzetközibe. Ott messzebb a Duna-part. Sokkal több embert öltek meg a nemzetközi gettóból, mint a VI. kerületiből.

A nemzetközi gettóba védlevéllel lehetett bejutni. A házban panaszkodtam, hogy nincs védlevelünk; be kell mennünk a gettóba. A hatodik emeletről egy lány megszánt, és azt mondta, anyámmal együtt menjek el vele egy helyre. Tizenegy órakor indultunk el. Budapest olyan részére vitt bennünket, amelyet korábban nem ismertünk. Fölgyalogoltunk egy ház ötödik emeleti lakásába. A lány mindkettőnket bevitt a fürdőszobába, elkérte a nevünket és az adatainkat. Ott tartott a fürdőszobában, ahova tizenöt perc múlva visszatért a friss, nyomdafestékszagú Schutzpasszal. Svájci védlevéllel, amit ott gyártottak helyben. A svájci védlevelek jó részét hamisították, mindenféle csoportok forgalmazták. Végre zsebünkben lapult a friss, ropogós védlevél, csakhogy a Szent István körút 2-ben rendezkedett be a kerületi nyilasház, és a Pozsonyi úton a nemzetközi gettóba előttük vezetett el az út. Nyilasok ácsorogtak ott, és amikor be akartunk menni, hogy helyet keressünk magunknak, a nyilas ott elkéri az előttünk állóktól a védlevelet. Odaadják neki, a nyilas ránéz, széttépi, eldobja. „Maga már nem mehet be, nincs védlevele.” Mutatja a következő, eltépi: „Nem mehet be.” Mi is sorra kerültünk. Anyám kétségbeesetten kérte tőlem a négyrét hajtott pecsétes papírt. „Nem adom, nem adom.” „Mért?” „Azért, mert széttépi.” Ezt mondtam a nyilasnak is. „Nem adom oda, mert széttépi.” Ilyet neki még nem mondtak, döbbenettel nézett rám. Kihasználva meghökkentségét, rohantunk be az első kapualjba. A védett régióban voltunk. A nyilas nem tudott utánunk szaladni, mert akkor az összes többi zsidó bejön, inkább átengedett minket. Találtunk egy nagyon rossz helyet a Pozsonyi út 54-ben. Egy pincét. Visszamentünk, hogy értesítsük a hátramaradottakat, hol az a pince, és utánunk hozzuk őket. Főleg csomagokkal nem lehetett bejutni, szükségünk volt ágyneműre, ruhára és egyebekre. Ugyanazok a nyilasok keringtek arra, akik széttépték a védlevelet. Az az ötletem támadt, hogy megkérek egy német katonát, kísérjen be. A német katonát látva nem meri a nyilas a pofáját kinyitni. „Legalább osztrákot keressél.” „Jó ötlet, de honnan tudom, ki osztrák, és ki nem az?” Nézek egyet, az a fontos, hogy ne legyen SS, és még fontosabb, hogy egyedül legyen. Ha ketten vannak, az egyik fél a másiktól. Ha egyedül van, kilencvenkilenc százalékig segít. Az emberek mindig segítenek, ha nem bélyegzik meg őket, ha nem kell félniük, hogy segítettek. Pontosan beletrafáltam. Odamentem a sarokra, jól beszéltem németül, és megszólítottam egy egyedül sétáló Wehrmacht-tisztet. Elmondtam, hogy védleveles zsidók vagyunk, szabályos papírokkal, de a nyilasok ezt és ezt csinálják velünk, szükségünk lenne rá, hogy valaki bekísérjen. „Minden további nélkül.” Föltettük a cuccokat egy kis kézikocsira, bekísért és elköszönt. Azóta is meggyőződésem, hogy az emberek egymagukban rendesek, csak tömegben őrülnek meg. Mért ne segítsen valaki egy másik emberen, ha nem kerül neki semmibe?

A Pozsonyi út 54. pincéjében rengetegen zsúfolódtunk össze: fiúk, lányok, nők, férfiak. Az udvaron aludtunk, pedig október vége lévén meglehetős hideg volt. Megismerkedtem egy Tibi nevű fiúval. Nem volt szerelem, Gyuriba voltam szerelmes akkor is, de zavaros volt a helyzet, csókolóztunk. Amikor elbúcsúztunk egymástól, odaadtam neki emlékül a képemet, amelyen sárga csillagot viselek. Hirschman Niszán barátom mesélte jóval később, hogy 1948-ban, Jeruzsálem ostrománál együtt harcolt a barikádok mögött egy fiatal fiúval, akiről percek alatt kiderült, hogy szintén magyar. Beszélgetésbe elegyedtek, és a fiú elmesélte, hogy valamikor ’44-ben szerelmes volt egy kislányba, aki bizonyára elpusztult, azóta is őrzi a képét. Niszán udvariasságból kérte, hogy mutassa meg. „De hiszen ez a Heller Ági! Dehogy pusztult el, fél éve sincs, hogy együtt nyaraltunk.”

Meghívtak minket a Hollán utca 22-be, hogy költözzünk oda. Utáltam, mert bár rendes lakásba kerültünk, de nagyon gazdag zsidókhoz, és a nagyon gazdag zsidók nagyon kellemetlenül viselkedtek, úgy kezeltek bennünket, mint a cselédeket, mint a betolakodókat.

Nem jószántukból hívtak meg, hanem azért, mert kötelességük volt minden szobájukban valakit tartani. Körzeti zsidó tanácsok, afféle spontán önkormányzatok alakultak; nem hagyták, hogy a gazdag ember egyedül terpeszkedjen a lakásában, a többiek pedig a pincében, ahol egy ágy sem jut nekik. A gazdagok ezt nagyon rühellték, és utáltak minket. Szerintük mi piszkosak voltunk, mert nem takarítottuk ki a fürdőszobát rendesen, és állandóan kifogásokat kerestek. Közben beindultak a razziák. A nyilasok munkára rendelés címén elhurcolták a lányokat, és megerőszakolták őket. A fiúkat, ha ügyetlenek voltak, és nem tudtak elbújni, jól megverték, ami nem számított nagy kunsztnak, mert csak kisfiúk kerülték el a deportálást és a munkaszolgálatot. A razziák közeledtét Friedenthal Jancsi vagy a Földes Jancsi jelentette.

A lányok, akik már félig-meddig nőknek néztek ki, fölbújtak a vécé fölötti tartály mögé. A negyven-ötven évesek nyolcvanévesre maszkírozták magukat. Ezek a kis razziák nem elhurcolós razziák voltak, inkább szexrazziák. Friedenthal Jancsi zsidó gyerek volt, a nyilasházban dolgozott, de facto zsidó nyilas lett, hogy segítsen az embereken. Rettenetesen vagány fiú volt, ő jött legtöbbször figyelmeztetni. Nagyon sok embert mentett meg később a Duna-partról. Ehhez Földes Jancsi nem rendelkezett potenciával, mert ő nem tartozott a Szent István körút 2-es nyilasházhoz. Ő csak katonaruhába öltözött nyilasként járt, másfajta jelvény volt rajta, de ő is legtöbbször megkapta az információkat. Friedenthal Jancsi viszont a nyilasházból vagy a Duna-partról is képes volt embereket kihozni. Pénzért is. Nem ő kapta a pénzt, hanem lefizette vele a nyilasokat. Tud valami gazdag zsidót, akitől lehet pénzt szerezni, így közvetített. Friedenthal Jancsi szerepel Konrád György Kerti mulatság című regényében. Konrád nem ismerte személyesen a figurát és történetét, amit a regényébe szőtt, a legendáját másoktól hallotta. Azt írja: nem tudja a nevét. Felhívtam telefonon, és megmondtam: Friedenthal Jancsinak hívták, tessék megjegyezni a nevét. Jancsi ugyanis január 10-én elment otthonról, és soha többé nem jött vissza. Vagy bomba ölte meg, vagy a nyilasok rájöttek, hogy nem igazi nyilas. Sohasem lehet már megtudni, mi végzett vele. Az édesanyja, Friedenthal néni túlélte a háborút.

A kis razziák után jöttek a nagyok. Ezek már arra szolgáltak, hogy bevigyenek a nagy gettóba, és kiürítsék a nemzetközi gettót, esetleg kivigyenek a Duna-partra, és agyonlőjenek, vagy berakjanak a transzportba, amely a téglagyáron keresztül Ausztriába gyalogol. A nagy razziákban már nem arról volt szó, kit erőszakolnak meg. El kellett tűnni otthonról. Ugyanis ott helyben nem volt mód elbújni, fel kellett szívódni valahová. Egy helyet lelni, a gettón kívül. A sárga csillagot csak fércelve erősítettük fel a kabátunkra. Ha kiléptünk a házból, levettük. Többé nem voltunk sárga csillagosok. Próbáltunk biztos helyekre menni. Voltunk az unitáriusoknál, de ott annyi zsidó volt, mint égen a csillag. Később az unitárius püspökkel találkoztam, és visszaemlékeztünk a szép időkre, amikor a pincéjük tele volt zsidókkal. Följött a lakásunkra a Radnóti utcába. Akkor ő keresett nálunk segítséget az unitárius egyház számára, amit Ferivel boldogan megadtunk. Hírt, nyilatkozatot adni külföldre mostoha helyzetükről a pártállam idején. A Markó utca és az Alkotmány utca sarkán állt a templomuk, a környéken rendelkeztek még néhány lakással, pincével is. Ott tartották a zsidókat nagykanállal, mert rengetegen voltak. Ezt mindenki tudta, ezért nem látszott biztonságosnak. Hoványiékhoz is mentünk, Hoványiék szüleihez. Adtak valamit enni, hamis gulyáslevest, ami nagyon-nagyon sokat ért, és igen ízlett. Ott se maradhattunk. Az öreg Hoványiék ott tartottak volna ugyan, de mindenki félt a szomszédoktól. Napközben még elmegy, de éjszakára túlságosan veszélyes. Sokfelé jártunk, sétáltunk, de nem bírtunk kitérni a razzia elől, és az egyikkel bevittek a Klauzál térre. Sorba álltunk, és a nyilasok első dolga az volt, hogy fölszólítottak bennünket, dobjuk az ékszereinket egy dobozba. Anyám lehúzta az ujjáról a jegygyűrűjét. Megfogtam és betettem a kabátomba. „Meg vagy őrülve, az egyetlen értékedet odaadni a nyilasoknak?” A jegygyűrű sokat ért a háború végén, abból kenyér lett, mikor nem volt kenyér. Bevittek egy Klauzál téri házba. Azonnal tudtam, ez a fordulat: a téglagyár, a deportálás – megölnek. Innen ki kell jutni! A fölsorakoztatásnál odamentem a nyilasokhoz: „Maguknak nincs joguk minket fogva tartani.” Ez a nyilas is meg volt lepve, ilyet addig soha nem hallott. Az emberek olyanok, mint a birkák, mindig mindent elfogadnak. Azt mondtam: „Én a Magyarság című lap olvasója vagyok, ott láttam a rendeletet, amit maguk adtak ki, hogy zsidó asszonyokat deportálnak tizenhat és negyvenöt között. Én nem töltöttem be a tizenhat esztendőt, anyám viszont annál inkább a negyvenötöt. Maguknak a saját törvényük szerint nincs joguk minket ide bevinni. Maguk deportálnak, de minket nem deportálhatnak. Hogy jön maga… Nézze, olvassa csak el a Magyarságot, az a maga lapja… tessék…” Ideges lett, mert állt a sor. Két percet beszélt a szomszéd nyilassal, aki odavetette: „Számolja ki őket.” És kiszámoltak.

November második felében megint elkaptak, s ezúttal a nagy gettóba vittek. A fal még nem volt teljesen lezárva, ki és be lehetett járni. Rendőrök posztoltak a Kazinczy utca sarkán. Onnan nem volt kiút, a nemzetköziből ki lehetett menni, mert ott keresztények is laktak. A nagy gettóban akkor már nem laktak keresztények. Hogyan szökjünk meg innen? Ha a rendőr mellénéz, nyílik némi esély, de az egész társaság nem tud szökni. Nyolcan voltunk. Nyolc nem tud szökni.

Együtt kaptak el a razziával, akikkel ott éltünk a házban, kivéve a lakás gazdag tulajdonosait – valószínűleg azért, mert pénzt adtak nekik, de a többit kisöpörték. Gréta nagynéném, Mári néném Gabi nevű fiával; Mári néni balatonfüredi volt. Nagyapám, akit nem szerettem, és Váradiék két gyerekükkel, ők nem voltak rokonok, de szinte azzá éltünk össze velük az izgalmakban. A dédnagymama már nem élt, 1943-ban halt meg, még békében, sőt a nagyanyám is, akit annyira szerettem. Neki is szerencséje volt, hogy 1944 februárjában sikerült meghalnia, még el lehetett rendesen temetni, s főképp nem tudta, mi történik majd apámmal két hónappal később, meg a vejével, akit letartóztattak, és a börtönben halt meg. Anyám teljesen passzív volt, rám hagyatkozott. A gyereknek sokkal jobb az ösztöne, mint a felnőttnek. A felnőtt racionálisan gondolkozik, egészséges ösztönei elkoptak, a gyerek még rendelkezik velük egy darabig. Márkus Gyuri édesanyja és hároméves kishúga Újpesten hamis papírokkal erdélyi menekültként bujkált. Márkus Gyuri húga, Zsuzsa soha nem hallott mást, mint hogy az apja zsidóként bujkál, s nem tudják, mi van vele. Razzia volt Újpesten, gyanúsak voltak a papírok, bár nem tudták megmondani, hogy miért. A nyilasok Márkus Zsuzsihoz fordultak, s megkérdezték a hároméves kislányt: „Hol az apád?” És Zsuzsi mit válaszolt? „Katona.” Megmenekültek. Pedig ezt soha nem hallotta. Ezt a gyerek életösztöne súgta.

A gettóban nagyon rosszul éreztem magam, üres lakást kaptunk, ahol szinte meleg ágyneműt találtunk. És egy gyerek naplóját. Egy kis zsidó lány naplóját, amely szintén meleg volt. Ezeket az embereket deportálták. Beleolvastam a triviális történetbe, ahogy szerintem Anna Franké is az. Egy kislány triviális élete. Ezeket már elvitték, ezeket megölték, most bedugtak minket is ide… Nem akarok itt maradni, nem pusztán azért, mert veszélyes: nem akartam a lakásban maradni, ahol halottak laktak. Itt nincs német katona, csak nyilas. Keresni kell egy egyedülálló nyilast. Leszólítottam egy fiatalt, hogy vigyen ki bennünket. Elkezdett ordítani: „Maga büdös, rohadt zsidó, azonnal agyonlövöm, ha még egy ilyen dolgot mond nekem.” Hűűűű, spuriztam elfele. Nem adtam föl, mert más mód nem kínálkozott. A fiatal nyilast ki lehet pipálni, öreg nyilast keresek. Találtam egy öreget. Idős bácsi volt, nyilas karszalaggal. Ugyanezt előadtam neki. Bevált. Semmi mást nem kért a szolgálataiért, mint szivart. Jó. Kap majd szivart. „Jöjjenek, én kikísérem magukat.” Kísérteties volt, mert nem volt százszázalékosan biztos, hogy valójában hova kísér. Átvitt a kordonon, s közben ordított, ahogy a torkán kifért: „Büdös zsidók, nem pusztítjátok itt a kenyeret békében, viszlek benneteket a nyilasházba, ott megtanuljátok, hol lakik a magyar úristen…” Ki tudja? Hátha nem színleli. Amikor túljutottunk a kordonokon, prédikálni kezdett. „Mért nem mentetek Palesztinába? Tengerész vagyok, sokat jártam ott. Palesztinában jó a zsidóknak. Hülyeség itt maradniuk.” Az első pozitívumot Palesztináról, s hogy oda kellene kivándorolni, egy nyilastól hallottam. Azt tanácsolta: „Minden zsidónak Palesztinába kéne menni, akkor megszabadulhatnának ettől a borzalomtól.” Neki az volt az ideológiája: ne öljék meg a zsidókat, csak menjenek el innen. Madagaszkár-politikát szívesen folytatott volna. Kiderült, hogy az ösztönöm azért nem volt olyan jó, bár sikerrel hazajöttünk. Mert közel volt a Duna-part.

Pár hétig kaptunk újabb haladékot. Amikor éppen nem volt razzia, olvasgattam, a gazdag zsidóéknál is találtam regényeket, Thomas Mannt magammal hoztam a régi lakásból. Legtöbbet ennivalóról beszéltünk. Úristen! Egy paprikás krumpli! Sokat ábrándoztunk paprikás krumpliról. Sohasem képzelegtünk különleges ételekről. Mindig paprikás krumpliról, töltött káposztáról, túrós csuszáról. Amikor az ostrom megkezdődött, jobban lehetett olvasni, akkor már nem vittek ki a Duna-partra, hogy agyonlőjenek.

De azért egyszer, az ostrom előtt kivittek. Semmit sem mondtak. Először csak álltunk és álltunk a Szent István parkban. Majd odébb vittek, a Dunához. Hallottuk, hogy ropognak a fegyverek, tudtuk, hogy belelövik az embereket a vízbe. Odaértünk. Néztem a Dunát, és láttam, hogy zajlik. Jó úszó voltam, egy percig sem gondoltam arra, hogy meghalok. Előtte mindig tudtam, s utána is mindig tudtam, hogy meg fogok halni, de akkor nem. Egyre közelebb jött a puska hangja. Arra gondoltam, mikor ugrom. Néztem a vizet: „mikor fogsz ebbe beleugrani?” – meredten néztem: „hova ugorjak?” Nem törődtem az anyámmal. Akkor semmivel sem törődtem, csak azzal, hogy ugrani fogok. Ezt őszintén meg kell mondanom. Abban a pillanatban semmi sem volt a fejemben, csak a víz, és hogy a víz vonz. Anyám mögöttem állt a sorban, nem kellett volna végignéznem. Nem gondoltam semmire, csak az ugrásra. Később elemeztem végig, hogy az ember, szemben a halállal, nem gondol a halálra. Nincs halálfélelme. Csak akkor, amikor már túl van az életveszélyen. Ott van, nem gondol rá. Tehát: ugrom.

Nem kellett ugrani.

Lehet, hogy a Friedenthal Jancsi miatt, lehet, hogy a svéd követségtől jött valaki, mert svéd házból is hurcoltak el embereket. A svéd házakat komolyabban vették. Valaki értesítette Wallenberget, és kijöttek. Mindenesetre bennünket visszavittek. Vagy a Jancsi fizette le őket. Ezt nem lehet tudni. Ami ott, akkor történt, az az irracionalitás világába tartozik. Lehet, hogy megunták, lehet, hogy valakinek hirtelen baszni támadt kedve. Nem múlt el nyomtalanul az életemből. 28-29 éves koromban tört rám, hogy nem tudok végigmenni a Margit-hídon úgy, hogy ne vonzana a Duna, hogy ne érezném ellenállhatatlanul, hogy nekem bele kell ugranom. Nem mertem végigmenni a Margit hídon, fölszálltam a villamosra. Heteken-hónapokon keresztül kényszerítettem magam: „Átmész a Margit hídon! Odamész a korláthoz! Belenézel a Dunába! És nem fogsz beleugrani!” Addig-addig erőszakoltam magam, míg végigmentem a Margit hídon. Először a villamos felőli részen, hogy ne is lássam a Dunát. Fölkerestem egy Rapaport nevű kitűnő idegorvost. „Kedves uram, ez és ez van velem, de ne érdeklődjön a szexuális életem felől, mert én pontosan tudom, hogy ez miért és mitől van.” Öreg zsidó ember volt, megígérte, hogy nem érdeklődik a szexuális életem felől, mert az ember amúgy is maga húzza ki magát a slamasztikából. Így történt, mert addig-addig gyakoroltam, amíg végigmentem a hídon. Egy másik neurózisom éppen az előtte való évben szűnt meg. Valószínűleg a neurózisok váltották egymást. Egészen addig ugyanis nem tudtam belépni az Újlipótváros területére, ahol a gettó volt. Amikor a Szent István körút elejére értem, ahol be kellett volna fordulni a Tátra utca és a Hollán utca vidékére, nem voltam képes befordulni. Szédültem, hányingerem volt, rosszullét fogott el. Ott nyilasok vannak, és megölnek. 1956. október 25-én Varga Iván barátunkról megtudtuk, hogy ő is a Parlament előtt tüntetett, s azt is tudtuk, hogy ott lőttek. Hermann Pista azt mondja: „Úristen, föl kell rohanni az Ivánékhoz. Mi történhetett vele? Megsebesült?” Iván az Újlipótvárosban lakott. Fölrohantam hozzá a Sallai Imre utcába, mert akkor már így hívták. Akkor döbbentem rá: „Én bejöttem ide, és semmit nem éreztem.” És attól kezdve mindig be tudtam menni. Mindenki beteg lett akkor, nem lehetett megúszni betegség nélkül. Nekem szerencsém volt, elég idős és okos voltam: föl tudtam dolgozni. Pontosan tudtam, miért akarok a Dunába ugrani, miért nem tudok az Újlipótvárosba bemenni. Nem volt számomra kérdés, hogy miért. Nem tudat alatt volt.

Egy másik razzián megint kivittek. Azt parancsolták, hogy gyülekezzünk a ház előcsarnokában. Várunk, várunk, várunk, kis csomaggal gyülekezünk. Nem lehetett tudni: a gettóba visznek? A Duna-partra visznek? Első alkalommal kivittek a Duna-partra, a csomagokat le kellett tenni a Szent István parkban. A Duna-partra már csomag nélkül mentünk. Ekkor lőttek, ekkor akartam beugrani a Dunába. Cionista koromban találkoztam valakivel, aki be is ugrott. Lyukasnak hívtuk, mert utánalőttek, és több helyen meg is sebesült, de átúszta a folyót. Most már tudtuk, hova visznek, mi fog velünk történni, most biztosan agyonlőnek. Csönd volt, senki nem beszélt. Ilyen csöndet azóta sem hallottam. Az emberek, azt hiszem, imádkoztak, egy pisszenés sem volt. Én nem imádkoztam, bambán ültem, kiszállt belőlem minden, gondolattalanul, örökké ültem ott. Ez a feszültség egy formája. Leadtuk a csomagot ismét. Ezúttal nem vittek már ki a Duna-partra. Ott álltunk a Szent István parkban legalább három órán át. Vártunk-vártunk, rettenetesen hideg volt, és visszakísértek.

Soha többé nem vittek el a Dunáig. A második alkalommal nem vittek oda, a Szent István parkban álltunk, őrült tömegek álltak a dermedt csendben, leraktuk a holmit. Lehet, hogy volt, akit kivittek. Minket nem. Visszavittek. Harmadnap megint, ugyanabban az időben. Megint lent gyülekezni, megint a méla csend. Előbb-utóbb csak agyonlőnek. Mindennap megcsinálják ezt a cirkuszt. A harmadik alkalom nem volt olyan borzalmas, mint a második, mert a másodikat túléltük. Hosszú órákat ültünk az előcsarnokban, aztán azt mondták: „Menjenek vissza.” A cókmókunkat is visszavihettük. Jött a karácsonyeste, az oroszok bekerítették Budapestet.

Rengett a ház a belövésektől. Első belövés, második belövés, az emberek sikoltoztak. Bombáztak. Menjünk le a pincébe. A pincében keresztények is voltak, zsidók is. A keresztények lehozták az ágyaikat, ők azokon aludtak, mindenkinek megvolt a helye. A zsidók egymáshoz szorultak, örültek, ha szék jutott. A keresztényeknek volt még mit enniük, nekünk már semmink sem maradt. Kivéve a gazdag zsidó befogadóinkat, ők párizsit is elővettek. Eszükben sem volt velünk megosztani. Keresztényektől kaptunk néha valamit. A házmesterné is hozott párszor egy kis kenyérhajat. Egy anyának nem volt teje. Egy éjszaka a baba elkezdett sikoltozva zokogni, az anyja melle kiszáradt, egy csöppet sem tudott kipréselni, a baba kétségbeesetten zokogott, zokogott, aztán abbahagyta a sírást. Meghalt ott előttünk, az anyja kezében. Aztán az anya kezdett sikoltozni…

A sarokban, ahol meghúzódtam, még ketten haltak meg. Két bátor gyerek elhatározta, hogy megkeresi a cionistákat, mert hallották, hogy náluk lehet valamit faszolni. Elmennek, leveszik a csillagot, és megpróbálnak ennivalót szerezni, mert nem tudunk így, ennivaló nélkül élni. Elmentek, és vissza is jöttek, már azt hittem, nem jönnek vissza soha. Juhtúrót hoztak, de tele volt szilánkokkal, homokkal. Miután megszerezték a juhtúrót, bombatámadás érte őket, ott robbant mellettük: a túró teleszóródott szilánkokkal, ehetetlen volt. Mákot hoztak, azt rágtuk, rettenetesen éhesek voltunk, annyira, hogy már nem is voltunk éhesek, bódult állapotba kerültünk, bármit lehetett volna velünk csinálni. Egy nyilas nő ordítozott: „Rohadt zsidók, olyan büdösek ezek a zsidók, hogy mind el kellene vinni őket a nyilasházba!” Egy zsidó orvos, akit Weilnek hívtak, megszállta a vécét, és kijelentette: csak annak adja ki a vécékulcsot, aki a vécét tisztán tartja. A zsidók fele elbukott ezen a vizsgán, és Weil bácsi nem adta oda nekik a vécékulcsot. Ennélfogva a dizentériásoknak a jégverem udvarra kellett kijárniuk. Az emberek fostak, lázuk volt, és egyre csak pusztultak. Weil bácsit mint orvost ez nem hatotta meg. Ő egyébként is a Szovjetunió pártján állt: az volt a véleménye, hogy a zsidóknak Birobidzsánba kell menniük. Arra gondoltam, nem megyek Birobidzsánba egy olyan ember kedvéért, aki elzárja a vécékulcsot. Ő volt az egyetlen, aki – zsebében a vécékulccsal – kommunista propagandát folytatott. Ő volt az első kommunistaélményem, amiről később elfeledkeztem, mert sokkal jobb élményeim is voltak. A házparancsnok rendes ember volt: amikor a baba meghalt, két másik csecsemőt még időben kórházba vitt. A nyilas nő folyton ágált, hogy most már el kell minket vitetni, nagyon hangos volt. A többség nem tartott vele, a házparancsnok kifejezetten rühellte. Szilveszter éjszakáján fölmentünk a lakásba, hogy megünnepeljük ’44–’45 fordulóját. Fölmentünk az ötödik emeletre, hogy táncoljunk egy kicsit, de abban a pillanatban bombatalálat érte a házat, és elvitte a lakás balkonját, ahol ünnepelni szerettünk volna. Mint a nyúl rohantunk le a pincébe. A cipőmet ott hagytam az egyik emeleten, nem mertem visszamenni érte. Többet nem tettem föl a lábamat oda. Ültünk, mákot rágtunk, már nem tudtunk olvasni, mert a gyertyák elfogytak, sötét volt. A nappalok és az éjszakák egybefolytak. Borzalmasan nézhettünk ki. Mindenféle állatok élősködtek rajtunk, hajtetű is, ruhatetű is, állandóan vakaróztunk, mindig viszketett valami. Január 16-án hajnalban kimentem vécézni az udvarra. Katonák kúsznak a házunk felé. Azt hittem, most végünk van, mert a nyilas nő nyakunkra hozta a németeket. Fölemelték a sapkát, és látom rajtuk a vörös csillagot. Rohantam, rohantam le a pincébe, majdnem elbotlottam a lépcsőben, és kiabáltam: „Gyerekek! gyerekek! itt vannak az oroszok, itt vannak az oroszok!” Mindenki fölkelt, a félhalottak is. Megöleltük, megcsókoltuk egymást. Végtelen boldogságban úsztunk, amiben a keresztények egy része is részt vett. Volt, aki őszintén, volt, aki őszintétlenül. Egynek ők is örültek: vége a bombázásnak. Mindenki örült valaminek. Mi annak örültünk, hogy élünk. Kimentünk a házból. Jött valaki, és tanácsolta, hogy vigyázzunk, mert a Szent István körúton a Vígszínház mellett a németek ellentámadást indítanak, és lehetséges, hogy visszafoglalják a területet, ahol lakunk. Ezt nem várjuk meg, akkor elindulunk gyalog Újpest irányába. Kis csomaggal, őrült tömegben, gyalogosan elindultunk. A Messerschmidtek alacsonyan köröztek felettünk, és géppuskáztak bennünket. Ledobtuk magunkat a földre, tarkónkra tettük a kezünket, azt tudtuk, hogy így kell tenni. Egy-kettő mindig a földön maradt, de a többség azért ment tovább. És egyszer csak megpillantottam a Hármashatár-hegyet. Nem tudom, mióta nem láttam hegyet. Nem láttam tájat. És egyszer csak elém tárult a Hármashatár-hegy. A szabadság. Úgy éreztem: megnyílik az élet. Most az ember megint valamilyen módon élni kezd. Jól-rosszul, de úgy, mint egy normális ember. Hiszen újra ott a Hármashatár-hegy.

A holocaustot nem lehet megérteni, mert nem tartozik a racionális történelmi események közé. Az irracionalitás racionális környezetét ki lehet tapogatni, de teljes egészében semmiféle oksági láncon belül fel nem fogható, s ezért nem értelmezhető. Mi rejlik az emberben? Miféle vulkánok, miféle borzalmak lakoznak benne, miféle poklok jönnek ki belőlünk – ezeket a kérdéseket a gyermek is feltette. Hogyan lehet becsületesen, felelősségteljesen, kötelességünket teljesítve, tisztességesen és mégis magunkkal elégedetten, bizonyos értelemben vidáman élni egy ilyen világban? Hogyan lehetséges értelmes életet élni egy ilyen tapasztalat után? Nem szomorúan, nem kétségbeesetten, nem melankolikusan, hanem továbbra is vidáman. Tehát történetfilozófiai, etikai és egzisztenciális kérdésekkel szembesültem. Ekkor jöttem rá, de csak később fogalmaztam meg, hogy a gonosz mindig gonosz maximákon alapszik. Ha az emberek rossz ösztönökre hallgatnak, meg tudnak ölni ezer embert, de milliókat nem lehet gonosz ösztönből megölni. Milliókat csak akkor ölnek meg, ha a pervertált ész azt sugalmazza, hogy amit tesznek, nem rossz, hanem jó. A totális rendszerek – a náciké és a bolsevikoké – emberek millióit azért tudták megölni, mert a maximáik, az elveik, a princípiumaik a pervertált ész torzszüleményeiből eredtek. Nem csupán az emberek gőzös előítéleteit mobilizálták, hanem ezeket egy állítólagos racionális maxima szolgálatába állították. Az idegen ellen elkövetett tett sohasem lehet gonosz, épp ellenkezőleg: mindig helyes és jó. Az idegent kiirtani nem gonosztett, hanem jótett. Kötelességteljesítés. Az effajta normakövetés nem ösztönből fakad. Megfojtani azt, aki elveszi más lakását, vagy szegénynek gyűlölni a gazdagot – az ilyesmi elemi dühből tör föl. Az érzelemkitörés gyorsan lecsillapul. Nem úgy, mint amikor besulykolják, hogy akkor tesznek jót, ha a másikat megölik, akkor viselkednek helyesen, ha másokat koncentrációs táborba zárnak, vagy akkor hősiesek, ha másokat elgázosítanak. Ha ilyen elveket honosítanak meg, ha erre szocializálják a személyiséget, olyan társadalmak jöhetnek létre, amelyek végre is hajtják a milliós nagyságrendű gyilkosságokat. A milliókat nem a rossz ösztönök ölik meg, hanem a pervertált ész. A pervertált ész mobilizálja a rossz ösztönöket. A személyes tapasztalatom is ezt bizonyította: ha egyedül kértem segítséget az ellenségemtől, legtöbbször nem mentem el üres kézzel még tőlük sem. Minden emberben iszonyatosan nagy a kísértés a jóra – csak éppen mindig kivételt tesznek. Azért nem segítenek másoknak, mert az állásukat féltik. Vagy az életüket. Mit mondanak a szomszédok? Mindig akad valamilyen ok és indok, amiért nem teszik, amit eredendően tenni szeretnének: másokon segíteni. A legtöbb teológia alapja, hogy a jóság elsőrendű, és a gonoszság csupán másodrendű. A gonoszság: hiány. Nem eredhet belőle semmifajta pozitívum. Az ontológián alapuló gondolat történelmi igazságát mindenki megtapasztalta, aki végigélte a történelem poklait. Ezt példázta a történetem a német katonával, az öreg nyilassal. Még a kis büdös zsidó lánynak is segítettek. A jó érzés: minden körülmények között jó érzés. Ha valaki valakin segített, jó érzés tölti el, bárki legyen is az.

Miért nem cselekszenek az emberek a jó iránti vonzalmuknak engedve? Mert gyávák, mert irigyek, mert féltékenyek, mert tele vannak tüskézve olyan motívumokkal, amelyek arra késztetik őket, hogy hallgassanak a gonosz maximákra. És a gonosz maximák könnyen játszanak ezeken a motívumokon. Nagy a kísértés a jóra, de az emberek mégsem jók. Nem azt kell megmagyaráznunk, miért iszonyatos a kísértés, hanem azt, hogy ennek ellenére miért nem jók az emberek. Az etika nem azt elemzi, hogy az emberek miért nem jók – ez antropológiai kérdés. Az etika arra keresi a választ, hogyan létezhetnek jó emberek. Ez az etika alapkérdése. Jó emberek mindig és mindenütt léteznek, legyen az egy cselédlány, aki a szomszéd lakásban hangosra állította a jó híreket sugárzó rádiót, vagy egy házparancsnok, aki a beteg gyerekeket rohanva vitte éjszaka kórházba, hogy megmentse az életüket. Mindig élnek jó és igaz emberek. Hogyan lehetséges ez? Ez morális kérdésfeltevés. Az antropológiai kérdésfeltevés pedig arra keresi a választ, hogy mindennek ellenére az emberek többsége miért nem jó. Miért nem él a lehetőséggel, hogy természetét követve jó legyen? Miért teszi éppen az ellenkezőjét? Miért születtek totális rendszerek? Mért vált lehetségessé, amit Auschwitznak nevezünk?

A Gulagot meg tudom magyarázni, bár az sem tartozik a racionális jelenségek közé. Meg tudom valahogy magyarázni a náci totális rendszert is. A holocaustot nem lehet megmagyarázni, mert az tényleg magyarázaton kívül áll. Nem vezethető le az antiszemitizmusból, ahogy nagyon sokan – tévesen – teszik, ugyanis semmi köze a keresztény antiszemitizmushoz. Nem magyarázható sem a német, sem a magyar történelemből. A németséget sohasem vádoltam a holocausttal. Zsidó barátaim nemegyszer kérdezték: „Miért utazol Németországba, hogyan tudsz szóba állni egy némettel?” Izraelben ma is gyakran nekem szegezik a kérdést: „Hogyan tudsz szóba állni németekkel?” „Ne haragudjatok, én ezt nem értem. A holocaust nem németekről és nem magyarokról szól, hanem arról, hogy mindannyian képesek vagyunk rá. Mert ha ez megtörtént, akkor mindannyian képesek vagyunk rá. Ez univerzális emberi probléma.”

A véletlen néha úgy játszik, hogy az egymástól nem függő dobozokból egyszerre jön ki az a hatos kocka. Ezer és ezer összetevő úgy kapcsolódik-puffan, hogy egy, csakis egy helyzetben, egy helyen egyvalami: megvalósul. A végzet kockája Németországban gurult ki a történelemből. Ez nem azt jelenti, hogy a németek gyilkosok.

Az antiszemitizmusnak bizonyos köze van a holocausthoz, de nem magyarázza azt. Magukhoz a zsidókhoz is annyiban van köze, hogy a zsidók bekerültek egy általános sémába: az idegen természetté szervülő helyzetébe. Az idegen: elemi séma. A kommunista rezsimben ilyen volt az osztályidegen. Az idegen nem része a testnek, ellenkezőleg: az ellensége. Megmérgezi, s ezért ki kell irtani. Az idegen és a hozzá fűződő viszony általános mitológiai jelenség, amit a zsidóság a legnagyobb mértékben betöltött. Jobban, mint bárki más, mert a zsidóság az európai keresztény kultúrában hagyományosan az idegen test szerepét töltötte be. A rossz hatalom: a totalitárius rendszer – nem először a történelem során, de a legborzalmasabb eredménnyel – a hagyományos keresztény antijudaizmust az idegenmítosz kártyájával keverte meg. Az idegen issza a keresztény szűz vérét, mérgezi a kutakat, vezet be nekik idegen szokásokat: az idegentől tartó félelem mindig benne élt és él még ma is a zsidóhoz fűződő viszonyban. De még ebből sem lehet a holocaustot levezetni. A holocaust részben a keresztény antiszemitizmus gyümölcse ugyan, de annak egyúttal az ellentéte is.

A bolsevik és a náci rezsim egyaránt alapjában pogány volt. Mind a két rezsim hirdette: Isten halott. Ezekben a rezsimekben nemcsak a zsidó Isten nem létezett, hanem a keresztény Isten sem. Hitler számára a zsidók legyilkolása az Isten halála utáni pogány világ állapotának átélésére szolgált. Az Istent tagadó szélsőséges ideológiai és metafizikai gondolat megtestesülésére. Hitler csak akkor érezhette magát a világ urának, ha nemcsak a világot, de Istent is legyőzi. Istent pedig csak úgy lehet legyőzni, ha elpusztítja Isten kiválasztott népét. Ha a zsidóságnak nyoma vész, akkor lesz Isten legyőzve. Ezzel a mozzanattal a kereszténységet is legyőzi, mert nem lesz tanúja, hogy valaha élt egy Jézus nevű ember ezen a világon. Ha zsidók nincsenek, Jézus sincs. A zsidó és a keresztény Isten is elbukott. Hitler is, Sztálin is azért küzdött Isten ellen, mert ők maguk akartak istenné válni, akár elődeik, a késő Római Birodalom egyes császárai. A felvilágosodás nihilizmusának ők voltak a végpontjai: az ember deifikációja. Hitler a legborzalmasabb kártyát játszotta meg: kiirtani a kiválasztott népet, hogy Isten lehessen. Ennyiben a valóságban is ő az Antikrisztus, ahogyan őt gyerekkoromban nevezték.

A mítosznál semminek sincs nagyobb hatalma. Az európai mítosz: a zsidó és keresztény mítosz egymást ölelő folyamata. Hitler le akarta győzni Istent, s e mítosz logikája szerint ezért kellett elpusztítania Isten kiválasztottjait. Ez az ő igazi háborúja: a zsidók ellen viselt háború. Sokan nem értették, hogy a Reich vonatkapacitását miért inkább zsidók deportálására használták, ahelyett, hogy tankokat szállítottak volna rajta Oroszországba. Az Antikrisztus fontosabbnak tartotta a zsidókat elgázosítani, mint Oroszországot legyőzni.

Istent nem lehet legyőzni, és ennek következtében természetes volt, hogy Hitler megbukott.

Nem vagyok ateista. Gyerekkoromban megveszekedetten az voltam, azután – ma is annak tartom magamat – agnosztikussá váltam. A kérdést nem én döntöm el, ezért a vitát Isten létéről vagy nemlétéről irrelevánsnak tartom. Nem tudok vitatkozni azzal, amit nem tudok eldönteni. Nem tudok vitatkozni azzal, amiben csak hinni vagy nem hinni lehet. Földes Jancsival az örök vitáim gyerekesek voltak, s ezt a csacsiságomat Kandel tanár úr már szerencsére helyretette. Istent a másik oldalról sem lehet belekeverni a holocaust magyarázatába vagy értelmezésébe. Ha belekeverem, úgy kell gondolnom, hogy a holocaust Isten büntetése volt a bűneinkért. Megváltás az asszimilációtól. Ha nincs holocaust, a zsidóság eltűnik. De Isten meg akarta menteni a zsidóságot, nem elveszejteni. Azzal, hogy ránk küldte Adolf Hitlert, menekült meg a zsidóság. Ettől nem asszimilálódott egészen. Ez istenkáromlás! Amit nem lehet megmagyarázni, arról legjobb, ha hallgat az ember.

Az az igazi kérdés, megtartjuk-e az erkölcsi (ha úgy tetszik: isteni) törvényeket vagy sem. Ezért minden ember felelősséggel tartozik. Minden korban, minden helyzetben. Ez számon kérhető, átlátható. Ezzel kell foglalkozni! Már gyerekkoromban is világosan állt előttem, hogy a történtekért nem a németség a felelős. Soha egy pillanatig sem hittem, hogy a német gonosz, elfajzott nép: hogy gyilkosok népe lenne. S természetesen a magyarság sem az. Utálom, ha azzal piszkálnak: „Hogyan tudsz magyarok között élni?”, vagy: „Hogyan tudsz gójok között élni?” Az utóbbitól idegrohamot kapok, mert a „hogyan tudsz gójok között élni?” rasszista kérdésfeltevés. Éppolyan rasszista, mint egy antiszemita kérdésfeltevés. Barátaim és ellenségeim között élek, és nem gójok között. „Hogyan tudsz a galutban, a szétszóratásban élni?” – ez egy más kérdés. Történelmi, kulturális kérdés, amire nem idegesen és dühösen válaszolok, mert elismerem a kérdésfeltevés jogosultságát. Ismerem a mögötte húzódó élményt, sokkot, tapasztalatot. Magyarországot soha nem éreztem felelősnek a holocaustért, de mikor 1945-ben először mentem el egy szocdem gyűlésre, valahol a Váci utca környékére, s a programbeszédek után a Himnuszra került a sor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nem tudom elénekelni. Megdöbbentem magamtól. Rettenetes felfedezés volt. Hiszen imádtam a Himnuszt. Nagyon szeretem a verset, a dallamot. Mindig boldogan énekeltem: „Isten, áldd meg a magyart…”, mert őszintén kívántam, hogy Isten áldja meg a magyart: bennünket. Abban az 1945-ös tavaszi pillanatban azonban, ott először, nem tudtam elénekelni. Nem tudtam kinyitni a számat. Tudatosan azt mondtam: senki sem felelős, de úgy éreztem, én ezt nem tudom elénekelni, ezek akartak belelőni a Dunába, nem tudom elénekelni.

Nagyon hosszú ideig tartott, míg újra el tudtam énekelni. Lényegében mindent 1956 változtatott meg. ’56 előtt minden rettenetes volt, mert nem tudtam kigyógyulni a holocaustból. Először cionista voltam, aztán kommunista. Utáltam a pártot, amelynek a tagja voltam, noha hittem az eszméiben. Felszabadulni ’56-ban szabadultam fel. ’56 után az egész életem története, minden hibájával, őrültségével, zavarával, meggyőződésével együtt, amelyeket ma már nem osztok, minden külső abnormitása ellenére normális kerékvágásban folyt tovább. A titkosrendőrség ellenére, az elbocsátások ellenére, az üldöztetések ellenére, az emigráció ellenére – bár mindez mai szemmel nézve abnormális – maga az élet normális volt. Abban az értelemben normális, hogy végre egy voltam az emberek között, s ezzel eggyé váltam velük – országgal és néppel –, mert a forradalom számomra az érzések, az azonosság forradalmává is dagadt, s benne örökre föloldódtak, eltűntek a komplexusaim.

Újpesten egy Németországba menekült család üresen hagyott házában szálltunk meg két napig. A pincében térdig állt a krumpli. Krumpli! Megrohamoztuk. Ettük nyersen, ettük vízben főve. A német ellentámadás elmaradt, Pest végleg felszabadult. Vissza! Menjünk haza! Mindenki annyi krumplit vitt magával, amennyit csak elbírt. Az elhagyott házban könyvtár is árválkodott. Tele klasszikusokkal, Olcsó Könyvtár-i füzetekkel. „Lopni nem szép, de azok, akik onnan elmenekültek, úgysem jönnek ide vissza.” Összelopkodtam Ibsent, Maeterlincket, valamint a Karenina Annát. A kihúzkodott könyvek mögül, egy polc rejtett mélyéről a Kommunista Kiáltvány esett ki. Hozzácsaptam a zsákmányhoz.

A régi lakásunkba mentünk vissza, ahonnan az apámat deportálták, a Falk Miksa utcába. Laktak benne. A könyvtárunkat elégették, mert nem volt mivel fűteni. A bútorainkat sem láttuk viszont. Szerencsénk volt, mert a ház lakói között a szociáldemokraták domináltak. A házparancsnoki tisztet Esztergályos szocdem képviselő öccse látta el. Kovácsék szintén régi szocdemek voltak. Először a pincébe mentünk lakni. Ott, a pincében ez a Kovács nevű ember maga mellé ültetett, és azt mondta: „Itt más világ készül, egész más, mint eddig volt.” Fölemelte az ujját. „Gyönyörű lesz itt élni, mindenki a képességei szerint dolgozik, és a munkája szerint részesül a javakból.” Később ronda funkcionárius lett, mint annyian, de akkor szervezett munkásként őszintén hitt abban, amit mondott. Vette magának a fáradságot, hogy egy kis tetves zsidó gyereknek megmagyarázza: egy más világ hajnala dereng, amiben mi együtt fogunk élni. Miközben magyarázott, észrevette, hogy nyüzsögnek bennem a tetvek. „Így nem lehet élni, másokra is átterjedhet a tetű, neked se jó. Azonnal menjetek holnap a fertőtlenítőintézetbe.” Megmondta a címét, és anyámmal ki is mentünk oda. Levették a ruhánkat, fertőtlenítettek. A tetűtől megszabadultunk, a rühtől és a hajtetűtől még jó sokáig nem. Tetűtlenül mentünk vissza a Falk Miksa utcába, s tényleg azt hittük, hogy új világ kezdődik.

Ennivaló továbbra sem igen akadt. Anyám aranygyűrűjéből szárított kenyérhéjat vásároltunk. Rátettük egy vaskályhára, amit összeguberált törmelékekkel és papirossal fűtöttünk, megpuhítottuk, és azt ettük. A vitaminhiány miatt kelések támadtak a testünkön. A szocdemek Szent István körúti orvosi rendelőjében minden érzéstelenítés nélkül vágták föl, de minden gennyes kelés után jött egy újabb gennyedző kelés. Menstruálni nem menstruáltunk, úgy leromlott a szervezetünk.

Volt egy kötetem, amelynek azt a címet adtam: Heller Ági eddigi összes költeményei. Mint kisgyerek hülye verseket írtam, irredenta verseket is, természetleíró és gyermekverseket. Újabb és újabb verseket illesztgettem a könyvecskémbe: egyre csak nőttek, dagadtak Heller Ági eddigi összes költeményei. ’45 után versekben próbáltam földolgozni a holocaust élményét, s ennek során írtam egy Nabukodonozor-balladát, Dániel prófétával a középpontjában. A háború utáni nosztalgikus, kétségbeesett versíró periódusom eltartott ’48-ig. Mihelyt filozófiáról kezdtem írni, abbahagytam a versírást. Mégis ez volt az egyetlen periódus az életemben, amikor számot vetettem a halottainkkal szembeni felelősséggel, s ez az akkor írt versekhez kapcsolódott. Az a kis epikus történetem Dánielről nem közvetlen élményeimen alapult. Fölvetette a kérdést, fölfakasztotta a sebet: mi fölszabadultunk, de mivel jár ez azokra nézve, akik nem élték túl? Még nagyon-nagyon átéreztem Bihari Gyuri halálát. Aztán valahogy marginalizáltam, szélre söpörtem lelkemben a megoldhatatlan kérdést, s talán ezért is nem írtam többé verset.

Nagyon lassan jutott el a tudatomig, hogy apám nem jön vissza. Nehezen fogadtam el. Ez nem olyan, mint egyszerűen meghalni. Ahogy Feri halt meg. Amit láttam, mert mellette voltam. Apámat nem láttam, nem tudtam róla semmit, s ezért mindig élt bennem a remény: hátha csak beteg, s egy nap visszatér. Ez évekig is eltarthat. Ahogyan jöttek is, évekig. És egy idő után már nem jött senki Auschwitzból. Rossz analógia, mégis plasztikus: a repülőtéri váróteremben jön a csomag a futószalagon, várod a csomagodat, körbefut a gumiszalag, jön egy rakás újabb csomag, újabbak és újabbak, s a végén, amikor elfogy, leállítják a körforgást, és végérvényesen kiderül, hogy a tiédet nem hozták el. Elveszett a csomagod. Jött egy csoport Auschwitzból, jöttek más táborokból, jöttek a kórházakból, egy ideig mindig jött egy újabb csoport, s mindig lehetett várni. S egyszer csak leállt a gép, többé már senki sem jött vissza. S akkor rád szakadt a bizonyosság.

Sohasem mondták-mondtuk ki, hogy megölték, hogy meghalt. Hanem így: „Apámat Auschwitzba deportálták, és nem jött vissza.” „Judit nem jött vissza.” „Juli néni nem jött vissza.” „Ezek és ezek nem jöttek vissza.” Volt más kategória is: „Feri bácsit keresztény feleségével agyonlőtték” – itt és itt lőtték agyon a nyilasok. Bán Margit néninek két testvére volt, Feri és Vilmos bácsi. Feri bácsi a brünni rádió karnagya volt. Keresztény parasztlányt vett feleségül. Hamis iratokkal bujkáltak különböző pesti lakásokban. A nyilasok rájuk találtak. Feri nagybátyámat levetkőztették, ily módon fedvén fel zsidó mivoltát. Azt mondták: „Ha így állunk, most magát szépen agyonlőjük.” „Maga marad, maga nem zsidó” – mondták a feleségének, Mici néninek. „Én arra esküdtem, hogy holtomiglan-holtáiglan vele leszek.” Mind a kettőt agyonlőtték. Vilmos bácsi muszos volt: ő „nem jött vissza”. Mindig valaki nem jött vissza. A családban sokan nem jöttek vissza. Mások „kimentek”. A jobb módú családtagok elmenekültek. Algériába, Chilébe; ahova lehetett. Azért él rokonom Algériában, Chilében, Svájcban. Löw rabbi lánya, Anna néni lánya Algírban talált hazára, később, az algériai háború idején költöztek Franciaországba. Örökbe fogadott lányuk, Mici Svájcban dekkolt. A családom a nagy baj bekövetkezte előtt kezdett szétszóródni. A három Politzer testvér Franciaországba ment. Egyikük – Politzer Jenő – maquisard-ként harcolt. Őrzöm a fényképét, amint kezet fog Mitterrand-nal, De Gaulle-lal. Chaban Delmas összekötőjeként szolgált. Ő és két bátyja nem pénzzel mentek ki, vagány srácok voltak, kilógtak, és mindenféle segédmunkákból tartották fenn magukat, később francia, keresztény feleségük segítségével szerezték meg az állampolgárságot. Családomból azért a legtöbben „nem jöttek vissza”. A „nem jött vissza” állandóan visszatérő szóhasználat volt, mert természetes volt, hogy az emberek nem jöttek vissza.

’45 februárjától már nem akartak megölni. Jelentős fordulat, de valahogyan meg kellett élni. Kenyér és életeszmény – mindkettő hiányzott.

Nem volt mit ennünk. Kivittem egy asztalt a Körútra, és megnyitottam a kereskedésemet. Lopott kölnit, tollakat árultam. Bizományba vállaltam a lopott holmit, tíz százalék haszonra. A kölnit orosz katonák vették meg; vagy bedörzsölték magukat velük – a tisztek után valóságos szagorgia úszott –, vagy megitták. Igyekeztem becsapni megbízóimat, és igyekeztem a kikötöttnél magasabb áron eladni a portékát. Előkelő emberek loptak, ők jöttek oda hozzám, hogy eladnám-e a dolgaikat. Nem voltam úriember, nem okozott skrupulust, hogy azzal kereskedjem, amit mások loptak. Keresményemmel ajánlatos volt rohanni a pékhez, mert a pénz minden percben vesztett az értékéből. Kenyeret vettem és bucit; finom, sárga bucit. Anyám kalapossága alól kihullott a történelem, ezért elment egy gyárba raktárosnak. Amikor később a gyárat államosították, őt kiemelték, és kiemelt káderként gépírónő lett, onnan ment nyugdíjba, aztán ment csak el dolgozni más helyre. Az új forintig a fizetése nem ért semmit.

Visszakaptuk a lakásunkat, amely apám nélkül rettenetesen sötét, hideg volt, mint egy rémálom. Télen maga a fagyhalál: vaskályhával fűtöttünk, a könyökcsövön kiömlik a füst, minduntalan elárasztja a szobát, igazgatni kell azt az átok csövet, fulladozom, a szenet a pincéből kell fölhozni, a szén vizes, nem gyullad meg. Álmaim gőzében egy fürdőszoba lebegett. Lesz-e valaha fürdőszobám, meleg vízzel? A lakás koromsötét, még nyáron is. Csak kánikulában volt jó ott lakni, csak húsz fokra melegedett fel a lakás, mintha légkondicionált lett volna.

Mostohanagyapám egy bank széfjében helyezte el tekintélyes vagyonát, mert azt hitte, ott biztonságban lesz. Csakhogy az oroszoknak első dolguk volt, hogy mindent kiemeljenek a széfből, tehát nem maradt semmije. Mások is laktak velünk: barátok, rokonok, ismerősök, akik a helyüket keresték a háború után, és egy darabig nálunk húzódtak meg. A személyzeti szoba a lichthofra nyílott, itt laktam, egyedül ide sütött be a nap két hónapon keresztül. Különben csak a vécébe ontotta áldásos sugarait, ezért órákat ültem ott, olvastam, mert ott kicsit melegebb volt, mint a lakás többi részében. Nem nagyon voltak bútorok, mert mindent összetörtek vagy föltüzeltek az ostrom alatt. A későbbi belügyminisztérium, majd pártközpont s jelenleg parlamenti irodák helyén, amit a köznyelv „fehér háznak” hív, a háború előtt normális lakóházak, irodaházak álltak. Mind kiégett a gyújtóbombáktól. Elmentem az egyik ilyen házba, ahol irodák voltak. Egy kis íróasztal mintha rám várt volna. Erős kislány voltam, levittem a recsegő lépcsőházban, és hazahurcoltam. Máig megvan, most Ági unokám használja. Két nap múlva a ház lépcsőstül összeomlott, megtörténhetett volna, hogy épp akkor, amikor a zsákmányomat cipelem. Darabonként szedtük össze a többi vacak, elmondhatatlanul vacak bútort. Még a Hermann-időkben sem jutottunk rendes bútorokhoz. Pista ’49-ben költözött oda, amikor összeházasodtunk.

Az utcai kereskedést hamarosan betiltották, anyám nem tudott nekem kenyeret venni, ezért leküldött a szegedi zsidó árvaházba, ahol kitűnően éltünk, mindennap adtak kenyeret. Flörtölni kezdtem egy fiúval, amiért nagyon elszégyelltem magam. Bihari Gyurit megölték, ezért eldöntöttem, hogy nem fogok soha az életben senkit sem szeretni. Abba a hercig kisfiúba nem voltam szerelmes, csak egy kicsit tetszett. Puszi is volt, a kertben meg itt-ott. Hazajöttem anyámhoz, s egyszerre megjelent: kiderült, hogy ő úgy hitte, ez egy nagy szerelem. Rettenetesen fontos. Éreztetnem kellett vele, hogy rosszul értelmezte azt a puszit, mert nekem nem jelentett sokat. Sikerült megértetnem, de roppantul szégyelltem magam miatta. Letettem a szent esküt, hogy soha nem mutatom a legkevesebb érzelmet, vonzódást sem, ha számomra az ügy nem komoly. Akkor éreztem meg, amit addig nem tudtam: férfinak lenni sem fenékig tejfel. Ők szoktak így viselkedni, hogy elhitetnek valamit, és aztán mégsem akarják.

Az árvaházban cionistákkal is találkoztam, ott hallottam először a propagandájukat. Rábeszéltek, hogy menjek el a Síp utca 12-be, a „Kén”-be (csoportba). Ott székelt a „hánhác” (Há Noár Hácioni Cionista Ifjúság). Tébláboltam egy kicsit az irodájuk ajtaja előtt, majd benyitottam egy szobába, ahol megláttam egy nagyon sovány fiút: kipirult arccal, rettenetes szenvedéllyel magyarázott valamit. „Ki ez a csinos fiú?” „Hermann Slomo, de ne kezdjél vele, mert minden lánynak udvarol, minden lányt úgy szervez be, hogy udvarol nekik.” „Engem nem szervez be!” De beszervezett. Pedig öt perc alatt keresztülláttam rajta, mert könyvekről kezdtünk beszélni, s ő nagy lelkesedéssel szónokolt Huxley Légnadrág és társai című regényéről, amiről kiderítettem, hogy nem is olvasta. Mulatságosnak tartottam, hogy egy nagyfiú, nálam négy évvel idősebb, kész felnőtt, már egyetemista, olyasmire hivatkozik, amit nem ismer. Ez kétségeket ébresztett bennem a férfi nem és az idősebbek tökéletessége felől, de azért mégiscsak nagyon sármos fiú volt ez a Hermann Pista-Slomo. De nem miatta lettem cionista, bár ez is hozzájárult ahhoz, hogy hánhác lettem.

Nem tudtam elénekelni a Himnuszt, de a MADISZ sem tetszett. Pedig a legkézenfekvőbbnek látszott elmenni kommunistának. Túl ideologikusnak tűnt – elegem lett az ideológiából öt percig, hogy aztán ismét beleessem. Így botlottam a cionistákba, s hamarosan elmentem egy cionista táborba, Balatonboglárra. Itt találkoztam olyan fiúkkal, akik a varsói gettóból szöktek meg, és elmesélték a gettólázadás történetét. Szégyellni kezdtem magam. Ma azt szégyellem, hogy akkor szégyelltem magam. Átvettem a cionista ideológiát, hogy mint a birkák, hagytuk a vágóhídra vinni magunkat. Szégyelltem magam Auschwitzban elpusztult népünkért, apámért. Fegyverrel a kézben kellett volna harcolnunk, mint a varsói gettófelkelés hősei. Az az igazi zsidó, akinek fegyver van a kezében, és nem hagyja magát a vágóhídra vinni. A sátortábort közvetlenül a Balaton mellett verték fel. Hajnali ötkor trombitáltak, fölhúzták a kék-fehér, Dávid-csillagos zászlót, héberül köszöntöttek, héber indulót énekeltünk. Sőt, ivrit nyelvoktatást is tartottak. Hermann rendesen megtanulta, de én nagyon keveset: egyik fülemen be, a másikon ki. Délelőtt szihát (beszélgetést) tartottak: Palesztina földrajzát, történelmét, politikai helyzetét, berendezkedését oktatták, és valamennyi általános zsidó történelmet. Vagy: hogyan kell morzejeleket adni, tüzet rakni és oltani, éjszaka őrt állni, csomót kötni. Sohasem tanultam meg rendesen csomót kötni, inkább a gordiuszi megoldásokra volt hajlamom. A szemináriumok között úsztunk egyet a Balatonban. Délben sorban álltunk ebédért. Két, két és fél órát ácsorogtunk a hőségben, mégis ez számított a nap csúcspontjának, mert ebédeltünk. Kikanalaztuk, kinyaltuk a lábost, lenyaltuk a kanalat, s máris délután volt. Szaladtunk a Balatonba, utána kvucákban (csoportokban) beszélgettünk Palesztináról, és hogy milyen borzalmas a galutban élni, elmegyünk innen, mert gójok között nem szabad élni. Dalokat tanultunk, sokfélét, nemcsak a Hatikvát (a Reményt, ez a dal lett később az izraeli himnusz). Előadásokat hallgattunk a kibucokról. Számomra ez volt a legvonzóbb. A többit rettenetesen untam, hiszen a zsidó történelmet Kandel Samu tanár úr sokkal mélyebben adta elő a Zsidó Gimnáziumban, a cionizmusról szóló prédikációk rettenetesen primitíven érveltek, különb teóriákon nevelkedtem. Utáltam a morzejeleket, de szerettem énekeket tanulni. A cionista dalok a szívemhez nőttek, s a kibuc eszméjétől el voltam ájulva. A kibuc: közösség. Nincs benne pénz, mindenki együtt él, a gyerekeket közösen nevelik. Maga a megváltás. Az ember a pokolból jön, s egyszer csak megmutatják, hogy magát és a világot is megválthatja. Herzl Tivadar nem váltott meg, de a kibuc annál inkább, ahol mindenki barát, ahol mindnyájan szeretik egymást. Este ismét órákig álltunk sorba vacsoráért, s a tábortűz mellett hóráztunk, Hegyek között, völgyek között zakatol a vonatoztunk (ez ugyanis eredetileg a Béin ha hárim című cionista dal volt, akárcsak az Amuri partizánok).

Itt kezdődött a Hermann-nal való barátságom első felvonása: valami szerelemféleség kezdett kibontakozni köztünk. Állandóan együtt voltunk: kéz a kézben sétáltunk, együtt úsztunk, puszi ide, puszi oda. Ő közben udvarolt az egyik osztálytársnőmnek, Fohn Évának, aki később Mezei Éva néven lett színházi és szinkronrendező. Amikor csókolózni kezdtünk, megszállt egy rossz érzés, és megírtam neki. Mire Éva fogta magát, s azon nyomban megjelent Balatonbogláron. Este lementünk sétálni a Balaton-partra, és Pista – akkor még Slomo – jobb karját az egyikünk vállára csúsztatja, a balt a másikunkéra. Ide egy puszi, oda egy. Öt percig tűrtem: „Elnézést, de álmos vagyok” – bementem a sátorba, és igen jóízűen aludtam. Nem akartam többet tudni róla. Ebbe az ügybe nem megyek bele. Pistával csak egy cionista téli plugán (városi kommunában) kezdődött újra a kapcsolat, ahol Kardos Laci bácsi Chernihovsky és Bialik verseiről tartott előadást.

Mezítláb voltunk, mert legtöbbünknek leszakadt a cipő a lábáról. Mi, lányok mindennap körbecseréltük azt az egy szál ruhánkat, ami rajtunk volt, mert szerettünk volna csinosan, változatosan megjelenni a fiúk előtt. Egyszer átvittek Balatonlellére kirándulni. Kit nem látok a mólónál, mint Sámuel Pali nevű barátomat a sárga csillagos házból. Nagyon helyes, aranyos fiú, később agysebész lett belőle Amerikában. Vele volt a mostohaapja, a Tuschák paplangyáros és Pali mamája. Meghívtak, hogy látogassak el hozzájuk uzsonnára. Gyönyörű, elegáns szobában tejszínhabos kakaóval kínáltak. El sem tudtam képzelni, hogy újra lehetséges tejszínhabos kakaót inni. Egy álomnál is több volt. Megjegyeztem: „Egyeseknek jól megy.” Gyűlölöm a ressentiment-t, sohasem tartottam nyilván, mije van a másiknak – ha mások közben nem éheznek. Nem érdekel, ha az emberek gazdagok és milliárdosok, ha ugyanakkor mindenki fölvehet a lábára egy pár cipőt. Akkoriban éreztem először, hogy zavar a pénz – pedig bizonyára tisztességes munkával keresték, nem feketézéssel, napóleonokkal.

A következő tábort még ugyanabban az évben, a Zempléni-hegyekben, Mátyás király kútjánál rendezték. Ott is sátrakban laktunk. Jobb volt az ellátás, kevesebbet kellett sorba állni. Augusztus végén jártunk, akkor vezették be az új forintot. Az első napokban Hermann elment a borbélyhoz, aki azt mondta: „Ha ad még kétbilliárd, én megmosok a haja.” Tót fodrász volt. A miskolci pogrom híre is ott ért. Sokan voltak közöttünk vidékiek, legtöbbjük családját deportálták, s ők mint munkaszolgálatosok úszták meg. Jöttek Encsről és a Szlovákiával határos falvakból. Történeteket meséltek hazatérőkről, akik vissza akarták kérni a bútoraikat, és ezért most ellenségnek tekintik őket. „A kommunisták is nácik” – ez a gondolat viszont cionista volt. „Ne maradjanak köztünk, akik internacionalistának tartják magukat, mert a kommunizmus is éppolyan antiszemita, mint a fasizmus.” Legélénkebben Biedermann Oszi képviselte ezt az álláspontot, aki a cionista vezetők között leginkább számított antikommunistának. Intelligens fiú, szintén rabbiszeminarista, ő vezette a boglári tábort is. Jó barátságban állt Hermann Pistával, teljesen különböző politikai beállítottságuk ellenére. Már ’46-ban megmondta: „A kommunisták csinálják a pogromot, és ez nekünk nem kell! Kommunizmus sem kell, pogrom sem kell!” Számukra Rákosi nem volt zsidó. Ez föl sem merült bennük.

Itt ismerkedtem meg Hirschman Niszánnal. Műveltségi versenyt szervezett, és föltette azt a kérdést, hogy ki Jean-Paul Sartre. Én válaszoltam, és ez nagyon imponált neki. Jóba lettünk. Ma Izraelben él. Gyakran találkozunk, évente több hónapot tölt Magyarországon, lakást is vett Pesten, mert – mint mondja – az egész családja Izraelben él, akárcsak ő maga ötven éve, de barátja csak itt van. Gyakran kirándultunk éjszaka az erdőben, hogy szokjuk a tájékozódást. Egyszer egyedül eltévedtem a rengetegben: nagyon féltem. Megkérdeztem magamtól: „Mitől félsz?” S hirtelen rájöttem, hogy az ember csak az embertől fél. „Kitől félek?” Az embertől. Semmi mástól nem lehet félni. Döbbenetes felismerés volt.

A táborozások után az Erzsébet körút 22-be kezdtem kénbe járni. Itt tényleg cionista lettem, el akartam menni Palesztinába. Rám bízták egy kvucá vezetését, ahol azonnal a Kommunista Kiáltványról tartottam előadást, s legkevésbé a kötelezően előírt anyagról, de a csoportom nagyon szerette. Másfél évvel ezelőtt találkoztam velük újra Haifában, amikor a tiszteletemre összehívták a kvucá megmaradt tagjait. Egy Nyanyi nevű fiú szervezte a találkozót, aki most aviatikaprofesszor a haifai Technionon, előtte pedig az izraeli hadsereg magas rangú pilótájaként szolgált ezredesi rangban. A kvucám többi tagja nagy szerepet játszott az izraeli haditechnika és komputertechnika kialakításában. Szeretettel emlékeztek a kis szemináriumokra, amiket annak idején tartottam nekik. Három évvel voltam idősebb, mint ők. A fiúknak én jelentettem a nagy nőt, a lányok csodálattal néztek rám. Tavaly egyikükkel találkoztam a Margitszigeten. „Teneked már udvaroltak – mondta –, olyan nagy lány voltál.” Megint visszajött a beszélgetések kora. Teóriákról, könyvekről, emberekről. Megtanultam előadni. Megtanultam, hogyan lehet egy vitát levezetni. Fölfelé haladtam a cionista szamárlétrán. Lassan a kén vezetői közé tartoztam Hermann Slomóval együtt, aki már a báhurom (fiúm) volt. Hermann Slomo volt az első barátom. Nem felejtettem el, amit apukám mondott annak idején: ne higgyem, hogy egy nőnek nem kell ugyanúgy élveznie a szexualitás örömeit, mint a férfinak. Hermann Slomo udvarolt nekem, és egy alkalommal azt mondta a Duna-parton: „Úgy szeretnék egész nap veled lenni, de bizonyos okok miatt muszáj más nőkkel is együtt lennem.” Csodálkozva néztem rá. „Miért nem csinálod velem?” Döbbenten pislogott: úrilány nem adhatta tanújelét, hogy neki ilyen természetű vágyai is lehetnek. Tudomásul vette, így azután igazán bahur és bahurá lettünk. Korosztályunk felszabadulása akkoriban érett be: úgy éreztük, ha szerelmesek vagyunk, jogunk van a szexualitáshoz. Lobogó forradalmároknak éreztük magunkat, akik lefekszenek azzal, akit szeretnek. Ezzel a forradalmiságunkkal ma konzervatívnak számítanánk. Jobban szerettem azt a forradalmat, mint a mait. Nagyon szép fiatalság volt. Kielégített bennünket, hogy a szerelmünkkel ágyba mentünk, jól éreztük magunkat, és nemcsak a szex izgatott, hanem az ügyek, a világ: a mozgalom, a politika, a művészet, a könyv.

Új hittantanárunk volt, mert Kandel Samu bácsit megölték ’44-ben. Megtudta, hogy olyan lakásban, ahol zsidó lányok és fiúk vegyest laknak, Hermann-nal együtt élek: néha ugyanis egy kis szobába elmentem vele, ahol számolva a numerákat együtt töltöttük az éjszakát. Fleigelstock Ági padtársnőmmel minden reggel beszámoltunk egymásnak, hogy ki hány numerát abszolvált az éjjel, mert versenyeztünk. A lakásunkba Pista nem jöhetett föl, látogatóba igen, de nem maradhatott ott éjszakára. Mit mondanak a szomszédok? Anyámnak mindig fontos volt, hogy mit mondanak a szomszédok. Nekünk össze kellett házasodnunk ahhoz, hogy Pista ott aludjon. Kétszer házasodtam, noha már tizenhárom éves koromban eldöntöttem, hogy sok gyerekem lesz ugyan, de férjhez nem megyek. Már az ötvenet tapostam, amikor a társadalom kezdte eltűrni, hogy a lányok ne menjenek férjhez, mégis legyen gyerekük. Szalai Sándor, aki az egyetemen szociológiát tanított, piszkált: „Miért nem házasodnak már össze?” „Egye fene, nem az első kompromisszum az életben: összeházasodom.” Ez ’49-ben történt, akkor költözött Pista a Falk Miksa utcába, és kaptunk egy belső szobát, amelybe anyámén keresztül kellett átjárni.

A hittantanár feljelentett az igazgatónál, Zsoldos Jenőnél, aki előtt az, hogy egy lány ránézett egy fiúra, eredendő bűnnek számított. Ki akartak csapni az iskolából. Tiszta jeles tanuló voltam, és elmehettem volna bármelyik állami iskolába. Minden tanárom tiltakozott. Meg van őrülve, ebben a világban, mikor tömegesen hagyják ott a zsidóságot, ezért a szamárságért kicsapni az iskolából? Végül a tanáraim győztek. Zsoldos nem mert kizárni, hanem behívott lelki prédikációra, amire fütyültem.

A ’45-ös gimnáziumi tanév csupán két hónapból állt, és akkor sem igen tanultunk semmit. Szájról szájra járt a híre, hogy kezdődik a tanítás. Fölkerestük az ismerősöket: „Nem tudod, mikor kezdődik az iskola, és hol lesz?” És az a valaki azt mondta: „De igen, én is most hallottam valamit – Erzsi nénivel találkoztam, tőle tudom, hogy március 15-én indul az iskolai év, március 15-én ünnep lesz, március 16-án már kezdődik a normál tanítási nap.” Egy Teréz körúti lakásban gyűltünk össze, minden osztálynak megvolt a külön szobája. Rieger Richárd csak ennyit mondott: „Lányok, itt vannak? Akkor folytassuk. Emlékeznek még az integrálszámításra, mert emlékezniük kell!” Tábla. „Lányok, gondolkozzanak!” Neki mindegy volt, mi van, hol van és mikor. Ráció mindenütt van, s mi azonnal a ráció közepébe csöppentünk. A többiek nem voltak ilyen radikálisak, megkérdezték, hogy éltük túl. Sem Kandel tanár úr, sem Scheiber Erzsi néni nem élt. Megölték őket, ahogy jó néhány osztálytársnőmet is. A lányok közül viszonylag kevesen haltak meg, a fiúosztályok viszont eltűntek. Minden gyerekkori fiúbarátomat elvesztettem.

Erősen élt bennem, hogy szeretnék világot látni, szeretnék elmenni Franciaországba, Angliába. Nem nagyon szerettem volna orosz befolyási övezetben maradni. Tanuljunk angolul. Pistával elmentünk a Vas utcába az Angol–Magyar Társaságba, ott ismerkedtem meg Ferivel, aki akkor tizenhárom éves volt, mi már borzalmasan öregek voltunk hozzá képest. Ő jól tanult angolul, én nagyon rosszul. Angolul kell tanulni, Franciaországba kell menni. A Zsidó Gimnázium megszűnt sziget lenni, a politika bejött az osztályba. Az osztály egyik része cionista lett, a másik része kommunista. A kommunisták és a cionisták külön-külön izolálódtak, nem álltak egymással szóba.

A kommunisták a cionizmust nacionalista ideológiának tekintették. „Nem nacionalizmus”, és megfogalmaztam Fohn Éva barátnőmmel a Kosmoillais című dalt a Marseillaise dallamára: „Mi kozmopoliták vagyunk… ember vagyok, semmi más… az egész világ az otthonom…” Ez nem volt igaz, mert nem voltunk kozmopoliták, és tényleg nacionalistáknak kellett volna lennünk, csak én mégsem voltam az. Mindenesetre ők internacionalisták, mi pedig nacionalisták vagyunk – kenték ránk. Az egésznek nincs értelme: minek egy nemzet éppen akkor, amikor minden nemzetet eltörölnek. Mi azt akarjuk, hogy legyen egy külön nemzet, holott most az a cél, hogy semmilyen nemzet ne legyen, mert minden nemzet reakciós. A világforradalom a Szovjetunióból jön, a Szovjetunió szabadított fel bennünket, és mi hálátlan dögök vagyunk, mert a Szovjetunió a világforradalom megtestesítője, és mi ennek ellenében akarunk egy külön nemzetet, ami mellékösvény a világforradalomban, nem vagyunk benne a történelemben – érveltek.

Mi a nemrég átélt pusztulás tapasztalataival védtük meg álláspontunkat: „Minket a világhatalmak tiportak el, örülünk, hogy a Szovjetunió fölszabadított bennünket, de a kommunista rendszer nincs ínyünkre, nekünk demokratikus rendszer kell. Palesztinában demokratikus rendszer van, nekünk szakszervezetek kellenek.” Erre azt válaszolták: nekik is demokratikus rendszer kell, látjuk, hogy Magyarországon is többpártrendszer van, nem egypártrendszer, mert ez egy népi demokrácia; ami a háborút és a veszteségeit illeti: nézzünk előre, ne nézzünk hátra; a baloldaliak sokkal többet szenvedtek, mint mi, mert hányszor voltak bebörtönözve mint antifasiszták! Azt válaszoltuk, hogy mindezt nemigen észleltük, a Gömbös-szobor felrobbantásán kívül semmi nagy antifasizmust nem láttunk. A tanárok közül is volt, aki beleavatkozott, többnyire a kommunisták mellett. Cionista tanárunk egy volt: a hittantanárunk, őt utáltam, mert följelentett az igazgatónál.

Így vitatkozgattuk át a két esztendőt, mást se csináltunk, mint öltük egymást. Különböző helyeken, mert az elrekvirált épületekbe megtettük fordítva a visszautat. Körút – Rabbiszeminárium – Wesselényi utca – Abonyi utca. Az eredeti alma materban, az Abonyi utcában érettségiztem.

A kommunista lányok a MADISZ-ba mentek, mi pedig a cionista mozgalmakba: soha többé nem láttuk egymást. Csak évtizedekkel később, mostanában találkoztam mindenkivel. A volt kommunistákkal és a volt cionistákkal. Az előbbiekkel itt, Magyarországon, az utóbbiakkal Izraelben.

Az iskola már csak egy szállás maradt: kitűnő tanuló voltam, úgy is kitűnőre érettségizem, hogy már nem volt fontos az iskola. Csak az, hogy hű maradjak hozzá. Ebbe az iskolába jártam, amikor máshova nem vettek fel, akkor most miért tülekedjek oda, ahol becsapták az orrom előtt az ajtót? Itt vettek fel, itt fogok leérettségizni! „Menj el a Zsidó Gimnáziumból, mert rossz pont lesz számodra az egyetemen, hogy egyházi iskolában végeztél.” Nem a kommunisták tanácsolták ezt, hanem azok, akik nem voltak sem kommunisták, sem cionisták, csak egyszerűen érvényesülisták. Ők mondták: „Gyerekek, menjünk állami iskolába, tűnjünk el.”

A leckémet összecsaptam ebéd után, s azonnal mentem a kénbe, ott maradtam egész estig. Előadásokat tartottunk és hallgattunk, beszélgettünk, táncoltunk, énekeltünk. Sok mindent olvastunk az akkori magyar irodalomból is, abban a társaságban ismertem meg Kassákot és Bibót. Politikai szempontból antikommunistáknak számítottunk, mert a többpártrendszert támogattuk, jól tudtuk: ha jön a kommunizmus, vége az aranyéletnek. A hánhác mozgalom a lágy cionistákhoz tartozott, nem volt se kommunista, se szocialista, hanem polgári. Izraelben is jelentéktelen szerepet töltött be később, alig alapított egy-két kibucot. A somérok kibucai a mai napig behálózzák az egész országot. Kívülről is inkább a polgári erőkkel barátkoztunk: Nemes Nagy Ágnes körével vagy Bibóéval. Amikor Rákosi Mátyás elmondta A fordulat éve című beszédét, s a szövege megjelent a sajtóban, Biedermann Oszi elhívott bennünket az Ilkovics eszpresszó első emeletére. Megkérdezte, olvastuk-e Rákosi beszédét. „Most Magyarországon mindennek vége lesz. Itt a legrosszabb fog bekövetkezni. Gyerekek, meneküljünk innen, amíg lehetséges. Ki kell menni!” – javasolta. Briliáns, intelligens ember volt; ha Magyarországon marad, és ha nem lett volna antikommunista, hanem kommunista, minden bizonnyal nagyon magas pozícióba kerül. De mivel antikommunista volt, és nem maradt Magyarországon, vidéki iskolaigazgatóként halt meg, szívrohamban, Izraelben.

Barátaink ebből a körből szintén nem lettek híres emberek. Háhn Pista – nem az ókortudós – és a fekete haja és sötét bőre miatt Cigánynak becézett barátnője szintén nem. Cigányból ápolónő lett, a Háhn fiúból pedig komputeres. A többiek is először kibucba mentek, de hamar kiábrándultak, visszatértek a városokba, és Izrael rendes középpolgáraivá váltak. Gordon Jancsi egy ideig Magyarországon maradt a Központi Fizikai Kutatóintézetben, és amikor eljutott Izraelbe, nagyon nehéz dolga lett, mert a volt KFKI-st sokáig gyanúsnak tartották, s hosszú évekig tartó felülvizsgálat után került az ottani atomkutatóba, ahol most dolgozik.

’47-ben haksárára mentünk egy Susa nevű faluba. Az észak-magyarországi mezőgazdasági birtokon földművesmunkát végeztünk. A birtokot a mozgalom bérelte ki, hogy fölkészítsen az Izraelben végzendő mezőgazdasági munkára. Hajnali négykor keltünk, paradicsomot öntöztünk, kapáltunk, markot szedtünk, este kilenckor dőltünk ágyba. Keveset kaptunk enni, a járandósághoz tartozott a cigaretta is, ezért rászoktam a dohányzásra, ha valamit ingyen adnak, el kell fogyasztani. Hermann Pistával éltem, tehát a dolognak ez az oldala kellemes volt. A legközelebbi nagyváros Ózd volt, odamentünk szavazni, hogy részt vegyünk a ’47-es választásokon. Ott épp a Duda Gyuri című, Molière Dandin Györgyéből átírt darabot játszotta Major Tamás társulata, ezzel az előadással verbuváltak új tagokat a kommunista pártnak. Mit akarunk az élettől? Együtt akarunk lenni, közösségben akarunk élni. Mi a különbség a kibuc és a kommunizmus között? Számos vonás nagyon vonzónak tűnt. Volt, ami nem: a világ két táborra szakad. Ezt nem szerettük. De ott az a közösség, a nagy együvé tartozás. Pénz nem kell, a gazdagok nem kellenek. Mindig élt bennem plebejusgőg. Nem szerettem a gazdagokat, ma már ezt nagyon szégyellem. Utáltam a feketézőket, a „stefivel” – így hívták jasszul a dollárt – kereskedőket, a harácsolókat. De jó lesz, én mindig a szegényekkel akarok lenni! Én, őrült kakadu, beléptem a kommunista pártba, hogy a szegényekkel legyek együtt.

Hermann Pistával úgy döntöttünk, hogy belépünk a kommunista pártba, mert a szegényekkel szolidarizálunk. De nem akartunk a cionistákkal sem szakítani: a kommunista pártban össze fogjuk egyeztetni a cionistaságot a kommunizmussal. Palesztinában is lehet kommunista az ember. Mert még nem volt biztos, hogy nem fogunk kimenni. Miért nem mentem ki végül? Keményen és őszintén: opportunizmusból. Palesztina a kibuc miatt volt fontos, a közösség miatt. Herzl hidegen hagyott, unalmasnak, laposnak tartottam, ma már kevésbé. A cionista ideológusok intellektuálisan nem vonzottak. S itt volt a lehetőség: egyetemre járni. Egész életemben könyvek között éltem, tudós akartam lenni. Választhattam: elmegyek Palesztinába egy kibucba földet túrni, vagy beiratkozom a Pázmány Péter Tudományegyetemre, ahol vár a könyvtár. A szagát is imádtam. Finom könyvszag. Egész életemben könyvek közé vágytam. „Hallgass az ösztönödre!” „Itt maradok, az itteni egyetemre járok.” Ha Palesztinát választom, sohasem leszek értelmiségi, sohasem valósulnak meg az álmaim, sohasem érzem a könyvek szagát. A konfliktus egyre inkább szorongatott. Íme, a kommunizmus, álmaim katalizátora. Közösséget akarok, szegénységet, egyszerűséget, nem pénzt, nem gazdagságot, és tanulni akarok, egyetemre akarok járni! Ezt a kettőt egyszerre nem nyújtja a kibuc. A kommunizmusban, azt hittem, e két vágy találkozik egymással.

Két évig voltam cionista, ami pszichodrámának is felfogható. Mint fiatal cionisták végigvonultunk az utcán, héber dalokat énekelve, ordítva. Végre önmagunk, nyilvánosan, félelem nélkül. Ebben a pszichodrámában a feszültség kioldódott belőlem. A sokk elmúlt: el tudtam énekelni a Himnuszt. Cionista segítséggel szabadultam meg a nyomasztó emlékek egy részétől, s már nem éreztem semmi okát, hogy miért ne maradnék Magyarországon, amikor a magyar nyelvet szeretem a legjobban – héberül nem tudok. Elmentünk a kommunista párt ózdi szervezetéhez, és azt mondtuk: be akarunk lépni a kommunista pártba. Amikor Pestre jöttünk, és egyetemre kezdtünk járni, átigazoltak az egyetemi szervezethez.

Először a vegyészetre akartam menni, de nem vettek föl a tiszta jeles bizonyítványom ellenére, mert nem volt protekcióm. Fizikára jelentkeztem. Az első félévben általános relativitáselméletet hallgattam és fénytant. Hermann viszont filozófia szakos volt, másodéves, mert mint rabbihallgatót még a háború idején fölvették az egyetemre, ez a rabbiszeminaristák kivételes privilégiumai közé tartozott a numerus clausus alatt, hogy a bölcsészkaron is fölvehettek doktorátust adó kiegészítő szakot.

Pista apja kis keresetű tisztviselő volt. Nagyon vallásos, minden reggel föltekerte az imaszíjat, reggel-este imádkozott. Meghatározó program volt számára, hogy egyetlen fiából rabbi legyen. Utódjának tanult embernek kellett lennie. Állandóan azért imádkozott, hogy Pistára majd fölnézzenek, és kikerüljön az Ilka utcai vacak lakásból. Fölkerüljön valahová. Neve legyen. Tehetségével már kitűnt a Zsidó Gimnáziumban is. Vallásos gyerek volt, és rabbi akart lenni. Nemcsak azért iratkozott be a Rabbiszemináriumba, mert máshova nem vették föl, ő tényleg ezt a hivatást választotta. A Rabbiszemináriumban filozófiát is hallgatott. Szemere Samu volt a mestere, engem is elcipelt egy Kant-előadására, ami akkor nemigen érdekelt. Próbált megnyerni a filozófiának. Tanítani akart, mint egy felnőtt férfi, aki magának neveli az intelligens lányt. A mi későbbi konfliktusunk a helyzet megváltozásától robbant ki. A kapcsolatunk felhőtlenül épült, amíg ki nem derült, hogy egyes tanárok engem többre tartanak, mint őt, és ezt ő nem tudta elviselni.

Pista rabbi akart lenni, mert apjának ez volt a kívánsága. A közegben, ahol felnőtt, a zsidó tudás s egyúttal a karrier csúcsa a rabbi hivatás volt. A világ többi része elhalványult, más kitörési pont, felemelkedési irány nem mutatkozott. A rabbiság úgy jelent meg, mint az intellektuális teljesítmény netovábbja. Az új világban, ahová Pistával együtt becsöppentünk, a szegény és lenézett zsidó fiú a maga tehetségével, akaratával, tudásával bármi lehetett. Kommunista vezető, az Akadémia tagja, egyetemi tanár, talán miniszter is. Én rendelkeztem némi hinterlanddal, hogy az új lehetőségeket megemésszem, s csak egy lány voltam, aki szereti a könyvek szagát.

Egyikünk sem volt már hívő, sőt, abban az időben mind a ketten kifejezetten ateisták voltunk. A vallás akkor már Pista számára sem jelentett semmit, bár hüpe (esküvői baldachin) alatt esküdtünk, de csak azért, mert az apjával nem lehetett megtenni, hogy ne a vallás előírásai szerint keljünk egybe. Még őrzöm az arameus nyelven írt házassági ketubámat (házasságlevelemet). Bizám Lenke odajött hozzám az egyetemen: „Hogyan tehettetek ilyet, kommunista létetekre egyházi esküvőt?” Pista apjának ez kabinetkérdés, egy öregembert nem lehet megbántani. „A párt ilyet nem ismer. Ez szentimentalizmus, nem méltó egy kommunistához.”

Pistát már a Rabbiszemináriumban is egyre inkább a filozófia érdekelte. Kommunista fordulatunk után hamarosan otthagyta a szemináriumot, s teljes óraszámot vett fel az egyetemen. Állandóan próbált rábeszélni, hogy kísérjem el. Ellenálltam, egyszer mégis kierőszakolta, hogy vele tartsak. Lukács György tartott előadást A kultúrfilozófia története Kanttól Hegelig címmel. Egy kutya szót nem értettem az egészből. Csak azt az egyet, hogy ez az, amit nekem meg kell értenem. Az egész életemet fölteszem arra, hogy ezt megértsem. A fizikát töröltettem az indexemből, és átmentem a filozófiára, hogy ezt megértsem.

A Piarista Gimnázium épületét még nem sajátították ki a bölcsészkar számára. Ugyanott állt, ahol ma is tanítok, az esztétika tanszéken, a Múzeum körúti főépületben. Az összes diák együtt járt ide. Egy bandában jártunk ebédelni. Vacakokat ettünk, de mindenkivel megismerkedtünk. Fizikussal, dögésszel, mindenféle szabad bölcsésszel. Tehát nem csak a saját szakmánkkal. A ZSEHSZ-ben, a Zsidó Egyetemi Hallgatók Szövetségében ebédeltem, és az egyetemen vacsoráztam, vagy fordítva. Mind a két helyen más- és másféle emberrel ismerkedtünk meg.

A Zsidó Egyetemi Hallgatók Szövetsége a Zoltán utcában bérelt egy társasági helyiséget, ahol főztek is. Tagja voltam a ZSEHSZ-nek. És a MEFESZ-nek, a Magyar Egyetemi Főiskolai Hallgatók Szövetségének is. Ez még a DISZ előtti korszak volt, nem vezették még be az egypártrendszert: mindenfélék lehettünk, mindenhol ehettünk. A ZSEHSZ szociális szervezet volt, ösztöndíjasokat rekrutáltak külföldre. Jelentkeztem, hogy elmegyek Párizsba, de csak teljes árvákat vittek. Így került ki francia nyelvet tanulni a két Kecskeméti gyerek, Kecskeméti Zsuzsa, aki Ferge Zsuzsaként lett ismertté, és Márta, a nővére. Leginkább a paradicsomos káposztáról beszéltünk, amit ott kaptunk. Hasonlóan rossz kosztot adtak, mint az egyetemi menzán, vízben rizst vagy inkább grízt, Hitler-szalonnával. Életem egyetlen periódusa, amikor meghíztam, mert csak puffasztó ételeket lehetett enni. Részt vettem a purimi báljukon is.

Akár a lakások legtöbbjében, az egyetemen sem fűtöttek: örökösen fáztunk és éheztünk. Egyszer Makkai Mária behozott egy kiló kenyeret – kiabáltunk: „Kenyér! Kenyér!”, nekiestünk, és szétszakítottuk. A rettenetes nyomorvilágban intenzív szellemi élet alakult ki. Az előadótermekben, a folyosókon, a menzákon alapos áttekintést nyerhettem, hogy ki, miről, hogyan gondolkozik. A diákélet sokszínűen hullámzott, társadalmi háttér és politika szempontjából egyaránt. Lukács György mellett kommunistává lenni még nem jelentette az uralkodó ideológiai gépezetbe való tagolódást. Naiv voltam és buta, mert azt hittem, hogy a többpártrendszer a világ természetes állapota. Nem éreztem az oroszok domináló szerepét. S azt sem éreztem, hogy ez a többpártrendszer sem igazi. Pongrácz Károly nevű, hívő katolikus kollégám és jó pajtásom egyszer bevitt a Parlamentbe. A Barankovics-párt tagja volt, és próbált az övéi számára megnyerni. Már nem voltam ugyan megnyerhető, de Barankovicsot igen sokra becsültem: rendes ember volt, és tisztességes a politikája. A közvetlen természetesség, hogy egy egyetemi kollégámmal a politikáról beszélgettünk, s ő föltételezte, hogy akár csatlakozhatnék is hozzájuk, jellemzi az atmoszférát, amelyben az eszmék átjárhatóságát – vagy mai kifejezéssel: a másságok párbeszédes viszonyát, tiszteletét – elképzeltük. Három évvel később, ’52-ben javasolták a pártból való kizárásomat. Legfőbb bűnömül azt rótták fel, hogy láttak a villamosból a Grősz-per harmadrendű vádlottjával beszélgetni a Wesselényi utca és a Körút sarkán. Ez az inszinuáció annyira föltupírozódott, hogy én az úgynevezett katolikus-reakciós összeesküvés tagja vagyok. Ami ugyan komikusnak tűnt, ellenben az nem, hogy egyetemi pajtásommal a legnagyobb természetességgel beszélgettem: miért ne tettem volna?

A 6-os előadóterem az első emeleten, egy sarokból nyílott. Sokan ültek benne, mert rengetegen jártak Lukács órájára, ugyanis azt hitték: ez a vonal. A kultúrfilozófia fejlődése Kanttól Hegelig, ez volt Lukács meghirdetett előadás-sorozatának címe, de az egész félév alatt Kantig sem jutott el. Amikor megjelentem a színen, épp Herderről beszélt. Valamilyen oknál fogva Herdert Kant előtt tárgyalta, noha Herder Kant követője – de ez csak később ütött szöget a fejemben. Egy bácsi Herderről beszélt. Bácsi, nekem nagyon-nagyon öreg bácsi. Annyi idős volt, mint most én. Az öreg bácsi ült, kiterítette maga előtt a jegyzeteit, beléjük pislogott, és nagyon halkan beszélt. Arisztokratikusan halkan. A plebejus tanárok ordítottak, viccelődtek, járkáltak a katedrán. Gyuri bácsi ült, farkasszemezett a jegyzeteivel, és olyan halkan beszélt, hogy mindenkinek fülelnie kellett, hogy megértse. Halkan beszélt és igen logikusan. Maga a földre szállt Logosz. A hangját soha nem emelte föl. Ez annyit jelentett: az embernek a gondolatmenetbe kell magát beleélnie és nem a személyiség teátrálisan üres gesztusaiba. Lukács karizmáját az emelte ki, hogy a személyiségét a mondanivalója mögé rejtette. A puszta szó, a nyelv, a gondolat hatott. Nem próbálta magát a szöveg elé tolni, nem próbálta magát „fölmutatni”. Azzal domborította ki magát, hogy nem mutatta meg magát. Amit mondott, azt nem értettem. Minden második szava ismeretlen volt számomra. Nemcsak a szöveget nem értettem, de a szavakat sem. Filozófiai szótárral kellett olvasnom, noha filozófiát sem olvastam addig.

Az első filozófiai könyv Lukács előtt került a kezembe: Heidegger kis könyve. Mi a metafizika? címmel jelent meg magyarul, később jöttem rá, hogy alapvetően elhibázott fordítás. Mátrai László a „Sein”-t és a „Dasein”-t ugyanazzal a szóval: létnek fordította. Ennek következtében az egész szöveg értelmetlen. Függetlenül attól, hogy a fordítás értelmetlen volt, a szöveget sem értettem, de megsejtettem, hogy valami érdekes történik benne. Furcsa módon épp Heidegger ellenpólusa, Sartre Egzisztencializmus mint humanizmus című könyve is a kezembe sodródott, valamivel jobb fordításban. Sőt, magát Lukácsot is olvastam, mert az érettségire készülve valakitől kölcsönkaptam a magyar irodalomról kiadott tanulmányait. Soha nem gondoltam volna, hogy ezzel az egyébként valamely oknál fogva fiatalnak képzelt szerzővel valaha majd találkozom. Lehet, hogy visszajöttek ezek a megemésztetlen olvasmányok ott a hatos teremben, ahol szintén nem értettem a szöveget, de mégis átsütött mögülük a jelentős gondolkodó varázsa. Sőt, rajta keresztül magának a gondolkodásnak a varázsa is.

Amikor ez a bácsi összecsukta a jegyzeteit, azt mondtam Pistának hazafelé menet: „Föladom a fizikát, és átiratkozom filozófiára.” Pista rettenetesen örült, mert mindig azt kívánta, hogy ugyanabban a szakmában dolgozzak, amit ő művel. Tudjon velem intenzíven beszélgetni, különben unatkozik – s egyúttal a tanító bácsi szerepét is eljátszhassa. E szerepnek kitűnően megfeleltem, hiszen sokkal többet értett a filozófiához. Együtt olvastuk Hegel Fenomenológiáját és Logikáját. Még nem fordították le, németül olvastuk, amikor eldöntöttem, hogy filozófia szakos leszek. Egész napunkat azzal töltöttük, hogy mondatról mondatra olvastuk Hegelt, és megvitattuk egymással a szöveget. Elkezdtük az életünket.

A kommunista pártba ’47-ben léptem be, de nem maradtam volna ott, ha nem találkozom Lukács Györggyel. A kommunizmus, amit a párt képviselt, nem vonzott. De Lukács megmagyarázta, hogy amit érzékelek, valami jónak a rossz megvalósítása. Az igazit ő képviseli. Ezért a kommunizmus számomra, később a marxizmus is, Lukács személyiségével lett azonos. Elhittem, hogy a kommunisták a demokráciát akarják, tehát a demokratikus pártok közül ahhoz a párthoz csatlakoztam, amelyik a szegényeket és a munkásokat védi. Kezdetben Marxról szó sem volt, azt se tudtam, fűtenek-e vele vagy hűtenek. Lukácson keresztül mégis marxista lettem: annak neveztem magam még azelőtt, hogy egy sort is olvastam volna Marxtól.

Mai szemmel nézve már világosan látom, hogy el akartuk felejteni a holocaustot. Tudtam, hogy súlyos neurózisaim vannak, és azt is, hogy a neurózisok az átéltek miatt alakultak ki bennem, s ha normálisan akarom folytatni az életemet, ezeket muszáj elfelejteni. Oyan mozgalmakba akartam kerülni, amelyek új ideáljaikkal segítenek a felejtésben. A cionizmus segített, mert ott a varsói gettó lázadóit választottam követendőnek. Magam előtt láttam őket, amint kitűzik a kék-fehér, Dávid-csillagos zászlót a varsói gettó ormára. Ezzel Auschwitz tényét kényszerítettem a felejtésbe – s velük a birkákat, akik a vágóhídra engedték magukat vinni. Szerettem volna elfelejteni a gyáva zsidót, noha mindannyian azok voltunk. A harcosokkal azonosultam, akik nem hagyják magukat. Ezért nem csatlakoztam a MADISZ-hoz. Akik a generációmból a MADISZ-hoz csatlakoztak, legtöbbjük hamarosan kommunista funkcionárius lett. Hosszú ideig azok is maradtak, s csak később repítette ki őket pozícióikból a történelem – vagy soha. Hiába lettem ’47-ben kommunistapárt-tag, lépéshátrányba kerültem, s már csak értelmiségi lehettem, abban is marginális. A marginális helyzet az én permanens szerencsém forrása: mindig ők marginalizáltak, és ezért nem tudtam velük soha azonosulni. Ha a MADISZ-ban lelkesedem ’45-ben, ha nem marginalizálnak, lehet, hogy én is belemegyek a csőbe. Nem tudtam, mert nem hagytak. Ehhez az is hozzájárult, hogy Lukácshoz csatlakoztam, és amikor Lukácsot elfűrészelték, én is „fekete seggű” lettem, mesteremmel együtt, akit viszont már én választottam.

A ’48-as nyarat Bélapátfalván a ZSEHSZ táborában töltöttem. Bélapátfalva a Bükkben fekszik, nem messze egy cementgyártól. Azóta már bebüdösítették az egész környéket, akkor csak egy barátságos kis üzem dohogott ott. Úszni egy tengerszemhez jártunk, mára már nem lehet abban a tóban sem fürödni. Az erdő szélén táboroztunk.

A tábornak nem volt semmi köze a cionizmushoz. Nem tartottak szemináriumot, nem adtak feladatokat. Lehetővé tették, hogy nyaraljunk, enni adtak, hogy jól érezzük magunkat. Semmi ideológia nem volt, se vallás, se kommunizmus, se cionizmus. Valószínűleg a JOINT támogatását élveztük. Régen a ZSEHSZ-t tagdíjak támogatták. Gazdag zsidók adták össze a pénzt, volt miből fönntartani. Sátorban laktunk, kosztot bőven adtak, nagyon sok, később hírnevet szerző  értelmiségit ismertünk itt meg. Fizikusokat, irodalmárokat – a zeneakadémisták a sátortábor szélén leszúrták a kottaállványukat, és egész nap muzsikáltak. Pauk Gyuri hajnalonta egyedül kilopódzott az erdőbe hegedülni, de mi követtük, és a bokrok rejtekéből csodáltuk muzsikáját. Az első héten zuhogott az eső, és becsorgott a sátorba. Kis csatornát vájtam a két szalmazsák közé, hogy a víz lefolyjon. A szalmazsák száraz maradt, és ez roppant önbizalmat adott. Az esős hetet gyönyörű napsütés követte, s kihasználandó az alkalmat egy egész napos túrára indultunk vagy tízen. Mentünk-mentünk, tizenkét órát kutyagoltunk, s végül Lillafüreden lyukadtunk ki. Egy fillérünk sem volt, és már besötétedett. Csóró gyerekek, mit csináljunk? Bekopogunk a Palota Szállóba, amit épp akkor vettek állami tulajdonba. A gondnoknak vagy munkásigazgatónak megmondtuk, hogy szegény gyerekek vagyunk, eltévedtünk, és már nem tudunk visszatérni a táborunkba, nem tudna-e nekünk egypár szalmazsákot adni. Megkérdezte, ettünk-e. Hogy ettünk volna? Azt mondta: „Mostantól kezdve ez a palota a népé, minden a népé, ezért meghívom önöket vacsorára, és mindenki kap egy ágyat a szállodában.” Mindenki kapott tökfőzeléket feltéttel. Isteni volt. Szaftot is tettek rá bőven. Ott aludtunk a Palota Szállóban, és másnap reggel visszamentünk Bélapátfalvára, ahol már kerestek bennünket. Életem egyik legnagyobb élménye volt ez a kaland, s ez is eszembe jutott, amikor ’67-ben Korcsulán Castróék lelkes forradalmáraival találkoztam, mert minden csirkefogás ilyen felemelően kezdődik.

A táborban a hangulat tovább emelkedett: minden este körülültük a tábortüzet, kommunista és zsidó indulókat, valamint magyar népdalokat énekeltünk. Senki sem beszélt az elmúlt évekről. A cionistáknál csak erről beszéltek: bezzeg a varsói felkelés, bezzeg ezt és ezt kellett volna csinálni. Tudtuk, hogy többségünkben árvák és félárvák vagyunk. De hogy mitől lettünk árvák és félárvák, arról nem esett szó. Az anekdoták megmaradtak: „Mit csináltál akkor?” Történeteket meséltünk, kalandokat. Elfelejtettük a lényeget, elfelejtettük a megrázkódtatást. A nyelv is segítségünkre sietett: „és akkor jött a sárga csillag”, „jött az összeköltözés”, „és akkor jött a deportálás”, „csöngött egy csengő, és jött ez, jött az…”. Mindig „jött”. „Hol voltál, amikor jött a sárga csillag?” „Amikor jött a sárga csillag, itt és itt voltam.” Megszületett egy nyelv. A felejtés nyelve. Nem szégyen: 1948-ban a ZSEHSZ-táborban örültünk, hogy élünk. Nem baj, ha a fiatal emberek örülnek az életnek. Nem mondtuk ki, de az volt az érzés: most kirándulunk, itt vagyunk a hegyek között, süt a nap – örülünk, hogy élünk! Csúnya dolog. A halottakról elfeledkeztünk, azaz: igyekeztünk elfeledkezni. Nem éreztük, hogy felelősséggel tartozunk a halottainkért. Elmeséltük az anekdotáinkat, hogyan úsztuk meg. Mintegy megünnepeltük a sikeres túlpartra evickélést. A halottak iránti felelősségről nem volt szó, azt nem éreztük. Nagyobb felejtés volt ez, mintha nem szóltunk volna semmit. Mélyebb. Az apámról azt mondtam: „Auschwitzba vitték, és nem jött vissza.” Az én apám visszajött, az enyém nem jött vissza. Hogy honnan, az nem volt jelezve. Visszajött, nem jött vissza, ez volt a szó, amit használtunk. Örültünk, hogy élünk, örültünk, hogy tanulhatunk, egyetemre járhatunk, és ebben alapjában nem volt semmi rossz, mert élni csak úgy lehet, ha az ember él.

A holocaust friss élményével a hátunk mögött kétféleképpen lehetett harcolni a múlt árnyaival: cionista vagy kommunista alapon. Harmadik eset nem volt. A cionistaság a harcoló zsidóval, a kommunistaság pedig az egész elnyomott, harcoló emberiséggel való azonosulást jelentette. Mind a két irány megszabadulást kínált gettózsidó önmagunktól. Tudat alá lehetett nyomni a „galut-tradíciót”. Az ember lehetett cionista vagy kommunista, de a harmadikra, a legnehezebbre: önmaga vállalására nem maradt erő, akarat. A történelem sem adott rá sem lehetőséget, sem formát. Mind a kettőt végigjártam: először cionista voltam, aztán egy kattanás után kommunista. Elfelejtettem a cionizmust is. Sohasem váltam Izrael-ellenessé, az effajta baloldalba sohasem tartoztam, de hosszú-hosszú időre elfelejtettem a zsidóságomat, mert forradalmár kommunista akartam lenni, aki az univerzális proletariátushoz tartozik.

Ez nem egyéni történet – ez egy generáció története.

A nagy kattanás után nem jutott eszembe, hogy zsidó vagyok, és az sem, hogy magyar vagyok. Ez egészen ’56-ig, addig a sokkig tartott, amikor újra be tudtam menni az Újlipótvárosba. Abban a pillanatban éreztem, hogy ehhez az országhoz tartozom. És magyar zsidóvá is abban a pillanatban váltam. ’56 vezetett vissza Magyarországhoz és mind a két gyökeremhez.

’47-ben szabad bölcsésznek mentem, nem vettem föl tanári szakot. A szabad bölcsészetet azonban a fordulat évében megszüntették. Szakot kellett választani, és beiratkozni a tanárképzőbe. Magyar–filozófiára mentem. Waldapfel József azonkívül, hogy gonosz ember volt, a tetejébe ostoba is. Ha a zsidó buta, akkor nagyon buta, és Waldapfel ennek mintaképéül szolgált. Gyűlölt, mert megérezte bennem a konfrontálódó szellemet, és ezért szeretett volna megbuktatni. Petőfiből vizsgáztatott. Azzal a tudattal olvastam Petőfit, hogy Waldapfel meg akar buktatni. Miről kérdezett? Petőfi Caraffa-drámatöredékéről. Csakhogy kitoltam vele, mert abból is készültem. Magyar irodalomból Király Istvánt szerettem, és sokat tanultam tőle. Személyes viszonyt alakított ki minden érdemes hallgatóval, amit nagyon kevés embernél láttam az egyetemen. Megkérdezte tőlem is, hogy ki a kedvenc magyar költőm, megmondtam, hogy Ady. Neki is. „Beszélgessünk Adyról.” Másfél órán keresztül nagyon jóízűen beszélgettünk, ebből állt a vizsga. Király volt – Lukács mellett – a fénypont az egyetem életében. Fogarasi Béla ellentmondásos személyiség volt: szervilis kommunista, Sinkó Ervin regényében ő az a szereplő, aki a lépcsőházban mondja meg Sinkónak, amit akar, ugyanis nem mert szabadon beszélni a lakásában, mert idegen van jelen. Az idegen Sinkó felesége volt. Elmondhatatlanul gyáva ember, s noha nem nagy gondolkodó, nem nagy tudós, de alapvető német filozófiai műveltséggel rendelkezett. Gyuri bácsi mindig is azt tartotta róla, hogy Németországban kitűnő magántanár lehetett volna belőle. Szerette a filozófiát, főleg Kantot. Kantot nem engedte bántani. A párton kívül egyedül Kantot nem engedte soha bántani. Vonzalma egy pillanatban még bátorrá is avatta. Amikor megjelent Alekszandrov – állítólagos – Beszélgetése vagy Beszélgetései Sztálinnal. Ebben Sztálin azt mondta Alekszandrovnak, hogy „a klasszikus német filozófia a porosz reakció válasza a francia forradalomra”. Ennek következtében leállították a klasszikus német filozófia tanítását az egyetemen Kanttól Hegelig, mert ezek a művek mind a porosz reakciót képviselik. Fogarasi Kant-szemináriumán épp A tiszta ész kritikáját tárgyaltuk, amikor megjelent Gedő Lukács András – akkor érkezett frissiben a Szovjetunióból –, s föltette a kezét, és azt nyafogta: „Nem érdemes A tiszta ész kritikájáról vitatkoznunk, mert Sztálin elvtárs már megmondta Alekszandrov elvtársnak, hogy Kant műve feudális reakció a francia forradalomra.” Fogarasi elvörösödött és fölugrott: „Ha ez az ember nem kotródik ki a teremből, veszem a kalapom, és én megyek!” Fogarasi szemináriumait, annak ellenére, hogy nem volt Lukács-nagyságrendű szellem, nagyon élveztem. A Spinoza-szemináriumot, a Kant-szemináriumot. Pernye Andristól származik a mondás: „A tehetséges embereknek mindig kitűnőek a tanáraik.” Akinek valamihez tehetsége van, minden tanárából a maximumot tudja kivenni. Fogarasi nagyon hamar – még ’48–’49-ben – megbízott, hogy készítsek jegyzetet az óráin, és adjam ki azokat. Filozófiatörténeti jegyzeteit én írtam, megszerkesztettem és kistencileztem. Hasznos tevékenység volt. Valami nagyon fontos dolog történt: írtam valamit, megjelent, és mások abból tanultak.

Kezdetben a bölcsészkarnak nem volt külön kommunista szervezete, az egyetemen csak szórványos sejtek és csoportok alakultak. A sejtem vezetője először Erényi Tibor történész volt, és Mészáros Vilma, akit szerettem, és nagyon rendes embernek tartottam. Vica illegális kommunista volt, aranyos ember, akinek – jóllehet hűséges maradt a párthoz – sikerült mindvégig tisztességesnek maradnia. Nem bántott senkit, minden embert védett, s egyúttal vakon rohant az ideológia után. Még az illegalitás korszakában lépett be a pártba. Bizonyára azért, mert szegény, nagyon-nagyon szegény lány volt. A bátyja „nem jött haza”, az apja – akit imádott – pedig éreztette vele, hogy ő nem számít, mert csak az a fiú számított volna, aki „nem jött haza”. (Jóban voltam Szabolcsi Évával, akinek szintén nem jött vissza a testvére. Apja, Szabolcsi Bence, a zeneesztéta sem tudta megbocsátani, hogy ő életben maradt. Ez nem volt ritka jelenség a zsidóknál: nem tudtak a lányoknak megbocsátani, hogy életben maradtak, amikor a fiúk meghaltak.)

A Barankovics-párt is szervezkedett az egyetemen, és a szociáldemokraták is, akik soha nem fogtak meg. Vagy legyen az ember kommunista, vagy legyen jobboldali. Szégyen, gyalázat, de így volt, mert a radikalizmusok vonzottak hosszú ideig – sajna. A sejtben őszintén beszéltem. Ártatlanul rákérdeztem, hogy Trockijjal mi történt, mért űzték ki őt a Szovjetunióból, és hogy mi volt azokkal a perekkel. Valami derengett a perekről. Mészáros Vica később mesélte, hogy a párt fölső szervei elől mindig eltitkolta, milyen idióta kérdéseket teszek föl. Közém és közéjük állt. Ha megtudják, mekkora baromságokat kérdeztem, repültem volna valahová, az biztos. Vica angyal volt. Meggyőződésesen vallotta ugyan, hogy minden kérdésfeltevésem hamis, és Sztálinnak mindenben igazának kell lennie, de azt is érzékelte: istenem, ez a kislány most így gondolkodik, nem szabad, hogy ezért baja essék.

A Lukács-szemináriumon megjelent egy nagyon csinos, fiatal, szőke, fehér bőrű szépfiú. Kezében egy francia nyelvű könyvvel. A balett történetét tanulmányozta, mert táncelméletet akart írni. Vitányi Iván azt hitte, hogy ő parasztgyereknek látszik az egyetemen, és senki sem sejti származását. Szegényke, illúziókba ringatta magát. Népies volt, és állandóan a népitáncmozgalomban ügyködött, ahová engem is hívott, és hosszú időn keresztül tanultam is a „Hidló végén, padló végén karikás táncot járni…”-t. Nem mentem vele, mert engem Körtvélyes Géza már tanított táncolni, később ő lett a Táncszövetség elnöke. Ő is jó barátom és kollégám volt a filozófia szakon. Ugyanis a népiekkel is jóban voltam, semmi idegenkedést nem éreztem a karikás tánc ellen, annál is kevésbé, mert kicsi koromtól balettoztam, imádtam táncolni. Szerettem a táncot, örültem a lehetőségnek, hogy magyar népzenére táncolhatok. Mi magunk énekeltük a talpunk alá a dallamot. Szépeket lehetett énekelni. A legtöbb népdalt eleve tudtam – a dédanyámtól – , úgyhogy a népiesek előtt jelesre vizsgáztunk Hermann-nal, 1956-ban, amikor Bécsből visszafele tartott az írószövetségi hajó. Egész éjjelre kitartott a repertoárunk. Mindig újra és újra gyújtottunk, nem volt az a népies író, aki túltett volna rajtunk. Ivánt furcsa szerzetnek tekintettem, mert valahogy nem fértek össze a paraszti allűrjei és az, hogy franciául olvassa a XVII. századi párizsi balett történetét. Nem hittem el igazán, hogy népi káder. Kiütközött az úrifiú-modora. Ez a kettősség mindig benne feszült, különben igen kedveltem, mert kitűnően lehetett vele beszélgetni. Mindig az érdekelt: a másik ember mit csinál, min gondolkozik. S a velük való beszélgetésben működik-e az, amit én gondolok. Ivántól rengeteget tanultam táncból. Táncelméletet nem tanultunk Berczik Sári nénitől, csak gyakorlatot. Ezt alaposan kipótoltam Ivánnal, amikor hosszú-hosszú dumákat folytattunk a mozgás művészetéről.

Igazi parasztfiúval is barátkoztam, tele voltak velük az egyetemek. Itt volt Attila, aki most Bíró Yvette férje, Batár Attila. Nem kérdeztem meg, milyen a háttere, noha ő is a népi mozgalomból került ki. Szégyenpírral vallom be, hogy – szemben a legtöbb zsidóval és kereszténnyel – nem tudom a zsidót a nem zsidótól megkülönböztetni, valószínűleg azért, mert nem érdekel. A legritkább esetben sikerül beletrafálnom. A parasztot a nem paraszttól sem tudtam megkülönböztetni. Ivánról éreztem, hogy úrifiú. De Batár Attiláról nem tudtam megállapítani a származását: ő is a karikás táncot járta, nem volt érdekes, paraszt-e vagy sem. Olyan világot éltünk, amikor Illyés mondatát komolyan vettük: „Nem az a fontos, honnan jössz, hanem hogy hová mégy.” Nem fontos, honnan jövünk, az a fontos, hol vagyunk. Lehet, hogy ez illúzió volt, sőt: mindenképp az volt, mint ahogy az pillanatok alatt ki is derült.

Gelencsér Ági pártfegyelmije figyelmeztetett először. Elhallgatta, hogy szüleinek földbirtoka volt, ezért kizárták az egyetemről. Nem voltam rest, és elmentem a kerületi pártbizottságra kiverni a balhét. Hogyan lehet valakit kizárni az egyetemről, mert nem dicsekszik azzal, hogy apukának hány hold földje volt? Nem értem el vele semmit, de egyet mégis. 1973-ban, amikor  meghozták a határozatot ellenünk, valaki telefonált, és azt mondja: „Gelencsér Ági vagyok, nem láttuk egymást vagy harminc éve, de sose felejtem el: te voltál az egyetlen, aki kiálltál értem, csak azt akarom mondani, hogy most én is.”

A NÉKOSZ-fiúk csizmában jártak, ordítottak, trappoltak. Demonstrálták, hogy ők az új eszme, az új izom. Együtt őrjöngve nem tűntek szimpatikusnak. Külön-külön egész kedves gyerekek voltak. Csoportban hordaként randalíroztak, erőszakosan követeltek valamit, de négyszemközt egyikük-másikuk igen rendesnek tűnt, sőt: szelídnek. Számosan közülük ronda sztálinistákká váltak, részt vettek a DISZ vezetésében, a legrosszabb kommunistákkal egy szinten járultak hozzá az emberek kirúgásához. Mások ellenzékiek lettek, vagy asszimilálódtak.

Egy évig a színháztudományi szakot is fölvettük. Buliból, mert igazolást kaptunk, hogy a Színháztudományi Intézethez tartozunk, s ezzel minden színházba ingyen bejutottunk. Hermann-nal, az egy tréningruhánkban, minden este színházban ültünk. Minden darabot megnéztünk. A színház varázsa soha nem múlik el. Hiába mondják nekem, hogy ma a színház rossz, miért mész oda? A függönyt fölhúzzák, s mögötte mindig egy másik világ tárul fel. Az a másik világ mindig ugyanúgy vonz, mint ahogy ’47-ben, mikor a Hermann-nal a legvacakabb előadásra is elmentünk, a Színháztudományi Intézet kis céduláját fölmutatva. Egy ideig eltartott, míg kinyitottak a színházak, mert minden le volt rombolva. Fantasztikus volt, ahogy Otto Klemperer három éven keresztül vezényelt az Operaházban. Az összes Mozartot végigvette. Micsoda hangok voltak! Orosz Júlia, Osváth Júlia, Székely Mihály, Ernster Dezső hangjai. Mindig olyan helyre mentem, ahol nem lehetett látni, csak hallani. A harmadik emelet oldalsó részére, a negyedik-ötödik sorba. Az ide szóló bérletért szeptemberben kellett éjjel kettő-háromkor sorba állni. Ez fogyott a leggyorsabban, az emberek csórók voltak, a földszint első-második sorába mindig lehetett jegyet kapni. Minden este mást játszottak, az operabérletért tizenkét különböző művet kaptunk egy évben: ez valóságos kéjmámor volt. Hermann szerette az operát, a koncert untatta. Hangversenyekre is jártam, ő nem nagyon szívesen kísért el, de könnyebb is volt nélküle, mert egyedül be lehetett lógni, kettesben már muszáj volt jegyet venni. A fordulat évében a Színháztudományi Intézetet bezárták. Átalakították az egész egyetemet. Katonás rendet vezettek be. A jó dolgok mind megszűntek.

’48-ban még nem volt „a” rend. ’48-ban még nem „mi” voltunk az urak. Diamant Katinak, Hanák Péter feleségének szoktam mondogatni: „Én vettelek fel az egyetemre.” A diákok csináltak mindent: a másodéves diákok vették föl az elsőéveseket. Nagy komolyan ültem a felvételi bizottságban, és figyeltem, kik jönnek a bölcsészetre. Kislány, fekete hajjal, sovány arccal, intelligens: ő Diamant Kati, azonnal fölvettem. ’67-ben a Korcsulai Nyári Egyetemen a kubai forradalom képviselői szerveztek egy esti előadást, ahol kioktattak bennünket, hogy Kuba egészen más, mint Keleten a népi demokráciák. Náluk a diákok veszik föl a hallgatókat: ez az igazi forradalom. Jelentkeztem, és azt mondtam: „Pest is ilyen volt, várjuk meg, mi lesz holnap, mert Pesten mi is fölvettük a diákokat.” Dühbe gurultak. Azt válaszoltam: „Hagyjuk ezt a sódert. Így szokott kezdődni. Az a kérdés, hogyan folytatódik!” Nálunk már ’49-ben „folytatódott”.

’48-ban fölvonultam május elsején. Bár gyaníthattam volna, hogy valami nincs rendben, mert Trumant csak akasztottan ábrázolták. Hülye voltam, fiatal voltam, hinni akartam. Érezhettem volna, hogy valami nincs rendben, de nem éreztem. Azaz amennyiben éreztem, beszéltem is róla. Úgy gondoltam, amíg beszélhetek arról, amit érzek, addig nincs baj, hiszen ezt hívják demokráciának.

’49-ben jöttek az első választások, amikor már csak egy párt közül lehetett „választani”. ’49-ben zúdult az országra minden politikai szar, a gazdasági még nem, mert abban az évben mindent lehetett kapni, s csak ’50-ben ürültek ki az üzletek. ’49. Én, naiv majom, azt hittem: több párt volt, de az egyesüléssel még több kívánatos elem csatlakozott hozzánk, és ennek a pártnak a taggyűlésére megyek. A pártban ugyan felülvizsgálatot hirdettek, de mindenki maradt. A hatos teremben, ugyanabban, ahol Lukács tartotta az előadásait, elég sokan gyűltek össze, mert ’49-ben már elég sokan csatlakoztak a kommunistákhoz. ’47-ben még alig lézengtünk. Az emberek megérzik, hogy nekik be kell lépni.

Az előadói emelvényen Szigeti József párttitkár trónolt középen, mellette a kerületi titkárság képviselője s Hanák Péter káderes, Spira György propagandista. Szenvtelen hangon olvasták a párttagsági listát és egyúttal az ítéleteket: X. Y. Ezért és ezért javasoljuk a pártból való kizárását. Z. Y. Ezért és ezért javasoljuk pártjelöltté való visszaminősítését. „Elvtársak, tessék hozzászólni!” Valaki föltette a kezét: „Igenis, az elvtárs nem is igazi elvtárs, a reakciót szolgálja, nagyon támogatom a pártvezetés javaslatát.” „Igen, Z. X. elvtárs melegen támogatja a pártvezetés javaslatát. Föltesszük szavazásra a kérdést. Ki fogadja el?” Az összes kéz fellendült. „Ki nem?” Zéró. Így ment, mindenki támogatta, mindenki föltette a kezét, ellenvélemény: zéró. Munkácsi Éva került sorra. Munkácsi Évát is kizárásra javasolták, mert apja, Munkácsi Ernő mint a Zsidó Tanács tagja kollaborált, és bűnösnek találtatott a zsidók deportálásában. Ezért a Munkácsi lányt ki kell zárni a pártból. Jelentkeztem. Én voltam az első és az egyetlen, aki azt mondta: „Nem értek egyet a pártvezetőség javaslatával. Nem értem, hogyan lehet valakit büntetni azért, mert az apja ez és az volt. Nem értek egyet azzal, amit a papa csinált, de mi köze Munkácsi Évának ehhez?” A többiek is hozzászóltak. Évát – csak látásból ismertem – persze kizárták. Kósa Erzsi szülei kulákok voltak, ezért ugyanazzal az indokkal, mint Munkácsi Éva esetében, a kizárását kezdeményezték. Mindenki elfogadta, egy ellenszavazattal: az enyémmel. Hermann került sorra a cionista múltja miatt, s ezért párttagjelöltté visszaminősítését javasolták. Pista felállt, és ordítozni kezdett: kikérte az eljárást magának, mert ő jó kommunista. Addig védekezett, amíg azt mondták fönt az emelvényen az elvtársak, hogy saját fegyelmezetlen viselkedésével bebizonyította, hogy arra sem érdemes, hogy tagjelölt legyen, és ezért javasolják kizárását a pártból. Az eredmény nem volt kétséges. Jött Heller Ágnes. „Elvtársak, eredetileg nem javasoltuk a visszaminősítését, de a mai értekezleten megmutatta, hogy éretlen a párttagságra, mert kétszer a többséggel szemben szavazott.” Ebben a pillanatban értettem meg, hogy demokrácia: nuku. Eljött a félelem korszaka. Visszaminősíttettem tagjelöltnek. Áldás volt. Sohasem voltam boldogabb, mint később, amikor nem volt többé szavazati jogom. Ezentúl bárkit kizártak, nem állítottak olyan választás elé, hogy vagy kirúgnak az egyetemről, vagy aljas csirkefogó leszek. A kezemet nem emelhettem föl, nem volt hozzá jogom, mert én csak egy kis tagjelölt voltam. A párt könnyűvé tette az életemet. Akkor éreztem először, hogy mindenki fél. Én ugyanis nem féltem. Nem akarom magamat utólag fölstilizálni. Ha tudom, mi lesz a magatartásom következménye, nem szavaztam volna egyedül Munkácsi Éva mellett, úgysem tudtam volna rajta segíteni. Tényleg azt hittem, hogy pártdemokrácia van, s hogy szabad és jogomban áll véleményt nyilvánítani. És ha ez így van: természetes, hogy így teszek. Az elvtársaknak mindig igazuk volt, amikor nem bíztak bennem. Erre persze később jöttem rá. Mindig meggyőződésből csatlakoztam mindenhez, mert tényleg hittem, hogy az a jó. Mindig gyanakodtak rám, hogy nem vagyok az igazi, és alapjában véve igazuk volt kezdettől fogva, soha nem voltam az igazi. A tantusz leesett. Roló le! Itt nincs többé demokrácia. Talán nem is volt soha, de ezt nekem meg kellett tanulnom a saját példámon. Nem voltam bátor. Hülye voltam és naiv.

Hermann tajtékzott. Az egész élete tragédiába konyult, mert nem kapott sehol egy rendes állást. Kihelyezték egy marginális középiskolába, Pestszentlőrincre, tanárnak. S továbbra is ott imbolygott feje fölött a bárd, mert – mint mondta – kettőnk közül ő a felvilágosultabb és nyitottabb gondolkodó. „Ági, nincs proletárdiktatúra, hagyjuk ezt a hülyeséget, ez pártdiktatúra.” „Pista, hogy mondhatsz ilyet?” Én nehezebben mondtam búcsút az ideológiának, mint ő. Ő gyorsan mondott búcsút, én nehezen. „Ez egy szar…” „Pista, azért mégis…” Kifejtette, hogy a lelkünkben ne legyünk elkötelezve ennek a rezsimnek.

Már ekkor kezdtünk két különböző irányba menni. Ő mindig azt mondta: „Lelkileg nem kötelezem el magam, teljesen idegen vagyok ettől, de alkalmazkodom, mert ez az élet, életünk csak egy van, és itt próbálok szerencsét, itt, ebben az életben.” Én mindig az az idióta naiv voltam, aki úgy gondolta: „Ami szívemen, az a számon. Tehát csak akkor nem alkalmazkodom, ha tudom, hogy ez aljas rezsim, és ha a tulajdon két szememmel látom, hogy aljas, még akkor is hinnem kell, hogy valami jó azért van benne.” Én mindig a naivitás talaján álltam, s ez bizonyos szempontból termékeny állapot. A filozófiában jobb naivnak lenni. Lehet, hogy ez a politikában nem hasznos, de a filozófiában nem ártott: csak azt írtam le, amiről azt hittem, hogy igaz. A filozófiában nem lehet úgy alakoskodni, hogy az ember azt írja le, amiről tudja, hogy nem igaz. Lehet, később kiderült, hogy nem volt igaz, de mindig csak azt szabad leírni, amiről azt hiszi, hogy igaz. A mi szakmánkban ha valaki belekezd abba, hogy valamit mondjon, amiről nem hiszi, hogy igaz, tehát nincs rá belső oka, hogy kimondja – nagy baj. A filozófiában ugyanis az igazság és az autenticitás eggyé válik. Nincs külön autentikus, és nincs külön igaz. Az autenticitás hordozza az igazságot. Ha valaki valamit azért állít, hogy hízelegjen a többieknek, és azt szajkózza, amit ők várnak el, villámgyorsan elveszíti önmagát. Nem éri meg. Filozófusnak biztosan nem. Nem talál vissza. Pistának sem érte meg. Pedig nagyon tehetséges volt. De abban a pillanatban, mikor ezt a döntést meghozta, többé nem talált vissza önmagához. Sokan, akik politikai pályafutást választottak, visszataláltak, és ha eljött az ideje, játszhattak is pozitív szerepet. Antall József, Feri ifjúkori barátja például ezt az utat választotta. Utálta a rezsimet, idegen volt tőle, de formálisan alkalmazkodott. Ő mondta Ferinek ’56-ban, hogy alkalmazkodni fog, „alámerül, hogy kibekkelje őket”. Ezt mondta Ferinek, most már közszájon forog. Filozófiában viszont nem lehet alámerülni és kibekkelni. Lehet, hogy ez a politikában hasznos, de a filozófiában nem megy.

Az országot már nem lehetett elhagyni. ’56-ban lehetett volna, de Pista a ’49-es megrázkódtatás hatására döntött úgy: alkalmazkodni fog, megtanulja az ő nyelvüket, és azon fog beszélni. Nemigen volt más útja: az enyiménél mélyebb látása és felfedezése hozta a rossz döntés helyzetébe. Én kevésbé tudatosan láttam a világot. Bródy Franci, a matematikus, akkori barátom fogalmazta meg egyszerre pontosan és ironikusan a helyzetemet: „Ági, a te szemedben minden jelenség rossz, de a lényeg jó.” Semmivel sem tudtam azonosulni, ami tény volt: mert mindent szarnak tartottam. Dúlt a kitelepítés, az embereket lépten-nyomon megalázták, bűzlött az erőszak, a terror. De. De a lényeg: jó. Ez volt az én hitem? Öncsalásom? Hazugságom? Abszurd és irracionális állapot. Mégis segített abban, hogy megtartsam magamat autentikusnak.

Pista pártból való kizárása is hozzájárult a házasságunk megkötéséhez. Hannah Arendt a zsidókat két fő típusba sorolja: a páriákba és a parvenükbe. Én a páriákhoz vonzódtam. Amikor Pistát kizárták a pártból, de facto pária lett. Egy páriához mentem férjhez. Ez volt a választásom. Amikor kiderült, hogy parvenü, szaladtam egy másik emberhez, akit páriának hittem. A pária: marginális. Vállalja, hogy kisodródik a társadalomból. Vállalja a hiteit, a gondolatait, s azt is, hogy ezek izoláltak, ezek csak az övéi. Az ösztönöm a páriák felé húzott. Hozzámentem ahhoz az emberhez, aki azt mondta, hogy ez nem proletárdiktatúra, hanem pártdiktatúra, annak ellenére, hogy nem értettem vele egyet. Abban a pillanatban, hogy Hermann elkezdett olyan cikkeket írni, amelyek a rendszer tetszésére pályáztak, magyarul: a rendszer seggét nyalta, elvesztette minden vonzerejét, idegen emberré vált. Kerestem valakit magamnak, aki ismét ellenzéki.

A parvenü és pária konfliktusa olyan korszakokban erős, amikor az asszimiláció és disszimiláció kérdése meghatározó. Ma ez ilyen élesen nem vetődik fel, mert lehetségesek a plurális magatartások. Aki marginális, legyen marginális, aki a centrumban kíván lenni, legyen ott – ma mind a kettőt lehet tisztességesen csinálni. Nem szimpatikus, ha a marginális tüzet okád arra, aki Kossuth-díjat kap, s a Kossuth-díjas, aki azért sír, mert őt a marginális nem tiszteli. Ma különbözőképpen lehet embernek lenni és maradni. Ha valódi demokráciában élünk, akkor egy viszonylag széles játéktéren belül nem lehet megkülönböztetni a páriát és a parvenüt. ’49-ben asszimilációs–disszimilációs konfliktus alakult ki. S ez nem zsidókérdés volt, hanem mindenkire vonatkozott. Mindenki vagy a disszimiláns, vagy az asszimiláns magatartás között választhatott. Az egész magyar lakosság zsidó típusokban volt leírható. Vagy asszimilálódott a hatalomhoz, vagy tudatosan marginálissá disszimilálta magát. Ez igazi, mert vérre, karrierre, sorsra, életpályára menő választás volt. Ez jellemezte az országot ’49-től egészen a késő Kádár-korig, amikor a kényszer enyhülni kezdett.

Ha Magyarországon nincs történelem, akkor a mi házasságunkkal semmi baj sem lett volna. Mindenben, ami egy házasságot házassággá tesz, részünk volt. Imádtunk egymással beszélgetni, szexuálisan is kitűnően megértettük egymást. Soha meg nem csalt, ami ritka. Jó férj volt. De olyan világban éltünk, ahol egy mély törésvonal húzódott. A polgári tisztesség szempontjából nem volt mindegy, hogy az ember kivel él együtt. A páriához férjhez mentem, a parnevütől elváltam. Ha vele maradok, beleránt engem is. Védekezett bennem a filozófus is. Ha belecsúszok a parnevü-csőbe, a filozófiám szempontjából önveszejtő útra térek. Ezt persze ilyen tudatosan nem fogalmaztam meg, de éreztem: ezt súgta az ösztönöm.

Lukács nem volt megközelíthetetlen. Volt egy konzultációs órája, el lehetett menni hozzá, megbeszélni az előadásaival kapcsolatos kérdéseket. Persze bátorság kellett ahhoz, hogy az ember ezt meg is tegye. Feltételezni kellett, hogy van is valami mondanivaló, ami érdekelni fogja őt. Először olyan szemináriumára jártam, ahol irodalmi műveket elemeztek. A diákok előadták a különböző olvasataikat egy-egy regényről vagy drámáról. Azután Lukács elmondta a véleményét, és a többiek hozzászóltak. Ezek az alkalmak nem voltak túl érdekesek, mert a fölolvasások igen hosszú időt vettek igénybe, a zömük közepes vagy nívótlan volt. Nem került mindenki sorra. Én sem. Ezért egy dolgozatot kellett beadni hozzá. Thomas Mann Varázshegyéről írtam, s a húszoldalas dolgozatomban kimutattam, hogy Mann a regény írása közben rájött, hogy az irracionalizmusnak áll a zászló, mert Settembrini és Naphta vitájában mindig az utóbbinak adott igazat. Gyuri bácsi televérezte piros ceruzával: „Rossz!” „Nem igaz!” Satöbbi. Sokáig nem tudtam, hogy milyen érzékeny és személyes darázsfészkébe nyúltam. Én csak azt éreztem, hogy az író az irracionalitás pártján áll, mert ez a világ irracionális. Lukács Mann-elemzéseit nem olvastam, így nem tudhattam, hogy mekkora kapitális hibát követtem el. De azért jelest adott.

A későbbi, a ’49-ben induló szemináriuma kitűnő volt. Kantnak Az ítélőerő kritikájáról tartotta. Nyolcan-tízen vettük föl ezt a stúdiumot. Vitányi Iván, Józsa Péter, Ladányi Péter, Zoltai Dénes, Mészáros Vilma, Rezső Margit, Pártos Róbert, Hermann és én. Gyuri bácsi nem a kommunista, marxista előítéleteit adta elő. Ugyanis marxista korában a szóban forgó műről nem írt, legkésőbb a tízes években, a Heidelbergi esztétikában foglalkozott vele. Visszajött a fejében az, amit fiatalkorában erről gondolt, és szerencsére nem volt marxista nézete erről a könyvről.

Mindenki a maximumot hozta ki önmagából, és nem volt probléma, hogy felolvastuk az előadásainkat, mert kis körben meg lehetett azokat vitatni. Fejezetről fejezetre haladtunk, a könyv mondanivalóját nekünk kellett kibogozni. Gyuri bácsi azzal kezdte a felszólalását, hogy „A maga előadása tartalmaz egy racionális magot…”. Bárki bármit mondott, ő ezzel kezdte. Aztán kibontotta a „racionális magot”: összefoglalta a diák mondókáját, ami köszönő viszonyban sem állt azzal, amit az eredetileg mondott. A legnagyobb sületlenségből is kihozott valami értelmeset. Azt tartottuk róla: „Lukács az a tanár, aki a nem vemhes tehénből is kihúzza a borjút.”

A fogadóóráján ismerkedtem meg vele a Thomas Mann-dolgozatom után, a tanári szobában, amely egyúttal az esztétika és kultúrfilozófia tanszék könyvtárának is otthont adott. Bőrbe kötött könyvek koszorújában, egy roppant íróasztal mögött ült a professzor úr, s körülötte még mindig a harmincas évek német egyetemi atmoszférája terjengett. Szivarozott. (Később cigarettázott is, de az egyetemen a szivart részesítette előnyben, noha órán soha nem dohányzott.) Ebbe a szép tanári szobába kopogtattam be egy napon. Rettenetesen dobogott a szívem. Valamelyik következő dolgozatommal kapcsolatos problémáról kérdeztem. Valójában nem is volt problémám, csupán beszélni szerettem volna vele.

Másodszorra-harmadszorra, amikor így bementem hozzá, már volt bátorságom vagy inkább pimaszságom, hogy azt mondjam neki: „Ne haragudjon, Lukács elvtárs, maga azt írja, hogy ellentmondás van Sartre Egzisztencializmus és humanizmus című könyve és a Lét és semmi álláspontja között. Szerintem ilyen ellentmondás nincs…” (Később tudtam meg, hogy a Kant-szemináriumon fölfigyelt rám, mert feleségének említette, hogy fölbukkant a szemináriumán egy okos kislány, mindig jó előadásokat tart. A szemináriumi szereplésemmel nem akartam feltűnést kelteni, csak mondani akartam a magamét. Lefordítottam Az ítélőerő kritikája első részét magyarra. Ugyanis nem volt magyar fordítása, németül kellett olvasni, a hallgatók fele nem tudott németül, ezért elhatároztam, hogy lefordítom. Egész nap ültem az írógép előtt. Rettenetes lehetett az a fordítás, örülök, hogy nincs meg. Mennyi mindent érthettem félre!) Ő rám nézett, és azt mondta: „Tudja, lehet, hogy magának ebben igaza van.” Megdöbbentem. Többször hallottam tőle ezt később, amikor hasonlókat mondtam: „Lehet, hogy magának ebben igaza van.” Akkor hallottam tőle először, és rettenetesen büszke voltam rá. Persze szerettem volna megmutatni magamat ennek az embernek. Lássa, milyen okos lánnyal van dolga, hogy szeretem a filozófiát! Ma már nem akarom senkinek megmutatni magamat, de akkor igenis meg akartam mutatni. Pipiskedtem az úr előtt, hogy észrevegyen. Ez megtörtént a Kant-szemináriumon, de igazán akkor, amikor a Lukács elleni hajsza megindult.

A ’49-es nyarat, a pártkizárás friss pofonja után, még mindig a ZSEHSZ-szel töltöttük. Pontosabban a nyár elején megmondták: a ZSEHSZ nem létezik többé, mert feloszlatták. Megmaradt pénzükön ki tudnak venni nekünk egypár házat a Bakonyban, Bakonyszentkirályon. Tehát a volt ZSEHSZ, amelyik már nem létezett, kivett néhány házat, és oda mi mint a nem létező ZSEHSZ tagjai mentünk nyaralni. A ZSEHSZ feloszlatása is rossz jelenség volt, de ez még mindig nem tette kétségessé előttem, hogy „a lényeg jó”. A lényeg jó, de minden jelenség rossz. Bélapátfalván százötvenen táboroztunk, itt most nem lehettünk többen harminc-negyvennél.

Tábornak sem lehetett nevezni. Olcsón kaptunk szobákat, közös helyen laktunk többen. Onnan kirándultunk. Többnyire csak kettesben Pistával. Időnként csoportban, de nem tért vissza a közösségi élet, mint Bélapátfalván. Mindenki félt. Mint Káldi Feri, aki már akkor azt latolgatta, hogy milyen baja támad Amerikában élő bátyja miatt, s hogy tudna hozzá kimenni. Orvostanhallgató volt, egyébként egy csomó dögész volt velünk. Káldi Feri ’49-ben érezte, hogy lemaradt: nem tud kimenni. Ezek itt most lecövekelik. Gyűlölte, ami itt következhet. Mikor tud ő majd innen Amerikába elmenni? Persze ’56-ban, az első adandó alkalommal: sicc! Hét évet kellett várnia, de ezt ki látta előre? Hátha az örökkévalóságig kell várni? Az úgynevezett polgárok utálták a rendszert, hányingerük volt, Amerikába akartak menni, vagy bárhová. S ott voltak a komcsik, mint mi. Pistát egyszerűen kizárták a pártból, milyen komcsi hát ő? Rosszabb volt, mint a nem párttag. Féltünk egymástól. Miért féltünk volna a zsidóktól kevésbé? Az nem érdekelt minket, hogy Rákosi zsidó, de hogy az ávósok közt sok a zsidó, azt jól tudtuk. A zsidóktól, éppúgy féltünk, mint mindenki mástól. Egy nagy táborban, mint amilyen a Bélapátfalva volt, nem lehetett mindenkit megismerni. Aki onnan ide a Bakonyba átszivárgott, arról azt sem tudta az ember, ki fia-borja. Azon tanakodtunk, ki a tégla. Bélapátfalván a legrosszabb álmunkban sem jutott volna ilyen az eszünkbe. De a pártfelülvizsgálat óta minden megváltozott: Rajkot már letartóztatták, Lukács ellen megindult a támadás. Hol vannak a spiclik, hol vannak a besúgók? A besúgók mindenütt ott voltak. A besúgó többnyire nem loppal tevékenykedett, titokban, mint a Kádár-rendszerben, hanem nyíltan. Nem szégyellték, mert érdem volt. Nem volt szükség álnévre, krumplinudlinak keresztelni magukat: saját nevükön súgtak be. Hol a besúgó? Ki a besúgó? Ha valakivel vitatkoztál arról, hogy Lukács igenis értékes filozófus, akkor benne volt a pakliban, hogy holnap ment a levél a párttitkárhoz: „aljas jobboldali elhajló, ki vele az egyetemről!” Kezdték kizárni társainkat az egyetemről, nem csak a pártból. Derékba törték az emberek pályáját. A katonatisztek gyerekeinél már ’46-ban világos volt, hogy baj van, és hogy itt diktatúra lesz, őket már akkor csukták le, egymás után, sorban. A zsidó gyerekeknek, akik még kommunisták és cionisták is voltak, mint mi, nagyon lassan esett le a tantusz. De ’49-ben leesett. Az okosabbak tudták, s már javában az izraeli hadseregben harcoltak, mint Biedermann Oszi, aki antikommunista volt. Mi naivak, mi csak ’49-ben döbbentünk rá, hogy itt nagyon nagy a baj: itt diktatúra van. A proletariátuson vagy a párton vitatkoztunk Pistával, de a diktatúrán nem vitatkoztunk, mert az világos volt.

Ide, ebbe az ideges hangulatú nyárba érkezett meg Ladányi Péter, Lukács-szemináriumi kollégánk levele, amelyben tudósít bennünket Rudas László cikkéről, amit az Lukács ellen írt. És hozzáfűzte: „ha jól akartok járni, Rudashoz csatlakoztok.”

Pista és én Ladányi javaslatán mélyen felháborodtunk, pedig jó tanács volt. Tüstént megszereztük a Szabad Nép-cikket, elolvastuk, és megfogadtuk: nem állunk át Rudashoz, nem is kellett megfogadni, mert természetesnek vettük. Ezzel az elhatározással jöttünk vissza a Bakonyból, és elmentünk az Esztétikai Intézetbe. Nemrégiben a 6-os teremben még százak nyüzsögtek, akik egyúttal az intézet tagjai is voltak. Összesen négyen maradtunk: Zoltai Dénes, mi ketten s még valaki. Légüres tér keletkezett körülöttünk. Addig mindenki Lukács kegyeiért versenyzett, most pedig senkinek sem kellett. Veszélyes dolog a védelmére kelni vagy vele mutatkozni.

(Folytatjuk)