Gyarmati Krisztina

Kőrösi Zoltán: Romkert

JELENKOR, 1997

Ha titokzatos módon egybeesik egy Kőrösi Zoltán nevű író, egy Mészáros Péter nevű végzős egyetemista, két névtelenül sütkérező macska és a becses olvasó sorsa – lévén, hogy csak egyetlen lehetséges sors van –, akkor a világtörténelem valójában egyetlen ember élete. Ez a mondat – persze névcserékkel – egy Borges-írásból való, de szolgálhatna előzetes útbaigazításként Kőrösi Zoltán új regényéhez is. A Romkert nem keltett feltűnést az idei prózakiadások között. Elsikkadt a Jadviga párnája és A test angyala sikere mögött, de háttérben maradt még az előző Kőrösi-könyveket övező nagy figyelemhez képest is. Nem egészen véletlenül.

Esztétaregényről van szó, amely egy író, egy könyv és egy olvasó sorsát követi nyomon. Az esztétikai elveket illetően több alkalommal szerepeltet egy belső metaforát, a vízzel telt kancsón keresztül látott, összemosódó körvonalakba rendeződő avagy széthulló világot. Ebben a képben két átlátszó, anyagiságában is anyagtalan közeg, az üveg és a víz összjátéka töri meg a fényt, módosítja a világ képét s a képek jelentését, rámutatván minden látvány, minden szó, minden jel illuzórikus jellegére.

A regény poétikájának alapvonása bizonyos időtlen mozzanatosság. A könyv narratív szerkezete különösen változatos, például a hősök elbeszélői és elbeszélt szerepének váltakozásában, ezzel szemben stilárisan és tematikailag mindvégig egyazon tartományban mozogva kifejezetten repetitív. A narráció a regény hat részében sűrűn vált nézőpontot, hőst és idősíkot is. A tematika idejét illetően pedig két sík különül el és játszik össze benne mindvégig. Az egyik a diák, Mészáros Péter egy hetét követi nyomon, miközben az egy fiktív Kőrösi-memoár és egy talált fénykép nyomán valamiféle irodalomtörténeti célzatú, megszállott oknyomozásba kezd. Ez a hét, a regénybeli pedáns időmegjelölést követve – mely csak látszólag cáfol a szöveg időtlenségére –, 1996. augusztus 8-tól 12-ig tart. A másik szálon egy család szerencsétlenségének históriáját ismerjük meg, bizonyos K. Zoltán nevű kisfiuk születésétől annak haláláig, 1972. november 30-tól körülbelül 1979 nyaráig. A regény tematikai motívumrendszerét azok a felmerülő különös egybeesések adják, melyek e két figura rejtélyes kapcsolatára utalnak. Mészáros Péter, a regénybeli olvasó ezeket a motívumokat mint a kapcsolat jeleit próbálja értelmezni. Teszi ezt rögeszmésen, lehetetlen természetességgel.

A helyzetből elsősorban egy jel és e jel használatára vonatkozóan adódnak szemiotikai és pragmatikai érdekű kérdések. Jelent-e egy jel megléte feltétlenül mögöttes jelöletet is? S ha igen, hány jelölet állhat egy jel mögött? S hányféle jelentést viselhet egyazon jel? Egyáltalán, ki adja a jelentéseket? Önkényes vagy természetes-e ez a folymat?

Mészáros Péter története egy nyilvánvalóan önkényes jelentéstulajdonítás története. Ám történetében e jelentésadás univerzumot teremt. Annyi történet, annyi világ tételeződik itt, ahány jelentés adható. Mészáros Péteré egy a számtalan lehetséges közül. Sőt, a regényben nemcsak több jelentés, de ugyanazon jelentésen belül több jelentésadó s több kontextus is tételeződik. A regény világában a jelek alkotóelemeinek állandósága illuzórikusnak mutatkozik, s ezzel a további kérdések egy más szintre, a posztmodern létmód lehetőségei felé terelődnek.

Csakhogy – még mielőtt lehetőségünk nyílna innen továbblépni – adódik itt egy, talán mellékesnek tetsző poétikai probléma. Mindvégig megoldatlannak tűnik a főhős és a regénybeli fiktív memoár viszonya. Ez a könyv, mint később kiderül, rabul ejti olvasóit, köztük elsősorban is Mészáros Pétert, aki egészen beleszédül a könyvbe, olyannyira, hogy végül országos botrányt is csap körülötte, furcsa, kétes értékű öntudatlanságban. Mészáros Péter tudniillik mást sem tesz története során, mint a fiktív könyvvel kapcsolatos elvi és gyakorlati olvasási ellenérzéseit indokolja. Rabul esik, pedig gyűlöli. S noha fokozottan interpretatív, kritikai hajlamú figuraként jelenik meg, szenvedélyes oknyomozása feltűnően motiválatlan. Sőt, mintha a szerző mindvégig a motiváció ellenében beszéltetné hősét: „Bizony, Mészáros Péter nemigen szerette az effajta, hol érzelmes, hol filozofálgató (...) könyveket.” Mégis beleszédül, mert – mint a narrátor mondja – „kétségkívül sajátja volt egy bizonyos kitartás, szorgalom, ami kis túlzással makacsságnak is nevezhető”. Ez a visszafogottság, tekintve a hős alkatát és a helyzetet, nem mutatkozik termékenynek.

A szereplői szólamok többsége és a narráció egyébként ugyanabban a joviális-poétikus hangnemben szólal meg, amely Kőrösi prózájában a kezdetektől kellemes otthonosságot jelent. Ez a beszédmód nála kontextustól függően sokféle stiláris funkciót látott már el, volt pikáns, volt érzelmes, volt sejtelmes, mindig ismerős, kicsit öreguras, nagyon emelkedett. E tónust főleg a bőségesen, általában felüljelölt alakban használt kötőszavak teremtik, a sok minthogy, merthiszen, bizony-bizony, avagy stb. Mondom, ez Kőrösinél mindig is jól működött, elsősorban mert kontraszt és összhang érdekes játékát adta a mozzanatosan felnagyított, miniatűr tematikus motívumokkal, a hősök nyers szenvtelenségével. Ebben a könyvben azonban a hangnem kellemét elveszi néhány szervetlen és olykor lustácska filozofálgatás például a wittgensteini nyelvjátékelméletről, a pragmatikai nyelvészet kérdéseiről vagy épp a posztmodern személyiségelméletekről: „minden pillanatban újabb és újabb énünk születik meg, és egyszer csak meg kell értenünk, hogy ezeknek semmi, de semmi közük egymáshoz?” Vagy: „mindig is csak a jelen idő létezik, a mindenkori most, az éppen érvényes pillanat, és ezért aztán az, aki az imént voltam, felfelé jőve a Piac tér felől, már nem lehet azonos azzal, aki éppen most vagyok.” Az ilyen mondatok előtt és után egy bizony-bizonyt olvasni inkább kényelmetlen, mint jóleső érzés. S voltaképp csalódás is. Mert az irodalomnak megvannak a maga eszközei eszmék befogadására és közvetítésére. S ezek a poétikai és stiláris eszközök, ha olykor íztelenül, ha csak nyomokban is, de megvannak ebben a könyvben is. Kőrösi eddigi prózájában pedig ékesen és biztosan vannak meg. Bízni kellene bennük.